Úrnapi Igehirdetés, 2008. április 27.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Buenos Aires
Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Zsoltárok 143
Textus: Galata 2,15-19
15Mi, akik természet szerint zsidók, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, 16tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit, és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem.17Ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? Semmiképpen sem! 18Mert ha valamit leromboltam, és ismét felépítem, magam nyilvánítom magamat törvényszegőnek. 19Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek.
Cím: Hit általi megigazulás

Bevezetés
Kedves testvérek!
Argentínába történt megérkezésünk után az első vasárnapi prédikációmban – a Reformáció ünnepe lévén – a 16. századi hitújítás négy alapvető latin vezérelve közül az egyikkel foglalkoztam. Azután sorban a többi hárommal is a következő vasárnapokon. Ez a latin mondat pedig így szólt: Sola fide, azaz egyedül hit által. Most, szinte napra három és fél évvel később, megint eljutottunk ehhez a mondathoz. Más alapige, az egyházi év más része, de a lényeg ugyanaz. Nem csak ma, hanem az év minden napján, hiszen protestáns keresztyénségünk egyik kulcsa az, hogy hit által igazulunk meg, azaz a hitünkkel tudjuk befogadni azt, hogy Jézus Krisztus helyettünk szenvedett és halt meg a kereszten. Azaz, hogy kegyelemből, és nem jótetteink gyümölcseként kapjuk a megmenekülést.
1. A törvény és a kegyelem viszonya zsidó szemszögből
Pál is és Péter is zsidók voltak. Egyikük farizeus párti családban született, mondhatni főúri neveltetést kapott, a másik egyszerű halászember volt, nyilván szülei sem voltak előkelőek. De alapszinten mindketten ugyanazt a nevelést kapták. Ugyanazt az oktatást kapták a Bibliával kapcsolatban, és ugyanannak az Istennek a tiszteletére tanították meg őket. A korabeli zsidó oktatási rendszerben minden fiúgyermek a bármicvójáig, azaz a felnőtté avatásáig (12 éves koráig) meg kellett tanuljon olvasni, és hosszú ótestamentumi részleteket fejből citálni. Nyilvánvalóan ezt követően „szétvált” szellemi fejlődésük, mert Péter munkába állt egy halászhajón, Pál pedig magasabb szinten – Gamáliel iskolájában – folytatta tanulmányait, hogy aztán később magas beosztásban üldözhesse az általa igaznak tartott hit általa ellenségnek tartott megkérdőjelezőit. Hangsúlyozom azonban, hogy Péter és Pál alapvetően ugyanazt a nevelést kapták.
Ennek lényege dióhéjban az, hogy Isten teremtette a világot, Ábrahámban, majd Jákóbban kiválasztotta népéül a zsidókat, létszámukat megnövelte, a fogságból őket kimentette, majd a jelenlegi Izrael területén otthonhoz, hazához juttatta. S e nép mindaddig, amíg engedelmeskedett az Úr szavának, jólétben és sikeresen élt, amikor viszont ellenszegült, akkor kemény büntetésben részesült. Ez tulajdonképpen mind a mai napig a zsidó vallás lecsupaszított lényege.
Természetesen a zsidó vallás is ismeri a kegyelem fogalmát. Csak egy igen szűklátókörű, a bibliai tanokat végletesen leegyszerűsítő, tudomány- és Istentelen irányzat tartja, hogy Izrael vallásában a kegyelem ismeretlen és az Istennek tetsző élet csak és kizárólag a Tóra (törvény) betűjének megtartásával élhető. Egész egyszerűen a keleti gondolkodásban a kegyelem némileg mást jelent, ezért nehezebb egy kicsit a zsidó embernek megértenie és elfogadnia, hogy Jézusban, az Ő áldozatában az ember – minden ember – kegyelmet kapott.
2. A törvény és a kegyelem viszonya pogány szemszögből
