Úrnapi Igehirdetés, 2007. október 28.

Buenos Aires, 2007. október 28.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Zsoltárok 34

Textus: 1Péter 5,5-6

Ugyanúgy, ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. ⁶Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.

Cím: Az alázat ereje

Bevezetés

Egy afrikai törzs hetek óta tartó szárazság miatt szenvedett. Nagyon kellett már az eső, mert nem csak a növények kiszáradása fenyegetett, hanem az embereket sem választotta el sok a szomjhaláltól. Elment tehát a főnök a közeli missziós telepre, és megkérte az ott szolgálatot teljesítő lelkészt, hogy másnap menjen el a faluba, és imádkozzon esőért. A lelkész meg is ígérte. Másnap a falu főterén összegyűltek a fekete emberek, ott volt a falu apraja-nagyja. A lelkész beszélt pár szót a Bibliáról, majd imádkozni kezdett. Sok mindenért imádkozott a falubeliek figyelme közepette, egyvalamiért azonban nem: esőért. A végén áment mondott, és befejezte az imádkozást, majd elindult hazafelé. A főnök utána szaladt, és megszólította: Nem imádkoztál az esőért, amire megkértünk. Miért? A lelkész így felelt. Ti meghívtatok engem, hogy esőért imádkozzam, és megjelentetek teljes létszámban, de senki nem hozott esernyőt!

Ezt a történetet a hit megvilágítására szokták használni, én most mégis az alázatról szóló mondanivalóm elejére tettem. Mégpedig azért, mert ha nem értjük meg az alázat mibenlétét, akkor a hitünk is hiábavaló marad, és mindaz, amit a Biblia alapján hiszünk, összeomlik. Az esőre áhítozó, de az esernyőt otthon hagyó – tehát az ima sikerében nem bízó – emberből nem feltétlen a hit hiányzik. Lehetséges, hogy hite lenne, de az alázat hiányzik belőle ahhoz, hogy elfogadja a tényt: segítségre szorul, ráadásul Isten – egy természetfeletti lény – segítségére.

1. A keresztyén alázat

A keresztyén alázat gyökereiben különbözik az alázatoskodástól. Szerintem rokona a szerénységnek. Szerénynek lenni pedig akkor az igazi, ha van mire. Ha valaki azért szerénykedik valamiben, mert az a dolog tényleg nem az erőssége, akkor az nem szerénység, hanem objektivitás. Ha például valaki felkér engem, hogy táncoljak tangót, és én elhárítom magamtól a „megtiszteltetést”, azzal, hogy tangótudásom szintje alulról közelíti a nullát, ez nem szerénységemről tanúskodik, hanem a helyes lényeglátásomról. Ha viszont például tortasütési tudományom kerül elő, és szerényen viselkedem, akkor – sokak szerint – tényleg van mire.

Az alázat akkor helyes és bibliai, ha az alázatos ember tisztában van azzal, hogy kicsoda. Az alázat példaképe Jézus Krisztus, aki Isten fia. Pál apostol az Ő alázatáról így ír a Filippi levélben (2,6-8): „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: ⁶mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, ⁷hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; ⁸megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Jézus tökéletesen tisztában volt vele, hogy Ő kicsoda, ezért volt tiszta és őszinte az ő alázata.

Ha összetalálkozik két katona, az egyik parancsnok. Ha azonos a rangjuk (pontosabban rendfokozatuk), akkor az a rangidős, aki régebb óta viseli a csillagait. Ha véletlen ugyanaznap kapták a kinevezésüket, akkor az idősebb. Ha egy napon születtek, akkor az, akinek a rendes beosztása magasabb. Lényeg, hogy az egyik a másiknak elöljárója, mégpedig azért, mert hadműveleti kérdésekben nem lehet kétséges az illetékesség. Biztosan kell tudni, kinek van joga parancsot adni, különben az ellenség szétveri a sereget. A keresztyénség is szellemi harcban van, és ha nincsenek tisztában a keresztyének egyénenként azzal, hogy kinek hol a helye, akkor a Gonosz könnyen diadalt arat.

Az alázat tehát kifejezi az Istennel való kapcsolatomat, és ezen keresztül a viszonyomat a többi emberrel. Tudom, hogy Istennek terve van velem, és terve van másokkal is. Elismerem a helyem, és mások helyét is. Ha pedig valakivel konfliktusba keveredem, akkor nem elpusztítani akarom, nem uralkodni fölötte, hanem közösen megkeresni a magunk helyét.

