Úrnapi Igehirdetés 2008. szeptember 28.

Buenos Aires

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: 
Textus: Galata 4,28-31
28Ti pedig, testvéreim, Izsák módjára az ígéret gyermekei vagytok. 29De amint akkor a test szerint született üldözte a Lélek szerintit, úgy van ez most is. 30De mit mond az Írás? „Űzd el a rabszolganőt és a fiát, mert nem örökölhet együtt a rabszolganő fia a szabad asszony fiával.” 31Ezért tehát testvéreim: mi nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony gyermekei vagyunk.
Cím: A szabadság és az ígéret gyermekei

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Mindannyian tartozunk különböző embercsoportokhoz. Származásunk szerint mind magyarok vagyunk. Születési helyünk szerint már nem ennyire egységes a kép. Aztán vannak tulajdonságaink alapján társaink egy-egy csoportban, de lehetünk egy közösség részei szenvedélyeink – mondjuk a pipázás vagy a kávé – illetve hobbijaink alapján – van, aki Independiente szurkoló és van, aki Riveres, Bocás vagy az Estudiantesnek drukkol. Vannak olyan csoportok, körök, amelyeknek szívesen vagyunk a tagjai, és vannak olyanok, amelyekből legszívesebben kilépnénk, de nem lehet. A született barnák közül én soha ki nem léphetek – bár én speciel meg vagyok elégedve a hajszínemmel. Majd ha ősz leszek, meglátjuk, meddig. És végül vannak olyan csoportok, körök, ahová kívánkozunk. 
A mai Istentisztelet jóhíre az, hogy van egy olyan klub, amelybe kívánkozunk és amelybe be is léphetünk, sőt közülünk nem egy már tagja. Ez az a csoport, amelyiknek mondja Pál: „…az ígéret gyermekei vagytok.” Később pedig folytatja: „a szabad asszony gyermekei vagyunk.” Tehát két fontos dolgot is megtudunk magunkról, illetve származásunkról.
Ezeket szeretném, ha ma közelebb engednénk magunkhoz. Az ígéret gyermekeiről, a szabadság gyermekeiről és a gyermekekről szeretnék ma beszélni.
 1. Az ígéret gyermekei 
Elöljáróban fogalmazzuk meg az ígéret bibliai fogalmát! A hétköznapi életben az ígéret egy jövőben beteljesülő eseményre vonatkozó szándék kifejezése. Tehát megígérem, hogy el fogok mosogatni. És – ez fontos – úgy is cselekszem, hogy az idő előrehaladtával egyre közelebb jussak a megvalósításhoz. A bibliai kifejezés értelme ugyanez. Aki ígéretet tesz, az be is kell teljesítse azt. Azonban esetünkben fennáll az az eshetőség, hogy az ígéret mindenképpen beteljesedik. Emberi világunkban ugyanis ez távolról sem egyértelmű. Néha nem csak rajtunk múlik egy-egy dolog bekövetkezte, és akármilyen körültekintően ígérünk is, előfordulhat, hogy nem tudjuk megtartani a szavunkat. A Bibliában azonban Isten is ígér, sőt, sokkal többet és nagyobbat, mint az emberek. Isten azonban megtartja a szavát, minden körülmények között, nem úgy, mint mi, emberek, főleg nem úgy, mint a politikusok. Az Isten szájából elhangzó ígéret tulajdonképpen nem egyéb, mint egy bepillantás a jövőbe. Ha tehát szigorúan ragaszkodunk a pontos nyelvi meghatározáshoz, akkor az Isten ígérete nem egyéb, mint a jövőre vonatkozó kijelentés. 
Izsák személyében azt ígérte meg Isten Ábrahámnak, hogy annyi leszármazottja lesz, mint égen a csillag. És ez nem feltétlenül a testi leszármazottak számára vonatkozik, hanem mindazokra, akik igazán követik az Urat, akik engedelmeskednek az Örökkévaló Istennek, akik követik Jézust. És nem is szám szerint, hanem abban az értelemben, hogy soha nem fogy el azok serege, akik az Istenéi, úgy, mint Ábrahám, Izsák, Jákób, József és sorolhatnám tovább a galatákig és a mai napig. Az ígéret gyermekének lenni azt jelenti, hogy bízunk Isten ígéreteiben. Bízunk bennük akkor is, amikor minden ellene szól. Péter bízott Istenben, amikor a Galileai tavon Jézus magához hívta, és járt a vízen. Amint emberi ésszel, a hite háttérbe szorításával kezdett gondolkodni, már nem volt Izsák módján az ígéret gyermeke és süllyedni kezdett.
Az ígéret gyermekeiként nem csak az Isten ígéreteiben kell bíznunk, hanem magunknak is olyan ígéreteket kell tennünk, amelyeket meg is tudunk valósítani – természetesen mindig segítségül hívva Istent. Úgy kell megtennünk ígéreteinket, akár Istennek, akár embertársainknak, hogy szemünk előtt van a tény: Isten ígéretei szilárdak és megbízhatóak, és számunkra az etalont jelentik. 
 2. A szabadság gyermekei
A szabadság mint eszme körülbelül százötven évvel ezelőtt élte fénykorát. A 19. század közepén a világ szinte bármelyik részén fegyvert fogtak az emberek és készek voltak meghalni a szabadságért. A múlt század közepén még voltak komoly fellángolások a szabadságért, például 1956-ban Magyarországon, vagy később Indokínában, de a háborúk mára már pénzért, olajért, területért folynak. Biztos van olyan harc, amely a 19. századi szellemben a szabadságért folyik, de mára már nem ez a jellemző. Talán mert a világ nagyobbik – vagy legalábbis nyugatabbik - részén szabadság van. De vajon a társadalmi szabadsággal kevesebb lett-e a nyomorúság? Boldogabb lett-e az ember? Én tartok tőle, hogy nem. Mert nem az igazi szabadságot keresi. A társadalmi szabadság szükségképpen korlátozza a másikét. Nem lehetek teljesen szabad, hiszen körülöttem élnek emberek. A Krisztusi szabadság azonban lehet teljes, és akár mindenki részesülhet belőle, mert az én krisztusi szabadságom nem korlátozza a tiédet. 
A krisztusi szabadság eredete az, hogy Jézus Krisztus, amikor meghalt a kereszten, ezzel letöltötte a mindannyiunk minden bűnéért járó büntetést, elvegezte a tökéletes helyettes áldozatot. Tehát ami bennünket fogva tarthatna, nincs többé. Aki fogva tarthatna, kénytelen elengedni, mert Jézus legyőzte. Az Úr Jézus győzelmet aratott, mert – figyelem! – bízott Isten, az Atya ígéretében, és engedelmeskedett neki. 
Pál apostol azt akarja megértetni a galatákkal, hogy amikor a törvény (a cselekedetek) általi megigazulásba vetik a bizalmukat, akkor Hágár és Izmael mellett teszik le a voksukat. A biztosnak látszó úton akarnak menni. De Izmael a cserejátékos! Ő a biztonsági tartalék, ha netán az Izsák-terv mégsem jönne össze. De Isten nem akar cserejátékost. Nem akar „B” tervet, mert az „A” terv, vagy ha pontosan akarok jelölni, akkor a „V” terv (mert Jézus vére a kulcs) tökéletes, hibátlan és biztosan megvalósul.
Istent elszomorítja, hogy mi olyan sokszor megpróbáljuk bebiztosítani magunkat, hogy ha a jézusos dolog mégse jönne be…
De kedves testvérek! Azt hiszem mind házasok vagyunk vagy voltunk. Mit éreztél volna, ha az oltár előtt állva megpillantottad volna, hogy rajtad kívül egy másik menyasszonyi illetve vőlegényi ruhába öltözött nő illetve férfi is álldogál a templomban. És kiderült volna, hogy a leendő férjed vagy feleséged hozta magával, tartalékba, hogy ha veled valami gond lenne, akkor se menjen kárba a terembérlet és a vacsora.
Isten egy szilárd ígéretet tett, ami olyan erős, hogy ugrálni lehet rajta, és ezért cserébe azt várja, hogy bízz benne.
3. Gyermekek
Nem olyan régen, augusztus 17-én volt szó a fiúság lelkéről, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atya!” Aki által nevezhetjük Istent teljes természetességgel Atyánknak. Éppolyan természetességgel, ahogy a nemzőapánkkal apánknak. Akkor arról beszéltem, hogy örökbefogadottság útján válunk Isten gyermekeivé – kiemeltem külön azt, hogy nem minden emberi lény gyermeke Istennek, csak azok, akik saját jószántukból hozzá csatlakoznak – és hogy a fiúság jogokkal és kötelezettségekkel jár. 
Sokan a természetes – úgy értem, test szerinti – szüleiket is természetesnek, adottnak tekintik, és csak akkor jönnek rá, hogy micsoda kincs volt a birtokukban, amikor már elvesztették őket. Pedig apáinknak és anyáinknak köszönhetjük, hogy elindítottak az életben, hogy segítettek, támogattak. De egyik vagy akár mindkét szülő nélkül fel lehet nőni, tisztességes, becsületes, sikeres emberré lehet válni. Isten nélkül azonban a kárhozat vár az emberre. Istennek nincsenek árvái. Aki az Övé, az az Övé, és aki nem, az nem. 
Abban is különbözik az Isten és az ember közötti kapcsolat a szülő-gyermek kapcsolattól, hogy míg az utóbbiban a gyermek a húszas évei kezdete körül eltávolodik a szüleitől, a maga útját kezdi járni és maga is lassan elkezdi kiépíteni a saját szülői mivoltát, az Isten gyermeke mindig szoros kapcsolatban marad az Úrral, sőt, az idő előre haladtával kívánatos, hogy a kapcsolat még szorosabbá szövődjön. És Istennek nincsenek unokái. Csak és kizárólag közvetlenül lehet kapcsolódni Istenhez. Vagy a gyermeke vagy, vagy el vagy különülve Tőle.
A szabad asszony gyermekeként, az ígéret gyermekeként a mai keresztyének – miképp a kétezer év előtti galaták is – felbecsülhetetlen kincs birtokában vagyunk. Annak, hogy mieink az Úr ígéretei, hogy szabadok vagyunk a bűntől, és Isten gyermekeinek tudhatjuk magunkat. Ezt pedig – ahogy már nem először említem előttetek – úgy tudjuk betölteni, ha igyekszünk méltóképpen élni az „Isten gyermeke”, illetve „keresztyén” névhez.
Befejezés
Kedves testvéreim! Jövő vasárnap már a galata levél ötödik fejezetéhez érünk. A levél utolsó nagyobb gondolati egységében a Krisztusban megszerzett szabadsággal való élés lesz a központi téma. Sajnos december elejéig nem fogunk a levél végére érni, de még sok mély és megfontolásra érdemes gondolat vár ránk.
Olvassátok az Igét, imádkozzatok és cselekedjétek meg azt, amit megértettetek az Isten szavából! 
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. szeptember 21.

Buenos Aires

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Ézsaiás 54,1-8
Textus: Galata 4,21-27
21Mondjátok meg nekem ti, akik a törvény uralma alatt akartok lenni, nem halljátok a törvényt? 22Mert meg van írva, hogy Ábrahámnak két fia volt: az egyik a rabszolganőtől, a másik a szabadtól. 23De a rabszolganőtől való csak test szerint született, a szabadtól való viszont az ígéret által. 24Ezeket átvitt értelemben kell venni, mert ezek az asszonyok két szövetséget jelentenek. Az egyik a Sinai-hegyi szövetség, amely szolgaságra szül: ez Hágár. 25Mert Hágár a Sinai-hegy Arábiában - megfelel a mostani Jeruzsálemnek -, amely szolgaságban van fiaival együtt. 26De a mennyei Jeruzsálem szabad: ez a mi anyánk. 27Mert meg van írva: „Ujjongj, te meddő, aki nem szültél, vigadj és örvendj, aki nem vajúdtál, mert több a gyermeke az elhagyottnak, mint a férjes asszonynak.”
Cím: A földi és a mennyei Jeruzsálem

