Úrnapi igehirdetés, 2007. április 29.

Buenos Aires, 2007. április 29.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Zsoltárok 39

Textus: 1Péter 2,11-12

Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak. ¹²Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.

Cím: Az Élet példája – az Egyház küldetése

Bevezetés

A levél címzettjei a Kis-Ázsiában, főleg pogánykeresztyénekből létesült gyülekezetek, Péter szóhasználata – jövevények és idegenek – tehát kettős értelmű. A keresztyénség alapjául szolgáló zsidó vallás szempontjából jövevények, nem zsidónak születettek, illetve idegenek, akik „látogatóba jöttek”. Másrészt mind, akik keresztyének vagyunk, jövevények és idegenek vagyunk a földön, mert csak egy ideig tartózkodunk itt, és csak részben illeszkedünk bele a mindennapokba, hiszen valójában mennyei polgárok vagyunk.

Péter intése tehát nekünk szól – aki keresztyénnek vallja magát, nem vonhatja ki a felelősség alól önmagát. Szolgálatunk pedig a misszió, amelyet Isten útmutatásai alapján és segítségével végeznünk kell. De hogyan? Ez a kérdés. Ha kérdés egyáltalán, miután elolvastuk Péter levelének mai részletét.

1. A keresztyén küldetés

A keresztyének tehát mennyei polgárok, akik Isten rendeléséből élnek e világban, ahol jövevénységük idejét Isten akarata, törvénye szerint tartoznak eltölteni. A pogányokra az jellemző, hogy a testi élvezeteket mindennél jobbnak tartják. A keresztyénekre az legyen jellemző, hogy megtartóztatják magukat a test bűnös kívánságaitól s azokat megöldöklik magukban (Róm 8:11–13; Gal 5:17–24; Kol 3:5).

Az egyház küldetésének a sikere azon múlik, hogy milyen magatartást tanúsítanak a keresztyének a világban. Egyetlen lehetőség ennek érdekében a tiszta, szeretetben példás élet. Az egyház sohasem lehet világellenes vagy emberellenes, még akkor sem, ha a világ vagy egy-egy ember egyházellenesen lépne fel. Nem a világnak van küldetése az egyház érdekében, hanem az egyház kapta Istentől azt a küldetést, hogy Jézus Krisztus tökéletes tisztaságát, megváltó szeretetét, mennyei világosságát, hibátlan emberségét mutassa meg a világnak. Ennek megfelelően az apostol nem önvédelemre oktatja a gyülekezeteket, nem a harcot vagy a vitatkozást ajánlja, hanem a rágalmakkal szemben a feddhetetlen, tiszta életet, a szeretet jócselekedeteit. Így lehet előkészíteni egy-egy pogány számára azt a napot; amelyen Isten megtérésre hívás és nem ítélettartás céljából meglátogatja (Lk 19:44). A tiszta élet és a szeretet nyomán hamarabb megértik a pogányok azt, hogy Isten dicsőítésre méltó.

2. Misszionárius-modellek

A keresztyén egyház történelme során mindig volt valamilyen jellemző módszer, ahogyan a küldöttek, a hit terjesztői, a misszionáriusok működtek. Ezek közül sok párhuzamosan is jelen volt, az alábbiakban az egy-egy korra jellemző típusokat szeretném áttekinteni.

A kora keresztyénség – az első három évszázad (Konstantinig) – misszionáriusa közönséges hívő volt, aki elmondta a Krisztusról hallott jó hírt mindazoknak, akikkel találkozott, mindenhol, ahová eljutott. Ezek közül akik megtértek, maguk is ugyanígy továbbadták.

Az úgynevezett Konstantini kor (Nagy Konstantin császár nyilvánította a kereszténységet államvallássá 423-ban) államegyháza a hatalom eszközeit használva terjesztette a kereszténységet. Nem valódi hitterjesztésről volt szó, hanem embercsoportok, törzsek, népek erőszakos kényszerítéséről, hogy fogadják el a kereszténységet vallásuknak és a pápát a legfőbb vezetőjüknek. Egyes misszionáriusok komoly lelki munkát is végeztek, mint pl. Gerhard, aki Szent Gellért néven vonult be a magyar történelembe, vagy pl. Cirill és Metód, akik a szláv népek között szolgáltak. E kor mégis az erőszakos krisztianizálás kora.

