Prédikáció 2006. október 29.

Lekció: Lukács 4,16-30

Textus: Márk 6,1-6

Jézus akkor eltávozott onnan, a hazájába ment, és követték a tanítványai is. ²Amikor azután eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és álmélkodva így szóltak: „Honnan veszi ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és miféle csodák ezek, amelyek keze nyomán támadnak? ³Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is?” És megbotránkoztak benne. ⁴Jézus pedig így szólt hozzájuk: „Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában.” ⁵Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve - meggyógyított. ⁶Csodálkozott is hitetlenségükön. Majd sorra járta a környező falvakat, és tanított.

Cím: Honnan adatott a bölcsesség?

Bevezetés

Volt már veletek olyan, hogy valamit már sokadszor, vagy akár csak másodszor hallottatok, és azon csíptétek magatokat, hogy nem figyeltek oda? Még Magyarországon, autóvezetés közben az Info Rádiót hallgattam, ahol negyedóránként mondanak híreket. Egyszer, amikor hazaértem egy hosszabb útról, észrevettem, hogy már nem is figyelek oda a hírekre, mert már hallottam azokat, nem is egyszer. Ugyanígy veszítik el a figyelemfelkeltő erejüket a tiltó vagy figyelmeztető táblák, kiírások is idővel. És valószínűleg pont ez az is, ami miatt hiába mondok el fontos dolgokat a hirdetésekben. Amit úgy vélünk, hogy már jól ismerünk, az előtt bezárjuk érzékszerveinket, mert azt képzeljük, hogy semmi újat nem tartalmaz.

Miután a Genezáreti-tó partján fekvő Kapernaumban egy Jairus nevű zsinagógai elöljáró 12 éves kislányát feltámasztotta, és egy tizenkét éve vérfolyásos asszonyt meggyógyított, Jézus szűkebb pátriájába, Názáretbe ment. Bár effektív megszületése a júdai Betlehemben ment végbe, Jézus hazájának – ha úgy tetszik, szülőfalujának – a Galilea közepén fekvő Názáretet kell tekintenünk. Itt éltek szülei, rokonai, mindazok, akik tanúi voltak élete első harminc-egynéhány évének. Akik látták kisgyerekként a többiekkel a homokban játszani, akik látták, hogyan kezd felserdülvén bekapcsolódni apja ácsműhelyének munkájába. Mert Jézus is volt gyerek, játszott, fára mászott, bogarakat gyűjtött, iskolába járt, majd felnövekedvén munkába állt, gyalult, kalapált, faragott. A korabeli ács ugyanis sokkal többféle munkafolyamatot el tudott végezni. Egyszerre volt ács, kőműves és kovács is, ha kellett. Jézus nevelőapja, József pedig ács volt, tehát az ifjúnak is az ő műhelyébe kellett beállnia. Megtanulta, hogyan kell olyan igát készíteni, amely megkönnyíti az igavonónak a teher viselését, hogy később hitelesen hangozhasson a szájából, hogy „…az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” (Máté 11,30). Sokszor elfelejtjük, hogy Jézus nem harmincéves korában a mennyből érkezett közénk, hanem csecsemőként született e földre. Bár születésének körülményein kívül élete első tizenkét évéről, majd az ezt követő tizennyolcról a Biblia semmit nem ír, Jézus ez alatt az idő alatt is élt! Ekkor gyűjtötték be a názáretiek mindazt az információt, ami alapján megítélték őt.

Vajon mi okozta az ámulatot, és mi az elutasítást? És mi mit tanulhatunk meg ebből?