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Queridos hermanos y hermanas! Abraham no tuvo hijo. Y la mochila? Sajnos spanyolul nem működik a vicc: Ábrahámnak nem volt fia: Hát Izsák? Ábrahámnak nem is egy fia volt, hanem kettő. Nyilván emlékeztek a történetre, de röviden hadd foglaljuk össze. Az Isten ellen Bábel tornyával (is) lázadó és ezért szétszórt, egymást már meg nem értő emberiségből Isten elhív egy személyt, akit családdá majd néppé formál. Megáldja, kötelességévé teszi, hogy az istenellenes zűrzavarban Neki engedelmeskedjék és a többiek számára is áldáshordozó legyen. Ez a személy Ábrahám. Ezzel a választott nép már csírájában kap feladatot, melyet történelme során gyakran elhanyagol, de elfelejtenie nem szabad. Ősei földjéről, Ur Kaszdímból a szintén mezopotámiai (a mai Irak területére eső) Ur Háránba költözik. Innen hívja el az Örökkévaló Isten, és küldi tovább, Kánaán földjét ígérve neki. Feleségével, Sárával Hebrónban telepszik le. Hallgat Isten szavára és öregen (75 éves ekkor!), minden biztosíték nélkül új életet kezd. Ez a hit munkálkodik benne akkor is, amikor elfogadja Isten fiúgyermekre vonatkozó ígéretét. Az úgynevezett négy király szövetsége háborút indít, Ábrahám barátaival és csatlósaival harcba száll ellenük és győz. Ekkor hódol előtte Melkisédek, Sálem – a későbbi Jeruzsálem helyén álló kánaánita város – királya, és adót fizet neki. Ezután Isten megismétli ígéreteit és szövetséget köt Ábrahámmal.
Sára még mindig meddő, ezért Ábrahám, felesége tanácsára Hágárral, a szolgálóval hál, aki fiút szül neki, Izmael néven. Sára rossz bánásmódja miatt Hágár fiával elmenekül – később őtőle származik az izmaeliták, azaz az arabok népe. A 100 éves Sára csodálatos módon végül maga is teherbe esik, és fiút szül Ábrahámnak, ő az Izsák nevet kapja. Az ő fia lesz Jákób és Ézsau, Jákóbtól pedig a Rúbentől Benjáminig terjedő tizenkét törzs, azaz a zsidóság származik.
Ábrahámot egyébként Ibrahim néven a mozlimok is tisztelik, mint ősatyjukat.
Mai igehirdetésemben tehát Ábrahám két asszonyáról, Hágárról és Sáráról, két fiáról, Izmaelről és Izsákról, és két városról, a földi és a mennyei Jeruzsálemről lesz szó.
 1. Ábrahám asszonyai 
Sára és Hágár, az úrnő és a szolgáló. Sára – neve jelentése is úrnő – Ábrahám nemzetségéből származott. Hágár egyiptomi származású volt. Vélhetően fiatalabb is, mint Sára, hiszen a Biblia külön említi Sára előrehaladott korát. A korabeli viszonyok között nem volt szokatlan, hogy egy férfinak több asszonya legyen, ezek rangsorát szigorúan szabályozták. Forgalomban voltak olyan házassági szerződések, amely szerint ha a feleség nem volt képes „házastársi kötelességét” teljesíteni, azaz fiút szülni, akkor köteles volt gondoskodni valakiről, aki igen. Az ilyen kapcsolatból született fiúutódot teljes jogok illették meg, a szolgálót nem volt szabad elkergetni. Ezért vonakodott Ábrahám attól, hogy elűzze Hágárt.
Két asszonyról van tehát itt szó. Az egyik nyeregben van, de képtelennek látszik – és annak is érzi magát – az örökösről való gondoskodásra. Igyekszik pozícióját megtartani. A másik életkilátásai nem túl rózsásak. Messze földről hogy került Ábrahámékhoz, Hebrónba, nem tudjuk. De ott van, feltehetőleg a szegénység elől ment Kánaánba. Szolgálóként semmi, vagy legalábbis minimális esélye volt arra, hogy a szolgasorból kikerüljön. Majdhogynem mondhatnánk, hogy kapóra jött neki Sára terméketlensége. Ura kegyeibe férkőzhetett, és legalább fiának biztos jövőt szerezhetett.
Ha ez egy romantikus történet, akkor valószínűleg Hágárnak szurkolunk, abban reménykedünk, hogy a végén ő győz és boldogan él amíg meg nem hal. A bibliai történet azonban más fordulatot vesz, mert Istennek van egy érvényben lévő ígérete, és ezt ő meg is valósítja.
 2. Ábrahám fiai
Izmael, Hágár fia és a tizenhárom évvel fiatalabb Izsák, Sára gyermeke együtt nevelkedik. Izmaelnek öccse születése után nem sok maradása volt apja házánál Sára féltékenysége miatt. Hágárt és kb. 15 éves fiát elűzik. Izmael sorsa azonban végeredményben nem vett tragikus fordulatot, hiszen Isten gondoskodott róla a pusztában is.. Anyja Egyiptomból szerzett feleséget neki. Istennek az 1Móz 17,20-ban rögzített ígérete szerint tizenkét fejedelem atyja lett, de volt lánya is, akit Ézsau vett feleségül. Izsákkal együtt temette el atyját, Ábrahámot, a makpélai barlangban, ahogy az 1Móz 25,9-ben olvassuk. 132 éves kort ért meg.
Ellenben Izsák a választott nép, Izráel ősatyja lett. Ővele tette próbára Isten Ábrahám hitét, és ő lett apja Jákóbnak, aki, miután a Jabbók révénél tusakodott Istennel, az Izráel nevet kapta. Izsák lett Ábrahám örököse, nem csak anyagi értelemben, hanem szellemi értelemben is. Ezért használja Pál a galaták előtti példának, és ezért tanulságos figyelemmel kísérnünk őt nekünk is.
Emberileg nézve – ahogy fentebb érintettem – Hágár és Izmael a rokonszenvesebb. De egyet ne feledjünk el: ez a vonal a test vonala. A test kívánsága volt, hogy Ábrahámnak mielőbb utódot kell keríteni, a föld alól is. A fizikai valóság, a biológia (Ábrahám és Sára kora), a látható körülmények kényszerítették ki Ábrahám nászát Hágárral. Hogy emberileg nézve Hágárnak volt nem Sáráénál nagyobb esélye, hanem egyáltalán esélye arra, hogy szüljön. Csakhogy Isten sokszor munkálkodik a fizika és a biológia törvényei ellenében. Ábrahám utódjának szellemi gyermeknek kellett lennie, nem csupán a DNA-ja hordozójának. Ábrahámnak a hitével ki kellett hordania Izsákot, ahogy említettük, hogy Pál kihordta és megszülte szellemi gyermekeit, a galatákat. Ezért kell azt mondjuk, hogy a korabeli joggal, a szokással, sőt, mai erkölcsi érzékünkkel szemben is Izsák volt Ábrahám igazi örököse.
Galáciában sem azok voltak Pál igazi tanítványai, akik testben – azaz a külsőségekben – akarták Krisztust követni, hanem azok, akiket Isten odaígért Pálnak, akik valóban újjászülettek.
Ez a dolog nem Izsák és Izmael története, nem Sára vagy Hágár felülkerekedéséről szól, nem is Ábrahámról, hanem arról, hogy a látható, fizikai, testi dolgokra nézünk, azok befolyásolnak-e bennünket, vagy képesek vagyunk az előbbiek ellenére hinni Isten tervében, az Ő akaratában, és úgy cselekedni, ahogy Ő mondja.
3. Jeruzsálem
Ábrahám élettörténetében szerepel Sálem városa, melynek királya, Melkisédek, aki kenyérrel és borral kínálja Ábrahámot a csata után, és áldásban is részesíti. Ez a Sálem városa vagy pontosan Jeruzsálem helyén, vagy annak közvetlen közelében helyezkedett el. A honfoglalás idején, majd a bírák korában Jebúsz néven szerepel, aztán Kr. e. 1004-ben Dávid király foglalta el és tette fővárossá. 1996-ban ünnepelték a város alapításának 3000. évfordulóját. A neve azt jelenti, hogy „a béke városa”, és bizony történelme során bizony gyakran volt háborúságban része. A zsidók számára a legfontosabb hely, hiszen ott van a Siratófal, Salamon templomában egyetlen megmaradt része, és peszachkor úgy köszönnek el egymástól, hogy „Jövőre, Jeruzsálemben!” ünneplik majd a szabadulást. Jeruzsálem ugyanakkor a keresztyének számára is a legszentebb hely, hiszen ott található Jézus Urunk sírja, ott találkozhatunk földi élete eseményeinek színterével.
Jeruzsálem azonban mindezeknél sokkal többet jelent. Nem a földi, falakkal körülvett, nemzetközi jogi viták kereszttüzében álló település, hanem amit jelképez. A mennyei Jeruzsálemet, amely az örökélet jelképe. Amelyet János a Jelenések könyvében olyannak ír le, mint valami igen értékes, ragyogó drágakő. Tizenkét gyöngykapuján Izráel tizenkét törzsének a neve lesz felírva. A város fala tizenkét alapkövön nyugszik, amelyek a Bárány tizenkét apostolának a nevét viselik. Az alapkövek is mind drágakövek, valamint a falak építőanyaga is. A város utcái színaranyból vannak. Templom nem lesz benne, mert a mindenható Isten és a Bárány lesz a temploma. Ott lesz az élet vizének folyója és az életnek fája is. Isten sátora az emberekkel lesz, velük fog lakni, ők pedig népei lesznek.
Amikor tehát Jeruzsálemről beszélünk, látnunk kell, hogy mi vár ránk ha a testnek engedelmeskedünk, vagy ha Isten szavában hittel bízunk. A földi Jeruzsálem egy város, ahol éppúgy van gonosz és jó ember, mint akár Buenos Airesben. Van, ami jól megy és van, ami rosszul. Vannak elégedett lakói és vannak elégedetlenek. De a problémáit – mint egyetlen városét vagy országét sem – soha nem fogjuk tudni megoldani, mert mire egyet megoldunk, jön a helyébe kettő (és még óvatos voltam). De ez csak a fizikai valóság, és csak a földi életünk időtartamára számít. A hit városa, amit a mennyei Jeruzsálem jelent, az maga a tökéletesség, hiszen Isten maga lesz benne jelen. Nekem ennél több nem is kell.
Befejezés
Kedves testvéreim! Életünk során nem egyszer kell döntenünk, hogy a szemünkre és a józan eszünkre hallgatunk, vagy a hitünk vezet. De nem túl gyakran. És ha a szívünkre tesszük a kezünket, nem azt kell-e mondanunk, hogy inkább az előbbire hallgatunk? Én így vagyok vele. De hiszem, hogy nem ez a baj, hanem az, amikor utólag sem vagyunk képesek elfogadni, hogy a hitünkre kellett volna hallgatni.

Úrnapi Igehirdetés 2008. szeptember 7.

Buenos Aires

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Az Igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Jónás 1,1-16
Textus: Galata 4,18-20
18Helyes az, ha valaki mindenkor a jóért buzgólkodik, és nem csak akkor, amikor ott vagyok közöttetek, 19gyermekeim, akiket újra meg újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus. 20Szeretnék azonban most ott lenni nálatok, és változtatni a hangomon, mert bizonytalanságban vagyok felőletek.
Cím: Isten háta mögött?

Bevezetés
Kedves testvérek! 
A múlt vasárnapra megjelent Reformátusok Lapjában, a hatodik oldalon olvastam egy cikket egy nyári gyerektáborozásról „Pusztafalu gödörbe’ van…” címmel. A Zemplén-hegység Hegyköz nevű részén lévő település úgynevezett zsákfalu, nem vezet tovább út, és Magyarország egyik legészakibb települése. Ajánlom mindenkinek a cikket a figyelmébe. Amiért azonban felidézem itt a prédikáció elején, az nem az, hogy ajánljak egy sikeres gyerektáborról szóló cikket, hanem mert megakadt egy mondaton a szemem, ami így szólt: „Mégsem Isten háta mögött, sőt nagyon is a szeme előtt, a tenyerén voltunk.” Nos, Isten elől nem lehet elrejtőzni. Vannak, akik ma is úgy gondolják, hogy lehet. Bibliaolvasó emberek is! Pedig nekik ismerniük kellene legalább Jónás történetét, aki amikor Ninivébe küldte az Úr egy nem éppen kellemes üzenettel, akkor Jafóban épp az ellenkező irányba tartó hajóra szállt, hogy elfusson Isten elől a mai Spanyolország területére eső Tarsisba. Azt képzelte, hogy a hajóűrben nincs Isten szeme előtt. Aztán az Úr odaküldött egy nagy halat, amelynek gyomrában a tenger mélyére szállt, hogy megértse, sehol nem bújhat el Isten elől. Földrajzilag lehetünk olyan helyen, ahol „vége a világnak”, nincs út tovább, nincs térerő, nincs folytatás, de Isten bárhol vagyunk, lát.
Pál tudta – a damaszkuszi úton személyesen megtapasztalta –, hogy az ember mindenhol Isten szeme előtt van. És jól ismerte az embert – önmagát is –, hogy tudja jól, amikor úgy érzi, hogy senki nem látja, olyan dolgokat is megtesz, amiket egyébként nem. Gondoljunk csak a nyilvános férfivécék ajtaján lévő feliratokra. Ezért írja galáciia testvéreinek, hogy helyes – más szövegek szerint dicséretes – akkor is keresztyénként élni, amikor senki sem látja.
A mai igehirdetésben – szokás szerint – három dolog köré csoportosítom mondanivalómat. Először Pál szüléséről, majd a hangjáról, végül bizonyosságáról.
 1. Pál szülése 
Férfiról beszélünk, amikor Pál apostolt emlegetjük, nem? Akkor hogy lehetséges, hogy szült. Méghozzá nem is egyet, hiszen a Galata gyülekezetekben jópár tucat keresztyén élt. Természetesen nem testi szülésről van szó, azt az Isten a teremtésben női feladatnak rendelte. Nem is lennénk képesek mi férfiak annak a fájdalomnak az elviselésére, amit egy asszony él át szülés közben. Egy főhajtással minden asszony felé mondom – én már a felétől meghalnék. 
Pál szellemi értelemben vett kihordásról és szülésről beszél. A keresztyén apostol szolgálata – amint a múlt héten említettük – abban áll, hogy elviszi egy helyre, közösségbe a Jézusról szóló örömhírt, megtérésre vezeti azokat, akik fogékonyak, majd a létrejövő gyülekezetet istápolja, segíti, nevelgeti, végül amikor az már megáll a saját lábán, elengedi. Tovább megy, újabb gyülekezeteket plántál, de figyelemmel kíséri a korábbiakat is. Pont úgy, mint egy anya, aki megfoganja gyermekét, kilenc hónapig a szíve alatt hordja, testéből táplálja, lélegzik helyette, majd fájdalmak között megszüli. De a szüléssel sem ér véget a feladata. Táplálja és gondozza csecsemő gyermekét, mögötte görnyed, amikor járni tanul, az ő szájáról olvassa le első szavait gyermeke. Éveken át tanítja, gondozza, neveli, és amikor saját lábára áll, elengedi. Akár egyévesen, amikor járni kezd, akár három-négy évesen, amikor az óvodai, iskolai közösségbe indul, akár 18 évesen, amikor éretté válik, akár amikor elhagyja a szülői házat. És az Anya élete végéig figyelemmel kíséri gyermekének életét, és amikor kell, beavatkozik, segít, tanácsot ad. 
Pál fájdalommal szülte meg a keresztyén galatákat, azaz szenvedett, kínlódott azért, hogy azok megértsék és befogadják az Evangéliumot. A szó szellemi értelmében kihordta őket. Imádkozott értük, készült a velük való beszélgetésre, este lefekvéskor azok a gondok, kérdések, kételyek foglalkoztatták, amelyeket a galatákkal folyó beszélgetései ébresztettek benne. Fájdalom volt neki sok döntés, amelyet meg kellett hoznia és fájdalmat okozott azoknak is, akiknek a megtéréséért buzgólkodott. Ez nem megy fájdalom nélkül. Nincs lehetőség epidurális (gerincvelőbe adott) érzéstelenítésre. Az egyébként is csak az anya fájdalmát nyomja el…
2. Pál hangja 
Pál hangja épp amiatt a fájdalom miatt más, amit a „szüléskor” átélt. Amiatt elégedetlen a távolból küldött üzeneteivel, mert azok szükségképpen nélkülözik az igazi személyességet, a közvetlen kapcsolatot. A múlt héten beszéltünk a kapcsolatokról, és megemlítettem, hogy a technika segítségével ma már sokkal könnyebb a kapcsolattartás akár két kontinens között is. Mégis válságban van az emberek közötti kapcsolat is. Mindannyian tudjuk, mi különbség van a telefonon vagy Interneten folytatott beszélgetés és egy személyes találkozó között. Az elektronikus levél (e-mail) sem hasonlítható össze közvetlenségében egy kézzel, papírra írt levéllel. Szemtől szembe a másikkal, látva arcát, gesztusait, reakcióit egész máshogy lehet egy dolgot – főképpen egy konfliktushelyzetet – megbeszélni, elrendezni. 
Egy idegennel, akivel az Interneten keresztül ismerkedtem meg, egész jól el lehet beszélgetni chat-en, vagy levelezgetni e-mailben, de a köztünk létrejövő kapcsolat csak felszínes lehet. Akit testi valójában ismerek, azzal személyesen szeretem megosztani a gondolataimat, a modern kommunikáció csatornáit húzódozva, csak végszükség esetén alkalmazom. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. És még egy dolog: volt már velem olyan, hogy telefonon hallottam csak valakinek a hangját, elképzeltem, hogy milyen lehet élőben, és amikor végül találkoztunk, egészen mást tapasztaltam, mint amire vártam. 
Pál is úgy érezhette, hogy szeretett gyermekei – egy másik szövegvariáns szerint „fiacskái” – sokkal jobban értenék, amiről Pál beszél, ha nem pár heti átfutással érkező leveleit olvasnák, hanem vele szemben ülnének egy csésze kávé mellett, és úgy beszélgethetnének, mint apa a fiával-fiaival. És ehhez nem a kávé hiányzott a legjobban – azt ugyanis akkoriban még a Római Birodalomban nem ismerték – hanem a személyes jelenlét. 
Egy Pesten tanuló diáknak elfogyott a pénze, ezért táviratot küldött szüleinek, hogy küldjenek pár koronát, hogy éheznie ne kelljen. Amikor az apja elolvasta a táviratot, elvörösödött mérgében. Így szólt a feleségének: „Nézd, ezt a te szemtelen fiadat, hogy rámparancsol! Azt írja: Apám, küldj pénzt! (követelően)”. Az anya a kezébe veszi a táviratlapot, elolvassa és így szól az urához: „Nem jól olvassa azt. A fiunk azt üzente: Apám, küldj pénzt! (kérlelve). Pál a közvetlen bizalom hangjára vágyik szeretett szellemi gyermekeivel. 
3. Pál bizonyossága
Igen, Pál bizonyossága a harmadik pont, noha ő maga épp arról ír, hogy bizonytalanságban van galáciai tanítványai hitbéli állapotát illetően. Nem csak azért választottam inkább a bizonyosságot az utolsó pont címéül, mert jobb szeretek pozitívumokban beszélni, mint negatívumokban, hanem sokkal inkább azért, mert a bizonyosság a kulcs. Pál bizonyos az üdvösségben, bizonyos abban, hogy Jézus a megígért Messiás, bizonyos abban, hogy a galatáknak is Jézusra van szükségük ahhoz, hogy megmeneküljenek a kárhozattól. És ez a bizonyosság az, ami miatt bizonytalan a galaták helyzetét illetően.
Ha csak feltételezünk valamit, ha bizonytalanok vagyunk egy eseménysor végső kimenetelében, akkor – ha értelmesen gondolkodunk – mindig van valamennyi helye annak, hogy végül más történjen. Ha valami nem 100 százalék, akkor mindig két kifejlet lehetséges. 99+1, 98+2 és így tovább. A hit pedig 100 százalékos kell legyen. Épp azért hit. A száznál kevesebb bizonyosság az hitetlenség, de legalábbis kételkedés. 
Pál apostol hite bizonyosság, a kételyei, kérdései nem arra vonatkoznak, hogy Isten létezik-e, hogy Jézus-e a Messiás és hasonlókra, hanem arra, hogy megfelelően teljesíti-e a rábízott feladatot, hogy elég hatékonyan hirdeti az Igét a galatáknak – és természetesen másoknak is. És abban is mutatkozik meg Pál bizonytalansága, hogy vajon a galaták hite milyen? Nem Isten létében, Jézus megmentő-voltában, hanem a többi dologban. A cselekedetek hasznát, a törvényt, a pogánysággal való kapcsolattartást illetően. Mert ez utóbbiak nem azonnal, hanem lassan, de biztosan ható mérgek az ember keresztyénsége ellen. A Sátán elsősorban nem arról akarja meggyőzni az embereket, hogy Isten nem létezik – persze vannak olyan emberek, akiket erről is meg lehet győzni –, és nem is arról, hogy Jézus nem volt az Ő fia, hanem inkább olyasmikről, amelyek nem látványos szakítást eredményeznek a templomos körökkel, hanem csak apró hajszálrepedéseket. De tudjuk, hogy a repedésből lesz a szakadék. 
Pál saját hitének bizonyosságában arra törekszik, hogy a galaták hite is szilárd legyen, és kapcsolatuk helyreálljon Pállal és Istennel egyaránt.
Befejezés
Kedves testvéreim! Életünk egy része nyilvánosan zajlik, más része az intim magány homályába vész. Az embernek szüksége van arra, hogy időnként magában lehessen, ezt Isten teremtette így. De egy dolgot ne feledjünk el. A keresztyén ember akkor is keresztyén marad, amikor nem látja senki. Nem azért, mintha Isten kukkolna bennünket, amikor egyedül vagyunk, hanem azért, mert sokkal de sokkal többel tartozunk Neki azért, hogy megmentett bennünket a kárhozatból. Ha egy társaságban egy keresztyén sincs rajtunk kívül, akkor sem kell eltűrnünk, hogy Istent káromolják, vagy akár „csak” emberekről sértő, megalázó megjegyzéseket tegyenek. Mert egy igazi keresztyén akkor is keresztyén, ha egyedül van. ek között vagyunk
Testvérem, kérlek ne feledd el egy pillanatra se, hogy ki vagy, ki Jézus és mit tett érted!
Ámen! 

