Prédikáció 2006. augusztus 27.

Lekció: 1Kor 15

Textus: 1Thessz 4,13-18

Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. ¹⁴Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. ¹⁵Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. ¹⁶Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, ¹⁷azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. ¹⁸Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.

Cím: A vigasztaló ige

Bevezetés

Ez az ige rendszerint temetések alkalmával hallható. A ravatal mellett a lelkipásztornak nincs „saját” mondanivalója, a köszöntésen, az apostoli hitvallás kötött szövegén kívül a Bibliából olvas fel egy-egy részletet. Legtöbbször az első Korinthusi levélnek a halottak feltámadásáról szóló 15. fejezetéből, vagy a mai részből, a Thesszalonikaiakhoz írt első levél 4. fejezetéből. Míg az előbbi inkább a halottak feltámadásáról nyújt többletinformációt, úgy a mai az elragadtatásról.

A bibliai kifejezés nem valamiféle rajongó vagy önkívületi állapotot jelent, hanem azt, amikor valakit a szó szoros érelmében megragadnak. A grabancánál fogva a tömegvonzás és akarata ellenére más helyre viszik. Ez a jelenség a bibliai kijelentés egyik sarkalatos igazsága, és mi méltatlanul keveset foglalkozunk vele. Pedig kellene, mert a küszöbön áll a bekövetkezése. A világ feltartóztathatatlanul halad, sőt száguld a vég felé, és a keresztyének számára az elragadtatás az, ami a megmenekülést jelenti. Egyre szaporodnak azok a jelek, amelyek azt mutatják, hogy az utolsó időket éljük. És nem az a nagy veszély az emberiség számára, hogy elfogy a levegő, megmérgeződik a termőföld, atomháború tör ki, vagy valamilyen világűrből érkező, vagy a földön kialakuló természeti katasztrófa véget vet az emberi fajnak. Sokkal inkább az, hogy az emberek nagy többsége nem lesz készen az Úr elé járulásra, amikor erre sor kerül. Nem mi döntjük, el, hogy mikor kell meghalnunk, hogy mikor kell megjelennünk az előtt a fórum előtt, amely dönt arról, hogy jobb, avagy bal kéz felé, a mennyei örök üdvösségre, vagy a pokolbeli örök büntetésre vezet az utunk.

1. Az Úr Jézus feltámadásának hite

Jézus Krisztus kétezer éve Betlehemben emberi testben megszületett. Anyja Mária volt, szűz, apja pedig József. Ugyanakkor Ő nem e két ember szerelméből született, hanem az Istennek valamennyi ember iránt érzett szerelméből. Jézus maga Isten, hiszen a teremtésben Ő is jelen volt.

Harminc-egynéhány éves korában – miután sok csodát tett, halottakat támasztott, betegeket gyógyított, és az Isten uralkodásáról tanított, ellensége az eseményeket a háttérből irányítva, emberek keze által kínhalállal kivégeztette. Ő azonban – mivel a küldetése az volt, hogy ezen az ellenségen teljes és végső győzelmet arasson – a harmadik napon feltámadt a halálból, így győzelme a bűnön és a halálon is teljes és egyértelmű lett.

Az Úr Jézus feltámadása egy csomópont a keresztyénség életében. Muszáj keresztülhaladni rajta, különben nem jutunk el oda, ahová készülünk, pontosabban nem oda jutunk el, ahová készülünk. A feltámadásba – Jézuséba és az emberekébe – vetett hit nélkül a keresztyénség egy önmagát nyugtatgató klub csupán, ráadásul magukat és egymást halálosan félrevezető emberek csoportosulása.

Nem véletlen, hogy a keresztyénség legnagyobb ünnepe… No, melyik is? a vasárnap, amely az Úr Jézus feltámadásának napja. A többi is fontos, de a vasárnap nélkül nem lenne semmi értelme sem karácsonyt, sem húsvétot, sem pünkösdöt, sem a többi evangéliumi keresztyén ünnepet megtartani.

