Predicación del domingo 10 de agosto de 2008

Buenos Aires

por rev. Kristóf Tóth

Para escuchar la predicación haga click aquí!

Lección: 
Texto: Galatas 4,1-5
1Azt mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek, 2hanem gyámok és gondozók fennhatósága alatt áll az apa által megszabott ideig. 3Így mi is, amikor kiskorúak voltunk, a világ elemei alá voltunk vetve szolgaságra. 4De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, 5hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. 
  1También digo: Entre tanto que el heredero es niño, en nada difiere del siervo, aunque es señor de todo; 2Mas está debajo de tutores y curadores hasta el tiempo señalado por el padre. 3Así también nosotros, cuando éramos niños, éramos siervos bajo los rudimentos del mundo. 4Mas venido el cumplimiento del tiempo, Dios envió su Hijo, hecho de mujer, hecho súbdito á la ley, 5Para que redimiese á los que estaban debajo de la ley, á fin de que recibiésemos la adopción de hijos.
Título: 

Prólogo
Queridos Hermanos! 
A partir de enero hablamos de la palabra de Dios de la epistola del San Pablo a los galatos. Acordamos en unas cosas importantes, por ejemplo que la ley y la gracia funcionan juntos, no podemos separarlos uno de otro. La ley nos ayuda a realizar que estamos pecadores que merecen pena de muerte, y la gracia nos ayuda a encontrar el efugio hacia la ala de Dios – a través de la ofrenda, el sacrificio de Jesucristo. El se murió en la cruz de Golgotá, y su sangre puede limpiarnos y liberarnos del castigo. 
Hoy empezamos el cuarto capítulo de la epistola. Antes de la continuación, quiero fijar una cosa sobre las galatas. Las Galatas eran en grueso buenos cristianos. Creian en Cristo el Salvador, el Espíritu Santo, y el Padre, usaron sus dones espirituales, vivieron según la voluntad del Dios. Solo tienen una cosa malinterpretada sobre la coneción entre la ley y la gracia. Sin embargo eran cristianos renacidos. Entonces no quienquiera puede pensar que estas palabras hablan a su mismo, solo el cristiano renacido. 
Ahora quiero hablar sobre tres cosas: primero: vivir entre límites; segundo: vivir libre; y tercero: ser hijos del Señor.  
1. Entre límites 
Durante nuestra vida en este mundo hallamos límites – algunas veces chocamos con ellos. No vivimos para siempre, no tenemos fuerza sin límite, no sabemos todos. No podemos hacer todos lo que queremos, no podemos tener todos lo que deseamos. Y puedo decir más, pero no lo hago. Entonces, nuestra vida anda entre los límites. Ellos son útiles y algunas veces nos atrazan. Pero les existen, le gustamos o no. 
Los límites útiles nos muestran la pista correcta y ayúdan saber hacía y hasta dónde podemos ir. Muestran las posibilidades y la fuerza del hombre. Sin estos límites es muy fácil a perder control e ir a mala dirección. Si conducemos nuestra vida según la voluntad del Señor, tocamos estos límites muy poca veces. Funcionan cómo la pasamano. Creo que estos límites son de Dios.
Los límites inútiles o atrazados no ayúdannos. Nos separan de Dios. Roban nuestro confianza. Destruyen la conexión con Dios. Estos funcionan cómo un freno que frena sin fin y no deja lanzarse. Chocamos con estos límites muchas veces y nos hacen aburridos. Creo que estos límites no son de Dios. 
Entonces – si lo entiendo bien – necesitamos mantener los límites buenos, y tenemos que apoyarnos en ellos, pero necesitamos dejar los límites malos, tenemos que ser liberados de ellos. Bueno – pero cómo? Claro que no puedo dar soluciónes perfectas universales, soy un hombre entre límites. Pero lo conozco El que si puede!
2. La libertad 
