Karácsonyi Igehirdetés, 2007. december 25.

Buenos Aires, 2007. december 25.

karácsony

Lekció: Filippi 2,5-11

Textus: Lukács 2,11

…Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.

Cím: Született

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Eljött végre a várva várt karácsony. Nem tudjuk, pontosan hány évvel ezelőtt, mert amikor utólag visszaszámlálták Jézus Krisztus születési dátumát, akkor valamit eltévesztettek. Ma már tudjuk, hogy szinte biztosan nem 2007 éve született Jézus. Vagy előtte 4, vagy utána 3 évvel. De még ezen is vitatkoznak a tudósok. Egy dolog azonban vita felett áll. Semmilyen adat vagy archeológiai tény sem kérdőjelezi meg magát a tényt, hogy Jeruzsálemtől látótávolságra, a júdai Betlehemben körülbelül kétezer pár évvel ezelőtt világra jött egy gyermek, aki alapvetően megváltoztatta az emberek életét. Nem a lelki életét csupán! Hanem az egész világlátását. Ma, 2007-ben a föld nem lenne ilyen, amilyen, Krisztus nélkül. Ezt az ellenségei is elismerik, meg is próbálják rákenni Jézusra a felelősséget a világ rossz állapotáért, holott az a bűn miatt ilyen, ami ellen Jézus harcba szállni a földre jött.

Kétségbevonhatatlan az is, hogy a betlehemi istállóban megszületett gyermek nem maradt örökre kisbaba, hanem felnőtt, harminc-egynéhány éves korában tanítani kezdett embereket az Isten dolgairól. Tanítványokat gyűjtött maga köré, akik aztán az ő kereszthalála után továbbra is összegyűltek és Istennel foglalkoztak, továbbá összegyűjtötték a mesterükkel kapcsolatot történeteket, leveleket és azokból egy kötetet szerkesztettek. A tanítványok nemzedékről nemzedékre továbbadták a hitüket és a szent könyvet, egészen a mai napig. Mindezek történelmi tények, archeológiai, antropológiai kutatásokkal igazolhatók. A többi a mi hitünk. Amit nem lehet és nem is kell bizonyítani, mert hit dolga. Az, hogy a kisbabát Mária anélkül foganta, hogy férfi akár érintette is volna, az, hogy Jézus az Isten egyszülött Fia, maga Isten, az, hogy a halála utáni harmadik napon feltámadt, mind-mind hitkérdés. És a mi életünk kulcskérdései, mert ezekre épül fel a hitünk, az egyházunk, az életünk. S hogy a hitünk megmaradjon, sőt, erősödjön, ezért járunk össze rendszeresen, ezért tanulmányozzuk a szent könyvet folyamatosan, újra meg újra, ezért van mindig valami újdonság az ünnepeinkben, így a karácsonyban is.

Számomra az idei karácsony üzenete egyetlen szóba sűrűsödött össze: született. Az ebben a három szótagban megtalált üzeneteket szeretném ma megosztani veletek, mint testvérekkel.

1. A tétlen Isten

Az adventtel kapcsolatban szeretem mindig kiemelni, hogy ebben a négyhetes időszakban az ember passzív: várakozik, míg Jézus aktív: közeledik. A születés esetében azonban a született szóból azt értettem meg, hogy ebben az esetben Jézus passzív. A létezésének kezdetétől – a létezés kezdetétől, hiszen Jézus Isten, aki mindig volt és lesz – a fogantatásáig az Isten Fia aktívan cselekedett, közeledett hozzánk, készült a testet öltésére. Amikor azonban az Atya elhelyezte magvát a názáreti leány méhében, akkor ezzel passzívvá tette. Az isteni princípiumnak, az isteni lényegnek tétlenül kellett végigélnie a megszületésig tartó kilenc hónapot. Aztán amikor a teste elkészült, végig kellett élnie azt a sokkot, amit a szülészek tanúbizonysága szerint minden baba átél, aki csak a világra jön, akár természetes úton, a szülőcsatornán keresztül, akár császármetszéssel. És még ezek után sem lett jó ideig aktívvá Jézus, hiszen Máriának szoptatnia, gondoznia kellett jó ideig, míg meg nem állt a maga lábán, sőt még az után is jó pár évig rászorult testi szülei gondoskodására.

Vajon miért cselekedett Isten így? Mi oka volt annak, hogy ezt a hosszadalmas és nehézkes utat végigjárassa azzal, akit a világ megmentésére küldött? Miért nem talált gyorsabb és egyszerűbb módot a Fiú földre juttatására? Nos azért, mert gyorsabb mód van, egyszerűbb is akad százával, de egyik sem biztosította volna a kívánt eredményt, hogy tudniillik Jézus 100 %-os mértékben azonosuljon azokkal az emberekkel, akiket megmenteni hivatott földi küldetésében. Egy régi történet szerint a hangyák megmentésére az Istennek hangyává kellett válnia, mert csak így hallották és értették meg mondanivalóját a hangyák. Jézusra sem figyeltek volna ennyire, ha felnőtt férfiként egyszer csak megjelenik a jeruzsálemi templomban és tanítani kezd. És az áldozathozatala is így vált teljes értékűvé, hogy mindenben azonosult a bűnös emberrel, kivéve a bűnt. Teljesen olyan volt, mint bármelyikünk, a testi életében senki nem találhat semmi kifogásolhatót, a testi ember lététől eltérőt, csak azt, hogy nem követett el egyetlen egy bűnt sem.

