Prédikáció 2006. augusztus 27.

Lekció: 1Kor 15

Textus: 1Thessz 4,13-18

Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. ¹⁴Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. ¹⁵Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. ¹⁶Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, ¹⁷azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. ¹⁸Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.

Cím: A vigasztaló ige

Bevezetés

Ez az ige rendszerint temetések alkalmával hallható. A ravatal mellett a lelkipásztornak nincs „saját” mondanivalója, a köszöntésen, az apostoli hitvallás kötött szövegén kívül a Bibliából olvas fel egy-egy részletet. Legtöbbször az első Korinthusi levélnek a halottak feltámadásáról szóló 15. fejezetéből, vagy a mai részből, a Thesszalonikaiakhoz írt első levél 4. fejezetéből. Míg az előbbi inkább a halottak feltámadásáról nyújt többletinformációt, úgy a mai az elragadtatásról.

A bibliai kifejezés nem valamiféle rajongó vagy önkívületi állapotot jelent, hanem azt, amikor valakit a szó szoros érelmében megragadnak. A grabancánál fogva a tömegvonzás és akarata ellenére más helyre viszik. Ez a jelenség a bibliai kijelentés egyik sarkalatos igazsága, és mi méltatlanul keveset foglalkozunk vele. Pedig kellene, mert a küszöbön áll a bekövetkezése. A világ feltartóztathatatlanul halad, sőt száguld a vég felé, és a keresztyének számára az elragadtatás az, ami a megmenekülést jelenti. Egyre szaporodnak azok a jelek, amelyek azt mutatják, hogy az utolsó időket éljük. És nem az a nagy veszély az emberiség számára, hogy elfogy a levegő, megmérgeződik a termőföld, atomháború tör ki, vagy valamilyen világűrből érkező, vagy a földön kialakuló természeti katasztrófa véget vet az emberi fajnak. Sokkal inkább az, hogy az emberek nagy többsége nem lesz készen az Úr elé járulásra, amikor erre sor kerül. Nem mi döntjük, el, hogy mikor kell meghalnunk, hogy mikor kell megjelennünk az előtt a fórum előtt, amely dönt arról, hogy jobb, avagy bal kéz felé, a mennyei örök üdvösségre, vagy a pokolbeli örök büntetésre vezet az utunk.

1. Az Úr Jézus feltámadásának hite

Jézus Krisztus kétezer éve Betlehemben emberi testben megszületett. Anyja Mária volt, szűz, apja pedig József. Ugyanakkor Ő nem e két ember szerelméből született, hanem az Istennek valamennyi ember iránt érzett szerelméből. Jézus maga Isten, hiszen a teremtésben Ő is jelen volt.

Harminc-egynéhány éves korában – miután sok csodát tett, halottakat támasztott, betegeket gyógyított, és az Isten uralkodásáról tanított, ellensége az eseményeket a háttérből irányítva, emberek keze által kínhalállal kivégeztette. Ő azonban – mivel a küldetése az volt, hogy ezen az ellenségen teljes és végső győzelmet arasson – a harmadik napon feltámadt a halálból, így győzelme a bűnön és a halálon is teljes és egyértelmű lett.

Az Úr Jézus feltámadása egy csomópont a keresztyénség életében. Muszáj keresztülhaladni rajta, különben nem jutunk el oda, ahová készülünk, pontosabban nem oda jutunk el, ahová készülünk. A feltámadásba – Jézuséba és az emberekébe – vetett hit nélkül a keresztyénség egy önmagát nyugtatgató klub csupán, ráadásul magukat és egymást halálosan félrevezető emberek csoportosulása.

Nem véletlen, hogy a keresztyénség legnagyobb ünnepe… No, melyik is? a vasárnap, amely az Úr Jézus feltámadásának napja. A többi is fontos, de a vasárnap nélkül nem lenne semmi értelme sem karácsonyt, sem húsvétot, sem pünkösdöt, sem a többi evangéliumi keresztyén ünnepet megtartani.