Una cosa muy importante: la libertad no significa que todo el mundo puede hacer todos que quiere. Ni en la familia, ni en el mundo, ni en la sociedad, ni en la iglesia. Porque todos nosotros necesitamos lugar para vivir, no solo espacio, sino lugar para realizar nuestra voluntad. Y mientras realizamos la voluntad, conectamos, chocamos con la voluntad realizada de los otros. Y listo es el conflicto. Lucha, grita, enojo. Por eso cuando hablamos de la libertad, tenemos que hacerlo como una colectividad. Somos pertes de la comunidad, y podemos realizar nuestra voluntad en la comunidad. Es cierto en la iglesia también.
Si existe libertad cristiana? Hay lugar para la libertad en la iglesia? Mucha gente piensa que no. La iglesia es una organización muy regulada – dicen – y Dios dice todo lo que hacen los miembros. Todos que conocen Dios y participan una iglesia viva, saben que eso no es verdad. La comunidad cristiana tiene una organización – se llama Iglesia – que funciona según reglas de Dios pero por humanos. Y los humanos pueden ser mucho más rígidos y regulados que Dios. La voluntad de Dios, designio original de la Iglesia era la fraternidad. Cuando los humanos pueder ver Dios cómo Padre amador y unos a otros cómo hermanos y hermanas. Y entre padre y hijos, hermanos y hermanas no hay lugar para dictatura. 
La única persona que puede restringir la libertad de los cristianos es el Diablo. El vive solo para destruir, cortar, matar. Pero la santidad de Jesus es tan fuerte que hace dos mil años el Diablo no puede triunfar a los cristianos. No puede dañar a nosotros tampoco – solamente si nosotros le permitimos.
3. Hijos del Señor
Hasta que quedamos cerca de Dios, somos libres. Antes que nada somos libres de los pecados. No quiero decir que los cristianos nunca cometen errores, culpas, delitos, vicios, pero por la fuerte de Jesús, no somos obligados. Somos libres para no hacer malas cosas. 
La causa de esto es la sacrifición de Jesucristo. 
Yo trabajo con cautivos hace muchos años. En los instituciones penitenciarios enseñe al menos una cosa. Bueno, dos. Uno: todo el mundo piensa que solamente los otros pueden ir a cárcel; y dos: que valor tiene la libertad. Hay muchas cosas en la vida que podemos evaluar solo cuando ya perdimos para siempre: sanidad, libertad, parientes, amigos. Y realizamos este muchas veces demasiado tarde. 
Hay una posibilidad para evitar este. Hay que ser hijo del Dios. Cómo hijo de Dios podemos estar en cárcel, internado en una clinica, podemos estar solos, sin parientes y amigos. Porque con Dios tenemos nuevas dimenziones. Podemos entender la vida – con las problemas, guerras, luchas, enfermedades, violencia, etc. – en una otra manera. Podemos ver la gente, el mundo a través de los anteojos de Dios. Cómo los vió Jesus, cuando se murió por ellos. Por nosotros. A través de su muerte podemos ser hijos de Dios. Solo así podemos reestablecer la conexión con Dios y podemos volver a tener lugar en el cielo, al lado del Señor Jesucristo.
Es bueno a ser hijo de Dios, te lo juro. Yo vivo así hace más de 15 años. Tengo pasamanos que me ayúdan a encontrar el carril conveniente hacía el país del Dios. Tengo fuerte recibído de Jesus para luchar contra mi deseo a hacer delitos. Muchas veces lo gano. Algunas veces no, pero Jesus siempre me ayúda levantarse y continuar. Y tengo libertad. Libertad al unisono con la libertad de los otros. Libertad con responsabilidad. Y confio que no hay libertad más grande que ser hijo de Dios.  
Epílogo
Queridos Hermanos y Hermanas! Vivo acá, en Buenos Aires hace 46 meses. Doy gracias a Dios que puendo expresar mis pensamientos en su idioma, sobre todo que antes que llegamos aqui no hablé ni una palabra en castellano. Lo se que cometio errores en la predicación pero espero que pacados no, y todos ustedes van a llevar algo a casa, sobre los límites y la libertad en Jesús. 
Ámen! 