Pál és Péter, a két nagy apostol számára életük egy pontján megjelent a Messiás, Jézus Krisztus. Ő az előbb ismertetett lényegre építette fel tanítását, aminek – szintén dióhéjban – a lényege az, hogy Isten annyira szereti az embert, hogy képes egyszülöttjét érte áldozni. Ez a kegyelem megjelenése. Gyakorlati megvalósulása pedig az, amiről ma szó van: a hit. Mert egy dolog az, ha az ember mindenféle ismeretet gyűjt össze Istenről – a Bibliából, könyvekből, más emberektől –, illetve saját képzelete segítségével képet alkot róla, és egy másik az, ahogyan Isten megjelenik a valóságban. Ennek a kulcsa a hit.
Ha gyúrunk magunknak egy Istent, aki miránk, emberekre hasonlít, a Bibliából pedig kimazsolázzuk azokat a mondatokat, amelyek megfelelnek a mi elképzeléseinknek, akkor az nem hit, hanem pogányság, bálványimádás. Ezt általánosságban nem elítélő hangsúllyal mondom, mert ez egy emberi jellemvonás, hogy hajlamosak vagyunk ember formájú istenséget gyártani magunknak vagy egymásnak, és azt bálványként imádni. Amikor azonban felismertük, hogy Isten nem azonos a mi bálványunkkal – még csak nem is hasonlít rá –, mert felismertük Őt az Ő valójában, de nem hajítjuk el magunktól, akkor az már igen komoly lázadás Isten ellen.
A hit abban segít, hogy elfogadjuk Istent olyannak, amilyen a valóságban. Hogy ne gyártsunk magunknak istenséget, hanem kapcsoljuk az életünket Jézusban a létező valódi Istenhez. Mégpedig azért, mert a magunk gyártotta isten (kisbetűvel!) csak egy hamis biztonságérzetet tud nyújtani és a valódi válsághelyzetekben (betegség és halál, fájdalom, csalódás és hasonlók) csődöt mond. Ezzel szemben a valódi Isten, Jézus Krisztus Atyja ténylegesen képes megsegíteni. Ennek a befogadásához kell a hit.
3. A kapcsolat
A helyzet tehát az, hogy Péternek is fel kell ismernie azt, hogy a törvény megtartása nem ad üdvösséget, csak és kizárólag a Krisztusban megszerezhető kegyelem. Ennek elhívése, illetve e hit átültetése a mindennapi gyakorlatba neki okozott nagyobb problémát, mivel a törvény általi megigazulás „hitében” élők között élt és szolgált, míg Pál az ilyen szempontból tabula rasanak számító pogány területen. Pál vitázva, ha kell, feddve – mint láttuk a múlt héten – igyekszik átsegíteni Pétert a kegyelem általi üdvösség útjára. És Pál azt is világossá teszi, hogy az a nézet, amely a törvény általi megigazulást tartja az Istenhez vezető útnak, igazából az Ótestamentum félreértelmezéséből adódik. Tehát a hit általi megigazulás az Istennek az Ó és az Újtestamentumban megjelent akarata.
Milyen gondot okoz az embernek a törvény általi megigazulás? Ha következetesen végigvisszük, akkor látjuk, hogy nem lehetséges a törvényt (a Tízparancsolatról és további néhány száz parancs) hiánytalanul megtartani, de még a leglényegesebbeket sem. Tehát mindenképpen rá van szorulva az ember a kegyelemre. Ennek megfelelően a törvény általi megigazulás csak frusztrációt okoz, elveszi az ember békességét. A kegyelemben viszont megújulhatok, békességet nyerhetek, és nyugodtan harcolhatok a bűn ellen tudva, hogy Jézus már győzött, tehát ha az Ő nyomdokában járok, akkor én is győzni fogok.
A hit tehát önmagában nem jobb, mint a cselekedetek, hanem egyedül alkalmas, hogy általa létrejöjjön a kapcsolat Jézus Krisztusban az Istennel.
Befejezés
Péter és Pál voltak a legnagyobb hatással a keresztyénségre. Vitájuk sok-sok kérdést megválaszolt, keresztyének millióinak szolgált útmutatásul. Megmutatja, hogy van egyedül üdvözítő Isten, van igaz hit, de azt, hogy ez melyik, nem ember dönti el. Nem zárhatja ki az egyik ember a másikat a kegyelemből, nem zárhatja el előle a hitet. A Jézus Krisztusba vetett hitet, ami a miénk!
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. április 20.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Buenos Aires
Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Péld 15,1-21