Ezerszer olvastátok és hallottátok, hogy Jézus feltámadt. Higgyetek végre benne, hogy életetek legyen. Ha nem hisztek, az egész keresztyén életmódotok, hagyományaitok, cselekedeteitek, szavaitok és gondolataitok hiábavalókká lesznek, mert a pusztuló világgal együtt hullanak a megsemmisülésbe.

2. A riadótrombita

Amikor én katona voltam, már akkor sem trombitával ébresztettek. De amikor az alegység-ügyeletes elkiáltotta magát, hogy „Harmadik század ébresztő!”, akkor ki kellett ugrani az ágyból, és amilyen gyorsan csak lehetett (magyarul 3 perc alatt) fel kellett öltözni, télen meleg alsóba, kabátba is. Aki lemaradt, fenyítést kapott. Régen évezredekig a hadseregekben az ébresztést – és még sok minden gyorsan elvégzendő dolgot – a trombita jelezte, ezért használja Pál is ezt példának. Amikor megjelenik az Úr Jézus, ezt egy mennyei hang fogja jelezni, és akkor nem lesz sem kétség, sem haladék. Aki akkor meghallja a trombita hangját, és az Úr Jézus elkötelezett követője, az megy Ővele a mennyei dicsőségbe, aki pedig nem, arra a nagy nyomorúság, végül pedig a kárhozat szenvedése vár.

A riadótrombita jelzés az indulásra. Régen minden csapatnak külön hívójele volt, hogy a csatában minden katona tudja, hogy neki épp most rohamoznia vagy visszavonulnia kell. Amikor az Úr Jézus megjelenésekor megszólal a trombita, akkor az övéi – akár a föld felszínén tartózkodnak majd, akár hat lábnyi mélységben alatta, nem csak hallják a hangot, hanem érzik is, hiszen azonnal emelkedni kezdenek, fel, az Úrral való találkozásra. A nem megtértek is hallják majd a trombitaszót, de ők csak úgy, mint a csatában, amikor a szomszédos seregtestnek fújnak riadót vagy rohamot. Ők maradnak ott, ahol vannak, hogy egy későbbi, sokkal riasztóbb és fájdalmasabb hangra induljanak útnak, és nem éppen arra, amerre szívesen mennek.

3. A vigasztalás

Mi lehet a vigasztalás akkor, amikor mindezek szerint az emberiség többsége – köztük rokonaink, barátaink, szeretteink – feltartóztathatatlanul a kárhozat felé tart? Az, hogy most még nem szól a trombita, és legalább mi, akik itt vagyunk, és nyitott szívvel figyelünk az Isten szavára, hallhatjuk és érthetjük, mi fog történni. Egymást vigasztalnunk kell ezekkel az igékkel, hogy ne essünk végképp kétségbe szeretteink miatt, a még nem megtérteket pedig noszogatnunk kell velük, hogy még időben felismerjék a veszélyt és megtérjenek.

Befejezés

Amikor megszólal a trombita, az életben lévő hívek felmennek a mennybe, akik pedig akkorra már halottak lesznek, azok kikelnek a sírjukból, és együtt mennek a mennybe. Akik azonban nem adták át az életüket Jézusnak, azok hiába hallják a trombitát, nem emelkednek fel a földről, hanem hátramaradnak, és nagyon nehéz idők várnak rájuk.

Ne legyetek tehát tudatlanok, mert akik e bibliai igazságokat illetően azok, azokat nem lehet megvigasztalni sem a halottakat illetően.

Kedves Testvérem! Nincs második esély, az elrontott életet nem lehet újrakezdeni. Csak megtérni lehet, ha elégedetlen vagy, és a mennyei örökéletben megvigasztalódni. A riadótrombita elhangzása után már nem lehet pozíciót váltani, de most még itt van mindannyiótok előtt a lehetőség, hogy a trombita nektek is úgy szóljon, hogy azzal a mennybe, Jézushoz hívjon.