Úrnapi Igehirdetés 2008. augusztus 24.

Buenos Aires.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: ApCsel 17,18-32
Textus: Galata 4,8-10
8Amikor pedig még nem ismertétek az Istent, olyan isteneknek szolgáltatok, amelyek lényegüket tekintve nem azok. 9Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettek vissza ismét az erőtlen és szegény elemekhez, és hogyan akartok újból szolgájukká lenni? 10Aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre.
Cím: Istenismeret

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Amikor készültem erre a prédikációra, eszembe jutott egy történet, ami ide illik. Sajnos nem emlékszem, hol olvastam, úgyhogy kénytelen vagyok emlékezetből felidézni, így aztán nem biztos, hogy sikerül pontosan elmondanom. De a lényeg így is benne van.
Egy patak fölött átívelő hídon egy ember haladt át. A partról öten figyelték. Az egyik megkérdezte a többieket: Ki ez az ember? A következő válaszokat kapta: Két hete kezeltem tüdőgyulladással, a lánya két hónapja szült, az apósát pedig szívroham vitte el rögtön azután, hogy idekerültem – mondta a háziorvos. Sok zöldséget vásárol, szereti a sárgarépát, mert mindig kiválogatja a legszebbeket, és allergiás az eperre. – tette hozzá a zöldségkereskedő. Nyugdíjból él, három éve adott el kétszáz négyszögöl szőlőt és van egy katalizátoros kisautója. – egészítette ki a jegyző. A negyedik ezt felelte: A szószék alatt a harmadik sor közepén szokott ülni a templomban, a keresztlánya idén fog konfirmálni, őt az elődöm elődje eskette, a férjét én temettem, a lánya pedig egy pesti gyülekezetben tagja az énekkarnak. Ez utóbbi természetesen a lelkész volt. Az ötödik férfi érdeklődve figyelt a válaszokra, majd halkan megjegyezte: közben eszembe jutott, hogy Kovács Jánosnénak hívják. Csak hirtelen nem tudtam felidézni a nevét, azért kérdeztem tőletek.
Ezek az emberek mind az öten ismerték a hídon áthaladó asszonyt – valamilyen módon. Mindannyian, akik itt vagyunk, ismerjük Istent valamilyen módon. Ma arról lenne jó kicsit elgondolkodni, hogy ez az ismeret mikor lett a miénk, mennyire valóságos és milyen erős.
1. Istenismeretünk kora 
Az ember nem születik úgy, hogy ismeri Istent. Természetesen az anyaméhből előbújó újszülött még az anyjáról sem tudja, kicsoda. Csak később tanulja meg, hogy az a nő, aki enni ad neki, aki gondoskodik róla, az az anyja. Az anyaméhből ismerős mélyebb hang gazdájának a neve pedig eleinte Pa, majd később Apa lesz. Aztán később fejlődése során az ember eleinte tapasztalatokat szerezve alkot képet a világról és az emberekről, nagyobb korában pedig másoktól származó információkat is felhasznál. Jómagam például sok olyan dolgot tudok rólatok, amelyeket nem láttam a saját szememmel, hanem valakitől származó hír nyomán jutott a tudomásomra. Ha azonban ez a hír hiteles forrásból származik, akkor közel egyenértékűnek tekinthetem a tapasztalat útján szerzettel.
Azután a megalkotott kép folyamatosan változik. Egyre többet tudunk meg a másik emberről, egy-egy konfliktushelyzetben kiderül, mennyire megbízható, szavahihető, vagy milyen olyan adottságai vannak, amelyekről korábban nem volt tudomásunk. Tehát folyton alakul a bennünk embertársainkról élő kép.
Pontosan így vagyunk az Istenképünkkel is. Születésünkkor nem rendelkezünk semmilyen Istenképpel, ha úgy tetszik, az anyaméhből nem hozunk magunkkal semmi ilyesmit és, ahogy mondani szokás, az anyatejjel sem szívunk magunkba. Mint minden másról, Istenről is tapasztalat és mások által közvetített információ segítségével alkotunk képet, és ez a kép a különböző benyomások és élmények nyomán időről időre módosul. Isten tulajdonságából (Istenségéből) és a vele való kapcsolatunk jellegéből adódóan Istenképünket döntően befolyásolják a saját tapasztalatainkon kívül eső tények és vélemények. Magyarul: a bennünk lévő Istenkép alaphelyzetben meghatározóan a szüleinktől, illetve a gyerekkorunkban körülöttünk élő felnőttektől származik. Hacsak nem olyan befolyás ért bennünket az ő részükről, ami szélsőségesen elutasító, akkor nincs is ezzel semmi különösebb gond. 
Az én gyerekkori istenképem egy távoli, idős személyt ábrázolt, aki nem nagyon törődik velem. De ez a kép homályos volt, és nem gátolt meg abban, hogy felnőtt fejjel felismerjem Istent olyannak, amilyen Ő a valóságban.
Istenről képünk, ha jobban tetszik, ismeretünk tehát azóta van, amikor először találkoztunk ezzel a szóval. Tehát jó régen.
2. Milyen az Istenképünk? 