Az ámulatot okozó bölcsesség

Az első században, azaz Jézus korában, de még inkább a keresztyénség világméretű elterjedésének az idején a filozófia volt a tudományok csúcsa. Nagyon kedvelték az emberek a bölcs beszédet, keresték az alkalmat, hogy vitázzanak másokkal és tanuljanak azoktól, akik okosabbnak, olvasottabbnak, bölcsebbnek bizonyultak náluk. Nem csak Rómában, Athénban és a görög műveltségű városokban töltötték ezzel szívesen az időt az emberek – a korabeli társadalmi viszonyoknak megfelelően szinte kizárólag a férfiak – hanem a Kelet minden területén. A zsidó emberek egyébként is a Könyv népének tartották és tartják magukat, és sokra becsülik az okos férfiak eszmecseréjét. Szerettek új dolgokról hallani messziről jött és sokat látott embertől. Talán ezért vették szívesen, hogy a sok-sok mérföldet megtett fiatalember, Jézus hajlandó volt beszélni a zsinagógában. Nyilván azt várták, hogy beszél majd arról, amit bölcs jeruzsálemi rabbiktól hallott, vagy arról, amit az ország távoli vidékein jártában-keltében tapasztalt. Esetleg olyan dolgokról, amelyek majd beszédtémává válhatnak a televízió nélküli estéken. Érdekfeszítő, izgalmas, színes beszámolót vártak Jézustól.

Ehhez képest valami mást kaptak. Olyan mély bölcsességet, amely nem fért el a názáreti zsinagóga szűk falai között. Nem azért, mert az épületet túl kicsire méretezték, hanem azért, mert a benne lakozók szíve nem volt elég nagy ahhoz, hogy befogadja. Jézus nem szokásos dolgokról beszélt, hanem hirdette az Örökkévaló csodálatos dolgait. Új nézőpontba helyezte a bibliai próféciákat, a bekövetkezett eseményeket, és rávilágított arra, hogy miért jutott el a világ odáig, ahol akkor volt, és hogy mi módon lehet megmenekülni a biztos pusztulástól.

A megbotránkozás

Lukács evangéliumának párhuzamos részéből – ami a lekcióban elhangzott – megtudjuk, hogy az Úr Jézus az Ézsaiás próféta könyvéből olvasta fel a 61. fejezet első két versét, majd pedig önmagára vonatkoztatta azt. Eddig nem is volt semmi baj vele, de amikor Jézus szóba hozta mindezt, ami Kapernaumban történt, a názáreti vezetők szíve megkeményedett. Ez volt az oka megbotránkozásuknak. Az, hogy egy közülük való ember, akit jól ismertek, máshol csodát tesz, otthonában fedd. Mintha előre tudta volna Jézus, hogy nem fogják elfogadni Őt Názáretben. Túl jól ismerték, és Ő is túl jól ismerte őket.

Látod, testvérem, te is felkaptad a fejed az előbb, mert olyan dolgot mondtam, amiről nem szokás beszélni. Hogy Jézus volt gyerek és dolgozó ifjú, mielőtt szolgálatba állt volna, és megkezdte volna igehirdető, gyógyító és tanító szolgálatát, melynek koronája a kereszthalál és a feltámadás volt. Többek számára botrányos dolog volt, hogy Jézus bölcsnek mutatkozott, hiszen a szemük láttára nőtt fel. A názáreti zsidók nem tudták elképzelni, hogy az Örökkévaló egy ács fia képében küldje el a Messiást. Ők valamilyen csodálatos jelenés közepette a földre szálló Megmentőre számítottak, és amikor szembesülniük kellett – volna – azzal, hogy bizony olyan szólja a szabadító igéket, akit régtől ismernek, bezárkóztak. Elutasították a lehetőséget, hogy felnyíljon a szemük arra a csodára, amely sokszor nem látványos, de minden esetben életet átformáló és halálból kimentő.

Meghallgatták, hogy Jézus felolvassa a jól ismert és sokszor hallott ézsaiási próféciát, de arra már nem volt türelmük, hogy kivárják, mit akar mondani vele kapcsolatban. Az új, a szokatlan, a más nem kellett már, mert az kizökkentette volna őket a jól megszokott és bejáratott vallásosságukból.