Városi cserkész-akadályverseny Buenos Airesben

Az idei augusztus harmadik – hosszú – hétvégéjén a Buenos Airesi körzeti cserkészőrs városi akadályversenyt rendezett a 18. Bartók Béla Cserkészcsapat és a 39. Magyarok Nagyasszonya Leánycserkészcsapat tagjai számára. Szombat déltől vasárnap estig őrsönként jártuk a várost, ismerkedtünk nevezetességeivel, és feladatokat oldottunk meg. Buenos Aires óriási város, többen életükben először jutottak el egy-egy helyre, s nyugodtan mondhatjuk, hogy még a legöregebbek, legtapasztaltabbak is tudtak meg új dolgot városunkról. Például, hogy közlekedik benne villamos, igaz, hogy csak hétvégeken, mint idegenforgalmi érdekesség, és csak egy 20 perces körutazást lehet tenni rajta.

Az őrsök önállóan járták végig az állomásokat, busszal, vonattal, metróval utazva, a legkisebbeket (5-7 éves korosztály) természetesen autóval fuvaroztuk, bár egy alkalommal ők is metróra szálltak. A legkisebbek két őrse a szombat éjszakát a Református Egyháznál töltötte, a lelkészcsalád vendégeként – Tóth L. Kristóf lelkész és kislánya, Ágota is aktív cserkészek –, míg a nagyobbakat a cserkészcsaládok otthonaikban, illetve egy őrsöt a Mindszentynumban a katolikus közösség látott vendégül. A legkisebbek két nagyobb őrssel kiegészítve – őrsvezetőikkel együtt – a református templomban vettek részt a vasárnap délelőtti Istentiszteleten, melyen Tóthné Bede Krisztina külön az ő számukra készült gyerekistentisztelettel. A többi őrsök a Mindszentynumba mentek misére. Ez után folytatódott az akadályverseny, majd este 6 és 7 között gyűltek össze az őrsök a Cserkészháznál, hogy közös játékkal fejezzék be a versenyt. Végül – a világ magyarjaival együtt – mi is meggyújtottuk a szolidaritás tüzét, és a Himnusz eléneklésével koronáztuk meg az együtt töltött két napot.

(TLK)

Prédikáció 2006. augusztus 20.

Lekció:	1Thessz 2,1-12
Textus:	1Thessz 2,3-4
Hiszen magatok tudjátok, testvéreim, hogy nem hiába jártunk nálatok. 2Sőt amint tudjátok, miután előbb szenvedés és bántalmazás ért minket Filippiben, a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek az Isten evangéliumát sok tusakodás közben. 3Mert a mi igehirdetésünk nem tévelygésből ered, nem is tisztátalan szándékból, nem is álnokságból. 4Hanem mivel az Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek. 5Hiszen, mint tudjátok, soha sem léptünk fel hízelgő beszéddel, sem leplezett kapzsisággal, Isten a tanúnk: 6nem is vártunk emberektől dicsőséget, sem tőletek, sem másoktól. 7Mint Krisztus apostolai élhettünk volna tekintélyünkkel, mégis olyan szelíden léptünk fel közöttetek, mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit. 8Mivel így vonzódtunk hozzátok, készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket. 9Hiszen emlékeztek, testvéreink, a mi fáradozásunkra és vesződségünkre: éjjel és nappal dolgoztunk, hogy senkit meg ne terheljünk nálatok, és úgy hirdettük nektek az Isten evangéliumát. 10Ti vagytok a tanúim és az Isten: milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek, akik hisztek. 11Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenként 12intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket.
Cím:	Az igehirdetés