Tehát Jézust Mária szülte, egy ember, nem pedig a maga erejéből jutott el erre a világra. Tudjuk, hogy ki volt ő, a názáreti ács felesége, a Dávid házából, azaz rokonságából. Ez a – saját szavai szerint az Úr szolgálóleánya – a testében hordozta, fájdalommal szülte meg és önfeláldozóan nevelte fel a rábízott gyermeket úgy, hogy talán nem is mindig értette, mi történik vele. Testéből adott neki, és ezzel újfent aláhúzta mindazt, amit ez előbbiekben fejtegettem, hogy Isten nem csak úgy lepottyantotta Fiát az égből, hanem azt az utat járatta végig, amit valamennyien. Fogantatásától kezdve ugyanúgy fejlődött anyja méhében, mint bármelyikünk. De nem az a lényeg, hogy konkrétan ki volt, aki világra hozta, hanem az, hogy emberi testből, nem magától került a világra.

2. A múltban történt esemény

Nem pontosan kétezer-hét éve hangzott el először a mondat, azóta is pontosan így hangozhat el, mert a múlthoz tartozik.. Egy megtörtént esemény, amelyen nem lehet már változtatni. Nem abban az értelemben múlt, ahogy szokták mondani: „ez vagy az már a múlté”, mert Jézus születése a jelenlegi világunk alapjához tartozik. A keresztyén hit ugyanis három fő pilléren nyugszik, és mindhárom Jézussal kapcsolatos: hogy Ő megszületett, meghalt és feltámadt. E három közül bármelyiket vesszük is el, az egész építmény összeomlik. És mindhárom esemény múltbeli. Mindhárom megtörtént és gyümölcseit élvezhetjük.

Azért ünneplünk évről évre karácsonyt, hogy felidézzük a Megváltó születését. Ez az esemény soha nem kophat el, nem homályosulhat el, mert nélküle elvész a hit. Sokáig fenn lehetne tartani a karácsony külsőségeit, a díszítések, ajándékozás szokásait, mindazokat, amik kifelé jelképezik az ünnepet, de ha kivesszük a bibliai tartalmat belőle, akkor talán évtizedekig, sőt akár évszázadokig is folytatódna, de előbb-utóbb kiüresedne.

3. Gondolataim

Végül egy pár mondatban hadd mondjam el szubjektív gondolataimat. Legelsősorban azt, hogy sokáig hihetetlen volt számomra az, hogy sokan másféleképpen ünnepelnek. De azzal, hogy eljöttem ide a világ innenső felére, és megláttam, milyen a déli félteke karácsonya, Isten segített megértenem, hogyan jelenthet a karácsony ugyanazt különböző vérmérsékletű embereknek. Nem arra gondolok persze, hogy a hajnali kukaborogatással és ordítozással „ünneplő” személyek is Krisztus születése feletti örömüknek adtak hangot, hanem arra, hogy körülöttünk olyan sokan keresték őszinte szívvel a jászolban Krisztust, és reményeim szerint meg is találták. Azzal együtt, hogy nyár van, nyoma sincs hónak, és a fenyőillat sem a frissen vágott karácsonyfából, hanem illatosító sprayből származik.

Azután azt is megértettem – nem idén, de idén is –, hogy a lényeg az, ami belül történik. Hogy meg kell engednem Jézusnak eljutni a szívem mélyéig, nem csak a jászolig. Szép dolog a betlehemi jászol előtt megállni, és csodálatosan szép alkotásokat láttam én is. Nagyon jónak tartom, hogy sokfelé látni a városban, és azért imádkozom, hogy minél többen lássanak bele a jászol mélyébe, és vegyék észre, hogy Jézus „története” nem ér véget azzal, hogy a napkeleti bölcsek eltávoznak, József pedig angyali üzenetet kapván elmenekül Máriával és a kis Jézussal Egyiptomba. A „történet” folytatódik és napjainkban sem ér véget, mert el fog jutni egészen a mennyei trónteremig, az örök üdvösség honáig.

Befejezés

Jézus Krisztus emberré lett, azért, hogy téged megmentsen. Ha senki más nem élne a földön, akkor is megtette volna érted. Tehát engedd meg, hogy megvalósuljon az életedben az a cél, amiért Jézus végigjárta útját. De nem vagy egyedül, ezért van egy másik dolgod is karácsonykor – és karácsony után is: segíts a közeledben élőknek abban, hogy ők is megtalálják Jézus Krisztusban a megváltót, aki annyira szeretett, hogy emberi testben született meg e földre. Legyünk hálásak neki ezért is!

Ámen!

Advent 4. vasárnapi Igehirdetés 2007. december 23

Buenos Aires, 2007. december 23.

Advent IV. vasárnap

Lekció: Máté 6,1-18

Textus: Máté 6,10

…jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is;

Cím: Az Úr országa

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Advent negyedik vasárnapja virradt ránk, holnapután pedig karácsonyt ünnepeljük. Valaki megkérdezte egyszer, amikor hasonlóan közel volt egymáshoz a két alkalom, hogy miért kell két külön Istentiszteletet tartani. Azt feleltem, hogy azért, mert mind a kettőnek más a mondanivalója. Nem lehet egy napon tartani a két ünnepet – hiszen a református felfogás szerint minden vasárnap ünnep, hiszen Jézus ezen a napon támadt fel a halálból – mert mindkettőnek saját üzenete van. Az advent négy vasárnapjának üzenete a karácsony évről évre való megünneplésére és az Úr Jézus egyszeri visszajövetelére való készülés. Az előbbi egy múltban történt eseményre – a kis Jézus Betlehem városának barlang-istállójában végbement világra jöttének évfordulójára – vonatkozik, az utóbbi pedig egy a későbbiekben bekövetkezendő eseményre. A mai Istentisztelet tehát nem egy alternatív lehetőség a templomba jövésre, ha valaki nem ér rá kedden.