Az akadály

De vajon te hajlandó vagy-e arra, hogy meghallgasd az örömhírt? Olyan helyen, ahol már ötven éve hallgatod a prédikációkat? Olyantól, aki fele, harmad vagy negyedannyi idős, mint te? Vagy védekezésül az ige meghallásából fakadó következményektől inkább bezárkózol? Lehet, hogy azért nem engeded magadhoz közel az Úr Jézust, mert túl régen és túl jól ismered már azokat, akik erről beszélnek, túl rég óta és túl sokszor hallottad már a Bibliáról szóló tanúságtételt, és befogod a füledet?

Úgy jársz, mint a názáreti zsidók. Jézus nem lesz képes arra, hogy csodát tegyen, hogy gyógyítson, hogy szabadítson. Ő ugyanis úriember, nem kényszerít rá senkire semmit. Hatalma meglenne hozzá, hogy erővel is véghezvigye, amit akar, de nem fogja megtenni.

Csodálkozol és meg vagy sértve, hogy az életedben nem történtek, nem történnek nagy csodák? Hogy nem gyógyultál meg? Hogy nem került el sok megpróbáltatás? Hogy sok-sok küszködésben volt és van részed? Nos, nem lehetséges, hogy nem engedted meg Jézusnak, hogy belépjen hozzád és végigmondja a mondanivalóját? Hogy azokra az emberekre néztél, akik elhozták Jézusról a hírt, és mivel ők nem voltak számodra hitelesek, mert messziről jöttek, városból és túl fiatalok, vagy mert kisgyerek koruk óta ismered őket, és tudod, milyen tévutakon jártak, vagy mert még pár évvel ezelőtt is messziről elkerülték a templomnak még a táját is, míg te vasárnapról vasárnapra ott ültél?

Ha az igazi Jézusra vagy kíváncsi, és nem egy szentképre vagy oltárfestményre, akkor meg kell hallgatnod Őt, aki manapság az ő szolgái révén szól hozzád. Ne azt nézd, hogy a szolga lelkész-e vagy kőműves, férfi-e vagy fiatal lány, magyar vagy külföldi, diplomás vagy tanulatlan, hanem arra figyelj, amit rajta keresztül Jézus mond neked és csak neked.

Jézust megakadályozta az emberek hitetlensége abban, hogy Galileán végigsöpörjön egy ébredés. A nálunk már nagyon-nagyon várt ébredést vajon nem az akadályozza-e meg, hogy az emberek – köztük sokszor mi magunk – nem figyelünk oda az Úr Jézusra, csak azért, mert azt gondoljuk, hogy már elég jól, sőt, túl jól ismerjük Őt.

Hittanosok mindig csodálkoznak, amikor a kátékönyvben azt olvassák, hogy I. Rákóczi György fejedelem 12-szer olvasta el a Bibliát. De sokan rá is jönnek, miért. Mert Isten Szavát nem lehet kiolvasni! Soha nem lehet a végére érni, és azt mondani, hogy már mindent tudok.

Befejezés

Vajon, ha ma megjelent volna Jézus itt közöttünk, és felolvasta volna az Ézsaiás 61,1-2-t, mi lett volna a reakciónk? Egy történetet hadd mondjak el befejezésül! Egy koldus közeledett a templom ajtajához, remélve, hogy az istentiszteletről kitóduló hívektől kap pár fillért. De észrevette, hogy a templom lépcsőjén már ül egy rosszul öltözött, szakállas férfi szomorúan. Együttérzően megkérdezte tőle: Te is alamizsnára vársz? A férfi így felelt: Nem, én be akartam menni, de kidobtak. Hát ki vagy te? –kérdezte a koldus a másikat. A Názáreti. – jött a válasz.

Nehogy kizárjuk Jézust, mert nem felel meg a magunknak kialakított képnek!

Anyák Napja (Dia de las Madres)

Május első vasárnapja az Anyák Napja – legalábbis az északi féltekén. Mivel nálunk, Argentínában a tavasz fél évvel eltolódva kezdődik, így itt ezt az ünnepet október – vagyis délen a csillagászati tavasz első teljes hónapja – tizenötödik napján tartják. Amerika felfedezésének ünnepe (október 12) miatt ez ráadásul hosszú hétvége is lett. Argentínában az ünnepeket rakják át, hogy a hétvégéhez lehessen őket csatolni, így az október 12-i ünnep október 16-án van. Az Anyák Napja (Dia de las Madres) itt is virággal és ajándékozással jár együtt. Az óvodában is készülnek a gyerekek édesanyjuk megajándékozására.