2. A nem keresztyén alázat

Mi már jóformán csak a múlt század elején játszódó regényekből, filmekből, jelenetekből ismerjük az „Alá’ szolgája” köszönést, aminek teljes formája „Alázatos szolgája (vagyok) volt. Ma már senki nem köszön így. Vagy mégis? Amikor a fiatalok sziával vagy egymást tegező emberek szervusszal köszönnek egymásnak, akkor tulajdonképpen azt mondják, hogy „Szolgája”. Persze ezzel nincs semmi gond, nem kell senkinek megváltoztatnia emiatt a köszönési szokásait. Csak a hozzáállással van gond sokszor. Egyrészt az emberek manapság egy olyan világban élnek, amelyben – elvileg – mindenkinek joga van az emberi méltósághoz, tehát senki nem kényszeríthető megalázkodásra, másrészt érdekből vagy félelemből nap mint nap megalázkodnak. Harmadikként hozzá jön még ezekhez, hogy az Istennel szembeni viselkedés gyakran teljesen nélkülözi az alázatot, pedig ha valaki iránt jogos az alázat, akkor az épp Isten.

A mai ember – általánosságban – nem tudja jól a helyét. Vagy azt gondolja, hogy az ember a teremtés koronája, vagy azt, hogy a selejtje. De mindkettő tévedés. A teremtés csúcsa nem az ember (nem a férfi, ahogyan páran képzelik, de nem is a nő!), hanem az Istentisztelet! Az Isten teremtő munkájának utolsó, megáldott mozzanata volt a sabbát létrehozása. Nem is isten az ember, ahogy néhány filozófia tartja, nem egyre tökéletesebb. De az is téved, aki az embert elhibázottnak vagy értéktelennek tartja. Isten szemében az ember értékesebb az angyaloknál. Nincs az ember birtokában sok dolognak, aminek az angyalok és démonok igen, például nem él örökké, nem képes felülemelkedni a fizikai törvényeken. Mégis, melyik angyalért küldte el egyszülött Fiát, melyik szellemi lény megmentéséért adta kínhalálra? Csakis az emberért, mert ennyire értékesek vagyunk.

Ha helytelenül látjuk a helyünket, akkor vagy istenné emeljük fel magunkat, vagy a démonnál is alacsonyabbra alázkodunk meg. Egyik sem visz közelebb senkit Istenhez.

3. Az alázat ereje

Úgy is mondhatom, hogy az alázat haszna. Mire jó az alázat? Mi a pláne benne nekem? Ezt a kérdést bátran feltehetjük, a reformáció 490 éves mozgalmának egyik vívmánya ez. Nem valami emberi testület mondja meg, hogy mit kell tennünk, és azt kérdés nélkül el kell fogadnunk, hanem megkérdezhetjük, miért jó? És Isten válaszol, mert ő azt akarja, hogy az embernek jó legyen.

Az embertársaimmal való kapcsolatomban segít feloldani a konfliktushelyzeteket. Persze, ha nem helyes, nem egészséges az önértékelésem, akkor hamis az alázatom, és ez inkább okozza a konfliktushelyzeteket. Ha nem bibliai az alázatom, hanem alázatoskodás vagy megalkuvás bújik meg mögötte, akkor abból elnyomottság vagy uralkodás lesz, és ez senkinek nem jó. A bibliai alázat segíti a csapatmunkát, mert az ilyen keresztyén könnyebben megtalálja a helyét és kész lelkiismeretesen ellátni a rábízott feladatot.

Az Istennel való kapcsolatban szintén segít megtalálni a helyem, a feladatom és segít elfogadni Isten vezetését, segítségét. Segít az alázat – a bibliai alázat – abban, hogy tanuljak a hibáimból ,s egyre jobban csináljam a feladatomat.

Három helyen, szó szerint megegyező módon jegyezték le az evangélisták Jézus szavait a Máté 23,12-ben, a Lukács 14,11-ben és a 18,14-ben: „Aki megalázza magát, felmagasztaltatik, aki felmagasztalja magát, megaláztatik.” Ennél jobban leírni/elmondani a lényeget nem lehet.

Befejezés

Hadd fejezzem be egy történettel. Egy fiatalember missziós szolgálatra jelentkezett. Az egyházi szervezet alkalmassági vizsgálatra hívta be. Megkapta, hogy hajnali fél háromra jelenjen meg a bizottság előtt. Pontosan megjelent. Leültették az előtérben és várnia kellett … reggel nyolc óráig. Akkor végre behívták. A bizottság elnöke egyetlen kérdést tett fel neki: Mondja meg, kérem, mennyi kétszer kettő? A fiatalember azt felelte: Négy. Erre az elnök mosolyogva kezet nyújtott: Ön fel van véve. Megállapítottuk, hogy pontos ember, van türelme, és kellőképpen alázatos.

Hányan vagyunk, akik hajlandóak lennénk akár egy jól fizető állásért is hajnali fél háromra interjúra menni? Hányan lennénk, akik kibírják szó nélkül, hogy órákig váratják? Ki az közülünk, aki nem borítja rá a bizottságra az asztalt, miután ezt végigcsinálták vele?