Úrnapi Igehirdetés 2008. augusztus 31.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Buenos Aires

Lekció: ApCsel 21,17-26
Textus: Galata 4,11-17
11Attól féltelek titeket, hogy talán hiába fáradoztam értetek. 12Testvéreim, kérlek titeket: legyetek olyanok, mint én, mert én is olyan vagyok, mint ti. Semmivel sem bántottatok meg. 13Hiszen tudjátok, hogy az első alkalommal testi erőtlenségemben hirdettem nektek az evangéliumot, 14és ti mégsem estetek abba a kísértésbe, hogy engem testi erőtlenségem miatt megvessetek vagy megutáljatok, hanem úgy fogadtatok, mint Isten angyalát, mint Krisztus Jézust. 15Hova lett a ti boldogságotok? Mert bizonyságot teszek rólatok, hogy ha lehetett volna, a szemeteket is kivájtátok, és nekem adtátok volna. 16Most pedig az ellenségetek lettem, mert az igazat mondom nektek? 17Nem jó szándékkal buzgólkodnak értetek, hanem el akarnak titeket tőlem szakítani, hogy aztán értük buzgólkodjatok.
Cím: A kapcsolat

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Tudom, hogy a mai prédikációt címe úgy hangzik, mint egy mobiltelefon, vagy Internet-előfizetés reklámszlogenje. Mai világunkban fokozott hangsúlyt kap a kapcsolat fogalma. Eredetileg azt akartam itt mondani, hogy fontossá lett a kapcsolat, de ez így nem teljesen igaz. Kétszáz éve, ezer éve, ötezer éve pont ilyen fontos volt. Manapság csak többet beszélünk róla, talán épp azért, mert híján vagyunk. Technikai berendezések vesznek körül bennünket, életünket át meg átszövi a kommunikáció, mégis a világon soha nem volt még ennyi magányos. A történelem során talán soha nem volt időszak, amikor az emberek ennyire kevéssé értették meg egymást. 
A keresztyénség tanításában is kulcsszerepet kap a kapcsolat, méghozzá az Isten és az ember közötti kapcsolat helyreállítása. A kapcsolatot tulajdonképpen Jézus Krisztus hozta létre, helyesebben állította helyre azzal, hogy lerombolta a bűn átkának falát, és ezzel lehetővé tette, hogy az ember – bármely ember, aki őszinte – közeledjen Istenhez, szóljon hozzá és választ is kapjon. Ennek a kapcsolatnak a létrehozása a misszió tevékenységi körébe tartozik, a fenntartása pedig a keresztyén élet, a gyülekezeti élet maga. 
Éppen ezért ejtünk gyakran szót a kapcsolatról a szószéken és a keresztyének egymás közti beszélgetéseiben. Ma Pál apostol, a galaták és Isten kapcsolatát vizsgáljuk meg tüzetesebben!
 1. Pál kapcsolata a galatákkal 
A kisázsiai – a mai Törökország ázsiai részén fekvő települések – keresztyén gyülekezetei, amint már jó párszor említettem, pogányokból lettek Krisztus követői, azaz keresztyének. Szakítottak korábbi pogány bálványaikkal, mert megértették az evangélium üzenetét, amelyet Pál hozott el közéjük. Megküzdöttek korábbi életük kapcsolataival, amelyek próbálták őket visszacsábítani a bálványokhoz. Megküzdöttek a törvényeskedőkkel, akik azt akarták, hogy a pogányságukat először zsidóságra váltsák, és csak azután legyenek keresztyénné. E küzdelem közepére érkezett a gyülekezeteket alapító apostol levele.
Pál nem volt egy pehelysúlyú evangelizátor. Tudjuk jól életrajzából, hogy farizeus korából magával hozott heves vérmérséklettel és kitartással hirdette Jézust, a Messiást. Fáradságot nem ismerve járta a missziói útján útba eső településeket és sok helyen verést, megaláztatást elszenvedve beszélt a bűn rabságából való megmenekülés lehetőségéről. Tanított a zsinagógákban, hogy meggyőzze a zsidókat arról, hogy Jézus az Örökkévaló Fia, és beszédbe elegyedett az Areoszpágoszon a léhűtő athéniakkal, hogy Krisztus oldalára állítsa őket. És nem tagadhatom – nem mintha akarnám –, hogy küzdött értem, hogy meggyőzzön, Jézus az én megmentőm is lehet. Nem, nem tévedek, sokat köszönhetek Pálnak, keresztyénségem, keresztyénné lételem legmeghatározóbb momentuma volt mindaz, amit Páltól olvastam Jézusról. Tehát mondhatom, hogy neki köszönhetem, hogy most keresztyénként állhatok előttetek.
Pál tehát minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent megtett annak érdekében, hogy küldetését betöltse, ami nem más volt, mint hogy eljuttassa az örömhírt mindenhová. Voltak olyan helyek, ahová hiába ment – legalábbis látszólag –, mert akkor nem fogadta be senki az Igét. Később persze lehet, hogy igen. És voltak olyan helyek, ahová nem jutott el. Ahová viszont igen, és el is fogadta pár ember a hitet, azokkal Pál közösséget hozott létre, és azt gondosan táplálta, gondozta, és távozása után is figyelemmel kísérte. Az apostol feladata ugyanis – ezt sokszor elfelejtjük – az, hogy gyülekezetet alapítson. Tehát jön, igét hirdet, a megtérőkből közösséget formál, azt vezeti, pásztorolja, de amikor kellőképpen megerősödött hitben, és megmutatkozik, hogy a helyiek közül kinek mi az Istentől kapott feladata, akkor miután felhatalmazza, felkeni a közösség vezetését, továbbmegy. Nem ragad ott egy helyen sem, nem „telepszik rá” egy gyülekezetre sem, hanem miután elvégezte a feladatát, továbblép, hogy új közösség jöhessen létre az Úr Igéje körül. Azonban vág el minden szálat, és később is visszatér, hogy segítsen, ha kell. Pál pont így, jó apostolként cselekedett. Létrehozta a galáciabeli gyülekezeteket, majd miután saját lábra állította őket, indult tovább. De soha nem felejtkezett el róluk és számon tartotta őket. Így mondhatja el, hogy félti őket, és azonosulhat velük annyira, hogy azt mondja: olyan vagyok, mint ti.
Ez az azonosulásig menő közösségvállalás a keresztyénség egyik legfontosabb jellemzője. Pál mondja az 1Kor 12,12-ben: „Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is.” A testnek pedig mindegyik részének a sérülése fáj. Ha belerúgok a szék lábába, az egész testemnek fáj. Ha egy keresztyénnek baja van, mindazoknak van baja, akik vele testvéri kapcsolatban állnak – ideális esetben az egész gyülekezetnek. Ha egy galatának baja van, Pálnak is baja van. Együtt pedig könnyebb megoldást találni.
2. A galaták kapcsolata Istennel 
Nos, mivel szinte január óta a galáciabeli keresztyének hitéletével, tehát a tágabb értelemben vett isten-kapcsolatukkal foglalkoztunk, erre a kérdésre nem térek ki a maga teljes részletességében. Legyen elég annyi, hogy az eredeti kiegyensúlyozott kapcsolatot megszakították, mert jó- vagy rossz-szándékú törvényeskedőkre hallgattak, ezért eredeti stabil hitéletük megingott, sőt kissé meg is roggyant. Alapvetően azonban tudták, mit jelent az Istennel való élő kapcsolatban lenni, Jézus által az Atyához imádkozni és a Szent Lelket az életükbe behívni.
Pál levele idején tehát a kapcsolat éppen igen-igen gyenge. Édesanyámék sikeresen hazaértek, és amikor felhívtak, épp nem voltunk itthon. A rögzítőn hagytak üzenetet, de valami baj lehetett a vonallal, mert egy szót nem lehetett érteni abból, amit mondott. A hangja nyugodt volt, ebből arra következtettünk, hogy sikeresen megérkeztek, így a másnapi sikeres beszélgetésig sem izgultunk. Nos, a galaták kapcsolata Pál levelének idejében ilyen lehetett. Hallották az Isten szavát, de nem értették.
3. Pál kapcsolata Istennel
Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenünk? Hiszen az egész, amit mi itt vasárnaponként művelünk, csak akkpr értelmes cselekedet, ha kapcsolatban vagyunk Istennel. Ha valaki odaáll a telefonkészülék elé és elkezdi mondani a mondanivalóját anélkül, hogy felhívta volna azt, akinek az szól, és meg is bizonyosodott volna arról, hogy hallja is, akkor azt az embert bizony bolondnak nézzük. Amikor az Istentiszteleten elhangzik, hogy „A mi segítségünk jöjjön Istentől…” az nem egy mondóka, nem egy formula csupán, amelyet el kell mondani, mert szokás, mert benne van az Istentiszteleti rendtartásban, hanem akkor vesszük fel a kapcsolatot az Úrral. Akkor kérjük meg, hogy hallgassa meg amit imádkozunk és szóljon hozzánk. Tehát hadd kérjek most mindenkit, hogy kapcsolódjon be. Vegye fel a kapcsolatot Istennel, hogy közösségként lehessünk most az Ő színe előtt.
Pálnak az egész élete Isten és az emberek szeme előtt zajlott le. Neki nem volt munkaidő vége, sem szabadság, mindig „szolgálatban” volt. A lelkét kitette azokért, akiket el akart vezetni az igazság útjára. Amit leír a galatáknak, csak halván jelzés ahhoz képest, amit a valóságban megtett értük, amennyire a valóságban szerette és szolgálta őket. A galaták pedig ellenségnek tekintik. Micsoda mély fájdalom verhetett gyökeret Pálban! Nos, ha nem lett volna Pál olyan kapcsolatban Istennel, amilyenben volt, akkor ez így is lenne. De Pál nem a keserűség hangján szólal meg, hanem a féltő atyai és egyúttal testvéri szeretet hangján. Azért, mert megtanulta Istentől, hogy Ő milyen. Amikor Pál még óember volt, azaz megtérése előtt rossz úton járva Isten terve ellen cselekedett és ezzel rosszat tett Istennek, Isten nem bosszút állt rajta, nem megbüntette, hanem megszólította. Nem a keserűség, a sértettség hangján, hanem a szeretet hangján. Ezt értette meg Pál, és azt, hogy aki Isten ügyében tevékenykedik, annak nem szabad sérelmeket dédelgetnie, elraktároznia. Érnek sérelmek, bántások, és nem tehetünk úgy, mintha ezek nem lennének. De nem vághatunk vissza miattuk, és meg kell bocsátanunk, el kell hordoznunk az ezek okozta fájdalmat azért, hogy megmutassuk a szeretetet, amit az Úrtól kaptunk.
Befejezés
Kedves testvéreim! Beszéltünk Pálnak a galatákhoz és Istenhez fűződő kapcsolatáról, és érintettük a galaták Istennel való kapcsolatát. Felderengett egy pillanatra a mi kapcsolatunk helyzete a galatákkal, és esett szó a Pállal való kapcsolatunkról is. Véletlenül nincs itt a vége felé hiányérzetetek? Nem kellett volna még ide a végére egy negyedik pont, vagy valami ilyesmi? Nem kellett volna pár szót fordítani a mi kapcsolatunkra Istennel? Talán igen. De a jó prédikáció nem ér véget az ámennel, ami rövidesen elhangzik, hanem az igehallgatókban – akik közé az igehirdető is beletartozik – tovább szól. A felkavart érzések, a felkeltett gondolatok tovább munkálkodnak bennünk, és ha megengedjük a Szent Léleknek, hogy végezze a dolgát bennünk, akkor el fogunk jutni a felismerésre, és meg fogjuk vizsgálni a kapcsolatunkat Istennel.
Testvérem, kérlek tedd meg azt, amire az Úr szava kér!
Ámen! 