Pál apostol a galatáknak is hasonló dolgokat mond, mint az Areopágoszon összegyűlt athénieknek. Vagy mint amit én mondtam az előbb nektek. Van Istenképünk, azaz valamilyen szinten ismerjük vagy ismerni véljük Istent, és ez jó kiindulási alap. Azonban erre építeni kell, különben sem ér semmit az egész.
A legjobban megismerni Istent abból lehet, ahogyan Ő kijelentette magát. Több irányból érkezhet hozzánk az információ Istentől. Egyrészt a Bibliából. A tanulságos történetek nem csak arra valók, hogy szórakoztassanak, vagy tanulsággal szolgáljanak, hanem legelsősorban arra, hogy belőlük megismerjük Istent. És persze az Ő kegyelmének, szeretetének fényében meglássuk, mi milyenek vagyunk. Jézus azt mondta, hogy aki látja őt, az látja az Atyát (János 14,9). Istenismeretünk egyik legfontosabb forrása tehát Jézus Krisztus.
És itt eljutottunk oda, hogy lássuk, mi a különbség az Istenkép és az Istenismeret között. Istenképünk mindannyiunknak van saját, és ezek jellegükből adódóan különböznek egymástól, és szubjektívek. Az Istenismeret azonban egy objektív dolog – már amennyire hitkérdésnél lehet objektivitásról beszélni – és az emberek Istenismeretének különbözősége csak abból adódik, hogy különböző szinten állnak a Bibliaolvasást, imádkozást, a keresztyén testvériség gyakorlását illetően. 
Pál arról beszél az athéniak előtt, hogy igazából nem ismerik Istent (oltár állítanak az ismeretlen istennek), a galatkának pedig arról, hogy már megismerték Istent, azaz eljutottak az Ő ismeretének arra a szintjére, amely szükséges ahhoz, hogy valóban hívőnek nevezhessék magukat, és mégis úgy viselkednek, mintha nem tudnák pontosan, ki Isten valójában.
Vajon mit mondana nekünk? Ha Pál apostol személyesen ismerne bennünket, ha ő alapítota volna a gyülekezetünket és hosszú időn keresztül apostolunk és lelkigondozónk, személyes problémáink és örömeink ismerője lenne, akkor mit mondana nekünk? Megdicsérne-e, hogy helyes és pontos látásunk van, tudjuk kicsoda Isten és olyannak látjuk Őt, amilyen a valóságban? Vagy a szemünkre olvasná, hogy annak ellenére, hogy valaha lehetőséget kaptunk Őtőle, hogy megismerjük Őt, ma gyakorlatilag Isten nélkül élünk, mert egyénenként belesüppedtünk a mindennapok gondjaiba, gyülekezetként pedig megelégszünk a megszokott rituálé szerinti szertartások hétről hétre való ismételgetésével? 
3. Az emberismerő Isten 
Hála Istennek, hogy Ő előbb és jobban ismer, mint ahogy mi Őt.
Pál apostol számára érthetetlen, hogy mit tesznek a galaták, amikor egy olyan pogányságba térnek vissza a törvényeskedéseikkel, ami nem sokban különbözik attól a pogányságtól, amit korábban Krisztusért hagytak el. Hisz korábban is vallásosak voltak: maguk alkotta isteneket szolgáltak, maguk alkotta rítus szerint. Égitesteket, a természet erőt vagy eszményképeket imádtak, azoknak áldozatot mutattak be, de az élő Istent nem ismerték. „Új” ünnepeik és vallásos előírásaik tulajdonképpen csak más nevet viselnek. Pogányokból keresztyének, aztán megint szinte pogányok lettek, tehát igazából egy tapodtat sem haladtak előre, noha a pogányság homályán keresztültört az élő Isten dicsőségének ragyogása. 
Nem mi ismerjük meg Őt, hanem Ő vesz észre bennünket. Gondja van ránk, figyel ránk és munkája részeseivé akar bennünket tenni. Szeretetével jön közel hozzánk, hogy vágyat ébresszen bennünk az Ő jobb megismerésére.
Isten előbb ismert és szeretett bennünket, mint ahogy mi Őt. Pál a Róma 5,8-ban így ír: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” János pedig azt mondja első levele 4. fejezetének 10. versében: „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.”
Befejezés
Ugye, a klasszikus kérdés a bevezetőben említett történettel kapcsolatban, hogy vajon az öt közül ki ismerte igazából az asszonyt? Az orvos, aki az egészségi adatait tudta, a zöldséges, aki a vásárlási szokásait ismerte, a jegyző, aki mint adóalanyra tekintett rá, vagy a lelkész, aki hitgyakorlását kísérte figyelemmel? Netalán az ötödik, akinek nem ismerjük a foglalkozását – különben nem is érdekes – de tudta az asszony nevét? Azt gondolom, egyik sem. A történetnek az a célja, hogy ráébredjünk, mennyire nem ismerjük az embereket, akikkel kapcsolatba kerülünk. Sokszor még a családtagjainkat sem. És ha földi embereket nem ismerünk igazán, hogyan ismerhetjük az Örökkévaló és mindenható Istent? Úgy, hogy Ő megmutatja magát nekünk. Beszél hozzánk, cselekszik, meghallgat bennünket. És azt szeretné, ha legalább kisebb-nagyobb jóindulattal de egyenlőséget lehetne tenni Istenképünk és a valóság közé. Hogy tényleg ismerjük őt, ne csak a tulajdonságait tudjuk felsorolni.
Ámen! 