Textus: Galata 2,11-14
11Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. 12Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokkal. Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidó származású testvérektől. 13Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott. 14De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt ezt mondtam Kéfásnak: „Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?”
Cím: Az evangélium igazságának megfelelő egyenes út

Bevezetés
Kedves testvérek!
Miután már több alkalommal foglalkozunk azzal, hogy bizonyos teológiai kérdésekben Péter és Pál apostolok között nézeteltérés adódott, ideje lenne megkérdezni, konkrétan miben is állt ez a véleménykülönbség. A pogány és a zsidó szokások közötti különbségben, illetve abban, hogy a pogányt zsidóvá kell-e tenni, hogy keresztyén lehessen. Ez azonban az egyszerű antiokhiai, galáciai, jeruzsálemi gyülekezeti tag számára vajon mit jelentett? Miben csúcsosodott ki a véleménykülönbség? Nos, mára eljutottuk ahhoz a ponthoz, hogy ez is kiderül.
Ez a kérdéskör nem más, mint az étkezési szabályok. Az, hogy mit és hogyan egyenek a keresztyének. Két dolog okozhatott e kérdésben problémát akkoriban. Egyrészt az, hogy akik Krisztusban az Istenhez tartoznak, azok hogyan kell viszonyuljanak ahhoz a húshoz, amelyet a korabeli pogány szokások szerint pogány isteneknek áldozva vágtak le. Ehetnek-e ilyen húst, vagy nem? Másrészt pedig, hogy meg kell-e tartaniuk a zsidó étkezési szabályokat, tehát hogy milyen állat húsát ehetik meg, illetve milyen módon kell leölni azt?
Ez egy lényeges kérdéskör, még akkor is, ha mai szemmel lényegtelennek tűnik is. Az akkori keresztyének számára ez fontos volt, és a körülöttük élők szemében is kényes dolog, amelyen a bizonyságtételük értéke múlhatott. Nem a disznóhús megevésén, vagy a vértelen vágáson, hanem azon, hogy az „evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak”-e.
Sokan gondolják ma is, hogy a keresztyénség egy törvényvallás, azaz bizonyos megszabott szabályok betartása esetén az ember a mennybe juthat, illetve megszegése komoly büntetéssel, örök halállal jár. Ezzel szemben Jézus egész élete és tanítása, továbbá Pál bizonyságtétele – sok más szenté mellett – is arra mutat, hogy Isten az ember szívét vizsgálja, és arra szeretné rávenni az embert, hogy szeressen, és azért engedelmeskedjen Istennek, mert megértette, hogy a szerető Isten jót akar neki. Ez pedig csak egyenes úton járunk.
1. Péter
Mit is tett Péter pontosan? Nos, amikor pogány társaságban tartózkodott, akkor közösséget vállalt velük az asztal mellett, azaz együtt evett velük a rituálisan nyilvánvalóan nem tiszta húsból. Ez különben teljesen rendben lenne önmagában, hiszen Jézus maga mondta Péternek, hogy „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.”(ApCsel 10,15). Amikor azonban Jeruzsálemből érkeztek többen Antiokhiába Péter gyülekezetéből, akkor Péter felvette a jeruzsálemi szokásokat, ha úgy tetszik, álarcát, és tüntetőleg külön ült, hogy mutassa, még a közelébe sem megy olyan húsnak, amely nem kóser, azaz nem tiszta rituálisan. Hatása pedig kiterjedt még Barnabásra is, Pál korábbi tanítómesterére. Ez a kettős viselkedés szúrt szemet Pálnak, és ezt tette szóvá. De miért is? Nos azért, mert egy az evangélium – mint ez a Galata levél korábbi részéből már kiderült – és ha ez így van, akkor nem lehet kétféle módon viselkedni. Nem lehet a keresztyének között kettős mérce. Péter nem egyenes úton járt, hanem mindig arra kanyarodott – legalábbis ebben a kérdésben – amerre könnyebb volt mennie.

Pétert nem rosszindulat vezette. Egyszerűen emberi módon gondolkodott, és a könnyebb ellenállás irányába mozdult. Saját jó hírnevét és tekintélyét védte. Talán eszébe jutott a mondás: Rómában tégy úgy, mint a rómaiak. Csakhogy itt nem szokásról volt szó, hanem arról, hogy mit képvisel a keresztyénség. Nem egyszer ezt, másszor azt, hanem mindig és mindenek felett Krisztust. Ha egyszer Péter felismerte, hogy Jézus nem akarja azt, hogy a pogányok zsidóvá legyenek, mielőtt keresztyénekké lennének, akkor ezt a felismerést mindig képviselnie kell. Akkor is, ha olyanok vannak jelen, akik szerint épp ellenkezőleg. Ez persze nem könnyű, de azért vannak a jóbarátok, hogy figyelmeztessenek, ha rossz útra tévednénk.
2. Pál
Én azt szoktam mondani, hogy az tud igazán alázatos lenni, akinek van mire. Aki tisztában van azzal, hogy kicsoda-micsoda, és ennek ellenére képes felvenni az őszinte alázat terhét. Aki keresztyén létére értéktelennek, alávalónak tartja magát, az megcsúfolja Krisztus érte hozott áldozatát, ráadásul az ilyen keresztyén alázata hamis, megtévesztő, nem őszinte. Pál apostol, ahogy az elmúlt alkalmakkor láttuk, amikor a szolgálatát megkérdőjelezték egyes rosszakarók, hajlandó volt alázattal a szívében Péter és a jeruzsálemi atyák színe elé járulni. A rábízott evangélium és a rábízott emberek érdekében megtette ezt. A mostani helyzetben pedig szintén a rábízott evangélium és a rábízott emberek érdekében cselekszik. Ahogy nem nézte a saját egóját, a maga személyiségének érzékenységét, amikor megalázkodott, úgy nincs tekintettel Péter önérzetére sem, amikor apostoltársa kiigazításra szorult.
Pál apostolról már talán túlságosan is sokszor hangsúlyoztam, hogy ember volt. Gyarló, esendő. És bizony ebben a helyzetben simán megtehette volna, hogy bosszút áll Péteren azért a vélt sérelemért, hogy jelentenie kellett a szolgálatáról előtte. De Pál nem teszi meg. És azt is megtehette volna – sokkal kényelmesebb lett volna neki –, hogy egyszerűen szemet huny a történtek fölött. Nem veszi észre, hanem hagyja, hogy tovább menjen minden a maga útján. De Pál ezt sem teszi. Abból, ahogy ír, világosan kitetszik, hogy komoly lelki tusa előzi meg, hogy szóvá teszi Péter kifogásolható cselekedetét. Teljesen világos, hogy megtanácskozza Istennel a teendőket, nem bosszúvágyból és nem erős felindulásból cselekszik. Nem is titokban, mert a feddés az antiokhiai gyülekezet színe előtt ment végbe.
3. Jézus Krisztus
A helyzet harmadik – és nem is érdektelen – szereplője Jézus Krisztus. Nem említi név szerint itt Őt Pál, kifejezetten nem is utal rá, mégis cselekvő részese az eseményeknek. Az ő követői, legközvetlenebb képviselői kerülnek konfliktusba egymással, tehát Neki is ki kell vennie belőle a részét.