Predicación del domingo 10 de agosto de 2008

Buenos Aires

por rev. Kristóf Tóth

Para escuchar la predicación haga click aquí!

Lección: 
Texto: Galatas 4,1-5
1Azt mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek, 2hanem gyámok és gondozók fennhatósága alatt áll az apa által megszabott ideig. 3Így mi is, amikor kiskorúak voltunk, a világ elemei alá voltunk vetve szolgaságra. 4De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, 5hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. 
  1También digo: Entre tanto que el heredero es niño, en nada difiere del siervo, aunque es señor de todo; 2Mas está debajo de tutores y curadores hasta el tiempo señalado por el padre. 3Así también nosotros, cuando éramos niños, éramos siervos bajo los rudimentos del mundo. 4Mas venido el cumplimiento del tiempo, Dios envió su Hijo, hecho de mujer, hecho súbdito á la ley, 5Para que redimiese á los que estaban debajo de la ley, á fin de que recibiésemos la adopción de hijos.
Título: 

Prólogo
Queridos Hermanos! 
A partir de enero hablamos de la palabra de Dios de la epistola del San Pablo a los galatos. Acordamos en unas cosas importantes, por ejemplo que la ley y la gracia funcionan juntos, no podemos separarlos uno de otro. La ley nos ayuda a realizar que estamos pecadores que merecen pena de muerte, y la gracia nos ayuda a encontrar el efugio hacia la ala de Dios – a través de la ofrenda, el sacrificio de Jesucristo. El se murió en la cruz de Golgotá, y su sangre puede limpiarnos y liberarnos del castigo. 
Hoy empezamos el cuarto capítulo de la epistola. Antes de la continuación, quiero fijar una cosa sobre las galatas. Las Galatas eran en grueso buenos cristianos. Creian en Cristo el Salvador, el Espíritu Santo, y el Padre, usaron sus dones espirituales, vivieron según la voluntad del Dios. Solo tienen una cosa malinterpretada sobre la coneción entre la ley y la gracia. Sin embargo eran cristianos renacidos. Entonces no quienquiera puede pensar que estas palabras hablan a su mismo, solo el cristiano renacido. 
Ahora quiero hablar sobre tres cosas: primero: vivir entre límites; segundo: vivir libre; y tercero: ser hijos del Señor.  
1. Entre límites 
Durante nuestra vida en este mundo hallamos límites – algunas veces chocamos con ellos. No vivimos para siempre, no tenemos fuerza sin límite, no sabemos todos. No podemos hacer todos lo que queremos, no podemos tener todos lo que deseamos. Y puedo decir más, pero no lo hago. Entonces, nuestra vida anda entre los límites. Ellos son útiles y algunas veces nos atrazan. Pero les existen, le gustamos o no. 
Los límites útiles nos muestran la pista correcta y ayúdan saber hacía y hasta dónde podemos ir. Muestran las posibilidades y la fuerza del hombre. Sin estos límites es muy fácil a perder control e ir a mala dirección. Si conducemos nuestra vida según la voluntad del Señor, tocamos estos límites muy poca veces. Funcionan cómo la pasamano. Creo que estos límites son de Dios.
Los límites inútiles o atrazados no ayúdannos. Nos separan de Dios. Roban nuestro confianza. Destruyen la conexión con Dios. Estos funcionan cómo un freno que frena sin fin y no deja lanzarse. Chocamos con estos límites muchas veces y nos hacen aburridos. Creo que estos límites no son de Dios. 
Entonces – si lo entiendo bien – necesitamos mantener los límites buenos, y tenemos que apoyarnos en ellos, pero necesitamos dejar los límites malos, tenemos que ser liberados de ellos. Bueno – pero cómo? Claro que no puedo dar soluciónes perfectas universales, soy un hombre entre límites. Pero lo conozco El que si puede!
2. La libertad 
Una cosa muy importante: la libertad no significa que todo el mundo puede hacer todos que quiere. Ni en la familia, ni en el mundo, ni en la sociedad, ni en la iglesia. Porque todos nosotros necesitamos lugar para vivir, no solo espacio, sino lugar para realizar nuestra voluntad. Y mientras realizamos la voluntad, conectamos, chocamos con la voluntad realizada de los otros. Y listo es el conflicto. Lucha, grita, enojo. Por eso cuando hablamos de la libertad, tenemos que hacerlo como una colectividad. Somos pertes de la comunidad, y podemos realizar nuestra voluntad en la comunidad. Es cierto en la iglesia también.
Si existe libertad cristiana? Hay lugar para la libertad en la iglesia? Mucha gente piensa que no. La iglesia es una organización muy regulada – dicen – y Dios dice todo lo que hacen los miembros. Todos que conocen Dios y participan una iglesia viva, saben que eso no es verdad. La comunidad cristiana tiene una organización – se llama Iglesia – que funciona según reglas de Dios pero por humanos. Y los humanos pueden ser mucho más rígidos y regulados que Dios. La voluntad de Dios, designio original de la Iglesia era la fraternidad. Cuando los humanos pueder ver Dios cómo Padre amador y unos a otros cómo hermanos y hermanas. Y entre padre y hijos, hermanos y hermanas no hay lugar para dictatura. 
La única persona que puede restringir la libertad de los cristianos es el Diablo. El vive solo para destruir, cortar, matar. Pero la santidad de Jesus es tan fuerte que hace dos mil años el Diablo no puede triunfar a los cristianos. No puede dañar a nosotros tampoco – solamente si nosotros le permitimos.
3. Hijos del Señor
Hasta que quedamos cerca de Dios, somos libres. Antes que nada somos libres de los pecados. No quiero decir que los cristianos nunca cometen errores, culpas, delitos, vicios, pero por la fuerte de Jesús, no somos obligados. Somos libres para no hacer malas cosas. 
La causa de esto es la sacrifición de Jesucristo. 
Yo trabajo con cautivos hace muchos años. En los instituciones penitenciarios enseñe al menos una cosa. Bueno, dos. Uno: todo el mundo piensa que solamente los otros pueden ir a cárcel; y dos: que valor tiene la libertad. Hay muchas cosas en la vida que podemos evaluar solo cuando ya perdimos para siempre: sanidad, libertad, parientes, amigos. Y realizamos este muchas veces demasiado tarde. 
Hay una posibilidad para evitar este. Hay que ser hijo del Dios. Cómo hijo de Dios podemos estar en cárcel, internado en una clinica, podemos estar solos, sin parientes y amigos. Porque con Dios tenemos nuevas dimenziones. Podemos entender la vida – con las problemas, guerras, luchas, enfermedades, violencia, etc. – en una otra manera. Podemos ver la gente, el mundo a través de los anteojos de Dios. Cómo los vió Jesus, cuando se murió por ellos. Por nosotros. A través de su muerte podemos ser hijos de Dios. Solo así podemos reestablecer la conexión con Dios y podemos volver a tener lugar en el cielo, al lado del Señor Jesucristo.
Es bueno a ser hijo de Dios, te lo juro. Yo vivo así hace más de 15 años. Tengo pasamanos que me ayúdan a encontrar el carril conveniente hacía el país del Dios. Tengo fuerte recibído de Jesus para luchar contra mi deseo a hacer delitos. Muchas veces lo gano. Algunas veces no, pero Jesus siempre me ayúda levantarse y continuar. Y tengo libertad. Libertad al unisono con la libertad de los otros. Libertad con responsabilidad. Y confio que no hay libertad más grande que ser hijo de Dios.  
Epílogo
Queridos Hermanos y Hermanas! Vivo acá, en Buenos Aires hace 46 meses. Doy gracias a Dios que puendo expresar mis pensamientos en su idioma, sobre todo que antes que llegamos aqui no hablé ni una palabra en castellano. Lo se que cometio errores en la predicación pero espero que pacados no, y todos ustedes van a llevar algo a casa, sobre los límites y la libertad en Jesús. 
Ámen! 

Úrnapi Igehirdetés 2008. augusztus 24.

Buenos Aires.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: ApCsel 17,18-32
Textus: Galata 4,8-10
8Amikor pedig még nem ismertétek az Istent, olyan isteneknek szolgáltatok, amelyek lényegüket tekintve nem azok. 9Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettek vissza ismét az erőtlen és szegény elemekhez, és hogyan akartok újból szolgájukká lenni? 10Aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre.
Cím: Istenismeret