Úrnapi Igehirdetés 2008. augusztus 17.

Buenos Aires.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: 1János 2,12-23
Textus: Galata 4,6-7
6Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atya!” 7Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.
Cím: A fiúság lelke

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Remélhetőleg nem telt el még túl sok idő a két héttel ezelőtt elhangzott igehirdetés óta ahhoz, hogy elfelejtsétek, amit Pál írt a galatáknak a 3.28. versben: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” Ez az egyik alapja a férfiak és nők egyenjogúságának. Ha tehát a keresztyén férfi teljesen egyenjogú a keresztyén nővel, akkor mai igeverseink is úgy értelmezendőek, hogy „6Mivel pedig fiak és leányok vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atya!” 7Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú vagy leány, ha pedig fiú vagy leány, akkor Isten akaratából örökös is.” Tehát, kedves asszony és leánytestvéreim, ne csukjátok be a fületeket és a szíveteket azt hallván, hogy „fiak vagytok”, mert nektek is szól, méghozzá éppolyan erővel, mint a férfiaknak, az Isten szava!
  1. Isten fiai vagyunk 
Miért fontos a fiúság, fiúnak (illetve természetesen lánynak) lenni Isten országában? Nos, nagyon sok népnél az emberek családneve hagyományosan hordozza az apjuk keresztnevét. Például a skótoknál a Mc illetve Mac előtag jelenti ezt, a McDonald vezetéknév arra utal, hogy viselőjének egy ősét Donaldnak hívták. Ugyanez a szlávban pl. a Petrovics végén lévő –ics végződés szerepe, valamint a magyar nyelvben megtalálható –fi végződésé is. Péterfi, Sándorfi, Andrásfi és így tovább. Egyes nyelvekben, például az oroszban ma is a név része az apai név: Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, tehát a híres orosz – pontosabban kozák – író apjának a keresztneve Iszakij volt. Az apai név nyilvántartásának legfőbb oka az volt, hogy számon lehessen tartani mindenkiről, hogy honnan, miféle nemzetségből családból származik. Hogy pontosan be lehessen azonosítani, kiféle-miféle. Manapság mi nem viseljük apáink nevét, de azért számon tartjuk, hogy ki volt, és hogy honnan származunk. Mi pedig, mint keresztyének, nevünkben – keresztyén – számon tartjuk, hogy kinek a követői vagyunk.
2. Az örökbefogadottság 
Az elmúlt alkalmakkor előkerült az a figyelmeztetés, hogy nem mindenki és nem korlátozás nélkül veheti magára az Isten igéjének kijelentéseit, ígéreteit, amelyeket a Galata levélben olvasunk. Csakis azok, akik Krisztuséi, akik átadták az életüket neki és őt követik teljes egészében. Ezt ki kell terjesztenünk a bibilai ígéretek teljességére is. Az evangélium szó azt jelenti, hogy örömhír. A legnagyobb evangélium az, hogy Jézus eljött, hogy megmentsen, és ebbe beletartozik az is, hogy Ő magára vette a törvény átkát, hogy benne nagykorúságra jussunk s elnyerjük mi is a fiúságot. Adopcióval, azaz örökbefogadás által. A július 27-i prédikációban fejtettem ki azt, hogy minden emberi lény Isten teremtménye, de csak az igazi keresztyének mondhatják magukról el, hogy Isten gyermekei – azaz fiai illetve leányai. Örökbefogadásunk pedig úgy zajlott le, hogy mivel bűneink elválasztottak Istentől, árván bolyongtunk a kárhozat felé vezető utunkon. Ekkor találkoztunk Jézussal, aki megmutatta nekünk, hogy hogyan szabadított meg a bűn átkától keresztáldozatával, és tette lehetővé számunkra azt, hogy ne a kárhozat felé haladjunk tovább, hanem megfordulva a Menny felé vehessük utunkat. Miután ezt megtettük, azaz megtértünk, Isten úgy tekint ránk, mint Jézusra, amikor az testben a földön járt. Ez tulajdonképpen olyan, mint amikor egy ember örökbefogad egy gyereket, aki nem az övé igazán, de mégis teljes jogú gyermekévé és örökösévé teszi. A gyermek nem érdemelte meg az örökbefogadást, mint ahogy mi se érdemeltük meg, hogy Jézus meghaljon értünk és ezen keresztül az Atya befogadjon bennünket. 
3. Afiúság jelentősége
