Karácsonyi Igehirdetés, 2007. december 25.

Buenos Aires, 2007. december 25.

karácsony

Lekció: Filippi 2,5-11

Textus: Lukács 2,11

…Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.

Cím: Született

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Eljött végre a várva várt karácsony. Nem tudjuk, pontosan hány évvel ezelőtt, mert amikor utólag visszaszámlálták Jézus Krisztus születési dátumát, akkor valamit eltévesztettek. Ma már tudjuk, hogy szinte biztosan nem 2007 éve született Jézus. Vagy előtte 4, vagy utána 3 évvel. De még ezen is vitatkoznak a tudósok. Egy dolog azonban vita felett áll. Semmilyen adat vagy archeológiai tény sem kérdőjelezi meg magát a tényt, hogy Jeruzsálemtől látótávolságra, a júdai Betlehemben körülbelül kétezer pár évvel ezelőtt világra jött egy gyermek, aki alapvetően megváltoztatta az emberek életét. Nem a lelki életét csupán! Hanem az egész világlátását. Ma, 2007-ben a föld nem lenne ilyen, amilyen, Krisztus nélkül. Ezt az ellenségei is elismerik, meg is próbálják rákenni Jézusra a felelősséget a világ rossz állapotáért, holott az a bűn miatt ilyen, ami ellen Jézus harcba szállni a földre jött.

Kétségbevonhatatlan az is, hogy a betlehemi istállóban megszületett gyermek nem maradt örökre kisbaba, hanem felnőtt, harminc-egynéhány éves korában tanítani kezdett embereket az Isten dolgairól. Tanítványokat gyűjtött maga köré, akik aztán az ő kereszthalála után továbbra is összegyűltek és Istennel foglalkoztak, továbbá összegyűjtötték a mesterükkel kapcsolatot történeteket, leveleket és azokból egy kötetet szerkesztettek. A tanítványok nemzedékről nemzedékre továbbadták a hitüket és a szent könyvet, egészen a mai napig. Mindezek történelmi tények, archeológiai, antropológiai kutatásokkal igazolhatók. A többi a mi hitünk. Amit nem lehet és nem is kell bizonyítani, mert hit dolga. Az, hogy a kisbabát Mária anélkül foganta, hogy férfi akár érintette is volna, az, hogy Jézus az Isten egyszülött Fia, maga Isten, az, hogy a halála utáni harmadik napon feltámadt, mind-mind hitkérdés. És a mi életünk kulcskérdései, mert ezekre épül fel a hitünk, az egyházunk, az életünk. S hogy a hitünk megmaradjon, sőt, erősödjön, ezért járunk össze rendszeresen, ezért tanulmányozzuk a szent könyvet folyamatosan, újra meg újra, ezért van mindig valami újdonság az ünnepeinkben, így a karácsonyban is.

Számomra az idei karácsony üzenete egyetlen szóba sűrűsödött össze: született. Az ebben a három szótagban megtalált üzeneteket szeretném ma megosztani veletek, mint testvérekkel.

1. A tétlen Isten

Az adventtel kapcsolatban szeretem mindig kiemelni, hogy ebben a négyhetes időszakban az ember passzív: várakozik, míg Jézus aktív: közeledik. A születés esetében azonban a született szóból azt értettem meg, hogy ebben az esetben Jézus passzív. A létezésének kezdetétől – a létezés kezdetétől, hiszen Jézus Isten, aki mindig volt és lesz – a fogantatásáig az Isten Fia aktívan cselekedett, közeledett hozzánk, készült a testet öltésére. Amikor azonban az Atya elhelyezte magvát a názáreti leány méhében, akkor ezzel passzívvá tette. Az isteni princípiumnak, az isteni lényegnek tétlenül kellett végigélnie a megszületésig tartó kilenc hónapot. Aztán amikor a teste elkészült, végig kellett élnie azt a sokkot, amit a szülészek tanúbizonysága szerint minden baba átél, aki csak a világra jön, akár természetes úton, a szülőcsatornán keresztül, akár császármetszéssel. És még ezek után sem lett jó ideig aktívvá Jézus, hiszen Máriának szoptatnia, gondoznia kellett jó ideig, míg meg nem állt a maga lábán, sőt még az után is jó pár évig rászorult testi szülei gondoskodására.

Vajon miért cselekedett Isten így? Mi oka volt annak, hogy ezt a hosszadalmas és nehézkes utat végigjárassa azzal, akit a világ megmentésére küldött? Miért nem talált gyorsabb és egyszerűbb módot a Fiú földre juttatására? Nos azért, mert gyorsabb mód van, egyszerűbb is akad százával, de egyik sem biztosította volna a kívánt eredményt, hogy tudniillik Jézus 100 %-os mértékben azonosuljon azokkal az emberekkel, akiket megmenteni hivatott földi küldetésében. Egy régi történet szerint a hangyák megmentésére az Istennek hangyává kellett válnia, mert csak így hallották és értették meg mondanivalóját a hangyák. Jézusra sem figyeltek volna ennyire, ha felnőtt férfiként egyszer csak megjelenik a jeruzsálemi templomban és tanítani kezd. És az áldozathozatala is így vált teljes értékűvé, hogy mindenben azonosult a bűnös emberrel, kivéve a bűnt. Teljesen olyan volt, mint bármelyikünk, a testi életében senki nem találhat semmi kifogásolhatót, a testi ember lététől eltérőt, csak azt, hogy nem követett el egyetlen egy bűnt sem.

Tehát Jézust Mária szülte, egy ember, nem pedig a maga erejéből jutott el erre a világra. Tudjuk, hogy ki volt ő, a názáreti ács felesége, a Dávid házából, azaz rokonságából. Ez a – saját szavai szerint az Úr szolgálóleánya – a testében hordozta, fájdalommal szülte meg és önfeláldozóan nevelte fel a rábízott gyermeket úgy, hogy talán nem is mindig értette, mi történik vele. Testéből adott neki, és ezzel újfent aláhúzta mindazt, amit ez előbbiekben fejtegettem, hogy Isten nem csak úgy lepottyantotta Fiát az égből, hanem azt az utat járatta végig, amit valamennyien. Fogantatásától kezdve ugyanúgy fejlődött anyja méhében, mint bármelyikünk. De nem az a lényeg, hogy konkrétan ki volt, aki világra hozta, hanem az, hogy emberi testből, nem magától került a világra.

2. A múltban történt esemény

Nem pontosan kétezer-hét éve hangzott el először a mondat, azóta is pontosan így hangozhat el, mert a múlthoz tartozik.. Egy megtörtént esemény, amelyen nem lehet már változtatni. Nem abban az értelemben múlt, ahogy szokták mondani: „ez vagy az már a múlté”, mert Jézus születése a jelenlegi világunk alapjához tartozik. A keresztyén hit ugyanis három fő pilléren nyugszik, és mindhárom Jézussal kapcsolatos: hogy Ő megszületett, meghalt és feltámadt. E három közül bármelyiket vesszük is el, az egész építmény összeomlik. És mindhárom esemény múltbeli. Mindhárom megtörtént és gyümölcseit élvezhetjük.