A Máté evangéliuma negyedik, ötödik és hatodik fejezete a Hegyi Beszéd néven vált közismertté. Jézus egy hegyoldalban mondta el követőinek – nem csak a 12 tanítványnak – ezeket a gondolatokat, melyek érintik a törvény értelmezésétől az adakozáson át az imádkozásig a hívő élet szinte minden területét. Jézus pár bevezető tanítás után azonnal rátér a „minta-imádságra”, azzal, hogy „Ti tehát így imádkozzatok!” A mai Ige ebből a Miatyánkból származik, méghozzá a második és a harmadik kérés. Ugyebár az első a „szenteltessék meg a Te neved”.

1. Isten országa

A klasszikus angol fordítás, a King James Version a kingdom szót használja, a Reina-Valera spanyol szövege pedig a reina-t, amikor a görög βασιλεια-t akarja visszaadni. Az utóbbi két nyelv kicsit direktebben, mint a magyar. Ennek oka abban keresendő, hogy ma már kevesen ismerik az ország szavunk eredetét. Ez ugyanis a honfoglalás korában még uruszág volt, amiben már jobban érezzük az úrság jelentést. Nem másról van itt tehát szó, mint Isten úrságának, uralmának az eljöveteléről, megvalósulásának kívánságáról.

Isten uralma, ha úgy tetszik, országa azt a helyzetet, környezetet jelenti, ahol – és amikor – Isten akarata maradéktalanul érvényesül. Ez pedig két esetben történik meg. Amikor az idők betelnek, és véget ér az emberiség történetének földi szakasza, azaz a feltámadás után a Sátán és a démonai elnyerik méltó büntetésüket követőikkel együtt, és megjelenik az örökké tartó aranykor, ott – térben és időben – érvényesül Isten akarata. A mennyben nem lehet másként. Addig viszont nincs semmi esélyünk rá? – tehetjük fel joggal a kérdést. Dehogynem – válaszolhat bárki, aki a Bibliát ismeri. Jézus azt mondta a Lukács 17,21-ben: „az Isten országa közöttetek van!” Ez azt jelenti, hogy amennyiben a hívők megtartják Isten rendelkezéseit, akkor közöttük – és bennük – megvalósul az Isten akarata, ez által pedig az uralma, vagyis az országa.

Röviden tehát az Isten országa megvalósulhat itt, ezen a helyen is. Nem az számít, hogy hol vagyunk – templomban, hívő család otthonában, vagy akárhol máshol, hanem az, hogy a keresztyének úgy éljenek, hogy az Isten nevére dicsőség szálljon, azaz megvalósuljon az Ő uralma. Ez néha nehéznek tűnik, mert bizony olyan dolgokat kell vállalnunk, amelyek nem hoznak túl sok népszerűséget nekünk a világ részéről. Néha viszont gond nélkül megtehetnénk, és csak azért nem tesszük, mert hozzászoktunk a nehézségekhez. Szóval, ismerjük meg Isten akaratát és engedelmeskedjünk neki, hogy már itt a földön, s majd a mennyben is részesüljünk Isten országa – uralma – áldásaiból.

2. Isten akarata

Néha úgy érzem, hogy mindenki tudja, mit akar Isten. Magyarországon a focihoz és a politikához mindenki ért. Nyilván Argentínában sincs ez másként. És nyugodtan hozzátehetjük, hogy arra is számtalan önjelölt jelentkező akad, hogy megmondja, mi Isten akarata.

Volt olyan időszaka a keresztyénségnek – és sajnos van ma is olyan ágazata – amelyben egyes személyek maguknak vindikálták a jogot arra, hogy közöljék a többiekkel Isten akaratát. Egy dolog azonban elkerülte a figyelmüket, mégpedig az, hogy a Biblia Istene személyes isten. Nem népeké, nem nemzeteké, nem csoportoké, hanem egyéneké. Természetesen az egyének csoportokba – ha jobban tetszik, gyülekezetekbe – népekbe, nemzetekbe szerveződnek, de a mindennapos kapcsolattartás Istennel nem lehetséges közvetítőn keresztül. Nem bízhatok meg egy másik embert azzal, hogy mondja el a bűnvallásomat Istennek, és fogadja el helyettem a bűnbocsánatot. Ez lehetetlen. Sokan sajnálják. Én nem. Mert személyesen odamehetek Istenhez – Jézus Krisztusra hivatkozva – és vele rendezhetem el a bűneimet, az örömömet, a bánatomat. Bármikor odamehetek hozzá, nincs hivatali idő és nem fordulhat elő, hogy nincs térereje a telefonjának, vagy lemerült az akkumulátora. És mindent elmondhatok neki, nem kell szégyenkeznem előtte, mert szelíd, nem kell kapkodnom, mert türelmes.