Bevezetés

Sokan vélik úgy, hogy az embereket hívogatni kell az Istentiszteletre, nem pedig azzal elriasztani, hogy ha nem térnek meg, akkor hiába jönnek. Pedig ez az igazság. Nem juthat be a mennybe senki, csak és kizárólag azok, akik megtérnek, azaz teljes életüket odaadják az Úr Jézusnak. Nem én találtam ki, benne van a Bibliában. Persze nagyon sokan, sőt sajnos többségben vannak, akik végigélik az életüket abban a hamis biztonságban, hogy jó emberekként, egyháztagként, adakozóként, egyházadó-fizetőként a mennybe fognak jutni. Testvéreim, tele lesz a pokol ilyen jó reformátusokkal, jó katolikusokkal, jó baptistákkal. Ezek közül az emberek közül – akik közé talán te is tartozol – kell minél többet ráébreszteni az igazságra, és ez által kiragadni a Gonosz karmai közül. Nekem ez a feladatom, hívatásom. Nem azért jöttem át az óceánon, hogy szép szavakkal simogassam a lelketeket, hanem azért, hogy segítsek megmenekülni az örök kárhozattól. És nagyon remélem, hogy nem azért jöttetek el ide, hogy szavaimmal édes álomba ringassalak benneteket. Mert nem ígértem és nem ígérek langyosságot, hanem az Isten Igéjéhez való ragaszkodást.

Összpontosítsunk hát az Istennek a hozzánk szóló szavaira! Talán vannak, akik emlékeznek, mi történt Pállal és Szilásszal a thesszalonikai zsinagógában történtek után, és hogy hogyan tudtak kimenekülni a fellázított tömeg karmaiból. Ennek a városnak a keresztyéneihez szól Pál két levele. Olyanoknak tehát, akikhez maga Pál hozta el az evangéliumot – mindig hangsúlyozom, nem Pál a különleges, hanem ahogyan rajta keresztül az Úr munkálkodott. Átélték, hogy milyen az, amikor egy hitvita kis híján verekedésbe torkollik, amikor az egyik fél kezében érvvé alakul a bot és a kő, és amikor a világi hatóságoknak kell a végén rendet tenniük. Őket tanítja Pál mai igénkben három sarkalatos tényre az igehirdetéssel kapcsolatban.

1. Az igehirdetés eredete

Emberi oldalról nézve az igehirdetés nem más, mint az a hétköznapi gyakorlat, hogy az egyik ember átadja a tapasztalatait, élményeit, örömeit és bánatát a másiknak, illetve, hogy útbaigazítja azon az úton, amelyen ő már járt, a másik pedig még nem. Naponta megtesszük ezt, még azok is, akik csak telefonon érintkeznek a külvilággal. Latinul kommunikációnak nevezik ezt, és több más mellett ez is az alapja az emberi civilizációnak.

Az Örökkévaló által kiválasztásra ítélt zsidók számára annak a csodának a megtapasztalása, hogy maga a Teremtő szól hozzájuk és vezeti őket keresztül minden elképzelhető és elképzelhetetlen veszedelmen, és minden körülmények között számíthatnak rá. A zsinagógai igehirdetés ennek a tapasztalatból eredő ténynek a továbbadása, az utódok elé való állítása, és az arra való buzdítás, hogy meglássák, kérjék és igénybe is vegyék az Isten segítségét és vezetését.

A Krisztusban Istenhez tért nemzsidók, közkeletű nevükön keresztyének számára sem jelentett ez lényegében mást, egyszerűen az volt az első századokban a lényeges, hogy a názáreti ács fiának, mint a megígért Messiásnak a halála és feltámadása állt a középpontban. Idővel aztán jöttek a szentek kultuszai, a Mária-imádás, a pogány varázslások és ünnepek beemelése a középkori katolikus egyházba, mígnem a 16. században a reformáció kísérletet tett arra, hogy az igehirdetésre rakódott szennyeződéseket, mint köteleket lerázza. Azóta is újra meg újra harcolni kell azért, hogy az igehirdetés ne politikáról, néprajzról és történelemről szóljon, hanem annak a harsány kihirdetése legyen, hogy Jézus Krisztus mindenkinek felkínálja a kárhozatból való megmenekülés mentőövét, csak bele kell kapaszkodni. Ő legyőzte a bűnt kereszthalálával, és legyőzte a halált is, feltámadásával. Ez a lényege az igehirdetésnek.

De mindez csak akkor valósulhat meg így, ha úgy az ige hirdetője, mint a hallgatói tudatában vannak az igehirdetés eredetének, ahogy az új énekeskönyv 153. dicséretében énekeljük: Az, aki Hirdeti S hallja itt az Igét: Adja néki szívét!