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Amikor készültem erre a prédikációra, eszembe jutott egy történet, ami ide illik. Sajnos nem emlékszem, hol olvastam, úgyhogy kénytelen vagyok emlékezetből felidézni, így aztán nem biztos, hogy sikerül pontosan elmondanom. De a lényeg így is benne van.
Egy patak fölött átívelő hídon egy ember haladt át. A partról öten figyelték. Az egyik megkérdezte a többieket: Ki ez az ember? A következő válaszokat kapta: Két hete kezeltem tüdőgyulladással, a lánya két hónapja szült, az apósát pedig szívroham vitte el rögtön azután, hogy idekerültem – mondta a háziorvos. Sok zöldséget vásárol, szereti a sárgarépát, mert mindig kiválogatja a legszebbeket, és allergiás az eperre. – tette hozzá a zöldségkereskedő. Nyugdíjból él, három éve adott el kétszáz négyszögöl szőlőt és van egy katalizátoros kisautója. – egészítette ki a jegyző. A negyedik ezt felelte: A szószék alatt a harmadik sor közepén szokott ülni a templomban, a keresztlánya idén fog konfirmálni, őt az elődöm elődje eskette, a férjét én temettem, a lánya pedig egy pesti gyülekezetben tagja az énekkarnak. Ez utóbbi természetesen a lelkész volt. Az ötödik férfi érdeklődve figyelt a válaszokra, majd halkan megjegyezte: közben eszembe jutott, hogy Kovács Jánosnénak hívják. Csak hirtelen nem tudtam felidézni a nevét, azért kérdeztem tőletek.
Ezek az emberek mind az öten ismerték a hídon áthaladó asszonyt – valamilyen módon. Mindannyian, akik itt vagyunk, ismerjük Istent valamilyen módon. Ma arról lenne jó kicsit elgondolkodni, hogy ez az ismeret mikor lett a miénk, mennyire valóságos és milyen erős.
1. Istenismeretünk kora 
Az ember nem születik úgy, hogy ismeri Istent. Természetesen az anyaméhből előbújó újszülött még az anyjáról sem tudja, kicsoda. Csak később tanulja meg, hogy az a nő, aki enni ad neki, aki gondoskodik róla, az az anyja. Az anyaméhből ismerős mélyebb hang gazdájának a neve pedig eleinte Pa, majd később Apa lesz. Aztán később fejlődése során az ember eleinte tapasztalatokat szerezve alkot képet a világról és az emberekről, nagyobb korában pedig másoktól származó információkat is felhasznál. Jómagam például sok olyan dolgot tudok rólatok, amelyeket nem láttam a saját szememmel, hanem valakitől származó hír nyomán jutott a tudomásomra. Ha azonban ez a hír hiteles forrásból származik, akkor közel egyenértékűnek tekinthetem a tapasztalat útján szerzettel.
Azután a megalkotott kép folyamatosan változik. Egyre többet tudunk meg a másik emberről, egy-egy konfliktushelyzetben kiderül, mennyire megbízható, szavahihető, vagy milyen olyan adottságai vannak, amelyekről korábban nem volt tudomásunk. Tehát folyton alakul a bennünk embertársainkról élő kép.
Pontosan így vagyunk az Istenképünkkel is. Születésünkkor nem rendelkezünk semmilyen Istenképpel, ha úgy tetszik, az anyaméhből nem hozunk magunkkal semmi ilyesmit és, ahogy mondani szokás, az anyatejjel sem szívunk magunkba. Mint minden másról, Istenről is tapasztalat és mások által közvetített információ segítségével alkotunk képet, és ez a kép a különböző benyomások és élmények nyomán időről időre módosul. Isten tulajdonságából (Istenségéből) és a vele való kapcsolatunk jellegéből adódóan Istenképünket döntően befolyásolják a saját tapasztalatainkon kívül eső tények és vélemények. Magyarul: a bennünk lévő Istenkép alaphelyzetben meghatározóan a szüleinktől, illetve a gyerekkorunkban körülöttünk élő felnőttektől származik. Hacsak nem olyan befolyás ért bennünket az ő részükről, ami szélsőségesen elutasító, akkor nincs is ezzel semmi különösebb gond. 
Az én gyerekkori istenképem egy távoli, idős személyt ábrázolt, aki nem nagyon törődik velem. De ez a kép homályos volt, és nem gátolt meg abban, hogy felnőtt fejjel felismerjem Istent olyannak, amilyen Ő a valóságban.
Istenről képünk, ha jobban tetszik, ismeretünk tehát azóta van, amikor először találkoztunk ezzel a szóval. Tehát jó régen.
2. Milyen az Istenképünk? 
Pál apostol a galatáknak is hasonló dolgokat mond, mint az Areopágoszon összegyűlt athénieknek. Vagy mint amit én mondtam az előbb nektek. Van Istenképünk, azaz valamilyen szinten ismerjük vagy ismerni véljük Istent, és ez jó kiindulási alap. Azonban erre építeni kell, különben sem ér semmit az egész.
A legjobban megismerni Istent abból lehet, ahogyan Ő kijelentette magát. Több irányból érkezhet hozzánk az információ Istentől. Egyrészt a Bibliából. A tanulságos történetek nem csak arra valók, hogy szórakoztassanak, vagy tanulsággal szolgáljanak, hanem legelsősorban arra, hogy belőlük megismerjük Istent. És persze az Ő kegyelmének, szeretetének fényében meglássuk, mi milyenek vagyunk. Jézus azt mondta, hogy aki látja őt, az látja az Atyát (János 14,9). Istenismeretünk egyik legfontosabb forrása tehát Jézus Krisztus.
És itt eljutottunk oda, hogy lássuk, mi a különbség az Istenkép és az Istenismeret között. Istenképünk mindannyiunknak van saját, és ezek jellegükből adódóan különböznek egymástól, és szubjektívek. Az Istenismeret azonban egy objektív dolog – már amennyire hitkérdésnél lehet objektivitásról beszélni – és az emberek Istenismeretének különbözősége csak abból adódik, hogy különböző szinten állnak a Bibliaolvasást, imádkozást, a keresztyén testvériség gyakorlását illetően. 
Pál arról beszél az athéniak előtt, hogy igazából nem ismerik Istent (oltár állítanak az ismeretlen istennek), a galatkának pedig arról, hogy már megismerték Istent, azaz eljutottak az Ő ismeretének arra a szintjére, amely szükséges ahhoz, hogy valóban hívőnek nevezhessék magukat, és mégis úgy viselkednek, mintha nem tudnák pontosan, ki Isten valójában.
Vajon mit mondana nekünk? Ha Pál apostol személyesen ismerne bennünket, ha ő alapítota volna a gyülekezetünket és hosszú időn keresztül apostolunk és lelkigondozónk, személyes problémáink és örömeink ismerője lenne, akkor mit mondana nekünk? Megdicsérne-e, hogy helyes és pontos látásunk van, tudjuk kicsoda Isten és olyannak látjuk Őt, amilyen a valóságban? Vagy a szemünkre olvasná, hogy annak ellenére, hogy valaha lehetőséget kaptunk Őtőle, hogy megismerjük Őt, ma gyakorlatilag Isten nélkül élünk, mert egyénenként belesüppedtünk a mindennapok gondjaiba, gyülekezetként pedig megelégszünk a megszokott rituálé szerinti szertartások hétről hétre való ismételgetésével? 
3. Az emberismerő Isten 
Hála Istennek, hogy Ő előbb és jobban ismer, mint ahogy mi Őt.
Pál apostol számára érthetetlen, hogy mit tesznek a galaták, amikor egy olyan pogányságba térnek vissza a törvényeskedéseikkel, ami nem sokban különbözik attól a pogányságtól, amit korábban Krisztusért hagytak el. Hisz korábban is vallásosak voltak: maguk alkotta isteneket szolgáltak, maguk alkotta rítus szerint. Égitesteket, a természet erőt vagy eszményképeket imádtak, azoknak áldozatot mutattak be, de az élő Istent nem ismerték. „Új” ünnepeik és vallásos előírásaik tulajdonképpen csak más nevet viselnek. Pogányokból keresztyének, aztán megint szinte pogányok lettek, tehát igazából egy tapodtat sem haladtak előre, noha a pogányság homályán keresztültört az élő Isten dicsőségének ragyogása. 
Nem mi ismerjük meg Őt, hanem Ő vesz észre bennünket. Gondja van ránk, figyel ránk és munkája részeseivé akar bennünket tenni. Szeretetével jön közel hozzánk, hogy vágyat ébresszen bennünk az Ő jobb megismerésére.
Isten előbb ismert és szeretett bennünket, mint ahogy mi Őt. Pál a Róma 5,8-ban így ír: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” János pedig azt mondja első levele 4. fejezetének 10. versében: „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.”
Befejezés
Ugye, a klasszikus kérdés a bevezetőben említett történettel kapcsolatban, hogy vajon az öt közül ki ismerte igazából az asszonyt? Az orvos, aki az egészségi adatait tudta, a zöldséges, aki a vásárlási szokásait ismerte, a jegyző, aki mint adóalanyra tekintett rá, vagy a lelkész, aki hitgyakorlását kísérte figyelemmel? Netalán az ötödik, akinek nem ismerjük a foglalkozását – különben nem is érdekes – de tudta az asszony nevét? Azt gondolom, egyik sem. A történetnek az a célja, hogy ráébredjünk, mennyire nem ismerjük az embereket, akikkel kapcsolatba kerülünk. Sokszor még a családtagjainkat sem. És ha földi embereket nem ismerünk igazán, hogyan ismerhetjük az Örökkévaló és mindenható Istent? Úgy, hogy Ő megmutatja magát nekünk. Beszél hozzánk, cselekszik, meghallgat bennünket. És azt szeretné, ha legalább kisebb-nagyobb jóindulattal de egyenlőséget lehetne tenni Istenképünk és a valóság közé. Hogy tényleg ismerjük őt, ne csak a tulajdonságait tudjuk felsorolni.
Ámen! 

Úrnapi Igehirdetés 2008. augusztus 17.

Buenos Aires.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: 1János 2,12-23
Textus: Galata 4,6-7
6Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atya!” 7Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.
Cím: A fiúság lelke

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Remélhetőleg nem telt el még túl sok idő a két héttel ezelőtt elhangzott igehirdetés óta ahhoz, hogy elfelejtsétek, amit Pál írt a galatáknak a 3.28. versben: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” Ez az egyik alapja a férfiak és nők egyenjogúságának. Ha tehát a keresztyén férfi teljesen egyenjogú a keresztyén nővel, akkor mai igeverseink is úgy értelmezendőek, hogy „6Mivel pedig fiak és leányok vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atya!” 7Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú vagy leány, ha pedig fiú vagy leány, akkor Isten akaratából örökös is.” Tehát, kedves asszony és leánytestvéreim, ne csukjátok be a fületeket és a szíveteket azt hallván, hogy „fiak vagytok”, mert nektek is szól, méghozzá éppolyan erővel, mint a férfiaknak, az Isten szava!
  1. Isten fiai vagyunk 
Miért fontos a fiúság, fiúnak (illetve természetesen lánynak) lenni Isten országában? Nos, nagyon sok népnél az emberek családneve hagyományosan hordozza az apjuk keresztnevét. Például a skótoknál a Mc illetve Mac előtag jelenti ezt, a McDonald vezetéknév arra utal, hogy viselőjének egy ősét Donaldnak hívták. Ugyanez a szlávban pl. a Petrovics végén lévő –ics végződés szerepe, valamint a magyar nyelvben megtalálható –fi végződésé is. Péterfi, Sándorfi, Andrásfi és így tovább. Egyes nyelvekben, például az oroszban ma is a név része az apai név: Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, tehát a híres orosz – pontosabban kozák – író apjának a keresztneve Iszakij volt. Az apai név nyilvántartásának legfőbb oka az volt, hogy számon lehessen tartani mindenkiről, hogy honnan, miféle nemzetségből családból származik. Hogy pontosan be lehessen azonosítani, kiféle-miféle. Manapság mi nem viseljük apáink nevét, de azért számon tartjuk, hogy ki volt, és hogy honnan származunk. Mi pedig, mint keresztyének, nevünkben – keresztyén – számon tartjuk, hogy kinek a követői vagyunk.
2. Az örökbefogadottság 
Az elmúlt alkalmakkor előkerült az a figyelmeztetés, hogy nem mindenki és nem korlátozás nélkül veheti magára az Isten igéjének kijelentéseit, ígéreteit, amelyeket a Galata levélben olvasunk. Csakis azok, akik Krisztuséi, akik átadták az életüket neki és őt követik teljes egészében. Ezt ki kell terjesztenünk a bibilai ígéretek teljességére is. Az evangélium szó azt jelenti, hogy örömhír. A legnagyobb evangélium az, hogy Jézus eljött, hogy megmentsen, és ebbe beletartozik az is, hogy Ő magára vette a törvény átkát, hogy benne nagykorúságra jussunk s elnyerjük mi is a fiúságot. Adopcióval, azaz örökbefogadás által. A július 27-i prédikációban fejtettem ki azt, hogy minden emberi lény Isten teremtménye, de csak az igazi keresztyének mondhatják magukról el, hogy Isten gyermekei – azaz fiai illetve leányai. Örökbefogadásunk pedig úgy zajlott le, hogy mivel bűneink elválasztottak Istentől, árván bolyongtunk a kárhozat felé vezető utunkon. Ekkor találkoztunk Jézussal, aki megmutatta nekünk, hogy hogyan szabadított meg a bűn átkától keresztáldozatával, és tette lehetővé számunkra azt, hogy ne a kárhozat felé haladjunk tovább, hanem megfordulva a Menny felé vehessük utunkat. Miután ezt megtettük, azaz megtértünk, Isten úgy tekint ránk, mint Jézusra, amikor az testben a földön járt. Ez tulajdonképpen olyan, mint amikor egy ember örökbefogad egy gyereket, aki nem az övé igazán, de mégis teljes jogú gyermekévé és örökösévé teszi. A gyermek nem érdemelte meg az örökbefogadást, mint ahogy mi se érdemeltük meg, hogy Jézus meghaljon értünk és ezen keresztül az Atya befogadjon bennünket. 
3. Afiúság jelentősége
A keresztyénség üzenetének talán legnagyobb jó híre, hogy Isten fiaiként tekint ránk. Hogy atyánknak nevezhetjük. Az angolban a Father, ahogy Istent szólítjuk, ugyanaz, mint ahogy az apánkat, legfeljebb az előbbit nagy kezdőbetűvel írjuk. Spanyolul a Padre ugyanúgy jelent apát, szülőt is. Sajnos magyar nyelvünkben már nem nevezzünk nemzőnket atyánknak, csak nagyon teátrálisan, és az Istent apának szólítani is kicsit furcsán hangzik. Noha magyarul se kellene különbséget tenni az Atya és az apa megszólítása között. Pontosabban abban az esetben, ha valóban Isten fiainak nevezhetjük magunkat.
Az adopció latin eredetű szavunk, és az örökbefogadáson kívül eredetileg a kiszemel, kiválaszt, magáévá tesz fogalmakat is kifejezi. A magyar szó pedig szemléletesen mutatja, hogy az örökbefogadó befogadja a gyermeket az örökébe, azaz mai kifejezéssel az örökségébe. Szellemi és anyagi téren egyaránt. A nevére veszi, azaz családnévvel látja el, és halála után vagyona az örökbefogadottra száll. A jog az örökbefogadott és a vér szerinti gyermeket – ha jól tudom – semmilyen módon nem különbözteti meg. Tehát a keresztyének teljes jogú gyermekei Istennek.
4. A Fiúság Lelke
Nem sok szó esett mostanáig a Galata levélben a Szent Lélekről. Jószerével csak mint ígéretet említi Pál, illetve a test ellentételeként, amikor a lélekben kezdett dolgok testben való befejezéséről óv. Ahogy azonban haladunk előre, egyre hangsúlyosabbá válik a szerepe. Mert amikor Krisztus a törvény kényszerét összetörte, nem hagyott magunkra. A törvény helyett valami mérhetetlenül többet, jobbat adott, kitöltötte szívünkbe Lelkét, hogy most már önként tegyük azt, amit korábban csak a törvény kényszeréből cselekedtünk, ha ugyan egyáltalán megtettünk. Ezzel a belső késztetéssel kezdődik a mi szabadságunk. Csodákat művel a Lélek: megérezteti velünk az atyai szeretet közelségét s szorongásaink közepette szánkba adja a bizalmas szót: Abba, Atyám és szívünkben megújítja a fiúságot. Pál apostol eggyé válik ebben a boldog csodában a galatákkal és a mindenkori hívőkkel. Nem szabad ezt az ajándékot eljátszani törvényeskedéssel! 
Az Abba szó a héberben egy elég különleges dolgot fed. Mégpedig a gyermek bizalmas megszólítása ez, amivel apjához fordul. Én egy kicsit úgy képzelem el, mint amikor a lányom valamit elront, vagy valamit nagyon szeretne, és kedveskedve odabújik és megszólít: Apaaaaa! 
Jézus egyik botrányos kijelentése volt, amikor egyes számban Atyámnak nevezte Istent. Az Atya (Ab) használatos volt akkoriban (is) a zsidók körében Isten megnevezésére. Sőt személyessé is tették, szólították meg az Örökkévalót úgy, hogy Atyánk. De szigorúan többes számban, csak, közösségként szóltak így hozzá. Az Atyám! megszólítás vérlázító volt a vallási vezetők szemében. Nézzük meg bátran az Ószövetségben, sehol nem találjuk az atya szót másra vonatkozó formában, mint emberre. Isten megszólítására egyes számban sem, sehol.
Jézussal tehát eljött az a kor, amikor minden ember – aki megtért és Jézusban a bűnbocsánatot elfogadta – Atyjának azaz mennyei édesapjának szólíthatja Istent. Ennek a megvalósítója a Szent Lélek. A Szentháromság harmadik személye, az Atya és a Fiú lelke fújja belénk az az érzést, tapasztalást, hogy Isten a mi Atyánk. Sőt, Isten az én Atyám!
Végezetül a fiúság lelke két roppant fontos dolgot jelent a keresztyén ember életében. Az egyik az, hogy az Istentől kapott Szent Lélek úgy vezet bennünket, hogy valóban hűséges, tisztességes és méltó gyermekei legyünk Atyánknak, aki érdemeink nélkül – sőt, negatív érdemeink ellenére – örökösévé tett bennünket, a másik pedig az, hogy a fiúság lelkét feladatunk megismertetni a többi keresztyénnel is. Szent Lélek nélkül hideg és száraz a keresztyénség, ahogyan Jézus feltámadása nélkül pedig halott. Az élő keresztyénségben, az élő egyházban, az élő gyülekezetben a feltámadott Krisztust hirdetik nagy örömmel, és a fiúság lelke által engedelmeskednek az Atyának.
Befejezés
Tudjátok, testvéreim, miért van válságban a család intézménye? Hogy mi az oka annak, hogy ma már az a különleges gyerek – például Ágota – akinek a szülei nem váltak el? Nos azért, mert a Sátán egész pályás letámadást indított a család ellen, mégpedig azért, hogy az embereknek ne legyen egészséges apaképük, ne legyen jó az apa-fiú és apa-leány kapcsolat, és így az ember sokkal nehezebben tudja megérteni és elfogadni azt, amit Jézusban kaptunk, hogy Istent Atyánknak, Mennyei Édesapánknak nevezhetjük. E

zért zúdítja rá az emberiségre a pedofíliát, hogy az emberek már ne is merjenek egészséges kapcsolatban se lenni a gyerekeikkel, és azok ne tanulhassák meg, hogy igenis bízhatnak a szüleikben, bízhatnak az apjukban, és ennek mintáján bízhatnak Istenben, a Mennyei Édesapában. 
Adja meg mindannyiunknak Isten a Fiúság Lelkét, hogy már itt a földön, s majd a mennyben is tiszta szívvel nevezhessük az Istent Abbá, Atyánknak.
Ámen! 

