Ünnepi Igehirdetés, 2008. március 24. Húsvét

Az igehirdetés elhangzott a Szent István Öregotthonban (Chilavert, Provincia de Buenos Aires), 2008. húsvét hétfőjén, úrvacsorás Istentisztelet keretében.
Igét hirdetett Tóthné Bede Krisztina lelkész. Az igehirdetés meghalgatható ide kattintva.

Ünnepi Igehirdetés, 2008. március 23, Húsvét

Buenos Aires

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Lukács 24,13-35

Textus: Lukács 24,19-24

„Mi történt?” - kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: „Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt; ²⁰hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. ²¹Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. ²²Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, ²³de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. ²⁴El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.”

Cím: Az emmausi tanítványok

Bevezetés

Kedves testvérek!

Harmadik napja, hogy a Nagypénteket ünnepeltük. Péntek óta eltelt egy kis idő, nyilván sok mindent csináltunk mindannyian. Gondoljuk végig, hogy milyen hosszú tud lenni ez az idő akkor, ha várunk valami reménykeltő eseményre, bár közelebbről nem tudjuk mire, de az várat magára. Befejezetlennek, sikertelennek érzünk valamit, és nem tudjuk, hogy hol a hiba. Vajon mi lehet az, amit ilyenkor érzünk? Az, ami ennek a két tanítványnak a gondolatait is eltölti: a keserűség.

Ők ketten nem voltak a legszűkebb tanítványi kör tagjai, talán a hetvenes körhöz tartozhattak. Nevét is csak az egyiknek ismerjük, Kleopás vagy Klópás, és azt feltételezzük, hogy József testvére. A másik feltételezhetően a fia, Simon, aki később Jakab halála után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett. Vasárnap, azaz a hét első napja reggelén mendegélnek Jeruzsálemből a körülbelül 12 kilométerre lévő otthonukba, Emmausba. E település vélhetően a mai El-kubebe helyén állhatott akkoriban. Az ünnep elmúltával hazatérnek, és közben azon jár az eszük, mi is történt az elmúlt három-négy napban. Az ünnep utáni reggel távoznak Jeruzsálemből, szívükben befejezetlenség érzésével. Arra számítottak, hogy Jézus valami nagy dolgot fog tenni, ehelyett az ünnep olyan volt, mint tavaly vagy azelőtt, ráadásul a Mestert ki is végezték. Mintha az egész küldetése kudarcba fulladt volna. Ráadásul nem értik, mi történt hajnalban, számukra oda nem illő esemény az, hogy az asszonyok üres sírt találtak. Ezen beszélgetnek, amikor csatlakozik hozzájuk Jézus, akit ők nem ismernek fel. Szerintem nem azért, mert nem ismerték jól a Mester arcvonásait – bár ez sem kizárt – hanem inkább azért, mert az Úr „inkognitóban” akart maradni, meg akarta ismerni e két embere gondolatait, kétségeit, hangulatát. Mint egy álruhás uralkodó. Nem mondhatjuk, hogy nagyon örült az eredménynek. A mai szóval élve exit-poll (a szavazókörökből távozó választók kikérdezésén alapuló választási előrejelzés angol kifejezése ez) nem tűnik túl sikeresnek. Ez a két tanítvány nem azt teszi, arra gondol és úgy érez, ahogy jó lenne. Nem mai igénkből derül ki, de akik olvassuk a Bibliát, tudjuk, hogy a tizenegy tanítvány sincs igazán a helyzet magaslatán ezekben az órákban. Mi okozhatta ezt a levertséget, keserűséget e két tanítványnál, és milyen következtetéseket vonhatunk le a magunk számára ebből?