Azért ünneplünk évről évre karácsonyt, hogy felidézzük a Megváltó születését. Ez az esemény soha nem kophat el, nem homályosulhat el, mert nélküle elvész a hit. Sokáig fenn lehetne tartani a karácsony külsőségeit, a díszítések, ajándékozás szokásait, mindazokat, amik kifelé jelképezik az ünnepet, de ha kivesszük a bibliai tartalmat belőle, akkor talán évtizedekig, sőt akár évszázadokig is folytatódna, de előbb-utóbb kiüresedne.

3. Gondolataim

Végül egy pár mondatban hadd mondjam el szubjektív gondolataimat. Legelsősorban azt, hogy sokáig hihetetlen volt számomra az, hogy sokan másféleképpen ünnepelnek. De azzal, hogy eljöttem ide a világ innenső felére, és megláttam, milyen a déli félteke karácsonya, Isten segített megértenem, hogyan jelenthet a karácsony ugyanazt különböző vérmérsékletű embereknek. Nem arra gondolok persze, hogy a hajnali kukaborogatással és ordítozással „ünneplő” személyek is Krisztus születése feletti örömüknek adtak hangot, hanem arra, hogy körülöttünk olyan sokan keresték őszinte szívvel a jászolban Krisztust, és reményeim szerint meg is találták. Azzal együtt, hogy nyár van, nyoma sincs hónak, és a fenyőillat sem a frissen vágott karácsonyfából, hanem illatosító sprayből származik.

Azután azt is megértettem – nem idén, de idén is –, hogy a lényeg az, ami belül történik. Hogy meg kell engednem Jézusnak eljutni a szívem mélyéig, nem csak a jászolig. Szép dolog a betlehemi jászol előtt megállni, és csodálatosan szép alkotásokat láttam én is. Nagyon jónak tartom, hogy sokfelé látni a városban, és azért imádkozom, hogy minél többen lássanak bele a jászol mélyébe, és vegyék észre, hogy Jézus „története” nem ér véget azzal, hogy a napkeleti bölcsek eltávoznak, József pedig angyali üzenetet kapván elmenekül Máriával és a kis Jézussal Egyiptomba. A „történet” folytatódik és napjainkban sem ér véget, mert el fog jutni egészen a mennyei trónteremig, az örök üdvösség honáig.

Befejezés

Jézus Krisztus emberré lett, azért, hogy téged megmentsen. Ha senki más nem élne a földön, akkor is megtette volna érted. Tehát engedd meg, hogy megvalósuljon az életedben az a cél, amiért Jézus végigjárta útját. De nem vagy egyedül, ezért van egy másik dolgod is karácsonykor – és karácsony után is: segíts a közeledben élőknek abban, hogy ők is megtalálják Jézus Krisztusban a megváltót, aki annyira szeretett, hogy emberi testben született meg e földre. Legyünk hálásak neki ezért is!

Ámen!

Advent 4. vasárnapi Igehirdetés 2007. december 23

Buenos Aires, 2007. december 23.

Advent IV. vasárnap

Lekció: Máté 6,1-18

Textus: Máté 6,10

…jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is;

Cím: Az Úr országa

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Advent negyedik vasárnapja virradt ránk, holnapután pedig karácsonyt ünnepeljük. Valaki megkérdezte egyszer, amikor hasonlóan közel volt egymáshoz a két alkalom, hogy miért kell két külön Istentiszteletet tartani. Azt feleltem, hogy azért, mert mind a kettőnek más a mondanivalója. Nem lehet egy napon tartani a két ünnepet – hiszen a református felfogás szerint minden vasárnap ünnep, hiszen Jézus ezen a napon támadt fel a halálból – mert mindkettőnek saját üzenete van. Az advent négy vasárnapjának üzenete a karácsony évről évre való megünneplésére és az Úr Jézus egyszeri visszajövetelére való készülés. Az előbbi egy múltban történt eseményre – a kis Jézus Betlehem városának barlang-istállójában végbement világra jöttének évfordulójára – vonatkozik, az utóbbi pedig egy a későbbiekben bekövetkezendő eseményre. A mai Istentisztelet tehát nem egy alternatív lehetőség a templomba jövésre, ha valaki nem ér rá kedden.

A Máté evangéliuma negyedik, ötödik és hatodik fejezete a Hegyi Beszéd néven vált közismertté. Jézus egy hegyoldalban mondta el követőinek – nem csak a 12 tanítványnak – ezeket a gondolatokat, melyek érintik a törvény értelmezésétől az adakozáson át az imádkozásig a hívő élet szinte minden területét. Jézus pár bevezető tanítás után azonnal rátér a „minta-imádságra”, azzal, hogy „Ti tehát így imádkozzatok!” A mai Ige ebből a Miatyánkból származik, méghozzá a második és a harmadik kérés. Ugyebár az első a „szenteltessék meg a Te neved”.

1. Isten országa

A klasszikus angol fordítás, a King James Version a kingdom szót használja, a Reina-Valera spanyol szövege pedig a reina-t, amikor a görög βασιλεια-t akarja visszaadni. Az utóbbi két nyelv kicsit direktebben, mint a magyar. Ennek oka abban keresendő, hogy ma már kevesen ismerik az ország szavunk eredetét. Ez ugyanis a honfoglalás korában még uruszág volt, amiben már jobban érezzük az úrság jelentést. Nem másról van itt tehát szó, mint Isten úrságának, uralmának az eljöveteléről, megvalósulásának kívánságáról.

Isten uralma, ha úgy tetszik, országa azt a helyzetet, környezetet jelenti, ahol – és amikor – Isten akarata maradéktalanul érvényesül. Ez pedig két esetben történik meg. Amikor az idők betelnek, és véget ér az emberiség történetének földi szakasza, azaz a feltámadás után a Sátán és a démonai elnyerik méltó büntetésüket követőikkel együtt, és megjelenik az örökké tartó aranykor, ott – térben és időben – érvényesül Isten akarata. A mennyben nem lehet másként. Addig viszont nincs semmi esélyünk rá? – tehetjük fel joggal a kérdést. Dehogynem – válaszolhat bárki, aki a Bibliát ismeri. Jézus azt mondta a Lukács 17,21-ben: „az Isten országa közöttetek van!” Ez azt jelenti, hogy amennyiben a hívők megtartják Isten rendelkezéseit, akkor közöttük – és bennük – megvalósul az Isten akarata, ez által pedig az uralma, vagyis az országa.