És – ha már itt tartunk – személyesen kell megtudnom Isten akaratát. Legelsősorban azt, hogy mit akar velem kezdeni. Milyen feladatot bízott rám, mi a teendőm. Mert az úgy csak üres malaszt, hogy Isten akaratát cselekedni. Igen, amikor együtt vagyunk, és nincs mód arra, hogy lebontsuk egyénekre az Isten akaratát, akkor így fogalmazunk. De amikor azt mondom nektek más alkalommal, hogy cselekedjétek Isten akaratát, akkor arra bíztatlak benneteket – magamat is beleértve – hogy kutassuk azt, hogy mit akar Isten tőlünk. Mert ezen múlik az életünk. Mondhatod azt, hogy én komoly hívő ember vagy, rendszeresen jársz templomba, részt veszel a gyülekezet adminisztratív és anyagi terhei viselésében, de ha nem valósítod meg Isten akaratát, akkor mindez hiába van. És hogyan tudnád megvalósítani, ha nem ismered? Véletlenül – hát, ez elég kicsi hatékonyságot garantál…

Keresni, tudakozni, kutatni kell tehát Isten akaratát, és ehhez a két-, sőt több ezer éve jól bevált módszer a legjobb: imádkozás, Igetanulmányozás és a többi Krisztuskövetővel való közösség gyakorlása.

3. Itt, nálunk

Az egy csodálatos dolog, hogy az egyenként Istenhez kapcsolódó emberek közösséggé, gyülekezetté szerveződnek. Ha egy fa kidől a folyóparton és beleesik a vízbe, akkor a hullámok, az áramlatok ide-oda fogják vetni, beszorulhat sziklák közé, partra sodródhat, akár darabokra is törhet. Ha azonban összekötözik más ugyanilyen gerendákkal, és még kormánylapátot is tesznek rájuk, sőt, akad egy kormányos is, akkor a gerenda a társaival együtt épségben lehajózhat a célig. Nos, a gyülekezet sok szempontból olyan, mint a tutaj. Össze vagyunk kötözve és együtt törekszünk a cél felé. És talán néha nem tetszik, ahogy a kormányos megszabja az irányt, néha jobb lenne egy másik gerendával összekötve lenni, néha jó lenne a tutaj más részén elhelyezkedni. De ha a tutaj gerendái szabadon változtathatnák a helyüket, a tutaj szétesne. Ha a gerendák beleszólhatnának abba, hogy merre forduljon a kormánylapát, akkor talán soha nem jutnának egyetértésre, és nem érnék el a céljukat. Tehát testvéreim, néha el kell viselnünk egymást a cél érdekében. Hallgatnunk kell a kormányosra, azaz Jézus Krisztusra, és elfogadni azt, hogy Ő tudja, merre kell mennünk, és a lehetséges legjobb irányba fordít bennünket.

Egy kérdés mindig foglalkoztatott. Ha Isten adni akar, és nekünk csak el kell fogadnunk, akkor miért kell kérnünk? Mi értelme van az imádkozásnak, ha úgyis mindig minden Isten akarata szerint történik?

Nos, először is minden Isten tudtával történik, de nem minden az akaratával. Van némi mozgástere a Sátánnak is. Másodszor pedig Isten nincs rászorulva az imádságainkra, mi viszont igen. Nekünk szükségünk van arra, hogy imádkozzunk. Isten semmi új dolgot nem tud meg az imáinkból, csak azt, hogy hajlandók vagyunk végre megosztani Vele a dolgainkat. Azért van tehát szükség az imádkozásra, hogy kifejezzük, készen állunk elfogadni az imádságainkra adott választ. Beláttuk, hogy Isten segítségére kell bíznunk magunkat. Ennek remek példája az, amikor azt kérjük, valósuljon meg Isten országa és akarata közöttünk is. Hiszen ez rajtunk múlik. Isten mindent előkészített, hogy ez megtörténjen. De nekünk meg kell érnünk arra, hogy ezzel élni is tudjunk. Ezért imádkozzuk rendszeresen a Mi Atyánkban ezt a kérést. Tulajdonképpen ezt imádkozzuk: „Készítsd fel a szívünket és a gondolatainkat arra, hogy értékelni tudjuk a te akaratodat, és engedelmességünkkel megvalósítsuk a te Uralmadat magunk fölött.”

Befejezés

Amikor a Mi Atyánk imádság előkerül mindig igyekszem hangsúlyozni, hogy Jézus azt mondta: „Ti tehát így imádkozzatok!” nem pedig az, hogy „Ti tehát ezt imádkozzátok!” A Mi Atyánk egy csodálatos imádság, és jól tesszük, hogy minden egyes Istentiszteleten elmondjuk. De ha mondókává, kötelező (vagy megszokott) rituálévá válik, akkor elveszíti azt a funkcióját, amiért az Úr Jézus megtanította nekünk. Tehát ne csak arra használjuk, hogy hetente egyszer, vagy sűrűbben akár elmondjuk, hanem arra is, hogy mintaként egyéni imádságaink felépítéséhez is használjuk. Egészítsük ki bátran személyes gondjainkkal, örömeinkkel, és meglátjuk, hogy a 23 másodperc alatt elmondható Mi Atyánkat vezérfonalul használva sokkal többet és mélyebben imádkozhatunk.

Ámen!

Advent 2. vasárnapi Igehirdetés, 2007. december 9.

Buenos Aires, 2007. december 9.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Jakab 5,1-6

Textus: Jakab 5,7

Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap.