1. A két tanítvány keserűsége

Jézus Krisztus Kr. U. 30 körül kezdte meg nyilvános szolgálatát. Karácsonyi megszületését, 8 napos korában körülmetélését, Egyiptomba való menekítését, visszatértét, felnövekedését, barmicvóját (felnőtté avatását) követően tudatosan készült a szolgálatára, amelyet harmincévesen, negyven napos böjttel kezdett meg. Jól ismerjük a sátán három kísértését és Jézusnak az ezekre adott feleltét. Miután felkészült, Jézus követőket gyűjtött maga mellé. De nem ötletszerűen, hanem nagyon is gondosan válogatta ki tizenkét tanítványát. A Genezáreti tó melletti nevezetes démonűzést követően hívta magához Márk leírása szerint a tizenkettőt. Ezek rendszeresen, a tágabb, hetvenes kör és a többi követők pedig alkalomszerűen mentek Jézussal, figyelték, hallgatták tanítását, igyekeztek megérteni, mit tanít az Isten akaratáról. Minél közelebb voltak hozzá, annál inkább sikerülhetett ez nekik. És annál inkább tapasztalták, hogy veszély fenyegeti a prófétát, sőt azt is, hogy Jézus igazából nem sokat tesz a veszély elhárítása érdekében. Aztán eljött a nap, amikor Jézus már árulásról beszél, és mire a tanítványok felfoghatnák, mi is zajlik körülöttük, mesterük már fogoly, egyik társuk pedig áruló.

Az utolsó napokban nagyon felgyorsultak az események, és mi hajlamosak vagyunk elhamarkodott ítéletet mondani a szereplők fölött. Nekünk könnyebb dolgunk van, hiszen egyrészt annyi időt szánunk az események megismerésére, amennyit csak akarunk, akár többször is elolvashatjuk a Biblia egy-egy részletét, másrészt tudjuk, mi lesz a vége. Nekik ez az ismeret nem állt rendelkezésükre, és a rohanó események között nem csoda, hogy elvesztették a fejüket. Ezért lehetséges, hogy a tizenkettő (mínusz egy) bezárkózva retteg, a közvetlen fenyegetettséget nem érző távolabbi tanítványok – mint az emmausi kettő – pedig elkeseredett.

Érzik, hogy valami nem stimmel, nem így kellett volna véget érnie. Nem lett volna szabad hagyni, hogy mindez bekövetkezzék. De nem tettek, nem tehettek semmit. Ez teljes joggal okozott keserűséget e két derék embernek.

Egyik kedvenc vesszőparipám, hogy Jézus nem véletlen választott ki tanítványául olyan embereket, akiket kiválasztott. Ez a tizenkét ember (Júdást is beleértve) reprezentatív mintája az emberiségnek. Egy-egy tulajdonságukban mi is magunkra ismerhetünk. Egyébként nem csak a tizenkét tanítvánnyal van így, hanem az Ó és Újszövetség szinte minden szereplőjével. Jézus tudta, kiket választott, tudta, kik követik, sejtette, mire hogyan fognak reagálni. És mindezeknek tudatában építette fel küldetését. Nem árult ő zsákbamacskát, a Máté 13,10-ben kerek perec kijelenti, hogy a sokaságnak példázatokban beszél.

Jézus tudja, hogy kell bánni az emberrel, és amit el akar érni, az az, hogy követői értsék, mi történik körülöttük, velük és értük. Ne csak közönsége legyenek az Isten terve végbemenésének, hanem cselekvő részesei. Nem lett volna célravezető – nem is jellemző Jézusra –, ha ráripakodik ezekre az emberekre, vagy jól leszidja őket, hogy miért nem figyeltek jobban, hiszen mindent előre elmondott, hogy mi hogyan fog történni. Ezek az emberek csalódottak és keserűek. Hanem végighallgatja őket, hadd beszéljék ki magukból mindazt, ami a szívüket nyomja. Így juthatnak el majd oda, hogy a kenyér megtörésekor felismerik az Urat. Különben a maguk keserűségével lettek volna elfoglalva még akkor is, sőt sokáig.