Péter elfogadja Pál feddését! Nem száll szembe vele, nem tiltakozik, és ami a legfontosabb, nem keres mentségeket, kibúvókat. Pedig lehetne. Nagyszerűen ki lehetne beszélnie magát a helyzetből. Mégsem teszi. De miért? Azért, mert meglátja, hogy nem Pál volt az, aki megfeddte őt. Nem Pál szemében tett rosszat Péter. Nem Pál akaratát nem hajtotta végre, nem Pál áldozatát kisebbítette tettével, hanem Krisztusét. Tudta, hogy Pál csak eszköz. Valószínűleg az is felrémlett előtte, hogy korábban, amikor Pál apostol szolgálatának hitelessége volt terítéken, akkor nem ő, Péter adta meg a hitelesítést, nem ő igazolta, hogy Pál szolgálata érvényes, hanem Jézus Krisztus. Ő csak eszköz volt, csak közvetítő. Krisztus ügye annyira nem embereken múlik, hogy Isten még ennek a nagy apostolnak a megingását is felhasználja arra, hogy érvényesítse az Ő igazságát.
Mai keresztyénségünkben Jézus Krisztus azt akarja megvalósítani, amit a kezdetekben is: az evangélium igazságának megfelelő egyenes utat. Hogy ezen járjunk. Hogy ha tévedünk, vegyük észre, fogadjuk el felebarátunk figyelmeztetését és jobbítsunk magunkon. Ha pedig testvérünk téved, vagy netán bűne kerül szemünk elé, akkor tudjuk Pál határozottságával és Isten iránti alázatával figyelmeztetni.
Befejezés
Péter volt Jézus tanítványi köréből az, aki a legtöbbre vitte. A római katolicizmus szerint ő lett az első pápa. Itt azonban annyira nem „pápásan” viselkedik, annyira nem tévedhetetlen, hogy Luther az ő példáján felbuzdulva indította meg az egyház megreformálását. Ha Péter tévedhet, bűnt követhet el, elbukhat, akkor hogyne fordulhatna ez elő velünk is?
Mivel előfordulhat, ezért vagyunk rászorulva a kegyelemre. Ezért kell naponként Jézus Krisztushoz mennünk és a segítségét kérnünk. Ezért kell rendszeresen önvizsgálatot és bűnbánatot tartanunk.
És eltanulnunk Pál apostol és Péter apostol alázatát az Isten kijelentése iránt.
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. április 13.

Buenos Aires
Igét hirdetett rev. Gabriel Miraz. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Textus: János 10,1-11
Texto: San Juan 10,1-11

"De cierto, de cierto os digo: El que no entra por la puerta en el corral de las ovejas, mas sube por otra parte, el tal es ladrón y robador. 2 Mas el que entra por la puerta, el pastor de las ovejas es. 3A éste abre el portero, y las ovejas oyen su voz: y á sus ovejas llama por nombre, y las saca. 4Y como ha sacado fuera todas las propias, va delante de ellas; y las ovejas le siguen, porque conocen su voz. 5Mas al extraño no seguirán, antes huirán de él: porque no conocen la voz de los extraños. 6Esta parábola les dijo Jesús; mas ellos no entendieron qué era lo que les decía. 7Volvióles, pues, Jesús á decir: De cierto, de cierto os digo: Yo soy la puerta de las ovejas. 8Todos los que antes de mí vinieron, ladrones son y robadores; mas no los oyeron las ovejas. 9Yo soy la puerta: el que por mí entrare, será salvo; y entrará, y saldrá, y hallará pastos. 10El ladrón no viene sino para hurtar, y matar, y destruir: yo he venido para que tengan vida, y para que la tengan en abundancia. 11Yo soy el buen pastor: el buen pastor su vida da por las ovejas."

Úrnapi Igehirdetés 2008. április 6.

Buenos Aires
Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Róma 15,15-29

Textus: Galata 2,6-10

⁶Azok pedig, akik tekintélyeseknek számítanak - hogy a múltban mik voltak, azzal nem törődöm; Isten nem nézi az ember személyét -, azok a tekintélyes személyek engem semmire sem köteleztek. ⁷Ellenkezőleg: elismerték, hogy rám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint ahogyan Péterre a körülmetélésé. ⁸Mert aki munkálkodott Péter által a körülmetéltek közötti apostolságban, az munkálkodott énáltalam is a pogányok között. ⁹És amikor Jakab és Kéfás meg János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányokhoz menjünk, ők pedig a körülmetéltekhez. ¹⁰Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről: ez az, amit én igyekeztem is megtenni.

Cím: Felismerni az adatott kegyelmet

Bevezetés

Kedves testvérek!