Cím: Az Úr eljövetele

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Amikor én katona voltam a nyolcvanas évek végén, ötszázharmincnégy nap volt a sorkatonai szolgálat. Pontosan megjegyeztem, mert már az elején beívódott a gondolataimba. Amikor bevonultam, mint kiskatona, rögtön megtudtam, hogy 534 napom van hátra a leszerelésig. Hogy a napok múlását számon kell tartanom, mert ezek határozzák meg az életet a laktanya falain belül, és amíg egyenruhát hordok, addig azon kívül is. A napok számontartására is sok érdekes mód kínálkozott, a katonák rengeteg időt eltöltöttek ezeknek az eszközöknek az elkészítésével és használatukkal. Ez volt a „centi” többféle különböző megjelenése. Az átlagos öreg katonát az a tudat éltette, hogy már csak x nap, és véget ér a katonaélet, és megkezdődik – folytatódik – az „igazi” élet.

Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell vallanunk, mi is annyi mindent várunk, hogy vége legyen! Várjuk, hogy véget érjen a hideg idő, és végre eljöjjön a nyár. Aztán, amikor folyik rólunk a víz, és alig bírjuk ki a forróságot, akkor várjuk, hogy véget érjen a meleg. A diákok és a tanárok várják, hogy vége legyen a tanévnek, utána a szülők várják, hogy vége legyen a vakációnak. Adventben is sokszor halljuk, hogy ez a várakozás időszaka.

Egyet azonban szem előtt kell tartanunk: az adventi várakozás egyszersmind készülődés is. Nem passzív várakozás, hanem aktív készülődés. Ahogy a földműves is várja az aratást, de nem ölbe tett kézzel, hanem az aratáshoz szükséges eszközök, szerszámok ellenőrzésével, javításával, az aratás előkészítésével. És türelemmel. Ezt kellene ma megtanulnunk Jakabtól.

1. A helyzet

Mai igénk szerzője Jakab apostol, az Úr testvére. Jézust, annak földi szolgálata alatt nem ismerte el Messiásnak, feltámadása után azonban meggyőződéses tanítványa lett. A jeruzsálemi gyülekezet vezető személyiségeként vezette az apostolok jeruzsálemi tanácskozását, mely Kr. u. 49-ben zajlott, s melyen Barnabás és Pál, mint az antiokhiai misszió képviselői vettek részt. Josephus arról tudósít, hogy 62-ben a zsidó főpap mártírhalálra ítélte.

Jakab levelének címzettjei anyagilag és lelkileg nehéz helyzetben, Palesztinán kívül élő zsidókeresztyének voltak. Nem értették, hogyan lehet az, hogy istenfélő keresztyén létükre szegények, súlyos megpróbáltatások között, sokféle igazságtalanság miatt szenvednek, ugyanakkor az őket sanyargató istentelen és embertelen gazdagok irigylésre méltóan élhetnek.

A megelőző részben a gazdagok elleni ítéletről beszél az apostol. Ezeknek a gazdagoknak az ítéletét a nekik kiszolgáltatott szegény munkások rovására elkövetett csalásaik teszik indokolttá. A kialkudott és megszolgált béreket nem fizették ki, hanem megtartották maguknak. A kisemmizettek, akik vállalt kötelezettségüknek eleget tettek, nem hiába fordulnak imádságaikkal Istenhez, Ő meghallgatja panaszukat, mert különös gondja van a szegényekre (2:5) s arról is gondoskodik, hogy az embertelen csalók ne meneküljenek meg haragja tüzétől. Mivel Isten az ítéletben mindenkit a szeretetről számoltat el, a gazdagok pedig kirívóan szeretetlenek, ítéletük mindennél biztosabb. A gazdagok bűnét súlyosbítja az, hogy a bűnös módon elcsalt pénzt esztelen pazarlásuk, dőzsöléseik költségeire használják.

Nos, nekünk, mint keresztyéneknek nem 534 napunk van hátra a szabadulásig. Hogy mennyi, azt nem tudjuk, az Úr nem kötötte az orrunkra. De azt tudnunk kell, hogy minden egyes nappal kevesebb és kevesebb. Mi is levághatunk a centinkből minden este egy darabot, csak azt nem tudjuk, hogy milyen hosszú volt eredetileg. A jeleket azonban láthatjuk.

2. A jelek

Jakab apostol a földművelőt hozza elénk példaként. Nyilván jól ismerte a földművelés gyakorlatát, hiszen abban az időben a mezőgazdaság sokkal közelebb volt a mindennapi élethez. Mára már nagyon eltávolodott, leggyakrabban már csak feldolgozott állapotban találkozunk az ennivalónkkal. De ennyit még egy születésétől városban nevelkedett ember is megért. A földműves szánt, vet, gondoz, arat. Egyik munkafázist sem lehet kihagyni, és mindennek megfelelő időben kell történni. Egy mesében a főhős répát ültetett, és amikor kihajtott, mindennap kihúzta a répákat a földből, hogy lássa, elég nagyok-e már. Mondanom se kell, nem értek be a répái. A türelem tehát fontos dolog. Intő példa a gyülekezetnek: az idővel, a napokkal jól kell gazdálkodni, a testben hátralevő időt jóra kell felhasználni. Nemcsak a gazdagoknak, hanem a gyülekezet szegény tagjainak is van elég bűnük, amiből meg kell térniük. Különösen a gyülekezet tanítóinak, az igehirdetőknek kell jobban megbecsülniük a szolgálat alkalmait: úgy gondoljanak s úgy készüljenek mindegyikre, mintha bizonyosan az lenne az utolsó alkalom, utolsó lehetőség a szolgálatra, a gyülekezet építésére, a környező társadalom és az egész embervilág szolgálatára.