Úrnapi Igehirdetés 2008. augusztus 3.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Buenos Aires

Lekció: Róma 4,13-25
Textus: Galata 3,28-29
28Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. 29Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.
Cím: Egységre törekvés

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Egyik nap egy barátommal beszélgettünk arról a kérdésről, hogy ha Isten nem személyválogató, akkor hogy lehet, hogy mégis kiválasztott egy népet magának. A válaszom körülbelül úgy hangzott, hogy azért tette ezt Isten, hogy egy kisebb csoporton – ha úgy tetszik, egy modellen – mutassa meg önmagát minden embernek. Ráadásul ez a kiválasztott nép, a zsidók, nem kiváltságokat és előjogokat kaptak a többi néppel szemben, hanem segítséget az Isten tervének végrehajtásához, és kiválasztottságuk sokkal több plusz felelősséggel – és persze büntetéssel – járt, mint előnnyel. Pál – a zsidó Pál! – mai igénkben teljesen egyértelművé teszi, hogy a Biblia, azaz az Ó- és Újszövetség Istene mindannyiunké lehet, ha beengedjük Őt az életünkbe, ha befogadjuk Jézust a szívünkbe.
Földgolyónkon ma, 2008-ban mintegy 6,5 milliárd ember él, akik összesen mintegy ötezer néphez tartoznak és 270 önálló lobogóval rendelkező országban élnek. Lehetne végigsorolni sok adatot az országokról és nemzetekről, elővezetni listákat az ország területének nagysága szerint, a nemzeti jövedelem szerint, a kulturális színvonal szerint, az átlagéletkor szerint. Lenne olyan ország, amely több kategória élvonalába is tartozik és lenne olyan, amelyik egyikben sem. Lenne olyan nép, amely több országot is a magáénak vallhat, és jóval több, amelyik egyet sem. A lényeg azonban az, hogy bármilyen listát készítünk népekről, országokról, a listának mindig vannak az elején is és a végén is. És a listák végén lévő népek tagjai épp olyan homo sapiensek, mint mi – bármennyire is szeretnék egyesek azt, hogy ez ne így legyen. Minden mai ember Ádám leszármazottja, minden ma élő embernek szüksége van Jézus Krisztusban a megmenekülésre bűneiből és minden ma létező személynek lehetősége van, hogy döntését meghozza. Bár sok országba nem juthat el az evangélium, mert a vezetők elzárják országukat a keresztyén tanok elől, és ezért rengetegen önhibájukon kívül – emberileg nézve – soha nem ismerhetik meg Jézus személyét, Isten számára nem lehetetlen, hogy őhozzájuk is elvigye az evangéliumot. Nekünk azonban a saját hitünket kell „karban tartanunk”, és a körülöttünk élőkre gondolnunk, akik keresztyénekkel – velünk – érintkezve élnek. Mai igénkkel véget érnek a Galata levél 3. fejezetében foglalt gondolatok. 
1. Nincs se zsidó, se görög 
A múlt vasárnapi igehirdetésben felmerült a gondolat, hogy mindannyian meg vagyunk keresztelve, és hogy Isten fiai csak akkor vagyunk, ha befogadtuk az életünkbe Jézus Krisztust, és Őt követve élünk. Sem múlt vasárnap, sem azóta nem tiltakozott nálam senki, hogy ő – bár meg van keresztelve – nem kíván Isten gyermeke lenni. Márpedig ha Isten gyermekei vagyunk, akkor el kell fogadnunk a „család” szabályait, és ezek közül az egyik első, hogy Isten beszéde szent és sérthetetlen. Ebből fakadóan el kell fogadnunk – akár tetszik, akár nem – amit Pál mond, miszerint minden népcsoport éppúgy jogosult az Úrral való kapcsolatfelvételre, mint a másik. Se a zsidó, se a görög nem különb a másiknál. Se a magyar, se a román nincs közelebb Istenhez. Se a grúz, se a dél-oszét nem kedvesebb a másiknál Isten szemében. Sokszor nehéz ezt elhinni illetve elfogadni, mert az emberben benne van, hogy szeretne többnek látszani a másiknál. De Isten nagy családja nem ismer faji, nemi és társadalmi osztálykülönbségeket. Krisztus erősebb, mint ezek a különbségek, amelyek sokszor megkeserítik, szétzilálják és gyötrik az embervilágot. Krisztus többet ad, mint nemzeti vagy osztályöntudatunk, férfiasságunk vagy társadalmi állásunk. A keresztyénség azt a pluszt hozta – többek között – az emberiség gondolkodásába, hogy lehet önzetlenül élni. Hogy nem kell minden nap felülkerekedni valakin. Hogy nem kell mindig és minden konfliktusban győzelmet aratni. Természetesen az emberek közötti konfliktusról van szó, hiszen például a bűn felett igenis törekedni kell a győzelemre. A keresztyén ember a másik keresztyént testvérének tekinti, a nem keresztyént pedig felebarátjának. Ha pedig felebarátom felebarátiatlanul viselkedik velem szemben, akkor tudom, hogy nem önmagától tesz így, hanem a bennem lakozó Úr Jézus legnagyobb ellensége, a Sátán buzdítja erre.
Pál nem arra szólít fel, hogy azon erőlködjünk, hogy ne tegyünk különbséget a körülöttünk élők között, hiszen emberek vagyunk, és tudjuk, hogy különbözőek vagyunk. Azt akarja elérni, hogy mint keresztyén szemléljünk mindenkit. Hogy „ne essünk ki a szerepünkből” egy pillanatra se. Hogy ne Istenre nem figyelő, képmutató, fajgyűlölő emberek legyünk, akik néha ráébrednek, hogy mégis keresztyének, és olyankor egy pár percig vagy óráig úgy is viselkednek, hanem hogy olyan keresztyének legyünk, akiknek a vérében van a krisztusi alázat és szeretet, és az a kizökkenés, ha egyszer-egyszer másképp ítélünk meg egy embert. 
S nem csak a fajelméletről van szó, hanem arról is, hogy milyen társadalmi réteghez tartozik valaki – erre utal Pál a szolga-szabad párral, vagy akár a nemi alá-fölérendeltségről, hanem a nemzedéki problémáról, és minden területéről az életnek, ahol az egyik ember a másik fölé helyezheti magát.  
 2. Ábrahám utódai
Egy a nyugati civilizációban felnövekedett embert nem nagyon lelkesít fel az a kijelentés, hogy Ábrahám utóda. Egy keletit annál inkább. Ábrahámot ugyanis Ibrahim néven a mozlimok is ősatyjukként tisztelik. Nyilván mind emlékszünk legalább a hittanóráról – ha a Bibliaolvasmányaink közül nem is –, hogy Ábrahámnak két fia volt, Sárától Izsák, akinek Jákób nevű fián keresztül jött létre a 12 törzs és Izráel népe, valamint Hágár nevű szolgálójától Ismael, akitől aztán az arab nép származott. Aki viszont se nem arab, se nem zsidó, azaz testben nem Ábrahám leszármazottja, annak a számára milliószor többet jelent Pál kijelentése. Befogadott, adoptált fiak vagyunk, ha hiszünk Krisztusban. Nincs az a származás, nincs az a családfa, ami ennél többet jelenthetne. 
Ne térjünk napirendre e fölött. Ne gondoljuk, hogy ez az Ábrahám meg ígéret dolog csak egy szép mondás, egy jelkép, egy allegória. Ez a valóság. Olyannyira fontosak és értékesek vagyunk az Úr Istennek, hogy kiterjeszti ránk az áldást.
Mégsem, mindezek ellenére sem lesz mindenki ott a mennyek országában. Nagyon sokan legyintenek Krisztusra, vagy ha Őrá nem is, de az Ábrahámban kapott örökségre és ígéretre. Őrajtuk nekünk kell segítenünk. Isten már segített – először is rajtunk, akik megértettük, mit tett értünk Jézus, és alkalmassá tett arra, hogy ezt másoknak is továbbadjuk, másodszor pedig őrajtuk, csak ők még ezt nem tudják.  
 3. Mi az igazi bibliai egység?
Sajnos nagyon könnyű elcsúszni az ökumené síkos talaján. A globalizáció korában az nem népszerű, aki nem hajlandó részt venni egy nagy közös összeborulásban. Nehéz következetesen végigvinni azt a nézetet, hogy reformátusok vagyunk, és vannak olyan hitvallási kérdések, amelyeket nem vagyunk hajlandóak feladni. Amelyekért például a 17. században lelkésztestvéreink a gályarabságot is vállalták. Persze sokkal könnyebb is megadni magunkat a korszellemnek és feloldódni a tömegben, mint megismerni a Bibliát, naponként olvasni belőle, imádkozni, keresztyén könyveket olvasni és megismerni a református hitvallás lényegét.
Az igazi bibliai egység, amit bármilyen – hangsúlyozom: bármilyen – felekezetű keresztyénnel meg tudunk valósítani, az csak és kizárólag Jézus Krisztus áldozata lehet. IKHTHÜSZ (ΙΚΘΥΣ), azaz hal görögül, az egyik legelső keresztyén hitvallás. Ezért hord sok keresztyén az autóján hal matricát. Ez a szó egy mondat szavai kezdőbetűinek az összeolvasásából keletkezett. E mondat így szól: Ιησους Κριστος Θεου Υιος Σωτηρ (iészusz khrisztosz theu hüiosz szótér), magyarul: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Lassan kétezer éve vallják ezt az igazi keresztyének. Aki ezt tiszta szívvel tudja megvallani, azzal már lehet tárgyalni, mert van közös kiindulópont. Aki nem, azzal nem ugyanazt azt Istent imádjuk, azzal nem ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk. Az nem a testvérünk, csak felebarátunk. Nem arról van szó, hogy nem is lehet. De lehet, ha meghozza a döntést Jézus mellett. 
És ebből az öt szavas hitvallásból nem maradhat ki semmi. Minden egyes szava lényeges, ha az egyik kimarad, összedől az egész. 
Befejezés
Luther Márton hitvallása, hogy Baptisatus sum! – Meg vagyok keresztelve, nekünk is erőt adhat, méghozzá úgy, hogy ráirányítja a figyelmünket arra a tényre, hogy mint keresztyének, bírjuk Istenünk jóindulatát, és Ábrahám utódaiként, Krisztust felöltözve Isten fiai, örökösök vagyunk. És ebben a dologban is különböznek az igazi keresztyének a világiaktól. Nem veszekszenek az örökségen, hiszen jut mindenkinek, hanem testvéri módon közelítenek egymáshoz.
Nincsen se zsidó se görög, se gazda se szolga, se férfi se nő Krisztusban. Csak testvér. Így legyen!
Ámen! 

Úrnapi Igehirdetés, 2008. július 27.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Buenos Aires

Lekció: Máté 28,18-20; ApCsel 1,1-9
Textus: Galata 3,23-26
23Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrzött bennünket, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. 24Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. 25De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve. 26Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. 27Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra.
Cím: A keresztség lényege