A Gyülekezetben megható kis ünnepséggel készültünk erre az alkalomra, bár tudtuk előre, hogy a hosszú hétvége miatt jóval kevesebben lesznek a megszokottnál. A lelkésznő betanított két kis anyáknapi verset a kislányának, és beszerzett egy-egy szál szegfűt minden édesanya számára. Az Igehirdetés után Ágota kiállt az úrasztalához, és elszavalta a verseket, majd egy-egy puszi kíséretében átadta a virágokat a jelen lévő asszonyoknak. Egy virágot elküldtünk a Gyülekezet közszeretetnek örvendő, 100. életévét taposó legidősebb tagjának, Schirl Ilonka néninek, jókívánságaink keretében.

Prédikáció 2006. október 15.

Lekció: Jel 21,1-17; 22,12-21

Textus: Márk 2,18-22

János tanítványai és a farizeusok tartották a böjtöt. Odamentek Jézushoz, és így szóltak hozzá: „Miért böjtölnek János tanítványai és a farizeusok tanítványai, a te tanítványaid pedig miért nem böjtölnek?” ¹⁹Jézus ezt mondta nekik: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Addig, amíg velük van a vőlegény, nem böjtölhetnek. ²⁰De eljön az a nap, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor azon a napon böjtölni fognak. ²¹Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás kitépne belőle, az új a régiből, és még csúnyább szakadás támadna. ²²És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert szétrepesztené a bor a tömlőt, s odalenne a bor is, a tömlő is; hanem az újbor új tömlőbe való.”

Cím: Lakodalom vagy temetés?

Bevezetés

Nem keresztyén családban nőttem fel – ezt a legtöbben tudják már rólam. A böjttel annyiban kerültem kapcsolatba, hogy a hitét utolsóként gyakorló dédnagymamám – ő római katolikus volt egyébként – még kilencvenévesen is böjtölt, holott nem lett volna már kötelező neki a katolikus egyház szabályai szerint. Ő azonban ragaszkodott hozzá, és ezért többektől feddő megjegyzésekben volt része. Húsz éves voltam már, amikor kapcsolatba kerültem egy keresztyénnel, aztán többel, később egy ificsoporttal, majd egy református gyülekezettel, végül pedig az Úr Jézussal. Eleinte azzal kísérleteztem, hogy megjobbítsam az életemet, mert éreztem, hogy nem olyan, amilyennek Isten szerint lennie kellene. Különböző dolgokról – bűnös vagy kínos szokásokról – lemondtam, más dolgokat – imádkozás, Bibliaolvasás – beemeltem a mindennapi életembe. Úgy képzeltem, hogy az így jó. Egy idő után azonban kezdett kiderülni, hogy ez így nem stimmel. Az új dolgok kezdtek konfliktusba kerülni a régi életem kereteivel, a környezetem elvárásaival, de még saját gondolkodásmódommal is. Próbáltam újabb helytelen dolgokat kizárni mindennapjaimból, és újabb helyesnek vélteket az életem részévé tenni, próbáltam újabb és újabb irányból megközelíteni Istent. Nem sokkal később ezek a próbálkozásaim is kudarcot vallottak. Nem tudtam ott és úgy folytatni, mert éreztem az elmélet (a Biblia) és a gyakorlat (a mindennapi életem) közötti ordító különbséget. A legijesztőbb az volt, hogy ebből a különbségből a körülöttem élők vajmi keveset érzékeltek. Eljutottam arra a pontra, ahol nem lehetett már tovább foltozgatni, hanem teljesen újat kellett kezdeni.