Az igehirdetés nem máshonnan ered, mint a mennyei trónteremből, ahol az angyalok szüntelenül bizonyságot tesznek az Atya-Fiú-Szentlélek Isten dicsőségéről. Az igehirdető és -hallgató ebbe kapcsolódik be – ha valóban rászánja magát.

2. Az Istentől jövő felhatalmazás

Az igehirdetés, és minden (!) gyülekezeti, sőt, keresztyén szolgálat elhívatás kérdése. Tény, hogy aki bármiben az Úr dicsőségére cselekszik, az az Istennek szolgál. Az elhívás pedig felhatalmazással jár! Ha azt kérem valakitől, hogy verjen be a falba egy szöget, akkor kalapácsot is kell adnom neki, különben nem várhatom el, hogy igényesen végezze el feladatot. Ráadásul a szögbeverés tanúi előtt önmagamat is rossz fényben tüntetem fel.

Az Istentől jövő felhatalmazás Pál életében két dologban látszik. Abban, amit mond, és abban, amit tesz. Minden keresztyén ember életében ennek így kell(ene) lenni. A bort ivó és vizet prédikáló igehirdető nem jó úton jár, de a vizet ivó és bort prédikáló sem! Mert az Isten trónterméből bizony néha olyan igehirdetések is útnak indulnak, amelyek nem a hideg józanságról, hanem inkább a forró, az emberi okoskodásoknak nemet mondó lelkes – Szent Lelkes – ujjongásról.

Pál apostol életén látszik a felhatalmazás. Sok mai igehirdetőén is. Sokon egyáltalán nem látszik, sőt, inkább az ellenkezője látszik meg. Ha Istentől jön a felhatalmazás, minden igehirdetőn – rajtad is, ha teszed! – meglátszik. Ha pedig nem, akkor sürgősen meg kell térni!

3. Az Istennek való számadás

Mert nem embereknek adunk számot arról, amit tettünk, hanem Istennek. Egy emberekből álló testületet – akár egyházi, akár világi – meg lehet győzni bármiről, hiszen mindenkinek, tehát nekik is van vaj a fejükön. Isten ítélőszéke előtt azonban nincsenek mentőtanúk, nincs enyhítő körülmény, nem lehet hamis tanúkat állítani, vagy kiforgatni a tényeket. Vagy Jézusé vagy, vagy nem. Vagy hivatkozhatsz arra, hogy az Úré voltál életedben, és Jézus ezt megerősíti, vagy nem, és akkor bárki tanúskodik melletted, hogy milyen jó ember voltál, vele együtt hullasz a kárhozatra.

Óriási ez a felelősség, de nincs más választásunk, mint hogy vállaljuk. Mert Jézus értünk halt meg a kereszten, és ez által kiszabadított a bűn rabságából. Feltámadásával legyőzte a halált is, a mi legnagyobb fogva tartónkat és börtönőrünket. A legnehezebb részét az Úr Jézus már elvégezte, és nekünk nincs más dolgunk, mint az, hogy visszhangozzuk, amit a mennyei trónteremből hallunk. Persze ehhez bejáratosnak kell lennünk oda, és nagyon kell figyelnünk az ott elhangzókra, nehogy mást hirdessünk!