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Észrevettétek, hogy csak a mi gyönyörű magyar nyelvünkben van rokonság a kereszt és a keresztség szavak között. Ráadásul nem is igazi rokonság ez. Az újszövetség nyelvén, görögül a kereszt sztaurosz, míg a keresztség baptizma, a keresztyén pedig krisztianosz. Már ebből is látható, hogy a keresztyén szó eredete nem a kereszt, hanem Krisztus. A magyar kereszt szó a görög sztaurosz latin megfelelőjéből a crux, crucisból alakult ki, éppúgy, mint a germán vagy latin nyelvekben. A keresztség és a keresztyén szavunk viszont a Krisztust követő jelentésű görög krisztianosz szóból eredeztethető. Nyelvtudósok megállapították, hogy a keresztyén szavunk a görögből szláv közvetítéssel, a kresztyán szón keresztül honosodott nyelvünkbe, míg a kereszt szót a nyugati, azaz római keresztyénség hittérítőitől vettük át, a latinból. A kereszt szó spanyolul cruz, angolul pedig cross, a keresztség pedig rendre baptizma illetve baptizm. A magyarban egyébként azért nevezik ezt a szertartást keresztelésnek, mert a misszionáriusok a megkeresztelt személy homlokára egy keresztet rajzoltak, így azok meg lettek jelölve kereszttel, azaz meg lettek keresztelve.
1. Mind meg vagyunk keresztelve 
Mindannyian meg vagyunk keresztelve – de ezt a mondatot csak itt, a templom falai között, Istentisztelet alkalmával mondhatjuk el jó bizonyossággal. Akik tartoznak egy keresztyén közösséghez – gyülekezethez – azok legalább nevükben keresztyének, azaz Krisztust követik. A világban élők között sokan nincsenek megkeresztelve, és sokan nem tartoznak egyetlen keresztyén közösséghez sem.
A keresztyénség korai éveiben a keresztség egy hitvallási szertartás volt, amikor a Krisztus mellett tudatosan és felelősen döntő embert ezzel a szertartással a közösségben befogadottnak nyilvánították. Kifejezték a kereszteléssel azt, hogy a jelölt befogadta Jézus Krisztust, ezáltal az Ő vérében megtisztult bűneiből. A keresztszülők olyan régebb óta keresztyén személyek voltak, akik támogatták a frissen kereszteltet az első időkben. Később, több generáció elmúltával kialakult az a gyakorlat, hogy csecsemőket is megkereszteltek a szüleik hite alapján, a keresztszülők pedig a felelősséghordozásban léptek a szülők mellé. Mára pedig odáig fajult a helyzet, hogy már a szülők hite sem feltétele a keresztség sákramentuma kiszolgáltatásának. Miért probléma ez? Nos, egy sákramentumról, azaz egy szent cselekedetről van szó, amelyet maga Krisztus rendelt el, és amelyet az Ő parancsa alapján kell(ene) gyakorolnunk. Ami rávezette a keresztyénséget erre az útra az nem más, mint a Krisztusi normáktól való eltávolodás. A mai keresztyén közösségekben – tisztelet a kivételnek – nem ismerik Jézus tanítását a maga teljességében, hanem csak valami egyszerűsített változatot. 
Az egymással harcban álló veronai családokhoz tartozó két fiatal egymásba szeret, de egy jószándékú pap és egy barát segítsége ellenére magukra maradnak és öngyilkosságba menekülnek. Ez a Rómeó és Júlia röviden. A lényeg benne van, de micsoda különbség, ha valaki olvasta is a drámát! Vagy a játékmackó, aki nagyon szereti a mézet, a kismalac, a szamár, a kenguru és a tigris társaságában egy erdőben különféle kalandokat él át. Ez meg a Micimackó zanzásítva. Isten elküldi a názáreti ács fiának testében saját fiát, Jézust, hogy megmentse az embereket bűneikből. Tanít, gyógyít, szabadít, majd egyik tanítványa árulása nyomán kínhalált hal, majd harmadnap feltámad és a mennybe megy. Ez meg az Evangélium röviden. A lényeg benne van, és első lépésnek nem rossz, de a folytatást, a lényeget is ismerni kell. Jobban, mint Shakespeare-t vagy Milne-t. 
 2. A keresztségben Krisztust öltöttük magunkra
Gondolom legtöbben közületek csecsemő- vagy kisgyermek korotokban lettetek megkeresztelve, így semmilyen saját élményetek nincs róla. Magáról a szertartásról nekem se nagyon van, pedig 21 éves voltam, amikor megkeresztelkedtem. De azt tudom, hogy mit jelentett a számomra, hogy meghoztam egy döntést és csatlakoztam azoknak az embereknek a csoportjához, akik Krisztust követik. Bár úgy lenne, hogy mindazok, akiket szüleik megkereszteltettek kiskorukban, szüleiktől vagy keresztszüleiktől később megtudták, hogy mit is jelent valóban keresztyénnek lenni. Sajnos a tapasztalat nem ezt mutatja. Nagyon sok olyan megkeresztelt emberrel lehet találkozni, akinek csak igen homályos elképzelései vannak Jézus Krisztus áldozatáról, és még olyannal is találkoztam, akinek semmilyen ismerete nem volt. Mindezek miatt kell most beszélnünk arról, amit Pál így írt meg a galatáknak: „27Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra”
Szoktuk mondani, hogy valaki belebújik a másik bőrébe, ezzel azt fejezzük ki, hogy azonosul a másikkal, hogy felveszi a másik tulajdonságait. A mi esetünkben is pont erről van szó. Krisztus helyettes áldozatvállalásának a lényege pont az, hogy kereszthalálával lehetővé tette, hogy magunkra vegyük az Ő „bőrét”, azaz ha Krisztus áldozatát elfogadjuk magunkra nézvést, akkor az Atya Isten, amikor ránk néz, a tiszta és bűntelen Jézus Krisztust látja. Ezért nem kapjuk meg a ránk váró büntetést. Jézus mintegy elénk áll, és testével felfogja a csapásokat, amelyek nekünk járnának bűneink miatt.
A felnőttkori, hitvalló keresztségben ezt veszi magára a keresztyén. Akit pedig öntudatlan korában, akaratán, szándékán kívül kereszteltek meg, ezt kell megerősítse, igazolja, „konfirmálja” a konfirmációja alkalmával. De ez sem történhet automatikusan. Meg kell értenem a bűn természetét, meg kell utálnom a bűneimet és meg kell tagadnom a közösséget a Sátánnal.
 3. Isten fiai vagyunk?
Népszerű nézet, hogy minden ember Isten gyermeke. Én ezzel nem értek egyet. A Biblia szerint ugyanis minden ember születésénél fogva Isten teremtménye, gyermekévé azonban csak Krisztusban lesz. Ezt támasztja alá az is, amit Pál mond mai igénkben. Tegyük fel, hogy egy anya – hogy milyen okból, az most teljesen érdektelen – állami gondozásba adja újszülött gyermekét, akit sikerül hamarosan nevelőszülőknél elhelyezni. Az anya mondjuk húsz évvel később felkeresi gyermekét. Hiába hivatkozik azonban, hogy genetikailag ő a szülője, a fiatalembernek a valódi anyja az lesz, aki felnevelte, aki törődött vele. Isten indított el minden embert a biológiai élet útján. Atyjává azonban csak azoknak válik, akik életük egy pontján felismerik Őt és elfogadják az Ő segítségét, ha úgy tetszik, gondoskodását. Akik nem, azokra Isten nem erőlteti rájuk magát. Az, hogy Istent Atyánknak nevezhetjük, egy óriási kiváltság a mi számunkra, amit nagyon meg kell becsülnünk. Hogy ennyire értékesek vagyunk az Úr szemében, alázatra és hálára kell ösztönözzön mindannyiunkat. Ugyanakkor legyünk büszkék is arra, hogy az Úrhoz tartozunk! Nem arra, hogy mi milyen jók vagyunk, hogy Őhozzá mentünk, hanem hogy Ő ilyen kegyelmes, hogy még minket is befogadott. 
Ne feledjük, Pál a galatáknak írta sorait, nem egy tipikus mai gyülekezetnek, ahol bizony találhatók olyanok is, akik csak megszokásból vagy számításból vesznek részt az Istentiszteleteken. A galáciai gyülekezetek stabil, komolyan megtért, tudatos keresztyénekből álltak. Olyanokból, akik valóban megértették, milyen bűnösök voltak és mit tett értük Jézus, és teljes szívből befogadták Őt az életükbe. Azért lenne fontos, hogy elolvassátok a bibliai igéket vasárnaponként, hogy összeálljon a kép. Hogy a prédikációk alapján – amelyekben nem lehet minden részletkérdésre kitérni – nehogy az a kép alakuljon ki a galáciai keresztyénekről bennetek, hogy ők valami elvetemült, gonosz, istentelen alakok lettek volna. Távol legyen! Nagyon hűséges, áldozatkész, Istennek engedelmeskedni, Krisztust követni akaró emberek voltak ők. A törvény és a kegyelem viszonyának kérdésében nem láttak tisztán, főleg pár megtévesztő bajkeverő „jó”voltából. Azt gondolom, minden keresztyén vezető – pásztor és presbiter – hálás lenne Istennek, ha a gyülekezetében csak annyi dologban lenne zavar és nézeteltérés, amennyiben a galaták között volt. Pál ezért határozottan és nyugodtan mondhatja nekik, hogy Isten gyermekei és a keresztségükben magukra öltötték Krisztust. Mi viszont – ha őszinték vagyunk magunkkal – akkor ezt mint egyház nem vehetjük egy az egyben magunkra érvényesnek. Ezt csak azért mondom, hogy ne úgy menjetek haza, hogy „Igen, ma is hallottunk egy érdekes (unalmas – talán van, aki annak értékeli) prédikációt, hanem azzal a feszültséggel a gondolataitokban, amelyet a szolgálatra való készülés során magam is megtapasztaltam, ami arra késztet, hogy akarjam megismerni az én Uramat és az ő kijelentését mind jobban és jobban, hogy jobb keresztyén, jobb apa, jobb férj, gyerek, barát, ismerős legyek. 
Befejezés
Luther Mártonnak a kísértések óráján, amikor az Ördöggel harcolt, emberfeletti erőt jelentett az, hogy meg volt keresztelve. Legnagyobb nyomorúsága idején krétával ráírta írópultjára. Baptisatus sum! – Meg vagyok keresztelve. Testvéreim! Ne felejtsétek, hogy az erőt nem az emlék adta neki, hogy valaha leöntötték pár köbcenti vízzel, hogy van egy az egyházközség bélyegzőjével lepecsételt keresztlevele, hanem hogy a valódi keresztséggel Krisztust öltötte magára. Ez éltet engem is a mindennapokban és ad sokszor extra erőt a kísértések közepette. Ez segíthet meg téged is bármilyen bajban, ha nem csak névleg vagy megkeresztelve, hanem valóban Krisztus követője vagy.
Ámen! 

Úrnapi Igehirdetés 2008. július 20.

Buenos Aires

Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Róma 3,10-31
Textus: Galata 3,21-22
21A törvény tehát az ígéretek ellen van? Semmiképpen sem! Mert ha olyan törvény adatott volna, amely képes életet adni, valóban a törvény alapján volna a megigazulás. 22De az Írás mindenkit bűn alá rekesztett, hogy az ígéret a Jézus Krisztusban vetett hit alapján adassék azoknak, akik hisznek.
Cím: Bűn alá rekesztetten

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Egy rajzfilmet néztünk egyik este Ágotával. A magyar címe Pata-tanya – Baromi buli, itt El Corral: Una fiesta muy bestia címen játszották. Egy farmon játszódik a történet, állatok között, akiknek a vezetője Ödön, a szarvasmarha. Ő a fiából, Atisból akar utódot faragni magának, de ő nem érti meg a lényeget. Egy alkalommal összeszólalkozik az apjával a kerítésről, mert a fiú úgy véli, felesleges, hiszen a háziállatokra pályázó prérifarkasokat nem tartja távol. Az apja pedig felvilágosítja: Igazad van, fiam. De a kerítés arra van, hogy tudjuk, hol a helyünk. Aki a kerítésen belül marad, védelmet kap. Nos, valahogy így megy ez nálunk, embereknél is. A törvény a kerítés. Nem véd meg bennünket a bűntől, a Sátántól, de mutatja, hol a helyünk. Ha belül maradunk, akkor joggal számíthatunk az Úr védelmére. Nem a kerítés, helyesebben a törvény véd tehát meg az ellenségtől, hanem az Úr. De a kerítés – szóval a törvény – mutatja meg, meddig mehetünk el.
Ezt fogalmazta meg Pál úgy, hogy a törvény a bűn alá rekesztett bennünket. Megmutatja, hogy hol a határ.
1. Mind bűnösök vagyunk 
Ezt Pál már a rómaiaknak írt levelében egyértelművé teszi, ahol így szól: „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (3,23) A mondat második része természetesen az elsőből következik, aki vétkes, nem mehet be, illetve nem maradhat a szent Isten jelenlétében, ahol az Ő dicsősége van. Magyarul bűneink miatt ki vagyunk rekesztve az Isten jelenlétéből. Ezt a tényt mutatja meg a kerítés. A törvény megmutatja nekünk – szellemi értelemben –, hogy kívül vagyunk Isten védőkörén. Ezt jeleníti meg igen szemléletesen az, ahogy az ószövetségi templomi kultuszban látjuk, hogy csak a testben és lélekben megtisztult személy járulhat az Isten színe elé. Nos, nekünk ma nem kell rendszeresen az Isten színe elé járulni, mint egy kétezer évvel ezelőtt élet zsidó férfinak. Teljesen rajtunk múlik csak, hogy az Istentiszteleten milyen gyakorisággal veszünk részt, milyen mélységig engedjük eljutni az Isten szavát az életünkben, hogy mit engedünk meg Neki megtenni rajtunk és körülöttünk. Az ószövetségi világgal ellentétben senki nem tartja számon, hogy milyen kapcsolatban vagyunk Istennel. 
A baj azonban nem ezzel van. A kilencvenes évek elején, amikor Magyarországon újra bevezették az iskolai hitoktatást, volt arról is szó, hogy kötelezővé teszik. Egy bácsi arról beszélt nekem, hogy azért kellene kötelező hitoktatás, mert a negyven év alatt az emberekből kiveszett az erkölcs és az Isten szeretete. Megkérdeztem tőle, hogy azok, akik a negyven évet „csinálták”, vajon nem jártak-e a húszas-harmincas években kötelező hittanra? Szinte biztosan jártak, mégis istentelen társadalmat akartak felépíteni. Mert nem a hitoktatás tesz erkölcsössé egy társadalmat, hanem az emberek egyenként. Nem a szülőknek és az iskolának kellene hibáztatni azért, hogy neveletlenek a gyerekek, hanem együtt kellene működni és megtalálni azt a módszert, amivel kívánatossá lehet tenni a jót, a szépet, az okosat. Nem nyaggatni kell az embereket, hogy járjanak templomba, a fiatalokat, hogy olvassanak Bibliát, a gyerekeket, hogy járjanak hittanra, hanem meg kell mutatni minden korosztálynak, hogy keresztyénnek lenni jó. És ez azzal kezdődik, hogy elismerjük, nem vagyunk jók. Bűnösök vagyunk, akik bekívánkoznak a kerítésen belülre, hogy ott védelmet kapjanak. Bűnösök, akik Jézus vérében meg kívánnak tisztálkodni.
2. A Krisztusba vetett hit
Néha úgy érzem, hogy a bűn egy kicsit olyan fogalom, mint a koleszterol. Mindenki tudja, hogy ha valaki túl sok koleszterolt fogyaszt, akkor az érrendszeri bántalmakhoz vezet, és növeli a szívroham kockázatát. De valahogy úgy vagyunk vele, hogy mivel nem okoz panaszt most, a később pedig túl messze van, ezért nem tulajdonítunk neki túl nagy jelentőséget. Amikor az orvosunk ránk ijeszt a vérképpel, vagy egy ismerősünk kórházba kerül, netán meghal valamilyen koleszterollal is összefüggésbe hozható betegségben, akkor egy darabig odafigyelünk, de aztán megint minden visszatér a régi kerékvágásba. Ráadásul titokban úgy is gondolkodunk a koleszterolról, hogy igen, az orvosnak meg a koleszterolszegény élelmiszereket árusító cégeknek munkaköri kötelességük a koleszterollal riogatni. A bűn vajon nem ilyen? Nem csak akkor tartózkodunk tőle, amikor közvetlen ijedelemnek vagyunk kitéve? Senkinek nem fordult meg a fejében a gondolat, hogy a lelkészt azért fizetik, hogy a bűn ellen beszéljen? 
Kedves testvérem! Hadd nyugtassalak meg a koleszterollal kapcsolatban. Ha nem tartózkodsz tőle, akkor sincs nagy baj. Az általa okozott betegségek legfeljebb pár évvel megrövidítik a rád váró földi életet, más kárt azonban nem okoznak. A bűn ellenben elszakít Teremtő és Megmentő Istenedtől, és nem csak testi halált okoz, hanem szellemi elválasztottságot, örök kárhozatot is. Ha keseregni akarnék, akkor most azt mondhatnám, miért tudja mindenki, hogy koleszterolt enni nem szabad, és miért nem tudja mindenki ilyen jól azt, hogy bűnt tenni rossz? Miért tudja már egy elemista gyerek is, hogy mit nem szabad megenni, és miért nem sok meglett ember, hogy miért rossz a bűn? 
A bűn azért rossz, mert rárakódik az életünkre – mint a koleszterol az érfalakra – és egyre nehezebbé teszi az Úrral való közösségünk ápolását. Tompítja a hitünket. Lelassítja a lépteinket, amikor az Úrhoz akarnánk odamenni. Elnehezíti a szemünket, amikor a rosszat kellene meglátnunk. Bedugaszolja a fülünket, amikor az Isten szavát kellene meghallanunk. De a bűnre van gyógyír, még pedig a Krisztusba vetett hit. 
Krisztus azért jött a földre, hogy megszabadítson mindenkit – aki kéri – a bűntől. Ez tény. Ha ezt elhiszed, akkor Jézus végig tud vezetni azon az úton, amelyen megszabadulsz a felismert bűneidtől és a végén a tökéletes áldozat vérével megtisztulsz.
 3. Az életre keltő ígéret
Ha az emberre rá lenne bízva, hogy ítélkezzen önmaga felett, akkor mindig felmentő lenne az ítélet. Pál az 1Korinthus 11,31-ben – közvetlen az úrvacsora szereztetési igéje után – így fogalmaz: „Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá.” Ha viszont egymást kellene ítélnünk… akkor bizony üres lenne a menny. Legalábbis magyar nem-igen lenne ott. Talán ismeritek a régi történetet, hogy a látogató eljut a pokolba, aholis egymás mellett nagy üstökben szenvednek a különböző népek fiai bűneikért. Mindegyik üst mellett őrség, szögesdrót, magas falak – egyiknél szigorúbb, másiknál lazább –, de mindegyiknél láthatók akadályok a szökés megelőzősére. Egyetlen üst mellett nincs semmilyen eszköz a szökés megakadályozására. A vendég megkérdezi a kísérőjétől: „Hát annál az üstnél nem kell szökésre számítani? Olyan jól érzik magukat a benne lévők, hogy nem akarnak szökni?” Az ördög válaszol: „Szöknének azok, de abban az üstben a magyarok vannak. Ha csak kidugja a fejét az egyik, a többiek rögtön visszahúzzák!” 
Hála Istennek Ő az ítélkezést a maga hatáskörében tartotta. Nekünk azt a feladatot adta, hogy figyeljünk a magunk életére és harcoljunk a bűn ellen. És természetesen figyeljünk a közösségünk többi tagjára is, hogy segítsünk egymásnak a bűn elleni harcban. Ez a keresztyének feladata. 
A törvény nem képes életet adni, csak az ígéret, amelyet Jézusban kaptunk, kelt életre. Az ígéret pedig azoknak adatik, akik hisznek Jézusban. Az Ő személyében, áldozatában és visszajövetelében.
Befejezés
Testvéreim! Szeretek élni. Szeretem a családomat, a barátaimat, a természetet, a zenét és nagyon sok mindent. Élvezem, hogy élek. De amikor véget fog érni, akkor azzal a tudattal hagyom itt, hogy egy sokkal csodálatosabbat, egy örök életet kapok helyette az Úrtól. Tudom, mert ígéretem van rá. És tudom, hogy a szeretteim és a barátaim közül jó páran szintén megkapják, mert Krisztust követik, őbenne hisznek. Szomorkodom azok miatt, akik még nem hisznek valóban Jézusban, és igyekszem segíteni nekik az Ő megismerésében. 
Van egy kérdés, amit meg kell válaszolnunk mindnyájunknak. Szeretném, ha ezen tényleg valamennyien elgondolkodnátok. Miért küldte Isten Jézust a földre? Miért nem maradt odafent? Miért nem hagyott bennünket magunkra? Ennek a kérdésnek a megválaszolása kulcs lehet a számodra az Isten Üzenetének megértéséhez.
Ámen! 