A keresztyénség üzenetének talán legnagyobb jó híre, hogy Isten fiaiként tekint ránk. Hogy atyánknak nevezhetjük. Az angolban a Father, ahogy Istent szólítjuk, ugyanaz, mint ahogy az apánkat, legfeljebb az előbbit nagy kezdőbetűvel írjuk. Spanyolul a Padre ugyanúgy jelent apát, szülőt is. Sajnos magyar nyelvünkben már nem nevezzünk nemzőnket atyánknak, csak nagyon teátrálisan, és az Istent apának szólítani is kicsit furcsán hangzik. Noha magyarul se kellene különbséget tenni az Atya és az apa megszólítása között. Pontosabban abban az esetben, ha valóban Isten fiainak nevezhetjük magunkat.
Az adopció latin eredetű szavunk, és az örökbefogadáson kívül eredetileg a kiszemel, kiválaszt, magáévá tesz fogalmakat is kifejezi. A magyar szó pedig szemléletesen mutatja, hogy az örökbefogadó befogadja a gyermeket az örökébe, azaz mai kifejezéssel az örökségébe. Szellemi és anyagi téren egyaránt. A nevére veszi, azaz családnévvel látja el, és halála után vagyona az örökbefogadottra száll. A jog az örökbefogadott és a vér szerinti gyermeket – ha jól tudom – semmilyen módon nem különbözteti meg. Tehát a keresztyének teljes jogú gyermekei Istennek.
4. A Fiúság Lelke
Nem sok szó esett mostanáig a Galata levélben a Szent Lélekről. Jószerével csak mint ígéretet említi Pál, illetve a test ellentételeként, amikor a lélekben kezdett dolgok testben való befejezéséről óv. Ahogy azonban haladunk előre, egyre hangsúlyosabbá válik a szerepe. Mert amikor Krisztus a törvény kényszerét összetörte, nem hagyott magunkra. A törvény helyett valami mérhetetlenül többet, jobbat adott, kitöltötte szívünkbe Lelkét, hogy most már önként tegyük azt, amit korábban csak a törvény kényszeréből cselekedtünk, ha ugyan egyáltalán megtettünk. Ezzel a belső késztetéssel kezdődik a mi szabadságunk. Csodákat művel a Lélek: megérezteti velünk az atyai szeretet közelségét s szorongásaink közepette szánkba adja a bizalmas szót: Abba, Atyám és szívünkben megújítja a fiúságot. Pál apostol eggyé válik ebben a boldog csodában a galatákkal és a mindenkori hívőkkel. Nem szabad ezt az ajándékot eljátszani törvényeskedéssel! 
Az Abba szó a héberben egy elég különleges dolgot fed. Mégpedig a gyermek bizalmas megszólítása ez, amivel apjához fordul. Én egy kicsit úgy képzelem el, mint amikor a lányom valamit elront, vagy valamit nagyon szeretne, és kedveskedve odabújik és megszólít: Apaaaaa! 
Jézus egyik botrányos kijelentése volt, amikor egyes számban Atyámnak nevezte Istent. Az Atya (Ab) használatos volt akkoriban (is) a zsidók körében Isten megnevezésére. Sőt személyessé is tették, szólították meg az Örökkévalót úgy, hogy Atyánk. De szigorúan többes számban, csak, közösségként szóltak így hozzá. Az Atyám! megszólítás vérlázító volt a vallási vezetők szemében. Nézzük meg bátran az Ószövetségben, sehol nem találjuk az atya szót másra vonatkozó formában, mint emberre. Isten megszólítására egyes számban sem, sehol.
Jézussal tehát eljött az a kor, amikor minden ember – aki megtért és Jézusban a bűnbocsánatot elfogadta – Atyjának azaz mennyei édesapjának szólíthatja Istent. Ennek a megvalósítója a Szent Lélek. A Szentháromság harmadik személye, az Atya és a Fiú lelke fújja belénk az az érzést, tapasztalást, hogy Isten a mi Atyánk. Sőt, Isten az én Atyám!
Végezetül a fiúság lelke két roppant fontos dolgot jelent a keresztyén ember életében. Az egyik az, hogy az Istentől kapott Szent Lélek úgy vezet bennünket, hogy valóban hűséges, tisztességes és méltó gyermekei legyünk Atyánknak, aki érdemeink nélkül – sőt, negatív érdemeink ellenére – örökösévé tett bennünket, a másik pedig az, hogy a fiúság lelkét feladatunk megismertetni a többi keresztyénnel is. Szent Lélek nélkül hideg és száraz a keresztyénség, ahogyan Jézus feltámadása nélkül pedig halott. Az élő keresztyénségben, az élő egyházban, az élő gyülekezetben a feltámadott Krisztust hirdetik nagy örömmel, és a fiúság lelke által engedelmeskednek az Atyának.
Befejezés
Tudjátok, testvéreim, miért van válságban a család intézménye? Hogy mi az oka annak, hogy ma már az a különleges gyerek – például Ágota – akinek a szülei nem váltak el? Nos azért, mert a Sátán egész pályás letámadást indított a család ellen, mégpedig azért, hogy az embereknek ne legyen egészséges apaképük, ne legyen jó az apa-fiú és apa-leány kapcsolat, és így az ember sokkal nehezebben tudja megérteni és elfogadni azt, amit Jézusban kaptunk, hogy Istent Atyánknak, Mennyei Édesapánknak nevezhetjük. E