Múlt vasárnap láttuk, hogy egy komoly egyházszakadás réme lebegett az első keresztyének feje fölött. A pogányok körülmetélésének kérdése – „kedves” emberek aknamunkája segítségével – kis híján szembeállította Péter és Pál apostolokat egymással. Emlékszünk: egyes kisázsiai gyülekezetekbe befurakodott Pál szavaival élve áltestvérek szerint a pogányokat, azaz a nem zsidókat először zsidóvá kell tenni, azaz körül kell metélni, a szombatnap, a kasrut – azaz az étkezési tisztasági szabályok – és más ótestamentumi törvények megtartására kell kényszeríteni, mielőtt Jézus evangéliumába beavatnák őket. Pál ezzel szemben azt tanította, hogy az evangélium mindenkié, és elnyerni a kegyelmet Jézusban lehet. Őrajta kívül semmi másra nincs szükség. A jeruzsálemi gyülekezet vezetői meghallgatták Pált, aki elég alázatos volt, hogy odamenjen, és egyetértettek vele. Különben a mai zsidómisszió egyik kulcsa is az, hogy amikor Jézus evangéliumát hirdetjük nekik, akkor nem szabad abba a hibába esnünk, hogy először pogánnyá akarjuk tenni őket (hogy megtagadják gyökereiket), hogy keresztyénekké lehessenek.

A Gonosz próbálkozása sikertelen volt, az egyház egysége tehát egyelőre megmaradt s az egyházszakadás átka későbbi századokra tolódott. Fontos: nem Pál győzött itt és nem Péter, hanem az evangélium ereje győzött az apostolokban. Ezért lehettek mentesek a jeruzsálemiek attól a kísértéstől, hogy történelmi helyzetük tudatában valami elsőbbséget vagy jogi igényt támasszanak. Így maradhatott meg az egyház egysége s a Krisztusban kapott szabadsága Jeruzsálemben is, meg Galáciában is. Ráadásul a jeruzsálemi gyülekezet javára gyűjtést is hirdettek Kis-Ázsiában, mindezzel jelezve, hogy fontosnak tartják a jeruzsálemi gyökereiket, és számon tartják az onnan kapott szellemi adományokat.

Mai igénkben Pál hangsúlyozza, hogy nem arról van szó, mintha az oszlop-apostolok előtt hódolt volna, vagy hogy az általa hirdetett evangélium csak Péter hozzájárulásával lenne hiteles. És ennek kulcs-kifejezése az, amit címnek választottam: felismerni az adatott kegyelmet. Ezt járjuk körül most!

1. Mi is a kegyelem?

A református Keresztyén Bibliai Lexikon szerint a kegyelem: „Isten cselekvésének módja: Teremtményével nem annak érdeme, hanem saját jósága szerint bánik.”. Az evangélikál Bibliai nevek és fogalmak pedig így ír: „mindenekelőtt Isten ajánlata az ember számára (Tit 2,11), a megváltás alapja (Ef 2,5), részesülés a Szent Szellem hatalmában és ajándékaiban (1Kor 12,6; 2Tim 2,1)”. Köznapi használatban pedig azt jelenti, hogy a bűncselekményért halálra ítélt ember az ország legfőbb közjogi méltóságától – az uralkodótól (király, királynő, császár, főherceg, emír, szultán) vagy államelnöktől – büntetése megváltoztatását kéri és kapja. Ilyenkor általában életfogytiglani szabadságvesztésre cserélik a legsúlyosabb büntetést. Minden esetben tehát azt jelenti, hogy a lehető legsúlyosabb büntetést a lehető legmagasabb tekintély elengedi.

A Biblia tanítása szerint az emberek bűnösök – kivétel nélkül – és bűneikért az Istentől való örök eltaszítottságot érdemlik. Ez a kárhozatnak nevezett büntetés. Az emberek általában úgy képzelik a poklot, mint valami tüzes, forró helyet. Én úgy vélem, a kárhozat inkább hideg. Az Isten szeretetétől önmagát elszakító ember a hideget, az Úrtól való elhidegülést választotta. Az elkárhozás ugyanis egyedül az emberen múlik. Nem Isten szabja ki a büntetést, hanem az ember vonja magára azzal, ha nem él a neki felkínált kegyelem lehetőségével. Isten azt szeretné, hogy mindenki megmeneküljön a kárhozattól, és a pokol beruházás teljes csőddel végződjön, mert senkit nem lehet elhelyezni benne. Bár így lenne! Jézust azért küldte a földre, hogy nyilvánvalóvá tegye, az ember iránt érzett szeretete töretlen, mindenkit hív, hogy Jézuson át a mennybe jusson.

2. Felismerni

Olvastam egy tudományos-fantasztikus könyvet, melyben komoly szerepük van a robotembereknek. Isaac Asimov klasszikusáról van szó. A múlt század végén elhunyt amerikai szerző úgy képzelte, hogy mostanra az emberi társadalom nagyban mesterséges intelligenciával rendelkező, ember formájú robotok általi segítségre fog támaszkodni. A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, e mű keletkezésekor ez valós lehetőségnek tűnt. Mára azonban már tudjuk, hogy az emberi agy annyira összetett, hogy mesterséges szerkezetek még jó ideig – sőt talán soha – nem lesznek képesek alapvető emberi dolgokat megtenni. Ezek között van a felismerés. Az amerikai FBI birtokában lévő legbonyolultabb emberfelismerő programok is csak magas százalékban képesek egyes személyeket a róluk készült fotó alapján azonosítani. Ha pedig eltorzítják a képet, akkor az arány csökken. Ezzel szemben az ember képes az általa jól ismert személyt sötétben, zajban, hátulról, sokféle zavaró körülmény fennállása esetén is felismerni. Az embernek teremtője által tehát megadatott a felismerés képessége, azaz hogy a matematikailag leírható dolgokon is túl lásson, hogy képes legyen összerakni a részből az egészet.