A felelősség elhordozása csak addig nehéz, amíg kívülről nézed. Amint a válladra vetted, érezni fogod, hogy könnyű, mert a teher legnagyobb részét az Úr Jézus hordja. Ha Vele jársz, az Ő útját járod, ha engedelmeskedsz Neki, ha napi kapcsolatban vagy Vele, akkor nem kell rettegned a számadástól. Ha az Úré vagy, nem attól félsz, hogy egyesek megsértődnek az igazság Igéje miatt, és többé nem jönnek az Istentiszteletre, vagy nem állnak szóba veled, hanem azért dolgozol teljes erődből, hogy azoknak a száma szaporodjon, akiknek az élete az Úré, akik a mennybe jutnak a haláluk után. Mert ennek a templomnak nem az a célja, hogy tele legyen elaltatott és kárhozatba tartó emberekkel, hanem az, hogy akik idejönnek, azok az Úrral találkozzanak, megbánják és letegyék bűneiket, megtisztulva tovább szolgálják az Urat, és haláluk vagy elragadtatásuk után a mennybe, az örök üdvösségre jussanak. Erről kell minden templomnak, a templomban szolgálóknak, és a templomot fenntartó gyülekezet minden egyes tagjának – nem egyházi hatóságok, nem emberek, hanem Isten előtt – számot adnia. Sok minden rosszat mondhattok rám, akár az ítélőszék előtt is, ami igaz. De azt az egyet nem, hogy nem figyelmeztettelek benneteket!

Befejezés

Befejezésül: Pál kérve kéri a thesszalonikaiakat a 12. versben, hogy éljenek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hívja őket ne feledjék, hogy a szolgálat: jutalom.

Én pedig könyörgök nektek, hogy tegyétek félre az önérzeteteket, az előítéleteiteket, az évtizedek alatt belétek rögzült téves képeket Istenről, a hamis jézusokat, és tartsatok őszinte, mélyről jövő bűnbánatot, térjetek meg, hogy ne a kárhozatra, hanem az üdvösségre jussatok. Mert most még lehet, de ki tudja, hogy holnap lehet-e még? És úgy vedd ezt eszedbe, mintha biztos lenne, hogy most van az utolsó alkalmad arra, hogy megbánd a bűneidet. Nem valamilyen szertartás végzi el benned a bűnbocsánatot, hanem Jézus Krisztus, ezért kérd Őt arra, hogy bocsásson meg neked! Ne szalaszd el az alkalmat!

Prédikáció 2006. augusztus 6.

Buenos Aires, 2006. augusztus 6.

írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: ApCsel 26,1-23

Textus: ApCsel 26,14-23

Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod. ¹⁵Erre ezt kérdeztem: Ki vagy, Uram? Az Úr pedig így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. ¹⁶De kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. ¹⁷Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. ¹⁸Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek. ¹⁹Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, ²⁰hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan. ²¹Ezért fogtak el engem a zsidók a templomban, és ezért akartak kivégezni. ²²De mivel az Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és bizonyságot teszek kicsinyeknek és nagyoknak, és semmit sem mondok azon kívül, amit Mózes és a próféták megjövendöltek: ²³a Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.”

Cím: Pál curriculuma

Bevezetés

A mai igénk részlete azt a tárgyalást, pontosabban meghallgatást írja le, amely során Pál nem kisebb személyiségek előtt védekezhet az ellene felhozott vádakkal kapcsolatban, mint Izráel királya, Agrippa, és a tartomány élére közvetlenül a császár által kinevezett Fesztus helytartó. Porciusz Fesztus 59-62 között volt Júdea Provincia vezetője, tehát ez idő alatt történtek a leírt események. Pál a római polgároknak kijáró módon, könnyített bilincsben védekezhet, szabadon szólhat a kihallgatók előtt, és él is a kínálkozó lehetőségekkel. Hallgatóságának a Római Birodalomban elterjedt hellén műveltségére alapozva a klasszikus szónoklattan (retorika) olyan eszközeivel él, mint tételfelállítás, szónoki kérdés. Ezzel egy időben arra is épít, hogy a magasabb rangú Fesztus átengedte a kihallgatás vezetését Agrippának – nyilván, mert a zsidóság belső életével nem volt eléggé tisztában –, aki Izráel törvényeit, szokásait rendkívül jól ismeri. A Talmudban néhány róla szóló történet is ezt bizonyítja.