A jelek ugyanis arra valók, hogy az ember tudja, hol jár az időben. A földműves, hogy milyen munkák esedékesek, a keresztyén pedig, hogy milyen munkák esedékesek. Hogy mi az, amit épp most meg kell tennem. Amikor Jakab arra inti a keresztyéneket, hogy türelemmel várjanak, az arra vonatkozik, hogy imádságaikra a válasz megadatott, de idő kell ahhoz, hogy az embervilágban azok eredménye megjelenjen. Erre kell türelemmel várniuk. Cselekedniük azonban az Isteni útmutatásnak megfelelően folyamatosan és azonnal kell, hiszen Isten szava nem késlekedik, azonnal eljut minden érintetthez.

3. Az eső

Izraelben az esős időszak októbertől áprilisig, a száraz évszak májustól októberig tart. A korai eső októberben és novemberben hull, fellazítja a nyáron kiszáradt, kemény talajt, hogy vetni lehessen, ezért nem szabad nagyon sűrűn és nagy cseppekben esnie, ömlenie. A hideg téli eső decemberben és januárban esik. Ez elsősorban a vízellátást szolgálja, és hordalékával megtermékenyíti a völgyeket. E két esőzés közt kezdődik a vetés, és februárig tart. A késői eső pedig márciusban és áprilisban esik, napsütéssel váltakozik, ez a jó terméshez elengedhetetlen. Az esőnek ilyen kedvezőtlen megoszlása miatt külön neve volt a korai (őszi) esőnek (jóreh), és a kései (tavaszi) esőnek (malkós) is.

A mi számunkra az Advent – nem csak a karácsonyt megelőző négy hét, hanem az Úr visszajövetelére való készülés – egy ilyen aratási ciklus lehet. Amelyben nekünk meg kell tennünk a ránk váró feladatot, mert az Úr hiába küld esőt arra a földre, amely nincs megfelelően felkészítve.

Isten a kezdeményező, ő adja a korai esőt, amely fellazítja a talajt. De ezután nekünk kell felszántanunk a földet és elvetni a magot. Ez után ismét Isten munkája következik: ő fogja az elvetett magocskát táplálni, növeszteni, egész addig, amíg el nem jön az aratás, mert az már megint a mi feladatunk. És közben sincs lazsálás, hanem készülődés a következő munkafolyamatra.

Kedves Testvéreim!

Nem gondolom, hogy egy egységes vetési-aratási ciklusban lenne minden keresztyén. Szerintem közösségek, gyülekezetek, de egyének között is lehet eltérés. Isten mindannyiunknak személyre szabott feladatot, szolgálatot ad. Egyet azonban szívem mélyéből teljes bizonyossággal állíthatok: a ránk bízott feladatot el kell végeznünk, méghozzá az Úr naptára szerint. Amikor tapasztaljuk, hogy az Isten valamilyen módon előkészít egy felebarátunkat, testvérünket arra, hogy befogadja az Isten Igéjét – mint ahogy a korai eső fellazítja a talajt -, legyünk készen arra, hogy igei bizonyságtételünkkel, hitünkkel, segítségünkkel elvessük a szívébe a magot. Aztán hagyjuk, hogy Isten elvégezze az ő lelkében és szellemében azt a munkát, amit csak ő tud. Közben készüljünk arra, hogy learassuk a termést, azaz az Isten által végbevitt változások nyomán feltörő lelkesedést, szeretetet, örömöt a megfelelő módon gyümölcsöztesse felebarátunk, és ezzel a Krisztus közösségének hűséges tagjává váljon. Azok az emberek, akik találkoznak Istennel, megtérnek, túlcsordul belőlük a szeretet és eljönnek hozzánk, s mi készületlenül fogadjuk, akkor ezek máshová fognak menni, mások fogják learatni a termést. Remélhetőleg más evangéliumi keresztyének. De ha a szekták, akkor nagyon nagy a baj. És ha mi nem végezzük el a feladatunkat, akkor senki nem fogja helyettünk. Vagy ha mégis, akkor az nem a mi munkánk lesz, tehát nem feleltünk meg az Isten által ránk bízott küldetésnek.

Befejezés

Advent az Úr eljövetelének ünnepe. Készülnünk kell, mint a vetés és aratás között lévő földművesnek. Tudjuk, mit vetettünk és hova. Most van még kegyelmi időszak, amikor lehet igazítani a vetésen. Ha megkésve is, de helyrehozhatunk pár elhibázott döntést, beszélhetünk Krisztusról néhány embernek, valószínűleg nem késő még. De ne feledjük, soha nem tudhatjuk, mennyi időnk van még a cselekvésre.

Legyen az Adventünk ebben az esztendőben számvetés és a feladatokkal való szembenézés időszaka. Tegyük meg, amit Isten parancsol nekünk és készüljünk az előttünk álló feladatokra nem kevésbé, mint az Ő második eljövetelére. Ehhez is csak azt kell tennünk, hogy figyelünk az Isten szavára.

Ámen!

Advent 1. vasárnapi Igehirdetés, 2007. december 2.

Buenos Aires, 2007. december 2.

Írta Tóth L. Kristóf

Lekció: Máté 25,34-46

Textus: 1Korinthus 11,26

Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön.

Cím: Az Úr halála

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Mai igénk – ezt nyilván jól tudjátok mind – az úrvacsora szereztetési igéi közül származik. Ezeket a gondolatokat szoktuk felolvasni minden alkalommal, amikor az Úr asztalához járulunk, azért, mert Pál apostol évezredekig érvényes bölcsességgel fogalmazta meg, mi az úrvacsora lényege. Ma tehát ezek közül a mondatok közül szakítunk ki egyet.