Éppen ezekben a napokban, hetekben, amikor ilyen problémákkal küszködtem, került elő ez a mai ige a régi és új posztó, illetve az újbor és a régi tömlő közötti konfliktusról. A gyülekezetben, ahová akkor jártam, két csoport között volt nézeteltérés a gyülekezet jövőjével kapcsolatban. Az egyikhez tartozók úgy akarták folytatni, ahogy az előző rendszerben volt, míg a másikhoz tartozók ki akarták használni a rendszerváltozás nyújtotta lehetőségeket. Számomra azonban nem ez volt akkor igazán a lényeges, hanem hogy az egyik lelkész erről az igéről prédikált, és megértettem, hogy nem foltozgatásra, nem javítgatásra van igazán szükségem, hanem teljesen új kezdetre. Ahogy a 2. Korinthusi levélben, az 5. fejezet 17. versében írja Pál: Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre! Megértettem, hogy gyökeresen le kell számolnom a múltammal, és nem csak új lapot, hanem új életet kell kezdenem. Nem úgy, mint szilveszterkor szokás, hanem teljesen és véglegesen meg kell újulnia az életemnek. Meghoztam a döntést, ami addig volt azt – szintén Pál szavaival élve – kárnak és szemétnek ítéltem (Filippi 3,7-8) és teljesen újat kezdtem.

Ez az életem immár Krisztusban van: Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. (Galata 2,20)

1. Megújítás

Az élet gyökeres megújításának kezdete a megtérés, az az alkalom, amikor az ember felismervén bűneit és élete csődjét, Jézustól kér és kap segítséget. Ha a megtéréseddel irányt próbálsz módosítani, akkor soha nem érsz célt. Ha javítgatni akarsz az életeden, akkor az csak toldozott-foldozott lesz, amely nem a mennyben ér célt. Ha a mindennapjaid egy-egy kis területét engeded át az Úrnak, akkor úgy teszel, mint ha új foltot varrnál a régi ruhára. Ha Jézus Krisztust a régi életedbe akarod beszuszakolni, akkor úgy teszel, mint aki az új bort a régi tömlőbe tölti. Szakadás, repedés, kár lesz a következménye. Ha nincsen valaki felkészülve arra, hogy a régi életét a szemétdombra dobja azért, hogy megkaphassa az újat, ha csak vendégként hívja be az Úr Jézust az életébe ahelyett, hogy mint tulajdonost engedné be, akkor bizony nagyon valószínű, hogy az élete széthullik. A régi, bűnökkel telit már nem tudja folytatni, az újat, aminek során Jézus nyomában kellene járni, nincs ereje elkezdeni. Ebből lesz könnyen pszichiátriai kezelés, vagy az Isten vádlása, holott Ő az, aki végképp nem tehet semmiről. A megoldás azonban arra, hogy a két szék között a pad alá szindrómát elkerüljük, nem az, hogy inkább maradok a régi életemnél a bűnökkel és rabszolgaságban, hanem az, hogy a szakadékon – akár a keskeny pallón egyensúlyozva is – átkelek, hogy Jézussal lehessek.

Mi a megoldása a régi/új posztó, illetve bor és tömlő kérdésének? Az, hogy nem lehet kétfelé sántikálni. Ha elhatároztad, hogy újat kezdesz, akkor egészen újat kell kezdened. Ha rájöttél, hogy az életed a rárakódott bűnök tömkelege miatt nem javítható, akkor nem kezdesz bele javítgatásba, foltozgatásba, hanem kérsz egy újat Jézustól. Mint ha az autódat megette a rozsda, akkor nem festegetni, ragasztgatni, fényesítgetni kezdesz, hogy szépen nézzen ki, hanem a rozsdás részt teljes egészében kidobod, és vadonatúj lemezt teszel a helyére.