Pál egyúttal úgy is értékeli helyzetét, hogy ez az Izráel királya előtt való bizonyságtétel alkalma. Nem tekinti bírósági eljárásnak az ügyet, nem vádol senkit, pedig igazságtalanság történt vele. Nem türelmetlenkedik, pedig már két éve húzódik elintézetlenül az ügye. A legújabb magyarországi jogi szabályozás értelmében már le kellene zárni az ügyét. Tudja jól, hogy ebben az eljárásban nem tarzuszi Pál a főszereplő, hanem az Úr Jézus Krisztus. Nem Pál élete vagy halála a tét, hanem az Úr Jézus élete és halála, illetve ennek a jó hírnek minél több emberhez való eljuttatása, hogy azoknak is élete legyen.

Azt gondolod, kedves Barátom, hogy itt a templomban vasárnapról vasárnapra rég halott emberekről van szó? Igazad van! Valóban olyanokról esik szó, akik halottak, méghozzá túlságosan régen. Nagyot tévedsz azonban, amikor Pált, Pétert, és a többi apostolokat, híveket, netalán Jézust tartod rég halottnak. Ők ugyanis élnek, mert a szellemük a megtérésük alkalmával életre kelt. A rég halott pedig, akinek életre van szüksége, az Te vagy, mindaddig, amíg meg nem tértél!

1. Pál óembere

Minden embernek szüksége van a megtérésre. Még az ősi református családban felnövőknek is, azoknak is, akik olyan családból származnak, amelyben a honfoglalásig visszamenőleg minden férfi presbiter volt. Szokták mondani, hogy az az igazi apáca, akinek már az anyja és a nagyanyja is apáca volt J. Az esperes, a püspök, a pápa is elkárhozik megtérés nélkül. Még Pálnak, sőt Jézus tanítványainak, de még szűz Máriának is meg kellett térnie ahhoz, hogy elkerülje a kárhozatot. Ugyanis minden ember kárhozatra születik. Ha nem történik beavatkozás, akkor csak idő kérdése, hogy halálával végérvényesen a gonosz karmai közé kerüljön. A tarzuszi Pál útja is ki volt jelölve a kárhozat felé – a Sátán jelölte ki, tévedés ne essék –, és farizeussága nem menthette meg, csak egyedül az, hogy találkozott Jézussal. Vallásosként, buzgó farizeusként ugyanis ahelyett, hogy közelebb került volna Istenhez, csak még jobban eltávolodott. Nem volt személyes kapcsolata az Úrral, és ha meghal úgy, hogy nem is jön létre a kapcsolat, akkor nincs menekvése. Pál azonban találkozott Jézussal, és felismerte, hogy milyen messze van az Úrtól. Nem tartott részletekbe menő bűnvallást, hanem engedelmeskedett az Úrnak, és hátat fordított addigi életének. Igazából ugyanis a bűn nem más, mint az Istentől való elszakítottság. Az ölés, lopás, paráznaság és a többi, bűnökként számon tartott tett, szó, gondolat vagy mulasztás már „csak” a tünet, a betegség maga az Istentől való távolságtartás. Amikor pedig az ember ezt felismeri, akkor már nem hivatkozhat arra, hogy a bűn rabságban tartja! Attól a pillanattól kezdve már az ő felelőssége, hogy fenntartja-e a válaszfalat Isten és önmaga között, vagy ledönti.

Pál ledöntötte, teljesen megújult, mindent a háta mögött hagyott, és töretlen lendülettel hirdette Jézus Krisztus feltámadását.

2. Az újjászületett Pál

A múlt heti igében volt arról szó, hogy Pál a zsidó Nagytanács előtti kihallgatása alkalmával azt a tényt használta ki, hogy a Tanácsban egyaránt képviseltetve voltak a feltámadást tagadó szadduceus irányzat képviselői, és a feltámadásban hívő farizeusokéi. Bedobta azt a tényt, hogy ő farizeus, és pont amiatt áll bíróság előtt, hogy egy ember feltámadását hirdeti. Erre a farizeusok azonnal melléálltak, ha nem is Krisztus, de a feltámadás ügyében. Pál ott is, és a rómaiak előtt is, a vallási és a világi ítélkezők előtt is a feltámadásról tett bizonyságot. Hitte a feltámadást megtérése előtt, Saulként, és utána, Pálként is. Csakhogy korábban a feltámadás hite egy volt a sok ezer hittétel között, és nem volt semmi különösebb jelentősége, nem változtatta meg az életét, nem vitte közelebb az Örökkévalóhoz, addig az Úr Jézus feltámadása már gyökeresen változtatta meg az életét és a mennybe vezető úton indította el.