2. Tanulság

Én valószínűleg ugyanebben a helyzetben ugyanígy cselekedtem volna. Nem érzem magam különbnek ezeknél a tanítványoknál, hiszen nap mint nap tapasztalom, hogy hiába hallottam sok mindent Jézusról, hiába tapasztaltam meg dolgokat, hiába vagyok okleveles magisztere a teológiai tudományoknak, előfordul, hogy nem értem, mit akar mondani Jézus. Nem vagyok tisztában azzal, hogy mi következik. Nem tudom elképzelni sem, hogy mit kellene tennem. És mindezért hálás vagyok az Úrnak. Örülök neki, hogy nincs mindenre kész válaszom, hogy néha bizonytalankodnom kell, hogy sokszor nem tudom, mi fog történni a következő napon. Sőt, a következő pillanatban. Ahogy továbbolvastuk a történteket a lekcióban, megtudtuk, hogy végül velük tartott, bár rá kellett beszélni, és noha útközben kifejtette nekik, hogy miért is volt szükségszerű, hogy mindezek a dolgok megtörténjenek vele, felismerni csak akkor tudták, amikor a kenyeret megtörte az asztali áldás alkalmával.

Emberi szinten nézve maradandó élmény volt legalább két embernek ez az emmausi úton lejátszódott jelenet. Így biztos, hogy nem felejtették el, mit jelent a feltámadás. Számunkra azonban nagyobb a jelentősége. Természetesen nem felejtem el, hogy jártunkban keltünkben mi is találkozhatunk Jézussal akár nagyon hasonló formában. De nem fogunk. Mert Jézus nem azt akarja, hogy egy sablon-helyzetben álljunk helyt, bizonyuljunk igazi keresztyénnek, hanem hogy bármikor azok legyünk. Tehát ne okozzon meglepetést, hogyha olyan szituációban találjuk magunkat, amelyben hitet kell vallanunk. Ha a keresztyénség nem csak egy máz, amit magunkra kenünk, vagy álarc, amit felveszünk, hanem az életünk része, sőt, lényege, akkor akármikor helyt tudunk állani.

Befejezés

Hálás vagyok Istennek, hogy ezek a bibliai szereplők olyan emberiek, és azért imádkozom, hogy mi, mai keresztyének értsük meg őket, és azt, amit történetükön keresztül Jézus meg akar mutatni nekünk. Mert nem az a baj, hogy sokszor bizonytalankodunk, kétségeink vannak és nem értünk dolgokat, hanem az, hogy ha eltakarjuk bizonytalanságunkat és magabiztosnak mutatjuk magunkat, vagy kétségeinkkel nem fordulunk Istenhez, illetve hogy amit nem értünk, arra nem kérünk, sőt nem fogadunk el magyarázatot Tőle. Ő ismer bennünket, és tudja, hogy milyenek vagyunk. Mindent megtesz, hogy segítsen nekünk. Fogadjuk el Tőle!

Ámen!

Ünnepi Igehirdetés 2008. március 21.

Nagypénteki Istentisztelet
Igét hirdetett Tóth L. Kristóf lelkész. Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: János 19,23-37

Textus: János 13,31-35

Amikor kiment, így szólt Jézus: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne; ³²ha pedig az Isten dicsőült meg benne, az Isten is megdicsőíti majd őt önmagában, sőt azonnal megdicsőíti őt. ³³Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom. ³⁴Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! ³⁵Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

Cím: Dicsőség és szeretet

Bevezetés

Kedves testvérek!

Nagycsütörtök esti, az úrvacsora szereztetése utáni részt olvastunk az imént. Jézus megmosta tanítványai lábát – Péter először nem engedte, aztán túlzásba esett és fejmosást is akart –, elfogyasztották a páskavacsorát, s közben Jézus egyértelmű utalást tett arra, hogy legközelebbi tanítványai közül egy el fogja árulni. Jézus már azt is tudta, hogy még napfelkelte előtt, a tanítványok még nem. Júdás, az áruló felugrik és elmegy, hogy megadja a végső ismertetőjelet, ami alapján a templomőrség elfoghatja a felforgató názáreti prófétát: Jézust.