zért zúdítja rá az emberiségre a pedofíliát, hogy az emberek már ne is merjenek egészséges kapcsolatban se lenni a gyerekeikkel, és azok ne tanulhassák meg, hogy igenis bízhatnak a szüleikben, bízhatnak az apjukban, és ennek mintáján bízhatnak Istenben, a Mennyei Édesapában. 
Adja meg mindannyiunknak Isten a Fiúság Lelkét, hogy már itt a földön, s majd a mennyben is tiszta szívvel nevezhessük az Istent Abbá, Atyánknak.
Ámen! 

Úrnapi Igehirdetés 2008. augusztus 3.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Buenos Aires

Lekció: Róma 4,13-25
Textus: Galata 3,28-29
28Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. 29Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök.
Cím: Egységre törekvés

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Egyik nap egy barátommal beszélgettünk arról a kérdésről, hogy ha Isten nem személyválogató, akkor hogy lehet, hogy mégis kiválasztott egy népet magának. A válaszom körülbelül úgy hangzott, hogy azért tette ezt Isten, hogy egy kisebb csoporton – ha úgy tetszik, egy modellen – mutassa meg önmagát minden embernek. Ráadásul ez a kiválasztott nép, a zsidók, nem kiváltságokat és előjogokat kaptak a többi néppel szemben, hanem segítséget az Isten tervének végrehajtásához, és kiválasztottságuk sokkal több plusz felelősséggel – és persze büntetéssel – járt, mint előnnyel. Pál – a zsidó Pál! – mai igénkben teljesen egyértelművé teszi, hogy a Biblia, azaz az Ó- és Újszövetség Istene mindannyiunké lehet, ha beengedjük Őt az életünkbe, ha befogadjuk Jézust a szívünkbe.
Földgolyónkon ma, 2008-ban mintegy 6,5 milliárd ember él, akik összesen mintegy ötezer néphez tartoznak és 270 önálló lobogóval rendelkező országban élnek. Lehetne végigsorolni sok adatot az országokról és nemzetekről, elővezetni listákat az ország területének nagysága szerint, a nemzeti jövedelem szerint, a kulturális színvonal szerint, az átlagéletkor szerint. Lenne olyan ország, amely több kategória élvonalába is tartozik és lenne olyan, amelyik egyikben sem. Lenne olyan nép, amely több országot is a magáénak vallhat, és jóval több, amelyik egyet sem. A lényeg azonban az, hogy bármilyen listát készítünk népekről, országokról, a listának mindig vannak az elején is és a végén is. És a listák végén lévő népek tagjai épp olyan homo sapiensek, mint mi – bármennyire is szeretnék egyesek azt, hogy ez ne így legyen. Minden mai ember Ádám leszármazottja, minden ma élő embernek szüksége van Jézus Krisztusban a megmenekülésre bűneiből és minden ma létező személynek lehetősége van, hogy döntését meghozza. Bár sok országba nem juthat el az evangélium, mert a vezetők elzárják országukat a keresztyén tanok elől, és ezért rengetegen önhibájukon kívül – emberileg nézve – soha nem ismerhetik meg Jézus személyét, Isten számára nem lehetetlen, hogy őhozzájuk is elvigye az evangéliumot. Nekünk azonban a saját hitünket kell „karban tartanunk”, és a körülöttünk élőkre gondolnunk, akik keresztyénekkel – velünk – érintkezve élnek. Mai igénkkel véget érnek a Galata levél 3. fejezetében foglalt gondolatok. 
1. Nincs se zsidó, se görög 
A múlt vasárnapi igehirdetésben felmerült a gondolat, hogy mindannyian meg vagyunk keresztelve, és hogy Isten fiai csak akkor vagyunk, ha befogadtuk az életünkbe Jézus Krisztust, és Őt követve élünk. Sem múlt vasárnap, sem azóta nem tiltakozott nálam senki, hogy ő – bár meg van keresztelve – nem kíván Isten gyermeke lenni. Márpedig ha Isten gyermekei vagyunk, akkor el kell fogadnunk a „család” szabályait, és ezek közül az egyik első, hogy Isten beszéde szent és sérthetetlen. Ebből fakadóan el kell fogadnunk – akár tetszik, akár nem – amit Pál mond, miszerint minden népcsoport éppúgy jogosult az Úrral való kapcsolatfelvételre, mint a másik. Se a zsidó, se a görög nem különb a másiknál. Se a magyar, se a román nincs közelebb Istenhez. Se a grúz, se a dél-oszét nem kedvesebb a másiknál Isten szemében. Sokszor nehéz ezt elhinni illetve elfogadni, mert az emberben benne van, hogy szeretne többnek látszani a másiknál. De Isten nagy családja nem ismer faji, nemi és társadalmi osztálykülönbségeket. Krisztus erősebb, mint ezek a különbségek, amelyek sokszor megkeserítik, szétzilálják és gyötrik az embervilágot. Krisztus többet ad, mint nemzeti vagy osztályöntudatunk, férfiasságunk vagy társadalmi állásunk. A keresztyénség azt a pluszt hozta – többek között – az emberiség gondolkodásába, hogy lehet önzetlenül élni. Hogy nem kell minden nap felülkerekedni valakin. Hogy nem kell mindig és minden konfliktusban győzelmet aratni. Természetesen az emberek közötti konfliktusról van szó, hiszen például a bűn felett igenis törekedni kell a győzelemre. A keresztyén ember a másik keresztyént testvérének tekinti, a nem keresztyént pedig felebarátjának. Ha pedig felebarátom felebarátiatlanul viselkedik velem szemben, akkor tudom, hogy nem önmagától tesz így, hanem a bennem lakozó Úr Jézus legnagyobb ellensége, a Sátán buzdítja erre.