2. Böjt és lakodalom

Hogy jön ide a böjt? A böjt az ember önmegtartóztatása annak érdekében, hogy jobban oda tudjon figyelni Istenre. Lehet táplálékról, élvezetekről, szórakozásról lemondani, meg lehet hallani, érezni vagy látni Isten szavát, szeretetét, kegyelmét, cselekedetét. A lényeg az, hogy a böjt alkalmával az Istennel való kapcsolatunkat akarjuk ápolni. Nem magunkat sanyargatni, kínozni, nem fogyni, nem valamilyen vallásos követelménynek, szabálynak eleget tenni, hanem az Úrral lenni. Akár Keresztelő János, akár valamelyik farizeus, akár Jézus tanítványairól van szó, a böjtnek akkor és csak akkor van értelme, ha Jézushoz visz közelebb. Megtérni, az életedet gyökeresen megújítani pedig lehetetlen akkor, ha távol vagy az Úrtól. Bizony ha megtérsz, akkor megtagadsz magadtól olyan dolgokat, amelyek elválasztottak Istentől, tehát – bár tudom, kicsit furcsa a megközelítés – a megtérés egy nagy-nagy böjt, amelynek során nem egy ideig, hanem végérvényesen lemondasz bizonyos dolgokról.

Amikor pedig végre az Úré vagy, kezdődhet a mulatság. Jézus első csodáját – a kézmosóvíz elsőrangú borrá változtatását Kánában – egy lakodalom alkalmával tette. Annak, aki megtért, semmi oka nincs arra, hogy szomorkodjon, hogy kétségeskedjen, hogy féljen. Azzal együtt mondom ezt, hogy néha azért én magam is beleesek ezeknek a csapdájába. Okom azonban nincsen, hiszen örökéletem van az Úr Jézus Krisztusban. Tehát hivatalos vagyok a mennybe. Arra a helyre, ahol soha nem ér véget a vígasság, mert azok vannak együtt, akiket az Úr Jézus a halál torkából mentett ki, és akik ennek határtalanul örülnek.

Ha olyan helyre és úgy hívnak meg, hogy érzem, őszintén vágynak arra, hogy velük együtt örüljek, akkor szívesen megyek el, és őszintén veszek részt az ünneplésben. A mennyek országa – amely hasonló az igazgyöngyöt találó kereskedőhöz, aki mindenét eladja, hogy megvehesse, mert tudja, hogy óriási haszonnal jár a birtoklása az ő számára – az a hely, és Jézus az a személy, akinek a meghívására végzetes hiba nemet mondani. Egy zsidónak, főleg Jézus korában nem kellett megmagyarázni, mire gondolt Jézus, amikor a menyegzőt emlegette. Talán nekünk meg kell. Jézus a Messiás, a Megmentő, az Örökkévalónak a nép megszabadítására felhatalmazott teljhatalmú küldötte, s amikor Ő jelen van a nép körében, akkor az semmi máshoz nem hasonlítható, mint egy menyegzőhöz. Ő megszervezte, megrendezte az ünnepséget, amelyre mindenki meghívást kapott, és ahol valóban gondtalanul örülhetnek az ott lévők, és amit igazán – és sajnos örökké – bánhatnak azok, akik visszautasították. Mert két dolog között lehet választani: örök lakodalomba mész, vagy örök temetésre. Arra a helyre, ahol az öröm, a boldogság, a szeretet uralkodik mindörökké, vagy arra, ahol a fájdalom, a keserűség, a gyűlölet? Ma még eldöntheted! Talán holnap is. De lehet, hogy nem. Ne késlekedj tovább!

Befejezés

Elég bátorságot gyűjtöttél-e ahhoz, hogy eldobd a régi posztóból készült ruhádat azért, hogy teljesen újat vehess magadra, vagy ragaszkodsz a régi, kopott, szakadthoz? Vagy a régi tömlőt akarod újborral töltögetni, vállalva annak az igen komoly kockázatát, hogy szétreped, és az értékes bor is elfolyik? Én arra bíztatlak, hogy ha fázni kell is egy igen-igen rövid ideig, amíg ledobod magadról a rongyosat és felveszed a tiszta újat, dönts Jézus mellett, és fogadd el a meghívását a mennyei örvendezésre és örökéletre. Mert az életed célja ez és csak ez!

írta: Tóth L. Kristóf református lelkész

Buenos Aires, 2006. október 15.