Amikor Júdás kiteszi a lábát, Jézus a dicsőségről, az Ő megdicsőüléséről kezd beszélni. Miért? – tettem fel magamban a kérdést azonnal, amikor elolvastam az igerészt. Miért nem arról beszél, hogy nem helyes dolog az árulás, vagy miért nem kezd azonnal a legsürgősebb tudnivalók elmondásába, hogy a maradék tizenegy tanítvány még gyorsan megtudhassa, amire szüksége van, mielőtt a katonák Jézusba fojtanák a szót. E helyett egy látszólag elvont teológiai értekezésbe kezd, amit egy mai képzett professzor sem tudna kapásból értelmezni. Én ilyenkor mindig felteszem magamban: mi az oka, mi az indoka ennek? Mivel pedig a választ a Nagypénteki események körül találtam meg, vettem a bátorságot, hogy Nagypénteken vegyem fel alapigének.

1. Az Isten dicsősége a keresztben

Szerintem a válasz a kereszt. A golgotai dombon Jézus Krisztus megfeszítésére felállított fa-alkotmány, a kivégzőeszköz, melyhez brutális módon nagy szegekkel rögzítették hozzá egy ember kezeit-lábait. Amelyre ráfolyt a vére, és amelyen kilehelte lelkét. Ez a kereszt az, ami miatt Jézus nem másról kezd el beszélni tanítványai előtt, hanem Isten dicsőségéről. Mintha Júdás távoztakor felsejlett volna az Úr Jézus szeme előtt az, amit majd a kereszten fog látni. Nem a gúnyolódó tömeg, nem az anyja fájdalmas arca, aki János karjába kapaszkodik, hanem amit mindezeken túl látott: az embereknek a bűntől való megszabadulását, a Sátán rabságából való kitörését. Ezt hozta el a kereszt. Jézus tudatában volt annak, mi vár rá: tudjuk jól, hogy imájában azt kérte, hogy ha lehetséges, múljék el tőle e pohár, azaz ne kelljen végigmennie a szenvedés útján. Tudta, mi fog történni, hogy nem kerülheti el a fájdalmat, a kínt. De nem önmaga erősítésére, hanem inkább a tanítványok vigasztalására beszélt inkább az Isten dicsőségéről. Hogy megértették-e a tanítványok, nem tudjuk. Másnapi és harmadnapi viselkedésükből ítélve nem. De utána biztosan. Lehet, hogy mi sem értettük meg, mit mondott Jézus nekünk az elmúlt időszakban, például a böjt alatt, de hiszem, hogy nem hiába beszélt hozzánk. Amikor eljön az ideje, akkor eszünkbe fog jutni, és tudjuk majd, mit kell tennünk.

Jézus tehát arról beszél a maradék tizenegynek, hogy megnyílt a dicsőség útja. Júdás távozásával kezdetét vette az egész Jézus-küldetés végkifejlete, aminek a csúcspontja a kereszten lesz.

2. A tanítványok egyedül maradnak

Jézus elfogatását, elítélését, megveretését, a városon való végighajszolását, keresztre szegezését és halálát a tanítványoknak – mindazoknak, akik szerették Jézust – egyedül kellett átvészelniük. Nem lehetett mellettük senki tanácsoló, vigasztaló. Mint az emmausi tanítványok példájából tudjuk, egymást sem sikerült eredményesen megvigasztalniuk. És Jézus az utolsó vacsora alkalmával ezt már tudta jól. Mert a Terv szerint ennek így kellett lennie. Egyedül kellett mindannyiuknak végigélni ezt a három napot és megharcolni azt a kérdést, hogy vajon miben hisznek.

Nekünk is egyedül kell megharcolnunk magunkban a hitünket. Egyedül kell lenned, amikor szembekerülsz a kérdéssel: hiszel el Krisztusban, az Ő feltámadásában? Abban, hogy szükséged van rá, nélküle a Sátán rabja vagy. Ebben senki nem lehet a segítségünkre, se lelkész, se jóbarát, se rokon, senki. Vagy te magad megharcolod a döntést és Krisztusé leszel testestől-lelkestől, vagy a megszerzett (és hitnek tartott) ismereteiddel élsz tovább többé-kevésbé keresztyénként a következő lehetőségig – ha úgy tetszik hit-konfliktusig – és két dolog történhet veled. Az egyik az, hogy előbb vagy utóbb megunod a feszültséget, a döntéskényszert és kijelented, nekem ez nem kell – és kilépsz Isten táborából, vagy halogatod tovább és tovább, míg végül késő lesz.