Röviden tehát az Isten országa megvalósulhat itt, ezen a helyen is. Nem az számít, hogy hol vagyunk – templomban, hívő család otthonában, vagy akárhol máshol, hanem az, hogy a keresztyének úgy éljenek, hogy az Isten nevére dicsőség szálljon, azaz megvalósuljon az Ő uralma. Ez néha nehéznek tűnik, mert bizony olyan dolgokat kell vállalnunk, amelyek nem hoznak túl sok népszerűséget nekünk a világ részéről. Néha viszont gond nélkül megtehetnénk, és csak azért nem tesszük, mert hozzászoktunk a nehézségekhez. Szóval, ismerjük meg Isten akaratát és engedelmeskedjünk neki, hogy már itt a földön, s majd a mennyben is részesüljünk Isten országa – uralma – áldásaiból.

2. Isten akarata

Néha úgy érzem, hogy mindenki tudja, mit akar Isten. Magyarországon a focihoz és a politikához mindenki ért. Nyilván Argentínában sincs ez másként. És nyugodtan hozzátehetjük, hogy arra is számtalan önjelölt jelentkező akad, hogy megmondja, mi Isten akarata.

Volt olyan időszaka a keresztyénségnek – és sajnos van ma is olyan ágazata – amelyben egyes személyek maguknak vindikálták a jogot arra, hogy közöljék a többiekkel Isten akaratát. Egy dolog azonban elkerülte a figyelmüket, mégpedig az, hogy a Biblia Istene személyes isten. Nem népeké, nem nemzeteké, nem csoportoké, hanem egyéneké. Természetesen az egyének csoportokba – ha jobban tetszik, gyülekezetekbe – népekbe, nemzetekbe szerveződnek, de a mindennapos kapcsolattartás Istennel nem lehetséges közvetítőn keresztül. Nem bízhatok meg egy másik embert azzal, hogy mondja el a bűnvallásomat Istennek, és fogadja el helyettem a bűnbocsánatot. Ez lehetetlen. Sokan sajnálják. Én nem. Mert személyesen odamehetek Istenhez – Jézus Krisztusra hivatkozva – és vele rendezhetem el a bűneimet, az örömömet, a bánatomat. Bármikor odamehetek hozzá, nincs hivatali idő és nem fordulhat elő, hogy nincs térereje a telefonjának, vagy lemerült az akkumulátora. És mindent elmondhatok neki, nem kell szégyenkeznem előtte, mert szelíd, nem kell kapkodnom, mert türelmes.

És – ha már itt tartunk – személyesen kell megtudnom Isten akaratát. Legelsősorban azt, hogy mit akar velem kezdeni. Milyen feladatot bízott rám, mi a teendőm. Mert az úgy csak üres malaszt, hogy Isten akaratát cselekedni. Igen, amikor együtt vagyunk, és nincs mód arra, hogy lebontsuk egyénekre az Isten akaratát, akkor így fogalmazunk. De amikor azt mondom nektek más alkalommal, hogy cselekedjétek Isten akaratát, akkor arra bíztatlak benneteket – magamat is beleértve – hogy kutassuk azt, hogy mit akar Isten tőlünk. Mert ezen múlik az életünk. Mondhatod azt, hogy én komoly hívő ember vagy, rendszeresen jársz templomba, részt veszel a gyülekezet adminisztratív és anyagi terhei viselésében, de ha nem valósítod meg Isten akaratát, akkor mindez hiába van. És hogyan tudnád megvalósítani, ha nem ismered? Véletlenül – hát, ez elég kicsi hatékonyságot garantál…

Keresni, tudakozni, kutatni kell tehát Isten akaratát, és ehhez a két-, sőt több ezer éve jól bevált módszer a legjobb: imádkozás, Igetanulmányozás és a többi Krisztuskövetővel való közösség gyakorlása.

3. Itt, nálunk

Az egy csodálatos dolog, hogy az egyenként Istenhez kapcsolódó emberek közösséggé, gyülekezetté szerveződnek. Ha egy fa kidől a folyóparton és beleesik a vízbe, akkor a hullámok, az áramlatok ide-oda fogják vetni, beszorulhat sziklák közé, partra sodródhat, akár darabokra is törhet. Ha azonban összekötözik más ugyanilyen gerendákkal, és még kormánylapátot is tesznek rájuk, sőt, akad egy kormányos is, akkor a gerenda a társaival együtt épségben lehajózhat a célig. Nos, a gyülekezet sok szempontból olyan, mint a tutaj. Össze vagyunk kötözve és együtt törekszünk a cél felé. És talán néha nem tetszik, ahogy a kormányos megszabja az irányt, néha jobb lenne egy másik gerendával összekötve lenni, néha jó lenne a tutaj más részén elhelyezkedni. De ha a tutaj gerendái szabadon változtathatnák a helyüket, a tutaj szétesne. Ha a gerendák beleszólhatnának abba, hogy merre forduljon a kormánylapát, akkor talán soha nem jutnának egyetértésre, és nem érnék el a céljukat. Tehát testvéreim, néha el kell viselnünk egymást a cél érdekében. Hallgatnunk kell a kormányosra, azaz Jézus Krisztusra, és elfogadni azt, hogy Ő tudja, merre kell mennünk, és a lehetséges legjobb irányba fordít bennünket.

Egy kérdés mindig foglalkoztatott. Ha Isten adni akar, és nekünk csak el kell fogadnunk, akkor miért kell kérnünk? Mi értelme van az imádkozásnak, ha úgyis mindig minden Isten akarata szerint történik?

Nos, először is minden Isten tudtával történik, de nem minden az akaratával. Van némi mozgástere a Sátánnak is. Másodszor pedig Isten nincs rászorulva az imádságainkra, mi viszont igen. Nekünk szükségünk van arra, hogy imádkozzunk. Isten semmi új dolgot nem tud meg az imáinkból, csak azt, hogy hajlandók vagyunk végre megosztani Vele a dolgainkat. Azért van tehát szükség az imádkozásra, hogy kifejezzük, készen állunk elfogadni az imádságainkra adott választ. Beláttuk, hogy Isten segítségére kell bíznunk magunkat. Ennek remek példája az, amikor azt kérjük, valósuljon meg Isten országa és akarata közöttünk is. Hiszen ez rajtunk múlik. Isten mindent előkészített, hogy ez megtörténjen. De nekünk meg kell érnünk arra, hogy ezzel élni is tudjunk. Ezért imádkozzuk rendszeresen a Mi Atyánkban ezt a kérést. Tulajdonképpen ezt imádkozzuk: „Készítsd fel a szívünket és a gondolatainkat arra, hogy értékelni tudjuk a te akaratodat, és engedelmességünkkel megvalósítsuk a te Uralmadat magunk fölött.”

Befejezés

Amikor a Mi Atyánk imádság előkerül mindig igyekszem hangsúlyozni, hogy Jézus azt mondta: „Ti tehát így imádkozzatok!” nem pedig az, hogy „Ti tehát ezt imádkozzátok!” A Mi Atyánk egy csodálatos imádság, és jól tesszük, hogy minden egyes Istentiszteleten elmondjuk. De ha mondókává, kötelező (vagy megszokott) rituálévá válik, akkor elveszíti azt a funkcióját, amiért az Úr Jézus megtanította nekünk. Tehát ne csak arra használjuk, hogy hetente egyszer, vagy sűrűbben akár elmondjuk, hanem arra is, hogy mintaként egyéni imádságaink felépítéséhez is használjuk. Egészítsük ki bátran személyes gondjainkkal, örömeinkkel, és meglátjuk, hogy a 23 másodperc alatt elmondható Mi Atyánkat vezérfonalul használva sokkal többet és mélyebben imádkozhatunk.