Ez kellett történjen a mi esetünkben is. Péter, János és Jakab egyrészt nyilván használták a józan eszüket, és felismerték, hogy a keresztyénség terjedésének érdekében mi a jó, jobb megoldása a konfliktusnak, másrészt nyilván használták az Úrral való kapcsolatukat, a Szent Lélek vezetését, hogy megtudják, mi az Isten akarata. E kettő pedig egybevágott, tehát elfogadták. Ugyanezt kellett tennie Pálnak is, hiszen őneki is tisztában kellett lennie az Isten szándékával, mert láthatóan úgy vezette az életét és a missziót, hogy az csak emberi erőből nem működhetett.

Mindkét oldal felismerte tehát a másikban az Isten akaratának teljesítőjét.

3. Ami adatott

Végül a legfontosabb, az, hogy honnan származik mindez? Erre tényleg könnyű a felelet, mert egyértelműen a mennyei trónteremből. Péter Jakab, János és a jeruzsálemiek éppúgy az Isten akaratát cselekvő misszionáriusok voltak, mint Pál, Barnabás, Titusz és az antiochiaiak. Természetesen azért, mert az evangélium adatott. Isten adta. Sok tudományos felfedezés volt, amelyet két vagy több tudós, tudóscsoport egymástól függetlenül tett meg. Mégpedig azért, mert ugyanabban a természeti törvényrendszerben éltek és kutattak. Magyarul ugyanazt vizsgálták. A keresztyének is ugyanazt kísérik figyelemmel, még akkor is, ha bizonyos dolgokat máshogy látnak. Ha az evangélium adatott, azaz valóban az Úrtól származik, akkor két keresztyén a lényeges dolgokban egyet kell értsen. A lényegtelen, külső dolgokban pedig mindketten cselekedhetnek a saját belátásuk szerint. Baj akkor van, ha a dolog megfordul. A keresztyének közötti viták és nézeteltérések az én meglátásom szerint a leggyakrabban ebből adódnak. A fontos dolgokban nem törekszenek egyetértésre, a lényegtelen, külsőségekben pedig ragaszkodnak az emberi hagyományokhoz, megszokáshoz, kényelemhez.

Befejezés

A befejezésben hadd vonjam le a konklúziókat a magunk számára! Először is a legfontosabb, hogy megértsük, mi a kegyelem, hogy mi a szerepe a mi életünkben. Ez röviden annyi, hogy a bűneidre Jézusnál és egyedül nála van bocsánat. Ha elfogadod, örökéleted van, ha nem, akkor végképp, visszavonhatatlanul elveszel. Utána fel kell ismerni a kegyelmet önmagadban és a másikban. Ez már a gyakorló keresztyénre vonatkozik. A megtért embernek ismernie kell az Isten akaratát az életében, hogy engedelmeskedni tudjon: erre való a Bibliaolvasás, imádkozás, gyülekezetbe járás, a keresztyén közösség gyakorlása. De fel kell ismernie az Isten kegyelmét a másik ember életében is, hiszen e nélkül a szolgálata sokkal nehezebb, sőt, lehetetlenné válhat. Ha úgy próbálok valakinek segíteni, Isten felé terelgetni őt, hogy nem tudom, mire van szüksége: megtérésre vagy támaszra, akkor súlyos kárt is okozhatok neki. Ahogy egy orvosnak először a diagnózist kell felállítania, mert ha e nélkül akar gyógyítani, akkor a beteg halálát okozhatja. Erre való a beszélgetés, a lelkigondozás. Harmadszor pedig az egység a világ felé. Nem ránk parancsolt, ránk erőltetett ökumené, hanem az őszinte igazi Krisztusi egység. A lényeges dolgokban határozottság, a lényegtelenekben szabadság. Mindenek felett pedig szeretet. Mégpedig abból kiindulva, hogy felismertük a nekünk adatott evangéliumot, és felismertük a másik – akár gyülekezeten, felekezeten belüli, akár más felekezethez tartozó keresztyénnek – adatottat. Így tudunk szolgálni, és betölteni azt a küldetést, amit az Úr Jézus ránk bízott.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 30.

Buenos Aires
Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Apcsel 15,40-16,12

Textus: Galata 2,1-5

¹Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe Barnabással, és magammal vittem Tituszt is. ²Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló. ³Még a velem lévő Tituszt, aki görög volt, őt sem kényszerítette senki arra, hogy körülmetélkedjék, ⁴a befurakodott áltestvérek kedvéért sem, akik csak azért férkőztek be közénk, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk, és így szolgává tegyenek minket. ⁵Ezeknek egy pillanatra sem engedtünk, hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra.