A tanítványoknak egyedül kellett harcolniuk önmagukban a gonosz ellen. Nekünk mégsem kell teljesen egyedül végigharcolni, mert nekünk a rendelkezésünkre áll a Szent Lélek, aki hathatósan segít keresztüljutni a próbákon.

3. Ami megtartja őket együtt: a szeretet

A keresztyénség ilyen furcsa dolgokat produkál. Jézus az Isten dicsőségéről beszél, amikor Júdás árulása a gyalázat kezdete. Az Isten Fia emberkéz által megöletve arat győzelmet. Akik alsóruhát vesznek el, felsőruhát kapnak ráadásul, akik pedig átkozódnak, áldást kapnak cserébe. És akiknek egyedül kell megvívniuk a hit megalapozásának harcát, azoknak az erejük a közösségben van. Nem így gondolnánk, igaz-e? Ha valamit nehezen sikerült megszereznem, akkor azt nem könnyen osztom meg másokkal, főleg nem ismeretlenekkel. A keresztyénség azonban pont erre ellenpélda. Megszereztem az örökéletet Jézus Krisztustól, drága áron. Mármint Ő fizetett drága árat az én örökéletemért. Ennek elfogadása volt kemény küzdelem a számomra. Nem az, hogy megértsem, mit tett értem Jézus, hanem az, hogy hajlandó legyek ezt elfogadni. Hogy legyűrjem az énemet, az EGOmat (csupa nagybetűvel!), és hajlandó legyek elfogadni, hogy segítségre, megmentésre szorulok. Ez az, ami arra motivál, hogy továbbadjam, amit kaptam. Hogy igyekezzek megmutatni a körülöttem lévőknek, hogy milyen jó dolog Jézus követőjének lenni. Milyen csodás, amikor a gondjaimat, nehézségeimet Ő segít megoldani. Amikor örömeimet Vele megosztva megsokszorozódva élem át újra.

A gyülekezetbeli szeretetet sokan úgy értelmezik, hogy szeretnem kell – erőből – a másikat. Ha valami miatt nem szeretem, akkor is. Nos, szerintem ez nem így működik. Jézus nem azt akarja, hogy én az ember által érzett – vagy a magából kipréselni képes – szeretetet nyújtsam embertársaim, gyülekezet-társaim felé. Ezt bármilyen társaságban, klubban meg lehet tenni. Inkább azt szeretné, ha azt látnánk meg és hinnénk el, hogy Jézus Krisztus nem csak minket, hanem a másikat is szereti. Ha erőlködöm, hogy szeressek valakit, abból nem lesz más, csak bűntudat, sőt, erősödő gyűlölet a másik iránt, mert őt okolom azért, mert nem tudok egy jézusi parancsot teljesíteni. Az Úr Jézus nem azt várja tőlünk, hogy erőlködjünk, hanem azt, hogy kövessük őt. Nézzünk az ő szemével embertársainkra. S ha ezt meg tudjuk tenni, ha tudjuk Jézus szemével látni a másik embert, akkor már megtettük, amire Jézus kér.

Befejezés

Nem akarom igazán befejezni ezt az igehirdetést, mert holnapután itt a feltámadás, Azt szeretném – tudom, sokan nem lesznek itt vasárnap – hogy ez az egész ünnep szerves egész lehessen mindannyiunk számára. De hát ez így is van. Hiszen az egész év valamennyi ünnepe, de az úgynevezett közönséges vasárnapok is egy lánc részei, amelyben szemek egymásba kapaszkodnak. Tehát szeretném, ha a nagypéntek átnőne a feltámadás ünnepébe, majd a Szent Lélek eljövetelébe és így tovább. Ezért bátorítok mindenkit, hogy olvassa a Bibliáját imádságos szívvel, és beszélje meg az ott olvasottakat egy olyan valakivel, aki Jézus Krisztus igaz követője.