Ámen!

Advent 2. vasárnapi Igehirdetés, 2007. december 9.

Buenos Aires, 2007. december 9.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Jakab 5,1-6

Textus: Jakab 5,7

Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap.

Cím: Az Úr eljövetele

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Amikor én katona voltam a nyolcvanas évek végén, ötszázharmincnégy nap volt a sorkatonai szolgálat. Pontosan megjegyeztem, mert már az elején beívódott a gondolataimba. Amikor bevonultam, mint kiskatona, rögtön megtudtam, hogy 534 napom van hátra a leszerelésig. Hogy a napok múlását számon kell tartanom, mert ezek határozzák meg az életet a laktanya falain belül, és amíg egyenruhát hordok, addig azon kívül is. A napok számontartására is sok érdekes mód kínálkozott, a katonák rengeteg időt eltöltöttek ezeknek az eszközöknek az elkészítésével és használatukkal. Ez volt a „centi” többféle különböző megjelenése. Az átlagos öreg katonát az a tudat éltette, hogy már csak x nap, és véget ér a katonaélet, és megkezdődik – folytatódik – az „igazi” élet.

Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell vallanunk, mi is annyi mindent várunk, hogy vége legyen! Várjuk, hogy véget érjen a hideg idő, és végre eljöjjön a nyár. Aztán, amikor folyik rólunk a víz, és alig bírjuk ki a forróságot, akkor várjuk, hogy véget érjen a meleg. A diákok és a tanárok várják, hogy vége legyen a tanévnek, utána a szülők várják, hogy vége legyen a vakációnak. Adventben is sokszor halljuk, hogy ez a várakozás időszaka.

Egyet azonban szem előtt kell tartanunk: az adventi várakozás egyszersmind készülődés is. Nem passzív várakozás, hanem aktív készülődés. Ahogy a földműves is várja az aratást, de nem ölbe tett kézzel, hanem az aratáshoz szükséges eszközök, szerszámok ellenőrzésével, javításával, az aratás előkészítésével. És türelemmel. Ezt kellene ma megtanulnunk Jakabtól.

1. A helyzet

Mai igénk szerzője Jakab apostol, az Úr testvére. Jézust, annak földi szolgálata alatt nem ismerte el Messiásnak, feltámadása után azonban meggyőződéses tanítványa lett. A jeruzsálemi gyülekezet vezető személyiségeként vezette az apostolok jeruzsálemi tanácskozását, mely Kr. u. 49-ben zajlott, s melyen Barnabás és Pál, mint az antiokhiai misszió képviselői vettek részt. Josephus arról tudósít, hogy 62-ben a zsidó főpap mártírhalálra ítélte.

Jakab levelének címzettjei anyagilag és lelkileg nehéz helyzetben, Palesztinán kívül élő zsidókeresztyének voltak. Nem értették, hogyan lehet az, hogy istenfélő keresztyén létükre szegények, súlyos megpróbáltatások között, sokféle igazságtalanság miatt szenvednek, ugyanakkor az őket sanyargató istentelen és embertelen gazdagok irigylésre méltóan élhetnek.

A megelőző részben a gazdagok elleni ítéletről beszél az apostol. Ezeknek a gazdagoknak az ítéletét a nekik kiszolgáltatott szegény munkások rovására elkövetett csalásaik teszik indokolttá. A kialkudott és megszolgált béreket nem fizették ki, hanem megtartották maguknak. A kisemmizettek, akik vállalt kötelezettségüknek eleget tettek, nem hiába fordulnak imádságaikkal Istenhez, Ő meghallgatja panaszukat, mert különös gondja van a szegényekre (2:5) s arról is gondoskodik, hogy az embertelen csalók ne meneküljenek meg haragja tüzétől. Mivel Isten az ítéletben mindenkit a szeretetről számoltat el, a gazdagok pedig kirívóan szeretetlenek, ítéletük mindennél biztosabb. A gazdagok bűnét súlyosbítja az, hogy a bűnös módon elcsalt pénzt esztelen pazarlásuk, dőzsöléseik költségeire használják.

Nos, nekünk, mint keresztyéneknek nem 534 napunk van hátra a szabadulásig. Hogy mennyi, azt nem tudjuk, az Úr nem kötötte az orrunkra. De azt tudnunk kell, hogy minden egyes nappal kevesebb és kevesebb. Mi is levághatunk a centinkből minden este egy darabot, csak azt nem tudjuk, hogy milyen hosszú volt eredetileg. A jeleket azonban láthatjuk.

2. A jelek

Jakab apostol a földművelőt hozza elénk példaként. Nyilván jól ismerte a földművelés gyakorlatát, hiszen abban az időben a mezőgazdaság sokkal közelebb volt a mindennapi élethez. Mára már nagyon eltávolodott, leggyakrabban már csak feldolgozott állapotban találkozunk az ennivalónkkal. De ennyit még egy születésétől városban nevelkedett ember is megért. A földműves szánt, vet, gondoz, arat. Egyik munkafázist sem lehet kihagyni, és mindennek megfelelő időben kell történni. Egy mesében a főhős répát ültetett, és amikor kihajtott, mindennap kihúzta a répákat a földből, hogy lássa, elég nagyok-e már. Mondanom se kell, nem értek be a répái. A türelem tehát fontos dolog. Intő példa a gyülekezetnek: az idővel, a napokkal jól kell gazdálkodni, a testben hátralevő időt jóra kell felhasználni. Nemcsak a gazdagoknak, hanem a gyülekezet szegény tagjainak is van elég bűnük, amiből meg kell térniük. Különösen a gyülekezet tanítóinak, az igehirdetőknek kell jobban megbecsülniük a szolgálat alkalmait: úgy gondoljanak s úgy készüljenek mindegyikre, mintha bizonyosan az lenne az utolsó alkalom, utolsó lehetőség a szolgálatra, a gyülekezet építésére, a környező társadalom és az egész embervilág szolgálatára.

A jelek ugyanis arra valók, hogy az ember tudja, hol jár az időben. A földműves, hogy milyen munkák esedékesek, a keresztyén pedig, hogy milyen munkák esedékesek. Hogy mi az, amit épp most meg kell tennem. Amikor Jakab arra inti a keresztyéneket, hogy türelemmel várjanak, az arra vonatkozik, hogy imádságaikra a válasz megadatott, de idő kell ahhoz, hogy az embervilágban azok eredménye megjelenjen. Erre kell türelemmel várniuk. Cselekedniük azonban az Isteni útmutatásnak megfelelően folyamatosan és azonnal kell, hiszen Isten szava nem késlekedik, azonnal eljut minden érintetthez.