Nos, nem kell mindannyiunknak missziós munkára jelentkeznünk. De akárhol állunk az életünkben, akárhová kerülünk, csak segít, ha tudjuk Krisztust követni az alázatban is.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. október 14.

Buenos Aires, 2007. október 14.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: János 18,15-17; 25-27; 21,15-18;

Textus: 1Péter 5,1-4

A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: ²legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ³ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. ⁴És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját..

Cím: Az elöljárók szolgálata

Bevezetés

Ezt a bibliai igét legtöbbször presbiterek beiktatásakor szokták felhasználni a szolgálattevők arra, hogy ennek alapján a presbiterekre háruló feladatok felelősségét hangsúlyozzák. Ugyanakkor hallottam már lelkészbeiktatási igehirdetést is ennek alapján, hiszen a református egyház tanítása szerint az egyházi szolgálatok között csak jellegükben lehet különbség, felelősségben nem. Péter apostol is úgy fogalmaz: „…én, a presbitertárs…” , és a Magyarországi Református Egyház alkotmánya értelmében ennek megfelelően a lelkész hivatalból elnöke a presbitériumnak (1994. évi II. tc. 51. § (2) bek.) A „preszbüterosz” görög szó egyébként magyarul elöljárót jelent.

Mai igénk összefoglalja a legfontosabb dolgokat, amelyeket az egyházi vezetőknek (a presbitertől a zsinati elnökig bezárólag) szem előtt kell tartaniuk a szolgálatuk során. Ezek közül fogjuk most megvizsgálni a következőket: legeltetés, önkéntesség, nyerészkedésmentesség, szolgai mód, példaadás.

1. Legeltetés

A pásztor képe a keresztyén közösség vezetésére Jézustól származik, ő hasonlította magát a pásztorhoz, aki úgy bánik az őt követőkkel, ahogy a hűséges pásztor a rábízott nyájjal. Ennek megfelelően nevezik mind a mai napig csak félig tréfásan nyájnak a gyülekezeteket. Az ideális pásztor tudja, hová kell vezetnie a nyájat, tudja, hol lelnek enni és innivalóra, és képes arra, hogy megóvja a bárányokat a farkastól, és más veszedelmektől.

A keresztyén embernek, a vezetésre elhívottnak pont ezt kell tennie szellemi értelemben. Segítenie kell a rábízott gyülekezeti tagnak, hogy megtalálja a lelki táplálékát, a Bibliaolvasásában, imádkozásában, bűnvallásában, úrvacsorázást és a többi keresztyénnel való közösség gyakorlásában.

2. Önkéntesség

Senkit nem lehet kényszeríteni arra, hogy Krisztus követője legyen. Ez ma már a világ legnagyobb részén egyértelmű és vitathatatlan tény. Bár sokan úgy vélik, hogy a konstantini kor „erénye” volt, hogy erőszakkal lehetett téríteni. Zárójelben megkérdezem, micsoda keresztyén az, akit kényszerítettek, hogy nevezze Krisztust megmentőjének? Ebből pedig következik egy fontos dolog, amit sokszor elfelejtünk. Ha senkit nem kényszeríthetsz Krisztus követésére, akkor magadat sem! A Biblia azt tanítja, hogy nem viselkedhetsz úgy, mintha Krisztus-követő lennél akkor, ha nem vagy valóban az! Nem lehetsz képmutató, nem játszhatod meg, hogy követed Krisztust, ha a valóságban nem engedelmeskedsz neki. Bizony, vannak ilyen emberek. Sokszor magukról sem tudják, hogy valójában nem keresztyének, hanem csak erőszakot téve magukon, úgy viselkednek.

Én azt a nézetet vallom, hogy jobb egy őszinte ateista, mint egy képmutató keresztyén. Az előbbi ugyanis ráébredhet, hogy szüksége van Jézusra, míg az utóbbi bebeszélte magának, hogy hívő, és meg van győződve arról, hogy Isten útján jár, és ebben a tévképzetében nagyon nehéz megingatni.

Az Istent szolgálónak tehát olyannak kell lennie, aki jókedvében végzi a szolgálatot, tiszta szívvel, örömöt találva benne. Ellenkező esetben hitelét veszti.

3. Önzetlenség

Péter azt a kifejezést használja, hogy nem nyerészkedve, én inkább azt, hogy önzetlenül. Egyrészt jobb szeretem a pozitív kijelentéseket, mint a negatívakat, azaz arról beszélni, hogy mit hogyan kell csinálni, nem pedig arról, hogyan ne, másrészt az önzetlenség tágabb fogalom. Az önzetlenség magában foglalja nem csak azt, hogy az elöljáró nem gazdagszik meg a rábízottakon, hanem azt is, hogy a maga érdekénél előbbre valónak tekinti a keresztyén közösségnek a Krisztussal való kapcsolatát. Sajnos vannak olyan közösségek, amelyeknél kifogásolható a vezetők életmódja. Isten azért enged meg ilyet, hogy tanulhassunk a rossz példából, és ne engedjük, hogy a Gonosz bennünket is eltévelyítsen a becsület és tisztesség útjáról.