Később már előtérbe került a meggyőzés, a cél pedig az volt, hogy sikerüljön az egyének megnyerése, elterelgetése a keresztelésig. A középkor vége felé, a földrajzi felfedezések nyomán új perspektíva tárult fel a keresztény misszió előtt: a világ pogányai. Eleinte a misszió kimerült a „vadak” megkeresztelésében (keresztény nevekkel!), európai ruhába öltöztetésében, az európai szokások megtanításában, ugyanakkor ez az ő eredeti kultúrájuk katolizálásával járt. Nem kevés esetben kizsákmányolásukkal. Láttam egy az erre a korra jellemző karikatúrát: egy padon megkötözve feküdt egy fekete férfi, fejénél egy pap állt, és a Bibliából olvasott, a hasánál meg egy fehér „gazda”, aki a feketéből aranypénzeket sajtolt. Ez a módszer az újkori gyarmatosítás hathatós eszköze volt, és sajnos egészen a XIX. század elejéig működött.

A reformáció hitterjeszése a hitvitázást részesítette előnyben, az okos érvekkel való meggyőzést. A XVI. században elindult pietizmus a személyes bizonyságtétel módszerét kedvelte. A XVIII. századi protestáns prédikátorok (Moody, Spurgeon) nagy épületekben, auditóriumokban hirdették az igét. A XIX-XX. század „műfajai” az utcai evangélizációk, gyógyító missziók, sátoros összejövetelek, e kor jellegzetes protestáns misszionáriusa Bibliával a kezében áll, másik kezét áldásra emeli. E kor jellemzője a segítő misszió, a gyógyítással illetve oktatással egybekötött hitterjesztés. Előbbi etalonja Albert Schweitzer német evangélikus orvos-misszionárius, aki Afrikában szolgált, az utóbbié Molnár Mária magyar református testvérünk, aki Pitilu szigetén tanította a pápua bennszülötteket. Az általa alapított iskola ma is működik, nevét és emlékét őrzik. A XX. század vége felé mindez csak technikájában változik, megjelennek a rádiós, majd televíziós prédikátorok, a helikoptert és mozgó kórházat üzemeltető, víztisztító berendezést telepítő, korszerű földművelést tanító missziók. Az ezredforduló vége előtt a misszió felvonulásokban (pl. March for Jesus) és tömegevangélizációkban nyilvánul meg. Utóbbira három példa: több tízezres tömeg előtt prédikál Reinhard Bonke Afrikában, Carlos Anacondia itt, Argentínában, és David Yonggi-Cho Dél-Koreában.

3. Konklúzió

Mindezek csak villanások a keresztyénség kétezer éves missziójából, hiszen arról könyvtárakat írtak. Amiért felidéztem e pár dolgot, az az, hogy lássuk a múltat, és igyekezzünk kialakítani a jövőt. E kor keresztyéneire vár a feladat, hogy megtalálják a XXI. század missziójának modelljét, tanulva a misszió történetéből.

Péter pedig megadja a leglényegesebb tételt – amit a fenti felsorolás szerint bizony nem egy korban semmibe vett az egyház missziója – azt, hogy a misszió alapja a tisztaság. Hittani és erkölcsi értelemben egyaránt.

A missziónak hűségesnek kell lennie az Igéhez és Jézus Krisztushoz, megalkuvás nélkül képviselnie kell Isten ügyét. A misszionáriusnak pedig száz százalékosan Krisztus követőjének kell lennie, nem tűrve meg az életében semmi tisztátalanságot. És nem karddal, vagy veszekedéssel, hatalmi szóval kell továbbadnia az örömüzenetet, hanem élete tisztaságának és az Úrnak való engedelmességének bizonyságtételével.

Befejezés

Kedves Testvéreim! Misszionáriusok vagyunk, akár tetszik, akár nem. Te, aki keresztyénnek vallod magad, bizonyságot teszel Krisztusról. Ha életedben bűn, tisztátalanság van, ami ellen nem is harcolsz, akkor rossz a bizonyságod, és elriasztod a környezetedben élő embereket Krisztustól. Ha viszont igyekszel tisztán tartani a lelkedet és hűséges vagy az Úr Jézushoz, akkor az Ő közelébe vonzod az embereket.

Úrnapi Igehirdetés, 2007. április 22.

Buenos Aires, 2007. április 22.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Zsoltárok 118

Textus: 1Péter 2,4-8

Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan megvetettek, amely azonban Isten előtt „kiválasztott és drága”; ⁵ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. ⁶Ezért áll ez az Írásban: „Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg”. ⁷Néktek, a hívőknek drága kincs; a hitetleneknek pedig az a kő, amelyet megvetettek az építők, sarokkővé lett, ⁸megütközés kövévé és botránkozás sziklájává; azok beleütköznek, mert nem engedelmeskednek az igének. Ők erre is rendeltettek.