Mint a mi életünkben, amikor arról van szó, hogy a bűnök rosszak, meg kell szabadulni tőlük, vagy hogy a nem megtért ember a kárhozatra jut, a legtöbben egyetértően bólogatnak. Abban a pillanatban azonban, amikor arról kerül szó, hogy neked magadnak kell megtérned, ha nem akarsz kárhozatra jutni, hogy neked vannak bűneid, amelyek elválasztanak az Örökkévaló kegyelmétől, sokan bezárkóznak. Pedig ez a lényeg! Pál óember korában kergette a keresztyéneket, mert meg volt győződve arról, hogy nem jól hisznek. Amikor rájött, hogy ő az, aki nem jól hisz, megváltoztatta egész gondolkodását, és új ember lett.

3. A legszabadabb rab

A szabadság olyan dolog az ember életében, hogy nagyon sokszor észre sem vesszük, csak akkor kezdjük igazán értékelni, ha elveszítjük. Pál úri rab volt, előkelő családból származott, ráadásul római polgár volt, azaz a világuralmat birtokoló birodalom legteljesebb jogú polgára, fogva tartása az akkori viszonyokhoz képest elegáns és finom volt. Mégis rab volt, nem mehetett oda, ahová akart, nem csinálhatott azt, amit akart, nem beszélhetett mindig azzal, akivel akart. S ennek hiányát érezte. Mégsem érezte magát rabnak. Nem a laza fogva tartási körülmények miatt, hanem azért, mert már megszabadult az ember igazi fogva tartójától, a bűntől. Bizony, ha az ember ellátogat egy börtönbe, előfordulhat, hogy olyannal találkozik odabent, aki szabadabb annál, aki kijöhet onnan. Mégpedig azért, mert a börtönben is meg lehet térni, oda lehet adni az életét az Úrnak, és szabaddá lehet lenni. Ráadásul aki börtönben van, azt nem nehéz meggyőzni arról, hogy bűnös, mert jogerős ítélet mondta ki ezt rá, csak arra van szüksége, hogy meglássa, Jézus Krisztusban van a szabadulása, nem az amnesztiában, vagy abban, hogy majdcsak letelik lassan az a pár év. Akik kint vannak, azok sokszor meg vannak győződve, hogy ártatlanok. Az ilyeneknek először arra kell rádöbbenniük, hogy valójában csak az emberi igazságszolgáltatás gyengesége és következetlensége miatt vannak szabadlábon. Ez után kezdi keresni az ember a kiutat, és találhatja meg Jézusban.

Pál a legszabadabb rab volt, mert Jézusban volt, Jézus vezette lépteit, gondolatait, és a legfontosabb, amit birtokolhatott, a Jézussal való személyes és közvetlen kapcsolat, azt semmilyen motozás nem vehette el tőle, attól semmilyen börtönrendszabállyal nem foszthatták meg.

Befejezés

Nobody is perfect – mondják az amerikaiak, és igazuk van. Senki sem tökéletes. Mindenkinek a múltjában lehet sötét foltot találni. Nincs senki, aki mindig, minden helyzetben tökéletesen döntött, mindig jól cselekedett, mindent megtett, ami a módjában állt. És ez nem is baj. Ha az ember be tudja látni – mint Pál – hogy ez így van, és képes arra, hogy alárendelje magát az Úr akaratának, akkor mindez semmissé, lényegtelenné válik. Elég, ha az Úr Jézus tökéletes, ha Őhozzá kapcsoltad az életedet, és igyekszel neki engedelmeskedni, az Ő útján járni, akkor – mint Pál – az életed szabad lesz, nem a körülmények fognak uralkodni rajtad, hanem az Úr. Őnála jobbat pedig sehol nem találsz.