3. Az eső

Izraelben az esős időszak októbertől áprilisig, a száraz évszak májustól októberig tart. A korai eső októberben és novemberben hull, fellazítja a nyáron kiszáradt, kemény talajt, hogy vetni lehessen, ezért nem szabad nagyon sűrűn és nagy cseppekben esnie, ömlenie. A hideg téli eső decemberben és januárban esik. Ez elsősorban a vízellátást szolgálja, és hordalékával megtermékenyíti a völgyeket. E két esőzés közt kezdődik a vetés, és februárig tart. A késői eső pedig márciusban és áprilisban esik, napsütéssel váltakozik, ez a jó terméshez elengedhetetlen. Az esőnek ilyen kedvezőtlen megoszlása miatt külön neve volt a korai (őszi) esőnek (jóreh), és a kései (tavaszi) esőnek (malkós) is.

A mi számunkra az Advent – nem csak a karácsonyt megelőző négy hét, hanem az Úr visszajövetelére való készülés – egy ilyen aratási ciklus lehet. Amelyben nekünk meg kell tennünk a ránk váró feladatot, mert az Úr hiába küld esőt arra a földre, amely nincs megfelelően felkészítve.

Isten a kezdeményező, ő adja a korai esőt, amely fellazítja a talajt. De ezután nekünk kell felszántanunk a földet és elvetni a magot. Ez után ismét Isten munkája következik: ő fogja az elvetett magocskát táplálni, növeszteni, egész addig, amíg el nem jön az aratás, mert az már megint a mi feladatunk. És közben sincs lazsálás, hanem készülődés a következő munkafolyamatra.

Kedves Testvéreim!

Nem gondolom, hogy egy egységes vetési-aratási ciklusban lenne minden keresztyén. Szerintem közösségek, gyülekezetek, de egyének között is lehet eltérés. Isten mindannyiunknak személyre szabott feladatot, szolgálatot ad. Egyet azonban szívem mélyéből teljes bizonyossággal állíthatok: a ránk bízott feladatot el kell végeznünk, méghozzá az Úr naptára szerint. Amikor tapasztaljuk, hogy az Isten valamilyen módon előkészít egy felebarátunkat, testvérünket arra, hogy befogadja az Isten Igéjét – mint ahogy a korai eső fellazítja a talajt -, legyünk készen arra, hogy igei bizonyságtételünkkel, hitünkkel, segítségünkkel elvessük a szívébe a magot. Aztán hagyjuk, hogy Isten elvégezze az ő lelkében és szellemében azt a munkát, amit csak ő tud. Közben készüljünk arra, hogy learassuk a termést, azaz az Isten által végbevitt változások nyomán feltörő lelkesedést, szeretetet, örömöt a megfelelő módon gyümölcsöztesse felebarátunk, és ezzel a Krisztus közösségének hűséges tagjává váljon. Azok az emberek, akik találkoznak Istennel, megtérnek, túlcsordul belőlük a szeretet és eljönnek hozzánk, s mi készületlenül fogadjuk, akkor ezek máshová fognak menni, mások fogják learatni a termést. Remélhetőleg más evangéliumi keresztyének. De ha a szekták, akkor nagyon nagy a baj. És ha mi nem végezzük el a feladatunkat, akkor senki nem fogja helyettünk. Vagy ha mégis, akkor az nem a mi munkánk lesz, tehát nem feleltünk meg az Isten által ránk bízott küldetésnek.

Befejezés

Advent az Úr eljövetelének ünnepe. Készülnünk kell, mint a vetés és aratás között lévő földművesnek. Tudjuk, mit vetettünk és hova. Most van még kegyelmi időszak, amikor lehet igazítani a vetésen. Ha megkésve is, de helyrehozhatunk pár elhibázott döntést, beszélhetünk Krisztusról néhány embernek, valószínűleg nem késő még. De ne feledjük, soha nem tudhatjuk, mennyi időnk van még a cselekvésre.

Legyen az Adventünk ebben az esztendőben számvetés és a feladatokkal való szembenézés időszaka. Tegyük meg, amit Isten parancsol nekünk és készüljünk az előttünk álló feladatokra nem kevésbé, mint az Ő második eljövetelére. Ehhez is csak azt kell tennünk, hogy figyelünk az Isten szavára.

Ámen!

Advent 1. vasárnapi Igehirdetés, 2007. december 2.

Buenos Aires, 2007. december 2.

Írta Tóth L. Kristóf

Lekció: Máté 25,34-46

Textus: 1Korinthus 11,26

Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön.

Cím: Az Úr halála

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Mai igénk – ezt nyilván jól tudjátok mind – az úrvacsora szereztetési igéi közül származik. Ezeket a gondolatokat szoktuk felolvasni minden alkalommal, amikor az Úr asztalához járulunk, azért, mert Pál apostol évezredekig érvényes bölcsességgel fogalmazta meg, mi az úrvacsora lényege. Ma tehát ezek közül a mondatok közül szakítunk ki egyet.

Advent első vasárnapja van ma, most gyújtottuk meg az első gyertyát az adventi koszorún. Az első adventi koszorút különben 1860-ban, kevesebb mint másfélszáz éve egy hamburgi lelkész, Johann Hinrich Wichern készítette. Ő a XIX. század egyik neves német egyházférfiúja volt, a német evangélikus belmisszió létrehozója. Egy óriási fenyőkoszorút függesztett a mennyezetre és 24 gyertyát tett rá, utalva ezzel az ünnep valamennyi napjára. Ez a szokás azonban úgy módosult az idők folyamán, hogy a gyertyák száma 4-re csökkent, azaz ma már az adventi vasárnapok számát jelöli. Az adventi koszorú pedig a XIX. századtól kezdve nagyon elterjedt szerte a világban, és egyre többek számára vált a karácsonyt megelőző időszak nélkülözhetetlen díszévé.

Az advent szó eljövetelt jelent, ebben a négy hetes, a karácsonyt megelőző időszakban az kell(ene) járjon a fejünkben, hogy Jézus Krisztus eljön. Eljött kétezer (egész pontosan kétezer-hét) évvel ezelőtt, amikor megszületett Betlehemben, ezt ünnepeljük karácsonykor, és el fog jönni a maga idejében, erre készülünk az egyházi év minden napján. Az előbbi – a karácsony – egy biztos időpontot jelent minden évben, és pontosan tudjuk azt is, mennyi idő telt el az első karácsony óta (időszámításunk kezdőpontja Krisztus születése), az utóbbi, az Úr második eljövetele pedig a jövő bizonytalan ködébe vész. Nem tudjuk mikor következik be, és nem is fogjuk tudni soha, csak amikor már bekövetkezett.

Arról már többször esett szó, hogy a bibliai ünnepek egymással kapcsolatban hordozzák az igazi értelmet, mondanivalót. Nem csak, sőt, nem elsősorban időrendben. Mert a karácsony mást mond nekünk úgy, hogy tudjuk, Jézus felnőtt, szenvedett, meghalt és feltámadt, és megígérte visszajövetelét az övéiért. És Pál szavai is más értelmet nyernek, ha tudjuk, Jézus feltámadt a halálból.