Végezetül kívánom az egész gyülekezetnek, hogy az úrvacsora sákramentumának vételekor töltsön el mindannyiunkat a Krisztus áldozatából áradó áldás.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 16.

Virágvasárnapi Istentisztelet. Igét hirdetett rev. Gabriel Miraz lelkész, spanyol nyelven. Meghallgatható ide kattintva.
Az alkalmon megemlékeztünk Benedek Lászlóról, aki Gyülekezetünk, az argentinai magyarság és a cserkészet nagy pártolója volt, és tragikusan fiatalon, 47 éves korában március 11-én, Budapesten érte a halál. Személyében Benedekné Micsinay Mária pénztárosunk fiát gyászolja. Részletesebben a Hírek rovatban.

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 9.

Igét hirdetett Tóthné Bede Krisztina. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 2.

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.


Buenos Aires, 2008. március 2.
írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: 1János 3,1-16

Textus: Galata 1,17-24

¹⁷Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába, aztán ismét visszatértem Damaszkuszba. ¹⁸Majd három esztendő múlva felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást, és nála maradtam tizenöt napig. ¹⁹De az apostolok közül nem láttam mást, csak Jakabot, az Úr testvérét. ²⁰Amit pedig nektek írok, íme, az Isten színe előtt mondom, hogy nem hazugság. ²¹ Azután elmentem Szíria és Cilicia vidékére. ²²Júdea keresztyén gyülekezetei azonban személy szerint nem ismertek engem. ²³Csupán ezt hallották: „Aki egykor üldözött minket, most hirdeti azt a hitet, melyet valamikor pusztított.” ²⁴És dicsőítették énértem az Istent.

Cím: Aki egykor…, az most…

Bevezetés

Kedves testvérek!

Majd egy hónap eltelt az elmúlt igehirdetésem óta. Közben volt egy második vasárnap, amikor Gábriel prédikált – nem a főangyal –, aztán két vasárnap, amikor szabadságon voltam, és el is szaladt február, noha idén szokatlanul hosszú volt. De folytassuk ott, ahol abbahagytuk, vegyük fel újra az Ige fonalát. De ezt csak a vasárnapi igehirdetéseket illetően kell megtennünk, hiszen a napi igeolvasás fonalát – mint ez igazi reformátushoz illik – a vakáció idejére sem tettük le, igaz?

Nos tehát csapjunk bele! Jézus Krisztus, a názáreti ács fia, aki harmincegynéhány évesen az Isten akaratát kezdte nyilvánosan hirdetni, teljesen tisztában volt az erőviszonyokkal, és képes volt arra, hogy szembemenjen kora vallási gyakorlatával, sőt, a vallási vezetők nézeteivel. Ezzel kivívta magának azok ellenségességét, és a nép egy részének ellenszenvét is. De hűséges maradt ahhoz az Istenhez, aki elküldte őt. Jézus, ha konformista (megalkuvó) lett volna, akkor lehetett volna belőle eredményes igehirdető, gyógyító, valószínűleg igen sok követője lett volna, és késő öregségéig folytathatta volna szolgálatát, amelyben az embereket alázatra és türelemre tanító gondolatok kaptak volna hangsúlyt, a bűnnel való gyökeres szakítás kívánalma és a vallásos képmutatás, valamint a rossz hagyományok bírálata pedig elhalkult volna. És így szépen lassan a követők is megöregednek, megfogyatkoznak, és végül az egész mozgalom úgy az első század végére, vagy legkésőbb a második közepére végképp eltűnik a vallástörténet színpadáról. Nem ezt tette. Annyit mindenki, még a legműveletlenebb ember is tud, hogy Jézus nem volt megalkuvó, nem kerülte a konfliktust és nem élt, se nem halt békességben.