Cím: A jeruzsálemi tanácskozás

Bevezetés

Kedves testvérek!

Folytassuk Pál apostolnak a Galatákhoz írt levelét! Tizennégy esztendővel vagyunk Pál első jeruzsálemi útja után, körülbelül Kr. u. 48 táján. A megtérése óta eltelt időben tett egy missziói utat, Kis-Ázsiában gyülekezeteket alapított, sok hívővel találkozott, sokakat megtérített. Eredményesen munkálkodott az antiokhiai misszió keretében. A Galata levél megírása előtt nem sokkal egy probléma merült fel Galáciában, mely Kis-Ázsia legközepe volt. Néhány zsidóból lett keresztyén úgy gondolta, hogy a pogányok csak olyan módon válhatnak keresztyénné, ha előbb is zsidóvá lesznek. Körülmetélik őket, megtartják a törvényeket, a szombatnapot, és utána lehet megkeresztelni őket. Ez a nézet aztán zavar forrásává lett több gyülekezetben. Tudjuk: a Galata levél nem egy gyülekezetnek íródott, hanem a tartomány valamennyi Krisztust követő közösségének. Többen elbizonytalanodtak, és megkérdőjelezték Pál apostol szolgálatának hitelességét, hiszen ő nem beszélt olyasmiről, hogy zsidóvá kell először válniuk a pogányoknak, hogy keresztyének lehessenek. Mivel a zsidóból lett keresztyének számára Péter és a jeruzsálemiek voltak a mérvadó tekintélyek, Pál fogta magát, és elment hozzájuk két munkatársával, hogy segítséget, ha úgy tetszik, igazolást kérjen. Nem tanácsot kérni ment Péter gyülekezetébe, hanem mert az általa alapított gyülekezetek békessége és fejlődése veszélybe került.

A hamis ál-atyafiakkal szemben határozott, de a hitben gyengék, megingók iránt gyengéd, figyelmes. Ha a jeruzsálemi apostolok véleménye, tanácsa kell, hogy a közösségben helyreálljon a Krisztusban az egység, akkor Pál hajlandó elmenni azért is. Van Pálban elég alázat ehhez. És Péterben is, hogy bár nem értenek mindenben egyet, segít Pálnak, mert a kérdésben fontos, hogy egyakaraton legyenek.

Mindez pedig a keresztyén egységre mutat. Ez került ott és akkor veszélybe, ez indította Pált a nehéz útra és ez a mai témánk is. A keresztyének egysége. Ennek lépései: Krisztus indítására ment, alázattal az „oszlop-apostolok” elé tárja az általa hirdetett evangéliumot, és nem enged a kényszerítésnek.

1. Krisztusi küldetés

Hivatás és küldetés. Ez a két kifejezés rokon, mert mindkettő arra utal, hogy akire vonatkozik, kívülről kap indítást. A hívatásos hívást, a küldetéses küldetést. A keresztyén pedig mindkettőt. Mert amikor a Krisztus nélkül élő ember meghallja Jézus hívását, odamegy hozzá, leteszi bűneit a kereszt tövébe és életét Krisztus kezébe, kap egy küldetést. Ez először azt jelenti, hogy vissza kell menjen az övéi közé, hogy hirdesse – szavaival, tetteivel és életével –, hogy Jézus Krisztus Úr. Azután adottságai, képességei, körülményei függvényében kap különböző hosszabb-rövidebb feladatokat. A hívatás és a küldetés tehát kézen fogva jár.

Pál apostol különösen tudta, hogy mit jelent ez. Nem csak azért, ahogyan át kellett élnie a találkozást Jézussal a damaszkuszi úton, hanem azért is, mert szolgálata, missziói útjai során számos alkalommal találkozott az Úr határozott küldésével. Tervei, szolgálata programja nem a saját fejéből kipattant ötlet volt, hanem engedelmeskedés az Úr akaratának.

Vajon hány vezető – nem keresztyén vezetőkre gondolok most elsősorban, hanem akármilyen vezetőre, munkahelyi, politikai, erkölcsi vezetőkre – tette volna meg, hogy feltarisznyázik és elmegy beszámolni a munkájáról olyan valakinek, aki nincs felette a ranglétrán? Pál megtette ezt. Nem vagyok biztos benne, hogy zokszó nélkül. Mivel Pált embernek ismertem meg, nem egy szuperhősnek, aki tökéletes, úgy érzem, volt olyan pillanat, amikor Pál legalábbis magában azt mondta Istennek: „Ne, Uram! Ne csináld ezt velem! Ne kelljen már odamennem Péterék elé!” De végül elment. Megtette, amit az Úr kért tőle, két okból. Egyrészt mert közvetlen utasítást kapott – saját bevallása szerint is – Istentől erre, másrészt szintén Istentől tudta, hogy neki, mint felelősségteljes keresztyénnek a rábízottak érdekeit kell szem előtt tartania. És ha a galáciai zűrzavar a fejekben attól oldódik meg, hogy Pál elmegy és erkölcsi támogatást, igazolást kér Péteréktől, akkor meg kell tennie. Megtette.