Pál nem arra szólít fel, hogy azon erőlködjünk, hogy ne tegyünk különbséget a körülöttünk élők között, hiszen emberek vagyunk, és tudjuk, hogy különbözőek vagyunk. Azt akarja elérni, hogy mint keresztyén szemléljünk mindenkit. Hogy „ne essünk ki a szerepünkből” egy pillanatra se. Hogy ne Istenre nem figyelő, képmutató, fajgyűlölő emberek legyünk, akik néha ráébrednek, hogy mégis keresztyének, és olyankor egy pár percig vagy óráig úgy is viselkednek, hanem hogy olyan keresztyének legyünk, akiknek a vérében van a krisztusi alázat és szeretet, és az a kizökkenés, ha egyszer-egyszer másképp ítélünk meg egy embert. 
S nem csak a fajelméletről van szó, hanem arról is, hogy milyen társadalmi réteghez tartozik valaki – erre utal Pál a szolga-szabad párral, vagy akár a nemi alá-fölérendeltségről, hanem a nemzedéki problémáról, és minden területéről az életnek, ahol az egyik ember a másik fölé helyezheti magát.  
 2. Ábrahám utódai
Egy a nyugati civilizációban felnövekedett embert nem nagyon lelkesít fel az a kijelentés, hogy Ábrahám utóda. Egy keletit annál inkább. Ábrahámot ugyanis Ibrahim néven a mozlimok is ősatyjukként tisztelik. Nyilván mind emlékszünk legalább a hittanóráról – ha a Bibliaolvasmányaink közül nem is –, hogy Ábrahámnak két fia volt, Sárától Izsák, akinek Jákób nevű fián keresztül jött létre a 12 törzs és Izráel népe, valamint Hágár nevű szolgálójától Ismael, akitől aztán az arab nép származott. Aki viszont se nem arab, se nem zsidó, azaz testben nem Ábrahám leszármazottja, annak a számára milliószor többet jelent Pál kijelentése. Befogadott, adoptált fiak vagyunk, ha hiszünk Krisztusban. Nincs az a származás, nincs az a családfa, ami ennél többet jelenthetne. 
Ne térjünk napirendre e fölött. Ne gondoljuk, hogy ez az Ábrahám meg ígéret dolog csak egy szép mondás, egy jelkép, egy allegória. Ez a valóság. Olyannyira fontosak és értékesek vagyunk az Úr Istennek, hogy kiterjeszti ránk az áldást.
Mégsem, mindezek ellenére sem lesz mindenki ott a mennyek országában. Nagyon sokan legyintenek Krisztusra, vagy ha Őrá nem is, de az Ábrahámban kapott örökségre és ígéretre. Őrajtuk nekünk kell segítenünk. Isten már segített – először is rajtunk, akik megértettük, mit tett értünk Jézus, és alkalmassá tett arra, hogy ezt másoknak is továbbadjuk, másodszor pedig őrajtuk, csak ők még ezt nem tudják.  
 3. Mi az igazi bibliai egység?
Sajnos nagyon könnyű elcsúszni az ökumené síkos talaján. A globalizáció korában az nem népszerű, aki nem hajlandó részt venni egy nagy közös összeborulásban. Nehéz következetesen végigvinni azt a nézetet, hogy reformátusok vagyunk, és vannak olyan hitvallási kérdések, amelyeket nem vagyunk hajlandóak feladni. Amelyekért például a 17. században lelkésztestvéreink a gályarabságot is vállalták. Persze sokkal könnyebb is megadni magunkat a korszellemnek és feloldódni a tömegben, mint megismerni a Bibliát, naponként olvasni belőle, imádkozni, keresztyén könyveket olvasni és megismerni a református hitvallás lényegét.
Az igazi bibliai egység, amit bármilyen – hangsúlyozom: bármilyen – felekezetű keresztyénnel meg tudunk valósítani, az csak és kizárólag Jézus Krisztus áldozata lehet. IKHTHÜSZ (ΙΚΘΥΣ), azaz hal görögül, az egyik legelső keresztyén hitvallás. Ezért hord sok keresztyén az autóján hal matricát. Ez a szó egy mondat szavai kezdőbetűinek az összeolvasásából keletkezett. E mondat így szól: Ιησους Κριστος Θεου Υιος Σωτηρ (iészusz khrisztosz theu hüiosz szótér), magyarul: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Lassan kétezer éve vallják ezt az igazi keresztyének. Aki ezt tiszta szívvel tudja megvallani, azzal már lehet tárgyalni, mert van közös kiindulópont. Aki nem, azzal nem ugyanazt azt Istent imádjuk, azzal nem ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk. Az nem a testvérünk, csak felebarátunk. Nem arról van szó, hogy nem is lehet. De lehet, ha meghozza a döntést Jézus mellett. 
És ebből az öt szavas hitvallásból nem maradhat ki semmi. Minden egyes szava lényeges, ha az egyik kimarad, összedől az egész. 
Befejezés
Luther Márton hitvallása, hogy Baptisatus sum! – Meg vagyok keresztelve, nekünk is erőt adhat, méghozzá úgy, hogy ráirányítja a figyelmünket arra a tényre, hogy mint keresztyének, bírjuk Istenünk jóindulatát, és Ábrahám utódaiként, Krisztust felöltözve Isten fiai, örökösök vagyunk. És ebben a dologban is különböznek az igazi keresztyének a világiaktól. Nem veszekszenek az örökségen, hiszen jut mindenkinek, hanem testvéri módon közelítenek egymáshoz.
Nincsen se zsidó se görög, se gazda se szolga, se férfi se nő Krisztusban. Csak testvér. Így legyen!
Ámen!