A keresztyének feladata Krisztus halálát hirdetni, amíg eljön. Ezt nézzük meg három részben a következőkben:

1. A Úr halálát hirdetni

Valakinek a halálhírét továbbítani – ez nem a legkellemesebb feladat. Ha valaki meghalt, akkor mindenképpen valamiféle szomorúságot hagy hátra, még akkor is, ha úgy mondjuk: szép élete és szép halála volt. Mindenképpen érzünk fájdalmat, mert hiányozni fog az, aki nincs többé. A tanítványok, amikor elszakadtak Krisztustól a Gecsemáné kertben, majd később, amikor tudomásukra jutott Jézus halála, gyászba borultak. Fájlalták a veszteséget, amit szenvedtek. Később azonban, amikor tudomásukra jutott Jézus feltámadása, majd találkoztak is a feltámadott Úrral, akkor összeállt a kép, és a fájdalmat elfújta az öröm szele. Nem azért, mert azt hitték volna, hogy Jézus mégse halt meg, hanem mert tudták, meghalt és feltámadt.

Az Úr Jézus halálának hirdetése nem egy gyászhír továbbadása. Ha az lenne, akkor a keresztyénség évezredes története a szomorúságról szólna, és minden vasárnap gyászolni gyűlnénk össze – ha egyáltalán még összegyűlnénk. Az úrvacsora pedig, melynek szereztetési igéjében találjuk a felszólítást, halotti tor lenne.

De ezek egyike sem igaz – nem lehet igaz egy élő gyülekezetre. Mert mi az élő Krisztust hirdetjük. Tehát nem engedelmeskedünk Pál intésének, hogy Krisztus halálát hirdessük? De igen. Csakhogy van némi különbség abban, hogy azt hirdetjük-e, hogy Krisztus halott, vagy azt, hogy halott volt de most él, mert feltámadt.

Ugye, mekkora különbség? Nekünk az a feladatunk, hogy elmondjuk az embereknek: Isten annyira szerette őket (és persze minket is), hogy Jézus Krisztus meghalt helyettünk. Majd pedig feltámadt. A Krisztust nem ismerő embernek előbb azt kell megértenie, hogy Jézus Krisztus valóságosan meghalt, a fizikai halál állapotába került, mégpedig azért, hogy a mi bűneinkért járó büntetést elhordozza, betöltse. E nélkül nem lett volna teljes a megváltás. Majd pedig az kell eljusson az ember szívéig, hogy feltámadt. Ha elhanyagoljuk Krisztus halálának hirdetését, akkor a nem hívő emberek gondolatában a feltámadás nem kerül a helyére!

Persze hogy hirdetni tudjuk, ahhoz nekünk magunknak is tudnunk, hinnünk kell. Ezért nem gyerekjáték az úrvacsora. Ezért fontos, hogy tudjuk, mi történik az úrvacsorában, mielőtt beállnánk a sorba venni a kenyeret és a bort. Röviden tehát az történik az úrvacsorában, hogy azzal, hogy magunkhoz vesszük az Úr jelképes testét és vérét, közösséget vállalunk a valóságos testével és vérével, azaz elfogadjuk, hogy az Ő kiontott vére elmossa a mi bűneinket. Azzal tehát, hogy tudatosan részt veszünk az úrvacsora sákramentumában, hirdetjük, hogy Krisztus értünk is meghalt. Azzal pedig, hogy bizonyságot teszünk más emberek előtt arról, hogy mit tett értünk Krisztu, hirdetjük, hogy őértük is meghalt. A két résszel együtt engedelmeskedünk Pál tanításának.

2. Amíg eljön

Nem, nem örök időkre szól a megbízás, amelyet Pál az úrvacsorázó keresztyének feladatául tűzött ki. Csak egy időszakra. Az úrvacsorázástól (a konfirmációtól) az Úr eljöveteléig. Az első úrvacsoravételtől, azaz a konfirmációtól kezdve a felnőtt egyháztagnak feladata az Úr halálát hirdetni. Sőt, nem csak azoknak, akik egy adott alkalommal veszik is Krisztus testét és vérét, hanem mindenkinek, aki a gyülekezetből jelen van. Mert Pál szavai a szereztetési igében hangzanak el, az úrvacsorai liturgia legelején, amikor még mind együtt vagyunk, azok is, akik felkészítették magukat az úrvacsorára és azok is, akik nem. Egyetemes felszólítás tehát ez, akár úrvacsorázik valaki egy alkalommal, akár nem.

Az Úr eljövetele küszöbön áll. Nem tudjuk ugyan, hogy mikor történik meg, de a jelek azt mutatják, hogy lehet, hogy hamarosan, de mindenképpen tudnunk kell, hogy bármikor bekövetkezhet. Tehát keresztyénként minden lehetséges alkalommal hirdetnünk kell az Úr halálát, mégpedig azért, hogy mindazok, aki még nem hallották, vagy hallották, de nem értették meg, hallják és értsék. Hogy meglegyen a lehetőségük arra, hogy a döntéshez szükséges információk birtokába jussanak. Sajnos azt kell lássuk, hogy sokan nem hallgatnak Isten szavára. Rengetegen vannak, akik nem hiszik el, hogy Krisztus szereti őket is. Nem képesek belátni, hogy bűnöket követnek el, és a vesztükbe rohannak. És sajnos úgy néz ki, hogy ezeknek az embereknek a számát nem lehetséges nullára szorítani. Arra azonban van lehetőség, hogy minimalizáljuk. Ebben pedig akkor tudunk az Úr munkatársai lenni, ha hirdetjük az Ő halálát minden lehetséges alkalommal.

Tedd fel magadnak a kérdést – és magadban válaszolj is rá – mikor hirdetted utoljára, hogy Krisztus meghalt a bűneidért? Még soha? Egy évnél régebben? Egy hónapja? Tegnap? Nem érdekes. Elmúlt. Ha őszintén bánod, hogy túl régen, az Úr már megbocsátott. De most tedd fel magadnak azt a kérdést is, hogy mikor fogod hirdetni, hogy az Úr meghalt a bűneidért? Soha? Majd egy év múlva? Jövő hónapban? Vagy a legelső adandó alkalommal? Elmondod annak az embernek, aki elsőként az utadba kerül, hogy Jézus Krisztusban akkora a szeretet, hogy az élete sem volt túr drága ár a te életedért? És hogy ezt bárki elmondhatja magáról, mert Krisztus mindenkit egyformán szeretett?