2. Alázat

Péter apostol volt az ősgyülekezet vezetője. Körülötte ott ültek azok az apostolok, akik tanúi voltak Jézus személyes tanításainak, méghozzá élőben. Közvetlen mellette jártak. Beszéltek vele, éppen ezért a tekintélyük igen nagy volt a korabeli keresztyén körökben. Pál korábban keresztyénüldöző főember volt, és bár a megtérése óta eltelt évek megmutatták igazi elkötelezettségét, nyilván jó néhányan nem tekintettek rá úgy, mint teljes értékű apostolra. Pál nem a jeruzsálemieken keresztül várta vagy kapta az evangéliumot, hanem közvetlenül Krisztustól. Neki igazán lett volna oka arra, hogy nagyra, nagyobbra tartsa magát Péternél, hiszen Pál és az antiokhiai misszió sokkal több munkát végzett, mint Péter és a jeruzsálemi gyülekezet. Mi tagadás, Pál hatása a keresztyénségre jóval nagyobb volt, mint Péteré, és ez nem csak ma nyilvánvaló, hanem már akkor is az volt. Pált tehát igazából semmi nem kényszerítette arra, hogy Péter előtt beszámolót tartson. Egyvalami azonban mégis: az alázat. Tudta, hogy a keresztyénség nem Péterről szól, vagy Pálról, vagy Tituszról, vagy akárkiről, hanem egyedül Jézus Krisztusról. És az is bebizonyosodott számára, hogy nem is a körülmetéltségről vagy a körülmetéletlenségről, a kóser konyháról vagy a sertéshúsevésről, hanem a Krisztus iránt táplált érzelmünkről. Ez az alázat titka. Ki a fontos a szolgálatban? Jézus Krisztus, vagy én? Ki a lényege, a mozgatója annak, amit keresztyénként teszek? Jézus, vagy én?

Megtérésem táján a Gyulai Pál utcai templomba is jártam, melynek hivatalos neve Budapest Klauzál téri gyülekezet. Akkoriban nyugdíjas lelkészként Farkas József is ott szolgált. Róla hallottam egy történetet, mely szerint egy idős asszony a gyülekezetből beteg lett, és olvasván a Bibliában a Jakab 5,14-15-öt, elhívatta magához a lelkészt és néhány presbitert. A megnevezett Ige ugyanis így szól: „Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. ¹⁵És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.” És bár a református egyházunk gyakorlatában nincs jelen az ilyen cselekmény, Jóska bácsi vett egy edény olajat, magával vitt néhány presbitert, megkenték az asszonyt az olajjal és imádkoztak érte. A lelkészben volt annyi alázat az Igével és Krisztussal szemben, valamint szeretet a beteg testvérnő iránt, hogy megtette. Neki erre volt szüksége, mint a kis-ázsiai ingadozóknak a jeruzsálemi apostolok szavára.

3. Kitartás

Mindezek végigviteléhez megvolt Pálban a kitartás is. Önmagával szemben és másokkal szemben is érvényesítette. Sajnos sok mai keresztyénnek van komoly hiánya. Köztük nekem is. És nem is csupán kitartásról van szó Pál esetében, hanem kiállásról valamiért, ragaszkodásról ahhoz, amit igaznak ismert meg. A hamis testvérek, a „testvérnek látszó személyek” ugyanis a Krisztusban nyert szabadságukra pályáztak. No nem úgy, hogy őszintén csatlakoztak volna Krisztushoz, hanem elrablási szándékkal. Az emberek nagyobbik része nem érti meg, hogy az Isten ajándékait nem lehet csak úgy megszerezni! Egyedül ajándékba lehet megkapni.

Pálban megvolt a kitartás, a határozottság, az elszántság, és Krisztus ügyét győzelemre vitte. Amikor kellett, alázattal, amikor kellett, kitartással. Imádkozzunk azért, hogy legyen bennünk, amikor kell, kitartás, amikor kell, alázat!

Befejezés

Pálra éppúgy reábízatott az evangélium hirdetése a pogányok között, mint Péterre a zsidók között. Az apostoli közösségnek ez a szép megnyilvánulása eloszlatta a galáciai kétségeket s lehetetlenné tette a hamis atyafiak, hazug szándékát, hogy kijátsszák a jeruzsálemieket Pállal szemben. Hiszen egy az evangélium. Ily módon bebizonyosodott, hogy a jeruzsálemiek egyetértenek Pállal abban, hogy nem kell körülmetélni a nemzsidókat, hanem az evangéliumot kell hirdetni nekik. Titusz előbőre is megmaradt, bizonyítékul, hogy Pál nem cselekszik ellentétesen a „klasszikus” apostolok tanításával.

Segítsen bennünket az Úr abban, hogy tanuljunk elődeink példájából. Merjünk alázatosak lenni, amikor arra van szükség, tudjunk engedelmeskedni az Úr küldésének, amikor meghalljuk, és legyen bennünk kitartás, hogy meg is tegyük, amit Isten kér tőlünk.

Ámen!