Pál sem. A farizeus Saulból lett apostol – ha úgy tetszik, a gyertyát mind a két végén égetve – radikális harcot kezdett kora téves vallási felfogása ellen. Legelőször is önmagában. Erről beszélünk ma. Azután a körülötte élők életében is háborút hirdetett a bűn ellen, és nem nyugodott egész addig, amíg a halál le nem zárta szemeit. Ha a damaszkuszi úton átélt élményei hatására alapít egy missziós társaságot, amely Jézus kereszthalálának tényével ismerteti meg mindazokat, akik érdeklődést mutatnak, simán ellavírozhatott volna kényelmesen nyugdíjas éveiig. Rengeteg követőt gyűjthetett volna maga köré kiművelt beszédeivel, finom célzásaival. A hatalmi köröket – főleg a Sátánét – nem zavarta volna, így azok is békén hagyták volna. Egy kedves, bogaras öregúr lett volna élete végére. De nem így tett! Amilyen elszántsággal küzdött korábban a Jézus tanítása fényében hamisnak bizonyult tanokért, ugyanolyan kitartással szállt harcba megtérése után Jézusért, a bűnök ellen, az üdvösségért. Szent Pál nem arról lett híres, hogy finoman bánt volna a hit ellenségeivel. De ezt úgy tette, hogy legelőször, majd nap mint nap kíméletlenül leszámolt saját magában mindennel, ami nem volt összhangban Jézus iránt érzett szeretetével.

1. Pál tanácsadója

A 16. versben azt mondj magáról Pál, hogy nem tanácskozott testtel és vérrel, azaz nem emberek voltak a tanácsadói. Mai igénk elején pedig azt mondja, hogy nem ment Jeruzsálembe azokhoz, akik Jézus közvetlen tanítványai voltak, és az általa (arámul) Kéfásnak, kősziklának nevezett Péterrel, a „főapostollal” is csak három évvel később találkozott. Szinte kérkedik azzal, hogy semmi érdemleges kapcsolata nem volt azokkal, akik testben is látták Jézust. Vajon miért beszél így? Rossz dolgokat tanítottak volna neki a régebbi apostolok? Miért büszke a függetlenségére? Nem tudom a választ, és nem is akarok semmi olyasmit Pál szájába adni, amit nem ő gondolt vagy mondott. Inkább azt szeretném elmondani, hogy én az ő helyében miért tettem volna így.

Legelsősorban azért, mert mindig sokkal jobb a forrásból meríteni. Azután pedig azért, mert a több irányból megtapasztalt üzenet meggyőzőbb. Én nem keresztyén családban nőttem fel, nem jártam hittanra, nem kaptam vallásos nevelést. Ezt biztos vannak, akik kárnak, veszteségnek tekintik. Én viszont inkább elfogadom, mint tényt, és merítek az előnyeiből. Ez az előny pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy a keresztyén igazságokat, a Jézussal kapcsolatos tényeket nem emberektől kaptam készen, hanem leginkább magam „kapartam ki”, önállóan értettem meg és dolgoztam fel. Emiatt sokkal inkább a magaménak érzem és őszintébben tudok harcolni értük és továbbadni azoknak, akik az úton mögöttem jönnek. Természetesen tanultam emberektől is – különben nem lehetne lelkészi diplomám – és igen hálás vagyok azokért az emberekért (professzorokért, lelkészekért, hívőkért) akik megmutattak egyet s mást Krisztussal kapcsolatban. A legfontosabb azonban mindenképpen a Szent Lélek tanácsa volt. Mert – bár ezt nem innen tudjuk meg – Pál apostol a három évet nem pihenéssel töltötte és nem vezetés nélkül, hanem a Szent Lélek által hajtva és kiképezve. Ezt próbáltam – kezdetben nem tudatosan – én is alkalmazni.

Pál legfőbb tanácsadója a Szent Lélek volt, tehát közvetlen a mennyei trónteremből származtak az értesülései, minden emberi közvetítő kizárásával. És valószínűleg éppen ezért lett az ő szolgálata annyira munkatársközpontú. Pál szolgálatáról jól tudjuk, hogy mindig munkatársakkal dolgozott együtt, és ha kapcsolata velük nem is volt mindig harmonikus, de mindenképpen gyümölcsöző volt.