Cím: Élő kövek

Bevezetés

Nem kőműves a szakképesítésem, de láttam már házépítést, olyat is, amikor az évezredes módszerrel, téglák egymásra rakásával készült a fal. Gondolom, eme tapasztalatommal nem vagyok egyedül. Mindnyájan tudjuk tehát, hogy a fal építésének van egy rendje, és a ház bizonyos részeire bizonyos anyagokat illetve tárgyakat kell beépíteni. És ez a bibliai időkben is így volt. A házépítés leglényegesebb mozzanata abban az időben annak a kőnek a kiválasztása volt, amelyet sarokkő gyanánt helyeztek el, mert alkalmas volt a falak összetartására; minden egyes építőkövet a sarokkőhöz mérve helyeztek be a falba, lényegében a sarokkőhöz kötötték hozzá. Egy ószövetségi legenda szerint amikor a Templom újjáépítéséhet fogtak a babiloni fogságból visszatért zsidók, találtak a kövek között egy furcsa alakút, amelyet haszontalannak gondoltak – nem illett bele a fal éppen akkor épített részébe -, ezért félredobtak. Jóval később, amikor egy bonyolult részhez értek, egyszerűen nem tudtak tovább dolgozni, mert egy speciális formájúra faragott kőre lett volna szükségük. Kiderült, hogy a korábban használhatatlanként félredobott – ha úgy tetszik, megvetett – kő a sarokkő, az, amely nélkül az épület nem áll meg.

A szegletkő, vagy sarokkő a köznyelvben valaminek az alapját jelenti, a mi hitünkben pedig Jézus Krisztust. Nem valamiféle dogmát, vagy bibliai tanítást, hanem egy személyt, Akinek a létezésére és tetteire alapul minden a keresztyén egyházban. Pontosabban arra kell, hogy alapuljon.

1. Akik megvetették a sarokkövet

Tudjuk nagyon jól, hogy nem minden ember tekint Jézus Krisztusra úgy, mint megmentőjére. Hiába a világ legnépesebb vallása a keresztyénség – becslések szerint összesen mintegy kétmilliárd ember, a Föld bolygó lakosságának 30 %-a vallja magát valamelyik keresztyén vagy keresztény egyházhoz tartozónak – mégsem mondhatjuk azt, hogy Krisztust követő világban élünk. Környezetünkben is sokan vannak, akik elutasítják azt a bibliai tanítást, hogy Jézus Krisztus az Isten egyszülött fia, aki azért jött a világra, hogy a bűnei miatt kárhozatot, azaz örök halált és Istentől való elválasztottságot érdemlő embereket büntetésükből megszabadítsa.

Ez azonban nem mindenkinek kell. Nem mindenki fogja fel az őt fenyegető veszélyt, és nem mindenki akar megszabadulni a felismert veszedelemből sem. Én azt szoktam mondani, hogy mindenkinek joga van elkárhozni. Nekünk, keresztyéneknek azonban mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy minél kevesebben jussanak kárhozatra, főleg azok közül, akiknek az életére befolyással bírunk. Ezért fontos, hogy beszéljünk a sarokkövet elvetőkről, próbáljuk megérteni indokaikat és igyekezzünk segíteni nekik – természetesen csak abban az esetben, ha mi magunk tisztában vagyunk Jézus Krisztus jelentőségével, és mi magunk Őrá építettük az életünket.

Az emberek túlnyomó többsége elvetette Krisztusnak, mint szegletkőnek az értékét, mert rosszul ítélték meg. Számukra Ő nem egyéb egy nagy kőnél, ami csak arra jó, hogy megüssék magukat benne; mert ahelyett, hogy megbecsülnék, ellene támadnak, de úgy járnak, mint akik ököllel ütnek egy márványtömböt s csak maguknak okoznak vele fájdalmat és egyéb bajt, mert Istennel magával szállnak szembe: Isten maga választotta ki az ő lelki háza megépítéséhez szegletkőnek Krisztust.