Advent első vasárnapja van ma, most gyújtottuk meg az első gyertyát az adventi koszorún. Az első adventi koszorút különben 1860-ban, kevesebb mint másfélszáz éve egy hamburgi lelkész, Johann Hinrich Wichern készítette. Ő a XIX. század egyik neves német egyházférfiúja volt, a német evangélikus belmisszió létrehozója. Egy óriási fenyőkoszorút függesztett a mennyezetre és 24 gyertyát tett rá, utalva ezzel az ünnep valamennyi napjára. Ez a szokás azonban úgy módosult az idők folyamán, hogy a gyertyák száma 4-re csökkent, azaz ma már az adventi vasárnapok számát jelöli. Az adventi koszorú pedig a XIX. századtól kezdve nagyon elterjedt szerte a világban, és egyre többek számára vált a karácsonyt megelőző időszak nélkülözhetetlen díszévé.

Az advent szó eljövetelt jelent, ebben a négy hetes, a karácsonyt megelőző időszakban az kell(ene) járjon a fejünkben, hogy Jézus Krisztus eljön. Eljött kétezer (egész pontosan kétezer-hét) évvel ezelőtt, amikor megszületett Betlehemben, ezt ünnepeljük karácsonykor, és el fog jönni a maga idejében, erre készülünk az egyházi év minden napján. Az előbbi – a karácsony – egy biztos időpontot jelent minden évben, és pontosan tudjuk azt is, mennyi idő telt el az első karácsony óta (időszámításunk kezdőpontja Krisztus születése), az utóbbi, az Úr második eljövetele pedig a jövő bizonytalan ködébe vész. Nem tudjuk mikor következik be, és nem is fogjuk tudni soha, csak amikor már bekövetkezett.

Arról már többször esett szó, hogy a bibliai ünnepek egymással kapcsolatban hordozzák az igazi értelmet, mondanivalót. Nem csak, sőt, nem elsősorban időrendben. Mert a karácsony mást mond nekünk úgy, hogy tudjuk, Jézus felnőtt, szenvedett, meghalt és feltámadt, és megígérte visszajövetelét az övéiért. És Pál szavai is más értelmet nyernek, ha tudjuk, Jézus feltámadt a halálból.

A keresztyének feladata Krisztus halálát hirdetni, amíg eljön. Ezt nézzük meg három részben a következőkben:

1. A Úr halálát hirdetni

Valakinek a halálhírét továbbítani – ez nem a legkellemesebb feladat. Ha valaki meghalt, akkor mindenképpen valamiféle szomorúságot hagy hátra, még akkor is, ha úgy mondjuk: szép élete és szép halála volt. Mindenképpen érzünk fájdalmat, mert hiányozni fog az, aki nincs többé. A tanítványok, amikor elszakadtak Krisztustól a Gecsemáné kertben, majd később, amikor tudomásukra jutott Jézus halála, gyászba borultak. Fájlalták a veszteséget, amit szenvedtek. Később azonban, amikor tudomásukra jutott Jézus feltámadása, majd találkoztak is a feltámadott Úrral, akkor összeállt a kép, és a fájdalmat elfújta az öröm szele. Nem azért, mert azt hitték volna, hogy Jézus mégse halt meg, hanem mert tudták, meghalt és feltámadt.

Az Úr Jézus halálának hirdetése nem egy gyászhír továbbadása. Ha az lenne, akkor a keresztyénség évezredes története a szomorúságról szólna, és minden vasárnap gyászolni gyűlnénk össze – ha egyáltalán még összegyűlnénk. Az úrvacsora pedig, melynek szereztetési igéjében találjuk a felszólítást, halotti tor lenne.

De ezek egyike sem igaz – nem lehet igaz egy élő gyülekezetre. Mert mi az élő Krisztust hirdetjük. Tehát nem engedelmeskedünk Pál intésének, hogy Krisztus halálát hirdessük? De igen. Csakhogy van némi különbség abban, hogy azt hirdetjük-e, hogy Krisztus halott, vagy azt, hogy halott volt de most él, mert feltámadt.

Ugye, mekkora különbség? Nekünk az a feladatunk, hogy elmondjuk az embereknek: Isten annyira szerette őket (és persze minket is), hogy Jézus Krisztus meghalt helyettünk. Majd pedig feltámadt. A Krisztust nem ismerő embernek előbb azt kell megértenie, hogy Jézus Krisztus valóságosan meghalt, a fizikai halál állapotába került, mégpedig azért, hogy a mi bűneinkért járó büntetést elhordozza, betöltse. E nélkül nem lett volna teljes a megváltás. Majd pedig az kell eljusson az ember szívéig, hogy feltámadt. Ha elhanyagoljuk Krisztus halálának hirdetését, akkor a nem hívő emberek gondolatában a feltámadás nem kerül a helyére!

Persze hogy hirdetni tudjuk, ahhoz nekünk magunknak is tudnunk, hinnünk kell. Ezért nem gyerekjáték az úrvacsora. Ezért fontos, hogy tudjuk, mi történik az úrvacsorában, mielőtt beállnánk a sorba venni a kenyeret és a bort. Röviden tehát az történik az úrvacsorában, hogy azzal, hogy magunkhoz vesszük az Úr jelképes testét és vérét, közösséget vállalunk a valóságos testével és vérével, azaz elfogadjuk, hogy az Ő kiontott vére elmossa a mi bűneinket. Azzal tehát, hogy tudatosan részt veszünk az úrvacsora sákramentumában, hirdetjük, hogy Krisztus értünk is meghalt. Azzal pedig, hogy bizonyságot teszünk más emberek előtt arról, hogy mit tett értünk Krisztu, hirdetjük, hogy őértük is meghalt. A két résszel együtt engedelmeskedünk Pál tanításának.