Péter, de a többi apostolok is megmutatták, hogy hogyan lehet és kell keresztyénként önzetlen módon szolgálni. Nem véletlenül terjedt el a szólás a magyarul beszélők között, hogy valaki „az apostolok lován” közlekedik. Ha valaki mégsem ismerné, ez azt jelenti, hogy gyalog.

4. Szolgai mód

Az előbbihez kapcsolódik szorosan a szolgai mód. Itt sem Péter szavait idézem, aki azt mondja a harmadik versben: „ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon”, hanem inkább Pál apostolt, a Filippi 2,5-8-ból: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”.

5. Példaadás

Az utolsó pedig a példaadás vagy példamutatás. A pásztorok azaz az elöljárók minden tekintetben legyenek példaképek a gyülekezet tagjai előtt. A jó Pásztort, azaz Jézus Krisztust kell kiábrázolniuk, aki beszédben és cselekedetben egyetlen példakép.

Ahhoz tehát, hogy valaki példát tudjon adni, valamit előzőleg meg kell tennie. Igen, példát venni! Mégpedig nem másról, mint Jézus Krisztusról. Ő megmutatta, hogyan kell élnie, cselekednie, beszélnie egy olyan embernek, aki Istennek tetsző életet akar élni. És ez az, amit kétezer év alatt a keresztyén egyház oly sokszor elfelejtett. Amikor a hatalommal kacérkodott, amikor államként viselkedett, amikor megfeledkezett a szeretet, a könyörület, az irgalom kötelességéről. Mi ne tegyük ezt. Mi törekedjünk arra, hogy életünk, közösségünk, Istennel való kapcsolatunk kívánatossá tegye hitünket, keresztyénségünket azok előtt, akik rólunk ítélik meg Istent. És segítsük egymást abban, hogy kapcsolatunk épüljön Krisztussal és egymással, mert példát leginkább akkor tudunk adni akárkinek, ha azokkal vagyunk szeretetteljesek és könyörületesek, akik a közelünkben vannak.

Befejezés

Az egyházi elöljáróknak az a feladatuk, hogy a gyülekezeteket, Isten tulajdon nyáját, legeltessék. Gondoskodni tartoznak arról, hogy a gyülekezetek tagjai mindent megkapjanak, ami hitük és egész életük megtartására szükséges. Az elöljárók feladata tehát a gyülekezetek szolgálata. Munkájukért felelősek, mert a nyáj Istené (ApCsel 20:28). Mivel Isten szolgái, Isten gondoskodik is róluk: az elöljárók anyagiassága, nyerészkedése ennek a hitnek a hiányából táplálkozik, tehát a gyökere, hitetlenség, amit a gyülekezet tagjai és a kívülállók egyaránt látnak és elítélnek. A pásztorok ne kelletlenül végezzék szolgálatukat, hanem látszódjék rajtuk a hivatástudat és a szolgálat öröme.

A pásztorok a Főpásztortól kapják meg igazi jutalmukat. Krisztus úgy jelenik majd meg, mint Főpásztor, megítéli a pásztorokat, elöljárókat s túl azon, amit szolgálatuk fejében a nyájtól kaptak, megjutalmazza őket olyan jutalommal, amit Ő érdemelt ki a számukra is. S ez minden földi jutalomnál, sikernél becsesebb.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. október 7.

Buenos Aires, 2007. október 7.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Jel 20,1-15

Textus: 1Péter 4,15-19

Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. ¹⁶Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel. ¹⁷Mert itt van az az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában? ¹⁸És ha az igaz is alig menekül meg, akkor hova lesz az istentelen és a bűnös? ¹⁹Akik tehát az Isten akaratából szenvednek, azok is - jót cselekedve - ajánlják lelküket a hű Teremtőnek.

Cím: Ítélet és kegyelem

Bevezetés

Jogi formulákat használt Péter, amikor bizonyos isteni tanításokat akart földi fogalmakba tömöríteni. Ilyenek a mai ítélet és kegyelem szavak. Ma is használják őket bíróságokon. Az ítélet az a végkövetkeztetés, amelyet a bíró és/vagy az esküdtszék meghoz atekintetben, hogy a vádlott bűnös-e, vagy ártatlan, netalán nincs elég bizonyíték ennek eldöntésére, illetve, hogy az alperesnek vagy a felperesnek van-e igaza. A kegyelem pedig az a jogintézmény, mely szerint a különösen súlyos, jogerőre emelkedett, tehát a fellebbezési lehetőségeket kimerítve meghozott ítélet végrehajtása alól – a körülmények egyedi mérlegelése nyomán – az ország legfőbb közjogi méltósága, leggyakrabban a király, illetve az államelnök felmentést adhat. A Biblia kifejezésrendszerében az ítélet és a kegyelem ugyanez. Isten, mint bíró elbírálja, az enyhítő és súlyosbító körülmények figyelembevételével, hogy az illető élete jutalmat vagy büntetést, azaz kárhozatot vagy üdvösséget érdemel-e. Ez az ítélet végrehajtandó. A kegyelem pedig azt jelenti, hogy a meghozott elmarasztaló ítélet végrehajtásától Isten, a királyok királya, egyéni elbírálás alapján eltekint azoknál, akik helyett valaki már – Jézus Krisztus – már elszenvedte a büntetést.