2. Akik megbecsülték a sarokkövet

Ezek azok, akik támaszkodnak Krisztusra, a sarokkőre. Krisztus megítélésében nem az emberek véleményét, hanem Isten választását kell elfogadni: Krisztushoz kell tehát járulni, rá kell épülni. Ha Krisztus szegletkő, akkor a benne hívők, a Krisztushoz való lelki hasonlóság folytán lelki kövek (5 v.). Rá kell épülniük Krisztusra s ezzel együtt természetszerűleg egybe kell épülniük a többi lelki kővel, egymással is. Az egyház lelki templom, amely az egyes hívőknek Krisztussal és egymással megvalósított hitbeli közössége folytán jön létre. Az egyházba be nem épülő hívő olyan, mint az építkezésnél kimaradt kő vagy tégla. A lelkileg újjáteremtett ember növekedését biztosító igét Isten az egyházban adja, azért a gyülekezethez kell tartoznia. Jézus Krisztusban nemcsak személyes Megváltót kell látni, hanem az egyház alapját.

Az oikodomeisthe görög szót érdemes megvizsgálni, mert egyaránt fordítható kijelentő és felszólító módban. Ha így fordítjuk: „felépíttettek lelki házzá”, akkor azt jelenti, hogy a szentek közösségét Isten Lelke teremti meg, az egyes hívőt ő építi be Krisztus testébe. Az „épüljetek fel lelki házzá” fordítás viszont azt jelenti, hogy az egyházba épülés az egyes hívő személyes feladata. Az a helyes, ha a szent életre hívott ember az egyháztagságban Isten kegyelmes munkáját ismeri el, de ő maga is feladatának tekinti azt, hogy a szentek közösségébe, Jézus Krisztus lelki testébe, a lelki házba beilleszkedjék (Ef 4:16).

Az egyháztagság szolgáló jellegét érzékelteti a második hasonlat: a szentek nemcsak lelki kövek, hanem papok is, akik a lelki házban Isten által elrendelt lelki áldozatokat mutatnak be. A formális, külsőséges ószövetségi áldozatokkal ellentétben úgy áldoznak, ahogy Krisztus, azaz az életüket adják oda Istennek. A szeretet és hála lelki áldozatai Krisztus által kedvesek Istennek, mert egyrészt Krisztus tesz képessé, késszé a lelki áldozatok bemutatására, az állandó papi szolgálat jócselekedeteire, a szüntelen imádkozásra, másrészt az elvégzett papi szolgálatok fogyatékosságait Krisztus teszi tökéletessé.

Aki Krisztus testébe, Isten egyházába beépül és a papi szolgálatot folyamatosan végzi, az nem szégyenül meg. Nem magától állítja ezt az apostol, hanem ószövetségi forrásból meríti, az Ézsaiás 28,16-ot idézi. Ez a jövendölés minden kétséget kizáró bizonyossággal Jézus Krisztusban teljesedett be. Krisztust nem a pogányok között, hanem Sionban, Izraelben helyezte Isten e világba, de sokan nem hittek benne. Pedig az ítéletben csak azok nem fognak megszégyenülni, akik Krisztusban hisznek s mint bölcs emberek, házukat Kősziklára építik.

Befejezés

Kedves Testvéreim! Akiknek van hitük, azoknak Krisztus a sarokkő, mindennél többet érő drágakincs, akik pedig nem hisznek benne, azoknak nem egyéb, mint a botránkozás köve. Ez a vízválasztó az igazi és a névleges keresztyének között.

Tegyünk arról, hogy mi magunk valódi keresztyének legyünk, és hogy ez meg is látsszon abban, hogy teljesen Krisztusra támaszkodunk.

Ünnepi Igehirdetés, 2007. április 6, Nagypéntek

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Ézsaiás 53,1-12

Textus: Fil 2,5-11

Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: ⁶mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, ⁷hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; ⁸megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. ⁹Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, ¹⁰hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; ¹¹és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

Cím: A Szolga

Bevezetés

Egy alkalommal, amikor Ágota lányomnak lefekvés utáni történetként Jézus utolsó napjairól olvastam egy gyerekbibliából, „lefordítottam” azt, hogy engedelmeskedni arra, hogy szót fogadni. Az előbbi egy kisgyereknek sokkal homályosabb, míg az utóbbival nap mint nap találkozik, és gondolataiban szorosan összekapcsolódik a számára legfontosabb személyekkel, Apával, Anyával Señokkal való viszonnyal. Nem tudom, hogy őnála milyen eredménye volt ennek a változtatásnak, de úgy tűnik azóta, hogy jó. Rám mindenesetre komoly hatást gyakorolt az ötlet, hiszen megindult tőle az agyam. El kellett gondolkodnom: ha nem szoktunk volna hozzá a szót fogadni kifejezéshez a kisgyerekekkel való kommunikációban, és emiatt nem hatna kissé komikusan a felnőttek között, akkor nagyon szemléletesen kifejezhetnénk vele a Bibliában is Jézus viszonyát az Atyával. Szót fogadott Neki. Elfogadta az Ő tervét és akaratát, és kétségeit is leküzdve, a fájdalommal és szenvedéssel mit sem törődve végrehajtotta, amit Isten mondott neki. Gyereknyelven ennyit tesz az, amit mi kicsit kevésbé körülményesen, de talán sokkal kevésbé érthetően úgy fogalmazunk, hogy engedelmes volt a halálig.