Ezerszer olvastátok és hallottátok, hogy Jézus feltámadt. Higgyetek végre benne, hogy életetek legyen. Ha nem hisztek, az egész keresztyén életmódotok, hagyományaitok, cselekedeteitek, szavaitok és gondolataitok hiábavalókká lesznek, mert a pusztuló világgal együtt hullanak a megsemmisülésbe.

2. A riadótrombita

Amikor én katona voltam, már akkor sem trombitával ébresztettek. De amikor az alegység-ügyeletes elkiáltotta magát, hogy „Harmadik század ébresztő!”, akkor ki kellett ugrani az ágyból, és amilyen gyorsan csak lehetett (magyarul 3 perc alatt) fel kellett öltözni, télen meleg alsóba, kabátba is. Aki lemaradt, fenyítést kapott. Régen évezredekig a hadseregekben az ébresztést – és még sok minden gyorsan elvégzendő dolgot – a trombita jelezte, ezért használja Pál is ezt példának. Amikor megjelenik az Úr Jézus, ezt egy mennyei hang fogja jelezni, és akkor nem lesz sem kétség, sem haladék. Aki akkor meghallja a trombita hangját, és az Úr Jézus elkötelezett követője, az megy Ővele a mennyei dicsőségbe, aki pedig nem, arra a nagy nyomorúság, végül pedig a kárhozat szenvedése vár.

A riadótrombita jelzés az indulásra. Régen minden csapatnak külön hívójele volt, hogy a csatában minden katona tudja, hogy neki épp most rohamoznia vagy visszavonulnia kell. Amikor az Úr Jézus megjelenésekor megszólal a trombita, akkor az övéi – akár a föld felszínén tartózkodnak majd, akár hat lábnyi mélységben alatta, nem csak hallják a hangot, hanem érzik is, hiszen azonnal emelkedni kezdenek, fel, az Úrral való találkozásra. A nem megtértek is hallják majd a trombitaszót, de ők csak úgy, mint a csatában, amikor a szomszédos seregtestnek fújnak riadót vagy rohamot. Ők maradnak ott, ahol vannak, hogy egy későbbi, sokkal riasztóbb és fájdalmasabb hangra induljanak útnak, és nem éppen arra, amerre szívesen mennek.

3. A vigasztalás

Mi lehet a vigasztalás akkor, amikor mindezek szerint az emberiség többsége – köztük rokonaink, barátaink, szeretteink – feltartóztathatatlanul a kárhozat felé tart? Az, hogy most még nem szól a trombita, és legalább mi, akik itt vagyunk, és nyitott szívvel figyelünk az Isten szavára, hallhatjuk és érthetjük, mi fog történni. Egymást vigasztalnunk kell ezekkel az igékkel, hogy ne essünk végképp kétségbe szeretteink miatt, a még nem megtérteket pedig noszogatnunk kell velük, hogy még időben felismerjék a veszélyt és megtérjenek.

Befejezés

Amikor megszólal a trombita, az életben lévő hívek felmennek a mennybe, akik pedig akkorra már halottak lesznek, azok kikelnek a sírjukból, és együtt mennek a mennybe. Akik azonban nem adták át az életüket Jézusnak, azok hiába hallják a trombitát, nem emelkednek fel a földről, hanem hátramaradnak, és nagyon nehéz idők várnak rájuk.

Ne legyetek tehát tudatlanok, mert akik e bibliai igazságokat illetően azok, azokat nem lehet megvigasztalni sem a halottakat illetően.

Kedves Testvérem! Nincs második esély, az elrontott életet nem lehet újrakezdeni. Csak megtérni lehet, ha elégedetlen vagy, és a mennyei örökéletben megvigasztalódni. A riadótrombita elhangzása után már nem lehet pozíciót váltani, de most még itt van mindannyiótok előtt a lehetőség, hogy a trombita nektek is úgy szóljon, hogy azzal a mennybe, Jézushoz hívjon.