Ez csoda, és hogy e csodát jobban értsük, nézzük meg a bűntelen keresztyént, a büszke keresztyént és az Isten ítéletét!

1. Bűntelen keresztyén

Az ember – „jellegéből” adódóan – bűnös. A Biblia azt tanítja, hogy amíg Krisztus nélkül élünk, mindannyian bűnösök vagyunk. Amikor pedig megtértünk, bocsánatot nyertünk az addigi bűneinkre, és attól fogva megmentett bűnösök vagyunk, akiknek harcolnunk kell a bűn ellen, ha pedig mégis elkövetünk valamit, akkor már ismerjük az utat Krisztushoz, aki az őszinte bűnbánónak bizonyosan megbocsát.

Ezt a gondolatot hézagosan értelmezve sajnos eljuthatunk egy olyan tévedéshez, amely a bűn elkövetésének súlyát kisebbíti. A „mindannyian bűnösök vagyunk” – egyébként teljesen igaz – kijelentést panellé silányítva felmentést és ürügyet kreálhatunk magunknak ahhoz, hogy ne kelljen harcolnunk minden erőnkből a bűn ellen. Hogy ne kelljen rendszeresen önvizsgálatot tartanunk, hogy ne kelljen nap nap után szembesülnünk azzal, hogy a bűnök elleni harcban bizony nem ritkán elbukunk.

Épp ezért kell alkalmaznunk a „bűntelen keresztyén” fogalmát a fent említett „mindannyian bűnösök vagyunk” párjaként. Önállóan – ezt külön hangsúlyozom – nem áll meg, mert ez is félreértelmezésre adhat módot. Együtt azonban helyre tesz néhány dolgot. A bűntelen keresztyén azt jelenti, hogy a keresztyén ember élhet úgy, hogy az elkerülhetetlennél több bűn nem terheli. A mindennapokban gondolatban, mulasztásban, cselekedetben, szóban elkövetett és megbánt bűnök mellett nem követ el semmi olyat, ami miatt akár Isten, akár a világi bíróság, vagy akár csupán a környezete erkölcsi értékítélete elmarasztalhatná. Ezt mondja Péter, amikor így ír: „senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó.”

Ha tehát korrekt – bár kicsit nehézkes – megfogalmazást akarunk alkotni arra, hogy milyennek kell lennie a keresztyénnek, akkor próbáljuk meg ezt: további bűnökkel nem terhelt, Jézus vérében megtisztálkodott egykori bűnös, aki harcol az újabb bűnök elkövetése ellen. Esetleg rövidebben: bűntelen megváltott bűnös.

2. Büszke keresztény

Ez a bűnt a környezetében meg nem tűrő, ellene önmagában is kitartóan harcoló keresztyén büszkén viselheti a Krisztus-követő nevet akkor is, ha a környezet nem igazán barátságos. Az Isten Szavának rendíthetetlenül és következetesen engedelmeskedő ember fel kell legyen készülve arra, hogy üldöztetésben, szenvedésben lesz része. Erről az elmúlt hetekben több szót is ejtettünk, most csak azért idézem fel, mert Péter is újra beszél róla. Egyébként azért is fontos erről többször hallanunk, mert manapság, amikor minden fájdalom rossznak számít, és azonnal csillapítandó, és a üldöztetés szó már önmagában félelemmel tölt el sokakat, a keresztyéneknek tudniuk kell, hogy Krisztusért, az Ő ügyéért bizony nekünk ezt is vállalunk kell. Ő sokkal nagyobb fájdalmat, sokkal súlyosabb üldöztetést vállalt értünk és helyettünk, mint amiben mi bármikor is részesülhetünk.