1. A szolgai formájú Jézus

Szolgának lenni a mai világban első hallásra nem igazán pozitív csengésű dolog. Azt mondja a modern ember: Én nem leszek a szolgája senkinek! Mindenki szeretne önálló lenni, sorsa irányítását a maga kezébe venni, ráadásul elevenen él még sokakban az úri világ megalázó bánásmódja a szolgák és szolgálók sokaságával. Ha azonban azt vizsgáljuk meg, hogy kik azok, akik manapság szolgálatba járnak, akkor azt látjuk, hogy az élet legfontosabb területein dolgozók. Orvos, tűzoltó, rendőr, katona. Ráadásul az ország vezetése is szolgák kezében van. A miniszter latin eredetű szó, és szolgát jelent.

A szolgálat ugyanis eredetileg semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy valaki egy másik ember – főnök – útmutatásai alapján végezte a munkáját. József, amikor Potifár, az egyiptomi főember házában a ranglétra legmagasabb fokán állt, akkor is csak szolga volt, még ha a többi szolgák felett állt is. Tehát mindenki, akinek főnöke van, valamilye formában szolga. Még a köztársasági elnöknek is van főnöke, az őt megválasztó országgyűlés, illetve közvetetten a nép.

A szolgálatot – a munkát, ha úgy tetszik – ugyanakkor lehet jól és hűségesen is elvégezni, de hanyag módon, sőt, rosszindulattal is. Egyértelmű, hogy a jó szolga gondolkodva, megbízhatóan és hűségesen végzi el a rábízott feladatot. A hű szolga képét természetesen már az Ószövetségben megtaláljuk, legjellegzetesebben az Ézsaiás 42,1-4-ben, a 49,1-6-ban, az 50,4-9-ben és az 52,13-53,12-ben, az ún. Ebed Jahve-énekekben.

Jézus szolgálata arra vonatkozott, hogy kimentse az embereket a közelgő özönvízből. Nem, nem, tudom mit beszélek. Amint Nóé idejében, úgy Jézus korában is megérett a világ egy vízözönre, Isten azonban a nehézkes és csak kötött számú emberre kiterjedő víz + bárka menekítési akció helyett a kereszt + vért választotta, mert ez által tetszőleges számú ember volt megmenthető. Akár valamennyi. Ráadásul egyszer s mindenkorra, mert a kereszt majd kétezer évvel később is menekülést hoz, szemben a bárkával, amelyet ha sikerülne is lehozni az Ararát hegyéről, csak múzeumi nevezetesség lehetne, nem mentőeszköz. Jézus tehát elhárította a vízözönt az emberek feje fölül azzal, hogy aki belekapaszkodik a keresztbe, az megmenekül. A világ legnehezebb szolgálatát bízta az Atya egyetlenére, Jézusra, és Ő nem vallott kudarcot. Beteljesítette küldetését, igazi, hűséges szolgának bizonyult.

2. A kereszt dicsősége

Néhol még ma is, de régebben sok helyen az volt a szokás, hogy nagypénteken feketébe öltöztették a templomot. Fekete úrasztali terítőkkel és fekete öltözékkel gyakorlatilag meggyászolták Jézust, éppen úgy, mint amikor valaki a közösségben meghalt. Távol álljon tőlem a szándék, hogy ezen egyszerű logikával igazolható szokást gyakorlókat kigúnyoljam. Arra azonban mindenképpen rá kell mutatnom, hogy mi nem tarthatjuk meg a nagypénteki Istentiszteletet úgy, mint ha a holnaputáni nem lenne. Jézus Krisztus kereszthalála ugyanis ebben az esetben egy tragikus történelmi eseménnyé silányulna, amiről azért kell megemlékezni, hogy ne következzen be újra. Így pedig nemzedékről nemzedékre egyre halványulna Nagypéntek értelme, és végül eljutnánk oda, hogy már senki nem tudja, mit ünneplünk.