2. A felkészülés

Pálnak először meg kellett térnie, hogy térítő lehessen. Anélkül, hogy ő maga meggyőződött volna az Isten akaratáról, nem hirdethette azt. Sokan képzelik ma is, hogy kellő jártassággal, magabiztossággal, rámenősséggel kipótolhatják a megtérést, a hitet, és jó keresztyének lehetnek. Ez jó darabig így is látszik. Mivel nincs műszerünk arra, hogy lemérjük, ki az, aki őszintén és igazi, hitből fakadó lelkesedéssel él bizonyságtévő életet, kénytelenek vagyunk a szemünknek hinni, és az bizony sokszor megtéveszt. Amikor azt tanuljuk a Bibliából, hogy akárki lehet igehirdető, vagy a református egyház tanításából, hogy bárki prédikálhat, sajnos gyakran azt gondoljuk, hogy ez azt jelenti, hogy nincs szükség a felkészülésre. A klasszikus történet szerint a lelkész – félreértelmezve a bibliai igét – készülés nélkül megy fel a szószékre azzal, hogy majd a Szent Lélek megadja, amit mondania kell. Az igehirdetés csapnivalóan sikerül, amikor jön le a szószékről, az idősebb lelkész kissé gúnyosan megkérdezi: „Na, mit mondott a Szent Lélek?” „Azt, hogy ejnye-ejnye, nem készültél fel!”.

Az igehirdetés egyik része az, amikor az ember felmegy a szószékre és prédikál. Ebben van nem kevés rögtönzés, a Lélek munkája is. De a Bibliát és Istent ismernie kell annak, aki veszi a bátorságot, hogy az Igét szólja. Megismerni pedig nem lehet senkit anélkül, hogy együtt töltenénk időt vele. Ilonka néni sok időt töltött és tölt most is imádkozással, az Igével, ezért tudja annyira őszinte hitelességgel hirdetni az Igét.

Az igehirdetés másik része pedig az, amikor az életünkkel hirdetjük az Igét. Pál nem csak prédikált, hanem cselekedett is. Kért egy látomást Istentől az előtte álló feladatokról, imádkozott, megformálta, megtervezte, hogyan fog cselekedni, és aztán a Szent Lélek irányításával ment, és végezte a rábízott feladatot. Ezt kellene tennünk nekünk is. Szolgálni és az életünkkel tenni bizonyságot.

És akkor eljuthatunk oda, ahová Pál is eljutott, hogy azt mondták róla: egykor üldözőnk volt, most tanítónk. Egykor érdektelen voltam, ma mindennap beszélgetek Istennel. Egykor tagadtam a létét, ma rendszeresen imádkozom hozzá. Egykor színleltem, hogy követem Jézust, ma meglátszik az életemen, még olyankor is, amikor megpróbálom eltitkolni.

Befejezés

Aki hittel olvassa a Bibliát, az mindenképpen és rendszeresen találkozik nagyon komoly és fontos dolgokkal, többek között azzal, hogy a keresztyén embernek szolgálata van. Amióta itt vagyok, mindenki legalább egyszer hallotta már tőlem, hogy minden egyes hívőnek van szolgálata, tennivalója, és akkor működik jól egy gyülekezet, ha mindenki megteszi azt, amit tőle Isten kér. És ideális esetben senki sem kényszerből, megszokásból vagy képmutatásból cselekszik. Azt sem először halljátok tőlem, hogy van olyan szolgálat, amelyet minden egyes gyülekezeti tagnak végeznie kell, függetlenül attól, hogy milyen „hivatalos” vagy elismert szolgálata van egyébként. Ez pedig nem más, mint a bizonyságtétel szolgálata. És azért említem most megint, hogy akik hallják – itt vagy az Interneten, illetve olvassák – nehogy elhanyagolják ezt a szolgálatot.

Ámen!