Krisztus szenvedése az, ami igazán büszkévé teheti a keresztyént. Hogy is lehetséges ez? Krisztus szenvedése egy borzasztó dolog. Az emberiség jótevője szörnyű kínok között halt meg, mi adhat okot ebben a büszkeségre. Nos az, hogy én – és te és mindannyian – annyira értékesek voltunk és vagyunk Jézus számára, hogy értünk és helyettünk vállalta mindezt. Ez az, amit egy nem keresztyén soha nem lesz képes megérteni, főleg a mi civilizációnkban, amiben a másokért való szenvedés, sőt egyáltalán a szenvedés, a fájdalom „nem szalonképes”, titkolni, szégyellni való dolog. Hallottam egy mozlim vezetőtől, hogy milyen morbid, sőt istenkáromló, amit a keresztyének tesznek, hogy jelképként használják (sokan a nyakukban hordják) azt a kivégzőeszközt, amivel megölték az istenüket. Igen, használjuk e jelképet – mi, protestánsok is, a keresztet, Jézus teste nélkül –, mert arra emlékeztet bennünket, hogy milyen értékesek vagyunk, és hogy milyen óriási ajándékért lehetünk hálásak Jézus Krisztusnak.

3. Isten ítélete

Egészen biztosan elkövetkezik a bűntelen és a büszke keresztyén számára is Isten ítélete. Legalábbis valamilyen formában. Még egyetemista koromban a budapesti Ferenciek terén jártomban a kezembe nyomtak egy szórólapot, ami arról szólt, hogy Isten kijelentette az ő prófétájának (egy kis névtelen gyülekezet vezetőjének), hogy (ha jól emlékszem) 1994. április 15-én véget vet a világnak, megítéli a föld minden népét. Nos, mint látjátok, ez a prófécia nem vált be. A Biblia világossá teszi, hogy Isten nem akarja, hogy az ember tudja a pontos dátumát az ítélet napjának, mégpedig azért, mert azt akarja, hogy minden napon felkészült legyen. A kollégákkal megtárgyaltuk, hogy a prófécia hamis, mert ellentmond a Bibliának. Azonban akkor is bakot lövünk, ha azt gondoljuk, hogy azon a napon nem jöhet el az ítélet, mert egy hamis prófécia megnevezte! Isten ítélete el fog jönni, és észre fogjuk venni.

Az „ítélet“ szó itt kettős értelmű. Az ártatlanul szenvedő keresztényekre nézve azokat a küzdelmeket és szenvedéseket jelenti, amelyeket Isten próbálásul küld rájuk, a hitetlenekre nézve pedig büntető ítéletet jelent. Jelenleg tart az első ítélet, amelyet Isten az ő egyházán kezdett el, amely kegyelmes, mert nem az célja, hogy megfizessen, hanem egyrészt az, hogy az egyházat földi küldetése lényegére eszméltesse, a szolgálatok felismerésére kényszerítse és megtisztogatva alkalmassá tegye, másrészt pedig az, hogy az egyházat felkészítse az utolsó napra, hogy akkor úgy álljon majd meg, mint a Bárány számára felékesített menyasszony.

Az, hogy Isten az egyház ítéletét nem a végítéletben, hanem jóval előbb már el is kezdte, már egymagában is kegyelem, mert bármennyire fájdalommal, szenvedéssel járjon is ez a kegyelmes ítélet, meg kell érteni, hogy Isten az egyház javára cselekszik benne. Ha pedig a kegyelmes ítélet ilyen gyötrelmes, mennyi szenvedés vár azokra, akik végső ítéletben engedetlenségük miatt az örök kárhozat ítéletét fogják elszenvedni.

A végső ítéletben az engedelmes hívők, az igazak is alig, azaz kizárólag Krisztus szenvedése és halála árán menekülnek meg: egész életművük ítélet alá kerül. Napvilágra jut mindaz, amit a fundamentumra építettek. Mindent tűz próbál majd meg: az igazak Krisztus tökéletes váltsága révén megmenekülnek ugyan, de csak mint tűzön keresztül (1Kor 3:15). Az, aki hiába ismerte meg Istent s végig engedetlenségben marad, menthetetlenül elvész.

Befejezés

Akik Isten előkészítő, kegyelmes ítéletében szenvednek, számíthatnak rá, hogy Isten szeretete és hatalma átsegíti őket a legnagyobb megpróbáltatásokon, még az esetleges mártírhalálon is – bár ez felénk nem nagyon fenyeget. De bármi történjék is velünk, testünk-lelkünk mindig Isten kezében marad! Isten hű Teremtő, aki minden ígéretét megtartja. Bátran rábízhatjuk magukat, egész sorsunkat. Azokhoz pedig, akik szenvedéseinket okozzák, legyünk jók: tegyünk félre minden haragot és bosszúállást. Az Istennel szemben váló megkeseredés és az emberek elleni vétkezés helyett ez a helyes keresztyén magatartás az egyház ítéletének idejében.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. szeptember 30.

Buenos Aires, 2007. szeptember 30.

írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Jakab 5,7-20

Textus: 1Péter 4,12-14

Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. ¹³Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. ¹⁴Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok.