Jézus Krisztus kínhalálig szóló engedelmessége egy olyan esemény, aminek lehetetlen számba venni rengeteg kihatását. Beteljesítette az ószövetségi, bűnért való áldozatot, mint tökéletes főpap önmagát áldozva fel tökéletes áldozati bárányként. Ez által megszerezte a bűnbocsánatot mindazon embereknek, akik ezt az Ő kezéből hajlandók elfogadni. Gyülekezetek jöttek létre ennek az áldozatnak a megünneplésére, emberek élete megváltozott. Rablóból, prostituáltból, narkósból, ateistából lett hívő. Sőt, sokszor normál gyülekezeti tagok is megtértek és megtérnek. Röviden: olyanok, akik útjának a végállomása a pokolban, az örök kárhozatban volt, akik a Sátán biztos prédájának számítottak, hirtelen hátat fordítottak egykori rabszolgatartójuknak, és Jézus útján kezdve járni az örök üdvösségre jutnak.

Az Istennek az a legnagyobb öröm, ha minél többen dicsőítik Őt, és azok teszik ezt őszintén és igazából, akik hálásak Istennek a szabadításért. Tehát a kereszt, a kegyetlen kivégzőeszköz az által szerez dicsőséget Istennek, hogy a rajta bekövetkezett áldozat gyümölcseként milliók menekülnek meg a kárhozattól, és áldják az Urat.

3. Az indulat, ami benned van

Az Úr Jézus azáltal, hogy beteljesítette küldetését, igazi, hűséges szolgának bizonyult. Ezzel alapvetően átírta a szolga fogalmát, legalábbis azok számára, akik szemében érték a másokért való önfeláldozás. Azóta megkettőzött erővel folyik a küzdelem az önzés, lázadás, hatalom birtoklása és az önzetlenség, engedelmesség és szolgálat között. Jézus letette a garast az utóbbi mellett, és azt várja tőlünk is, hogy jöjjünk rá, lássuk meg, mennyire kilátástalan dolog a mindössze rövid távú és kétes értékű haszonnal kecsegtető ellenkezés Istennel, és mennyivel gyümölcsözőbb, örömtelibb és ráadásul az örökké tartó üdvösségben kiteljesedő szolgálat útja.

Az Isten elleni lázadás egyik kulcsa éppenséggel az ellenkezés volt. Valóban azt mondta Isten…? volt a Sátán beugrató kérdése Évához. Az ember pedig fellázadt az Isten és teremtő akarata ellen, hogy aztán ennek a levét igyuk azóta is. Nemet mondott az Úrnak való engedelmességre, csak azért, hogy a tulajdon személyiségét tolja előtérbe. Nem volt tisztában döntése későbbi következményeivel, de hamar tisztába kellett jöjjön velük, amikor hirtelen kívül találta magát az Isten oltalmazó kegyelmén, és – mellékesen – a bőséggel termő és biztonságos édenkerten. Nagypéntekkel (nem Nagypénteken!) Jézus azt a lehetőséget adta meg neked és nekem, hogy visszatérjünk az Isten oltalmazó kegyelmébe, amit őseink, Ádám és Éva eltékozoltak, és amit más módon lehetetlen visszaszereznünk. Az egyetlen feltétele ennek az, hogy ne a megátalkodott bűnös indulata legyen benned, aki azt mondja: az a gonosz, aki megengedte, hogy bűnt kövessek el, hanem az Úr Jézus indulata, aki Isten létére szolgálatra adta magát, és addig elment ebben, ameddig senki nem képes: a kínos kereszthallig.

A keresztet látva nézd Jézust, azt a szenvedést, amit te okoztál a bűneiddel, és amit az Úr Jézus szeretetből, a szívében minden ellened irányuló harag nélkül elhordozott azért, hogy Te megmenekülj. És te ma, Nagypénteken is láthatod a kereszt mögött a nyitott sírt, a feltámadást, a mennybemenetelt. Láthatod a magad fájdalmain, kétségein és szenvedésein, sőt, saját sírgödrödön túl is a feltámadást és az örökéletet a mennyben – ha olyan indulat van benne, amilyen Jézusban volt.

Befejezés

Előttünk áll a feltámadás. Nagypéntektől előretekinthetünk a feltámadás hajnalára, és majd vasárnap vissza a mai napra. Ne szakítsd el a két ünnepet egymástól, hanem éld át mindkettőt az Úr Jézushoz tartozás indulatával.