3. A vége

Szeretnénk a lehető legkisebbre szorítani azoknak a számát, akik a végén a kárhozatra jutnak, ezért hirdetjük az Úr halálát és persze a feltámadását is, minden lehetséges alkalommal és módon. Ez nem azt jelenti, hogy elindulsz a Floridán a Retiro felé délben, és minden szembejövőnek elmondod, hogy Krisztus meghalt érte is. Ez egyrészt lehetetlen, másrészt felesleges. A Krisztus halálának hirdetése azt kell jelentse, hogy az utolsó pillanatig kész vagy rá, hogy akár életeddel is bizonyságot tégy róla. Hogy amikor módod adódik rá, mert valakivel találkozol, akinek a szemében hiteles vagy, aki hallgat rád, aki éppen rád szorul, annak meg tudod mutatni Krisztus szeretetét.

Lehet, hogy nem szavakkal, hanem egy mosollyal, simogatással, egy kinyújtott kézzel, egy öleléssel. De végig. Az életed végéig, vagy az Úr Krisztus eljöveteléig. Mert ezt tanítja a Biblia: az Úr halálát hirdetni, amíg eljön. Amíg eljön a felhőkön mindazokért, akik életben vannak, az 1Thesszalonika 4,17 és következő versekben leírtak szerint, vagy érted abban a pillanatban, amikor végleg lehunyod testi szemeidet.

Ez egy csodálatos dolog, és én azt kívánom magamnak, hogy utolsó leheletemig képes legyek Krisztus halálát hirdetni azoknak, akiknek meg kell menekülniük a kárhozattól.

Befejezés

Krisztus halálára gondolva örvendezni van okunk. Két okból is. Egyrészt, mert az Ő halála árán szabadulhatunk meg a bűneinkért járó büntetésből, másrészt pedig, mert nem maradt halott, húsvét hajnalán feltámadt, és ezzel legyőzte a halált is. Úgyhogy ne gyászoljuk Krisztust! És azok miatt se szomorkodjunk, akik még nem értették meg, hogy Krisztus halála az életet jelentheti a számukra, hanem engedelmeskedve a Biblia szavának, hirdessük ezt!

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. november 18.

Buenos Aires, 2007. november 18.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: 1Korinthus 14,20-40

Textus: 1Korinthus 14,20

Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek.

Cím: Érett gondolkodás

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Múlt vasárnap végére értünk Péter apostol első levelének, és mivel nyakunkon az advent, majd a karácsony, nem kezdek újabb sorozatba, majd csak januártól. A mai ige a Református Bibliaolvasó Kalauz napi igéje. Ha valaki nem tudná, a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója minden esztendőben megjelentet egy kis könyvecskét, amely – mint a neve is mutatja – a Biblia fényével kívánja végigkalauzolni az embert az esztendő örömein és bánatain. Minden napra jut egy ó- és egy újszövetségi igerészlet, egy imádságnak ajánlott énekeskönyvi ének és pár mondatos magyarázat. Sok gyülekezetben vasárnapról vasárnapra ennek alapján veszik fel a lelkipásztorok az alapigét, sok-sok helyen napról napra ezek köré az igék köré gyűlik össze a család. És sok-sok magányos egyedüllétét könnyíti meg ez a könyvecske. Ráadásul az információs szupersztráda, az Internet segítségével itt, Argentínában is használhatjuk, hiszen a MORE honlapján elérhető e kalauz elektronikus változata is.

Nos, a Kalauzban a Királyok második könyve van soron az Ótestamentumból, és Pál apostol első levele a Korinthusi gyülekezethez. Bár már elég jól kell ismernünk a korinthusiakat, hiszen sok alkalommal hangzott már igehirdetés e helyt is a nekik írt páli levelek alapján, talán nem érdemtelen felidéznünk e gyülekezet helyzetét. Hadd tegyem ezt meg a bevezetőben, röviden.

Korinthus a Peloponnészosz félsziget bejáratánál fekvő kikötőváros volt, már az ókorban. Sokat megélt település volt, gazdaságának alapja a kikötő, és a két tengert – az Égeit és a Iónt – összekötő fa sínpár, melyen átvontatva a hajók több héttel hamarabb céljukhoz érhettek. Pál apostol második missziói útján érkezett ide. Munkatársakat talált egy zsidókeresztyén iparos házaspárban, Akvilában és Priscillában, akik Klaudiusz császár 49-ben kiadott rendelete alapján a többi zsidóval együtt távoztak Rómából és Korinthusban telepedtek le. Később hozzájuk csatlakozott a két régi, kipróbált munkatárs: Szilász és Timótheus is. Így indult a gyülekezet.

Tagjai között voltak gazdagok és szegények, sőt, rabszolgák is. Voltak iskolázottak és egyszerű emberek. Voltak régi, kipróbált hitű keresztyének és frissen megtért lelkesek. Voltak régóta ellavírozgató, magukat keresztyénnek mutatók és voltak frissen bekerült magukat megjátszók. Voltak férfiak és nők, gyerekek és öregek. Zsidók, perzsák, arabok, görögök. Egyszóval éppúgy, mint egy mai keresztyén gyülekezetben. És problémáik is – gyökerükben legalábbis – épp olyanok voltak, mint manapság. Például a rossz cselekvésében érettek voltak, míg a gondolkozásban gyermetegek. Pál szerint pedig ennek pont fordítva kellene lennie.

1. A rossz fogalma

Azt gondolom, hogy azok, akik az evangélium hirdetésével foglalkoznak – akár hivatásszerűen, mint egy lelkész vagy misszionárius, akár „szabadidejükben”, mint hívő gyülekezeti tag – egyetértenek velem abban, hogy manapság a legnehezebb része a szolgálatunknak az, hogy meghatározzuk a rossz fogalmát. Sok minden örvendetesen a jó irányba fejlődött az elmúlt években – és sok minden nem. A jó és a rossz meghatározása azonban egyre nehezebb. Az én gyerekkoromban – úgy emlékszem – még lehetett tudni, hogy mi az, amit a környezetünk (család, város, társadalom) jónak illetve rossznak tart. Ma már ez nincs így. Nem azt mondom, hogy ez így rosszabb, mint régen. Akkor ugyanis el kellett fogadnunk azt, hogy valaki(k) mondjá(k) meg, mi a jó és mi a rossz. Ma mi fogalmazhatjuk meg. Ez jó, ha tudjuk, hová kell fordulnunk a mércéért. De rossz, ha nem.

Pál bátran használhatta a rossz fogalmát, mert akiknek írt, keresztyének voltak, ezért birtokukban volt az a forrás, aminek a segítségével el tudták (volna) dönteni cselekvéseik helyes, illetve helytelen voltát. Ma, 2007-ben is bátran kellene használnunk a „rossz” kifejezését a gyülekezeten belül, hiszen akik itt összegyűlünk, református hitvallásaink értelmében a Bibliát – úgy, ahogy azt a Kálvin Kiadó kiadta – elsődleges, megkérdőjelezhetetlen tekintélynek tartjuk. Ha nem így lenne, nem nevezhetnénk magunkat keresztyénnek, hiszen azzal megkérdőjeleznénk Jézus Krisztust. Ami miatt óvatosan kényszerülünk használni a kifejezést, az az, hogy egyrészt bizony hiányosak az ismereteink a Bibliát illetően, másrészt a világban élünk, és a relativizmus, amely meghatározója a jelenlegi világi gondolkodásnak, hatással van ránk is. Nem azzal van baj, hogy a világ nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, hanem azzal, ha ez a tehetetlenség bennünket, keresztyéneket is megbénít. Ha nem tudunk a Bibliára támaszkodva határozottan kiállni – legalább amikor magunkban vagyunk – az Isten abszolút igazsága mellett.