Cím: Szenvedés tüze

Bevezetés

Bizonyára sokan emlékeznek a szimpatikus Kovács „Kokó” Istvánra, olimpiai és világbajnok bokszolóra, az első magyar profi ökölvívóra, aki 2001-ben lett hivatásos öklöző, és sajnos egy év után épp egy argentin, Juan Pablo Chacón ellen elvesztett meccse után vonult vissza. Nos, azzal szoktam példálózni, hogy ha a ringben Kokó kap egy pofont az ellenfelétől, akkor nem lehet meglepődve. Ő is, az ellenfele is azért lépett be a ruganyos kötelek által határolt területre, hogy megmérkőzzenek egymással, és ennek során pofonokat, ütéseket váltanak. Amikor megkezdte Kokó a sportolást, és az ökölvívás mellett kötött ki, felkészült arra, hogy beverhetik az orrát – ahogy be is verték. Szóval semmi oka nem lehetett a meglepődésre.

Ha én találkoztam volna Péter kisázsiai keresztyéneivel ebben a helyzetben, ugyanezt mondtam volna nekik. Amikor keresztyének lettek, tudták, tudniuk kellett, mire vállalkoznak, mire számíthatnak. És bizony ebben benne vannak a megpróbáltatások, a pogányok általi gyaláztatás, és sok minden más. Tehát semmi okuk nem lehetett volna a meglepődésre.

Mielőtt azonban fognánk azt a bizonyos első követ, és rájuk vetnénk, azért egy pillanatra álljunk meg, és gondoljuk végig, hogy vajon mi minden megpróbáltatásra, veszedelemre, gyalázatra fel vagyunk készülve? Semmi nem érhet bennünket készületlenül a keresztyén életünkben? Semmi olyanban nem részesülhetünk, amely meglepetést okoz? Én a magam részéről meg kell valljam, hogy de igen. És boldog lennék, ha most bárki közbeszólna, és azt mondaná, hogy ő nem. Azonban élek a gyanúperrel, hogy bizony mind így vagyunk.

Isten Igéje azonban épp ezért tartalmazza ezeket a tanításokat, melyek kétezer éve élt, és mára rég elporladt keresztyéneknek íródtak. Hogy mi itt, most okuljunk belőlük. Azzal adózhatunk keresztyén elődeinknek, és engedelmeskedhetünk Krisztusnak, ha hajlandók vagyunk tanulni mindebből, és engedjük Isten Lelkét munkálkodni az életünkben.

Min lepődhet meg egy-egy keresztyén, és miért nincs rá valójában oka? Ezt nézzük meg három részre osztva!

1. Hite miatt üldözik

Pár héttel ezelőtt volt szó egy rövid egyháztörténeti áttekintés erejéig a keresztyénüldözésekről, arról az időszakról, amikor – legfőképpen Néró és Diocletianus császárok uralkodása idején – a Krisztust követő embereket kegyetlenül lemészárolták családjukkal együtt, vagy látványosságként vadállatokkal falatták fel őket. Nos, ez a régmúlt, ez történelem, ma már ilyen nem történik. A római birodalomban. De van a világnak olyan része, ahol bizony a hitvalló keresztyének fizikai veszedelemnek vannak kitéve. Kínában, Délkelet-Ázsia vagy Afrika egyes részein, nem egyszer nemcsak a más vallású állampolgárok, hanem a hatóságok üldözik, bántalmazzák a keresztyéneket. De nem érezheti magát végleges, teljes biztonságban a hite miatt a keresztyén az ún. nyugati civilizáció területén (így Dél-Amerikában) sem. Az utolsó időkben, amelyek közelednek, az evangéliumi keresztyéneket üldözni fogják, méghozzá a felvilágosult civilizáció nevében. Adjunk hálát az Istennek, hogy még nem ez zajlik, de talán már nem sok van hátra. Az üldöztetés tehát nem csak a múlt része, hanem a jövőé is. Úgy néz ki, hogy az emberiség kedvenc hobbija az, hogy bizonyos csoportokat fajtájuk vagy vallásuk miatt lenéz, elnyom vagy üldöz.

Tehát a mai keresztyén is kerülhet olyan helyzetbe, amikor üldözés éri. Legtöbben meg fognak lepődni, holott nincs rá igazán okuk, hiszen van róla szó a Bibliában (ezért kellene mindennap olvasni…), prédikációkban, tanításokban.

Azért nem kellene meglepődnünk, mert ez a hitünkkel együtt jár. A Gonosznak az a célja, hogy az embereket távol tartsa Istentől, megakadályozza őket abban, hogy felismerjék bűneiket, megbánják azokat és bocsánatot kapjanak rájuk Istentől. A Bibliának engedelmeskedő, állhatatos hívő azonban állandóan arra figyelmezteti a körülötte élőket, hogy Isten nélkül elvesznek, és azért szálka lesz a Sátán szemében, aki nem rest ráuszítani a befolyása alatt álló embereket, akik gyűlölni és üldözni fogják a keresztyént.