2. Amíg eljön

Nem, nem örök időkre szól a megbízás, amelyet Pál az úrvacsorázó keresztyének feladatául tűzött ki. Csak egy időszakra. Az úrvacsorázástól (a konfirmációtól) az Úr eljöveteléig. Az első úrvacsoravételtől, azaz a konfirmációtól kezdve a felnőtt egyháztagnak feladata az Úr halálát hirdetni. Sőt, nem csak azoknak, akik egy adott alkalommal veszik is Krisztus testét és vérét, hanem mindenkinek, aki a gyülekezetből jelen van. Mert Pál szavai a szereztetési igében hangzanak el, az úrvacsorai liturgia legelején, amikor még mind együtt vagyunk, azok is, akik felkészítették magukat az úrvacsorára és azok is, akik nem. Egyetemes felszólítás tehát ez, akár úrvacsorázik valaki egy alkalommal, akár nem.

Az Úr eljövetele küszöbön áll. Nem tudjuk ugyan, hogy mikor történik meg, de a jelek azt mutatják, hogy lehet, hogy hamarosan, de mindenképpen tudnunk kell, hogy bármikor bekövetkezhet. Tehát keresztyénként minden lehetséges alkalommal hirdetnünk kell az Úr halálát, mégpedig azért, hogy mindazok, aki még nem hallották, vagy hallották, de nem értették meg, hallják és értsék. Hogy meglegyen a lehetőségük arra, hogy a döntéshez szükséges információk birtokába jussanak. Sajnos azt kell lássuk, hogy sokan nem hallgatnak Isten szavára. Rengetegen vannak, akik nem hiszik el, hogy Krisztus szereti őket is. Nem képesek belátni, hogy bűnöket követnek el, és a vesztükbe rohannak. És sajnos úgy néz ki, hogy ezeknek az embereknek a számát nem lehetséges nullára szorítani. Arra azonban van lehetőség, hogy minimalizáljuk. Ebben pedig akkor tudunk az Úr munkatársai lenni, ha hirdetjük az Ő halálát minden lehetséges alkalommal.

Tedd fel magadnak a kérdést – és magadban válaszolj is rá – mikor hirdetted utoljára, hogy Krisztus meghalt a bűneidért? Még soha? Egy évnél régebben? Egy hónapja? Tegnap? Nem érdekes. Elmúlt. Ha őszintén bánod, hogy túl régen, az Úr már megbocsátott. De most tedd fel magadnak azt a kérdést is, hogy mikor fogod hirdetni, hogy az Úr meghalt a bűneidért? Soha? Majd egy év múlva? Jövő hónapban? Vagy a legelső adandó alkalommal? Elmondod annak az embernek, aki elsőként az utadba kerül, hogy Jézus Krisztusban akkora a szeretet, hogy az élete sem volt túr drága ár a te életedért? És hogy ezt bárki elmondhatja magáról, mert Krisztus mindenkit egyformán szeretett?

3. A vége

Szeretnénk a lehető legkisebbre szorítani azoknak a számát, akik a végén a kárhozatra jutnak, ezért hirdetjük az Úr halálát és persze a feltámadását is, minden lehetséges alkalommal és módon. Ez nem azt jelenti, hogy elindulsz a Floridán a Retiro felé délben, és minden szembejövőnek elmondod, hogy Krisztus meghalt érte is. Ez egyrészt lehetetlen, másrészt felesleges. A Krisztus halálának hirdetése azt kell jelentse, hogy az utolsó pillanatig kész vagy rá, hogy akár életeddel is bizonyságot tégy róla. Hogy amikor módod adódik rá, mert valakivel találkozol, akinek a szemében hiteles vagy, aki hallgat rád, aki éppen rád szorul, annak meg tudod mutatni Krisztus szeretetét.

Lehet, hogy nem szavakkal, hanem egy mosollyal, simogatással, egy kinyújtott kézzel, egy öleléssel. De végig. Az életed végéig, vagy az Úr Krisztus eljöveteléig. Mert ezt tanítja a Biblia: az Úr halálát hirdetni, amíg eljön. Amíg eljön a felhőkön mindazokért, akik életben vannak, az 1Thesszalonika 4,17 és következő versekben leírtak szerint, vagy érted abban a pillanatban, amikor végleg lehunyod testi szemeidet.

Ez egy csodálatos dolog, és én azt kívánom magamnak, hogy utolsó leheletemig képes legyek Krisztus halálát hirdetni azoknak, akiknek meg kell menekülniük a kárhozattól.

Befejezés

Krisztus halálára gondolva örvendezni van okunk. Két okból is. Egyrészt, mert az Ő halála árán szabadulhatunk meg a bűneinkért járó büntetésből, másrészt pedig, mert nem maradt halott, húsvét hajnalán feltámadt, és ezzel legyőzte a halált is. Úgyhogy ne gyászoljuk Krisztust! És azok miatt se szomorkodjunk, akik még nem értették meg, hogy Krisztus halála az életet jelentheti a számukra, hanem engedelmeskedve a Biblia szavának, hirdessük ezt!

Ámen!