Úrnapi Igehirdetés 2008. július 6.

Buenos Aires
Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.


Lekció: 5Mózes 30,1-16
Textus: Galata 3,19-20
19Mi tehát a törvény? A bűnök miatt adatott, amíg eljön az utód, akinek az ígéret szól. A törvényt angyalok közölték közbenjáró által. 20Közbenjáróra nincs szükség, ahol nincs két fél. Isten pedig egy.
Cím: Mi tehát a törvény?

Bevezetés
Kedves testvérek!
Mint bizonyára észrevettétek, január óta a Galatákhoz írt levél igéit vesszük sorra a vasárnapi igehirdetések alkalmával. A kisázsiai galatáciabeli pogánykeresztyén gyülekezetek tagjaihoz írt tanító és intő levél Pál apostol hitoktatói, egyházatyai és apostoli szolgálatának fontos része. Az alapvető probléma az ó- és Újszövetség közötti lényegi kapcsolat meglátásának vagy elfogadásának hiányából fakadt. Úgy a jeruzsálemi atyák, Péter és társai, mint a frissen megtért galaták, nem látták jól, vagy nem akarták jól látni, hogy egyrészt az újszövetségi kijelentés az Ószövetségben gyökerezik, másrészt az ószövetségi kijelentés az Újszövetségben teljesedik ki. Erre van ingerenciája a mai kor emberének is, amikor szembetalálkozik a mai szemmel túlságosan határozottnak tűnő ószövetségi megoldásokkal, parancsokkal. Ilyen helyzetben az egyik út az, hogy relativizáljuk az Isten kijelentését, viszonylagossá tesszük, elhalványítjuk a jelentőségét. Ebben az a csapda, hogy egy idő után képesek leszünk bármelyik bibliai igét, amely nem felel meg az igényeinknek, háttérbe tolni, vagy egyszerűen az Isten kijelentésén kívülinek nyilvánítani. Márpedig ezt nem tehetjük meg. A kijelentés Istené, csak Őneki van joga megváltoztatni. A másik lehetőség az, hogy igyekszünk megkeresni, hogy milyen körülmények között hangzottak el az inkriminált kijelentések, és ebből igyekszünk megérteni az indítékokat. Ez sokkal fárasztóbb és felelősségteljesebb folyamat, mint az előző, ezért ritkább. De csak az utóbbi vezet célra. Mert nem csonkítja az Isten szavát, az ő tekintélyét, és ösztönöz bennünket arra, hogy egyre alaposabban ismerjük meg a Bibliát. Ezért vannak a gyülekezeti Istentiszteletek, és ezért képzik egyetemi fokú intézményekben a lelkészeket, hogy képesek legyenek segíteni a gyülekezet minden tagjának abban, hogy megértse az Isten szavát. És ezért nem közbenjáró vagy közvetítő a református lelkész Isten és ember között.
Mai igénkben előkerül egy fogalom, amellyel már találkoztunk és érintettük is a jelentését. Most azonban szeretném, ha egy kicsit alaposabban megvizsgálnánk, mert ez is abba a kategóriába tartozik, amire hajlamosak vagyunk azt mondani, mára elvesztette az aktualitását. Vagy inkább ki szoktuk válogatni, hogy melyik is vonatkozik ránk és melyik nem. A törvényről van szó.
1. A törvény
Természetesen szokás szerint először azt nézzük meg, hogy hogyan határozza meg a törvény szó jelentését a Keresztyén Bibliai Lexikon! „A bibliai törvény Isten kijelentett akarata az emberi magatartás szabályozására” Nos, ettől sokkal okosabbak nem lettünk, hiszen éppen azt szeretnénk megérteni, hogy miben más a bibliai törvényfogalom, mint a hétköznapi, ha úgy tetszik, állami. Ezért hatoljunk a dolgok mélyére!
Az Ótestamentum nem kevesebb mint öt plusz egy szót használ a törvény kifejezésére. A tóráh útmutatást, tanítást jelent, a michváh parancsot, a dávár igét, a hók rendelkezést, a mispát ítéletet, illetve jogot. A késői időkben a perzsa nyelvből átvett dát (ez a plusz egy) rendeletet jelent. Tehát megállapíthatjuk, hogy egyik ószövetségi szó sem fedi a mi értelmezésünk szerinti törvény fogalmát. Így aztán tovább kell haladnunk.
Az ókori Keletről több törvénygyűjtemény vagy töredék ismeretes: Úr-Nammu sumér király sztéléje (Kr. e. 21. szd.), Esnunna törvényei (Kr. e. 20. szd.), Lipit-Istár törvényei (19. szd.), a leghíresebb Hammurabi törvényoszlopa (18. szd.), hettita törvények (15. szd.), asszír törvények (Kr. e. 15-12. szd. újbabiloni törvények (kb. Kr. e. 7. szd.). Ezek összevetéséből látszik, hogy a kornak viszonylag egységes törvény-hagyománya volt. Mivel Izráel népe is ehhez a kultúrkörhöz tartozott, nem csoda, hogy sok hasonlóság, párhuzamosság jelenik meg e törvények és az ószövetségi rendelkezések között. Csak a leglényegesebb eltérésekre mutatok rá: a) Az ószövetségi törvényekben mindig Isten szól a népéhez. b) Az erkölcsi rendelkezések mindig vallási alapokon nyugszanak [A 10. parancsolat a vágyat is tiltja]. c) Nem részletekbe menőek, ami arra mutat, hogy útmutatásnak szánták őket. d) Emberségesek, védik az életet egyrészt a csonkolásos büntetés hiányával, másrészt az élet elleni tettek szigorú megtorlásával. Élet elleni bűnt nem lehet pénzbírsággal megváltani. e) Megvalósítják a törvény előtti egyenlőséget. Külön erővel védik az özvegyet, árvát. f) Végül védik a szexuális erkölcs tisztaságát.
2. A törvény Pál szerint
Pál – ezt már unalomig ismételtük – zsidó volt és farizeus családból származott. A kor egyik legnagyobb tanítójának, Gamálielnek a tanítványaként kapott betekintést a zsidó hitvilágba és ismerkedett meg a törvénnyel. Megtérése után pedig megismerte és megértette azt, hogy mit tanít Jézus a törvénnyel kapcsolatban. Ennek megfelelően harcol a törvény szó ellen, úgy, hogy részletesen kifejti: Isten akarata szabályozza az életünket. Nem a törvénnyel magával van tehát a baj, hanem annak téves értelmezésével, illetve a századok során rárakódott emberi eredetű hozzátételekkel. A törvény fogalmára Jézus idejére annyi torzulás tapadt, hogy az Urat a törvény alapján ölték meg. Emlékszünk a János evangéliuma 19,6-7-re, amikor Pilátus szabadon akarja engedni Jézust, de a főpapok így tiltakoznak: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.” Mi már tudjuk, amit a vak vezetők akkor nem látták, hogy Jézus a legteljesebb kijelentést hozta Isten akaratáról. Isten a törvény – azaz, hangsúlyozom: Isten akarata – meg nem tartásáért büntette Izráelt a babiloni fogsággal, és az megrázta a népet. Elhárításként – miközben nem voltak próféták – rögzítették a parancsolatokat merev törvényekként. A paragrafusokat pedig ki lehet játszani, emlékszünk rá, amikor Jézus a felebarát szeretetére szólít fel, a farizeus meg visszakérdez: de hát ki is a felebarátom? Így távolodott el nép gondolataiban a törvény az Isten akaratától. Ezt látja világosan Pál. A törvény arra az időre adatott, ameddig nem jön el a törvény betöltője, Krisztus: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Máté 5,17).
3. Mi a törvény helye az én életemben
Azt gondolom, hogy jól látjuk, hogy a törvény és Istenígéretei között ellentétről szó sem lehet. Sokkal inkább az ígéretek evangéliuma mellett, a törvény Isten legnagyobb ajándéka. Ugyan nem a törvény adja az életet vagy a megigazítást, de roppant fontos szolgálatot teljesít az evangélium mellett. A törvény a hagyomány szerint angyalok által adatott a Mózes kezébe. A közbenjáró Mózes az Istené is, meg a népé is; a törvényadás aktusában tehát mintegy két szerződő fél közt közvetít. Milyen más viszont az ígéret: ott nincs közvetítő, abban egy akarat nyilvánul meg, az egy Isten szabad kegyelme. Ő közvetlenül szól Ábrahámhoz, mikor ígéretet tesz, s közvetlenül szól hozzánk is Krisztusban.
Így hát mielőtt megtértem, a törvény (a Tízparancsolat és a többi különböző nevű rendelkezés, parancsolat, utasítás) arra szolgált, hogy megmutassa nekem, mennyire távol vagyok attól az embertől, akinek az Isten akarata szerint lennem kellene. A törvény megismerése hozzásegített ahhoz, hogy meghozzam a döntést Jézus Krisztus mellett, és őrá bízzam az életemet. Őbenne a betöltött törvény hatálya alatt állok. Így lehetséges, amit Pál a Róma 13,8-ban mond: „aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.”. Ezzel a gondolattal fogunk még találkozni a galata 6,2-ben is így: „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” valamint az 1Tim 1,5-ben így: „A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet.”
Aki Krisztusban van, az a szeretetben van, és annak számára a törvény már az, aminek Isten adta: útmutatásul az élethez.
Befejezés
Testvéreim! Nagyon erősen remélem, hogy nem estek abba a hibába, hogy azt mondjátok, az ószövetségi törvény a zsidóknak való. Amint ismerkedünk a törvény/kegyelem/ígéret témakörrel, látnotok kell, hogy ezek nem választhatók széjjel. Ennek megfelelően a törvénynek más helyen ugyan, mint a zsidóknál, de van helye a keresztyén ember életében is. Nem tolhatjuk félre, mert Istentől kapott útmutatónk az.
Okulásul zárszóként hadd vegyek ide egy igerészletet Pál apostol egy másik leveléből, a Rómaiaknak írtból: „Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni. 22Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, 23de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. 24Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? 25Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének.” (Róma 17,21-25)
Ámen!