2. Hite miatt szenvednie kell

Az üldözés önmagában – sok esetben – még csak annyit jelent, hogy bántják, sértegetik, lenézik az embert. Ez elől talán el lehet menekülni, ezt valahogyan el lehet hárítani. De azzal szembesülni, hogy a keresztyénnek a hite miatt szenvednie is kell, az már sokkal nehezebb. Péter idejében elsősorban fizikai szenvedések érhették a kisázsiai Krisztus-követőket a pogány kultuszok részéről. Abban az időben sokkal könnyebben megvertek bárkit az utcán. De lelki szenvedéseken is át kellhetett menniük, hiszen nem egy esetben családok szakadtak szét a keresztyénség/pogányság választóvonal mentén. Nem értették, miért üldözik őket holott ők senkit sem bántottak s a hitük sem árt senkinek.

De minden ilyen megpróbáltatás mögött Isten áll. Ami az egyházban történik, az nem az ő tudta vagy akarata ellenére megy végbe. Az apostol megmagyarázza nekik, hogy a megpróbáltatásban Isten ítéli az ő egyházát, Isten ítélete az egyház vonatkozásában nem veszedelmet, hanem megpróbáltatást jelent; célja nem az egyház megsemmisítése, hanem megtisztítása és megerősítése. Örömmel kell tehát fogadni

3. Isten nem siet a segítségére

Péter levelének címzettjeit meglepte az, hogy a hitük miatt szenvedniük kellett. Éppen úgy csodálkoztak, mint a pogányok, amikor látták, hogy többé nem futnák velük. Csodálkoztak azon, hogy Isten nem siet az üldözött egyház védelmére. Csak az embereket látták, akik szenvedéseiket okozták.

Krisztus követői részesedhetnek Krisztus szenvedéseiben. Ha a keresztyének igazán szeretik az Üdvözítőt és megbecsülik az általa szerzett váltságot, akkor még szenvedéseket is szívesen vállalnak érte. Minden szenvedőt eltölthet az öröm, hogy miután együtt szenvedett Krisztussal, vele együtt részesedik a dicsőségében is.

A pogányok tulajdonképpen Krisztust üldözik, Őt káromolják, mint olvastuk korábban a 4. versben, neki akarnak szenvedést okozni, de mivel Őt nem látják, azok ellen fordulnak, akik a nevét viselik s együtt az ő titokzatos testét alkotják. Ha elhagynánk Krisztus egyházát, szakítanánk a gyülekezettel, megtagadnánk a Krisztus nevét, nem bántalmaznának tovább minket. Aki azonban Krisztus megtagadására gondol, az azt is fontolja meg, hogy Krisztus is megtagadná őt a mennyei Atya előtt, ha megtagadná Krisztust az emberek előtt. Krisztus nem nézi tétlenül a szenvedéseinket, Szentlelkével szüntelen munkálkodik bennünk.

Az egyház tagjai nemcsak Krisztusért szenvedhetnek, hanem a saját bűneik miatt is. Fennállt az a kísértés, hogy az üldözött keresztyének bosszút állnak azokon, akik közvetlenül okozzák szenvedéseiket, esetleg bántalmazzák, megölik azokat, vagy elvesznek tőlük valamit. Ilyesmiért egyikük se szenvedjen. Ha bíróság elé viszik őket, ne bizonyíthassanak rájuk közönséges bűnöket. Amiatt se szenvedjenek, hogy más dolgába avatkoznak: ne legyenek izgágák, ingerkedők, mindenkinél okosabbak, kioktatók, a pogány hatóságokra tartozó dolgokban „szakértők”. Akit a bíróság közönséges bűncselekmény miatt elítél, az szégyellheti, mert méltán kiszabott büntetést kell elszenvednie, azonkívül mindenki tudja, mi rosszat tett. Akiről azonban a bíróság előtt csak az derül ki, hogy Krisztus követője, az ne szégyellje, sőt inkább dicsérje Istent, amiért ilyen kegyelemre méltatta.

Befejezés

Nem tudjuk, mikor jönnek el ránk azok az idők, amikor fizikai üldöztetésben, szenvedésben lesz részünk a Bibliába, Jézus Krisztusba vetett hitünk miatt. Lehet, hogy egyikünk sem éri meg. És az is lehet, hogy bár általánosan nem, de egyikünk-másikunk belekóstol a hite miatti szenvedésbe, üldöztetésbe. Azzal azonban mindannyiunknak szembe kell néznünk, hogy Krisztus állhatatos követése, a Bibliai igazsághoz való következetes ragaszkodás nem hoz népszerűséget egyikünk számára sem. De a jutalom mindennél inkább kárpótol. Ne feledjük, hogy Krisztusért, az ő érünk hozott áldozatáért hálából engedelmeskedünk Neki. Meg akarjuk mutatni, hogy Ő szeret, és mi is szeretünk. Ennek fényében éljünk hitvallóként.

Ámen!