2. A jó fogalma

Elsőre azt mondhatnánk, hogy ez hamar fog menni, a jó a rossz ellentéte. Ez így önmagában igaz, de ha egy vaknak azt mondjuk, hogy a világosság a sötétség ellentéte, semmit nem segítettünk rajta. Ahogy a rossz fogalmának a megértéséhez és alkalmazásához szükségünk van a Bibliára – és természetesen a Szent Lélekre – úgy a jó fogalmának megértéséhez is.

Azért ez mégis könnyebb, mint a másik, mert azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy ami Istentől származik, az jó. Ez legalább egy szilárd pont. A többinél alapos vizsgálatra van szükségünk, hogy megállapíthassuk, egyezik-e az Isten szavával, összhangban van-e a Biblia tanításával és Isten dicsőségét nem rongálja-e. Ha ezen kérdések mentén megbizonyosodunk arról, hogy az adott dolog megáll, akkor viszonylag biztosra mehetünk.

3. A helyes cselekvés

Nos, a korinthusi keresztyének problémája is hasonló volt. A környezetük, amely a világhoz igazodott, relativizálta a jó-rossz kérdéskört. Ez pedig beszüremkedett a gyülekezeti tagok gondolatába is. Pál ezért figyelmezteti őket arra, hogy hogyan viselkedjenek.

A gyermek bizalommal van a felnőttek iránt. Ezért nagy felelősség a gyermek nevelése – sajátunké és másoké is! Tehát aki gyermekként viselkedik a gondolkodásban, az mérlegelés nélkül elfogadja azt, amit tanítanak neki. Ez a dolog kulcsa. Mint keresztyén, tegyél mérlegre – méghozzá az Ige mérlegére – mindent, mielőtt eldöntenéd, hogy jónak vagy rossznak minősíted. Mert a Biblia tartogat néhány meglepetést a számodra. Olyan dolgok lehetnek, amelyek első látásra jónak látszanak, a Biblia pedig rossznak értékeli, és fordított eset is előfordulhat, hogy valamit a társadalom negatívan ítél meg, a Biblia viszont Isten akaratával egyezőnek. Tehát: amikor nem egyértelmű, hogy jó-e vagy rossz az, amivel szembekerülsz, akkor fordulj Istenhez, aki tud neked segíteni. Ne viselkedj gyerekes módon, ne higgy el mindent.

Az érett gondolkodású felnőtt ember pedig tudja, hogy egy problémának, helyzetnek több oldala van, és hogy célszerű szakember segítségét igénybe venni. Nos, a mi esetünkben ez megint csak a Biblia. Tehát az, amit Pál apostol a korinthusiaknak és nekünk is tanácsol, az az, hogy minden körülmények között keressük az Isten Szavában – ami a Biblia és Jézus Krisztus – az értékelési szempontokat, és annak megfelelően cselekedjünk.

Befejezés

Hadd fejezzem be egy utolsó gondolattal! Ha úgy akarunk cselekedni, ahogy Pál apostol a korinthusi keresztyéneknek tanácsolta, akkor többet kell olvasnunk a Bibliát, többet kell imádkoznunk, alaposabban meg kell fontolnunk azt, hogy mit teszünk, mondunk, gondolunk, és – ez a legfontosabb – közelebb kell engednünk magunkhoz az Úr Jézust. E nélkül nem vagyunk képesek engedelmeskedni Isten szavának. Ennek pedig az igazi következménye nem az, hogy nem tűnünk fel jó színben a hívők előtt, hanem az, hogy eltávolodunk az Úrtól, és a végén elhagyjuk Őt. Ez pedig nekünk jelent óriási veszteséget. Tehát engedelmeskedjünk az Ige szavának, azért, hogy Isten vezetni tudjon bennünket, és minél több buktatót tudjunk elkerülni, és minél nagyobb dicsőséget szerezzünk Neki, és ezáltal örömöt magunknak.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. november 11.

Buenos Aires, 2007. november 11.

Írta Tóth L. Kristóf

Textus: 1Péter 5, 10-14

A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. ¹¹Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. Szilvánusz által, aki - mint gondolom - hűséges testvéretek, röviden írtam, bátorítva titeket és bizonyságot téve arról, hogy az az Isten igazi kegyelme, amelyben álltok. ¹³Köszönt titeket a veletek együtt kiválasztott babiloni gyülekezet és Márk, az én fiam. ¹⁴Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával. Békesség mindnyájatoknak, akik a Krisztusban vagytok.

Cím: Bibliai reformáció

Mai igénkkel befejezzük Péter apostol első levelét. Végére érünk egy sorozatnak, amely közel egy éve, januárban kezdődött, és amelynek során vasárnapról vasárnapra egymást közvetlenül követő igék voltak a magyar nyelvű igehirdetések alapigéi. Ráadásul a mai alkalommal emlékezünk meg arról is, hogy 490 évvel ezelőtt megindult az Egyház tisztulásának a folyamata, amelynek köszönhetően ma most itt vagyunk. Folyamat ez, melynek vannak eredményei, de véget érni, célhoz jutni csak a mennyben fog. De miért? – kérdezheti bárki. Ugyanevvel az erővel azt is megkérdezhetjük, hogy miért prédikálunk újra meg újra a Bibliából, sokszor ugyanarról az igéről többször is – ha nem is egymás után. Ennek nem az az oka, ami ugyan a legkézenfekvőbb, hogy tudniillik soha nincs jelen az Istentiszteleten hajszálra ugyanaz a hallgatóság, mint az előzőn. Sőt, merem állítani, hogy soha, nem csak két egymást követőn. Mert nem csak attól függ, hogy hogyan fogadunk egy üzenetet Istentől, hogy kik vagyunk, hanem attól is, amivel terhelve érkezünk a templomba. És még ezer más dologtól. Ha tehát ugyanannak az igének alapján szólna is minden vasárnapi igehirdetés, akkor is mindig lenne olyan, akinek többletet nyújt. Mégsem ez a fő ok, hanem az, hogy Isten mit akar mondani nekünk. Ő ismer bennünket, jól tudja, hogy mikor, kinek, mire van szüksége. Az igehirdetés pedig – ha az igehirdető megteszi a kötelességét – nem más, mint az Isten szavának a közvetítése. Ezért van, hogy a kétezer, sőt, négyezer éves szövegeknek van aktualitásuk, és akárhányszor meghallgatva tudnak szólni hozzánk – ha engedjük.

Péter és a kisázsiai keresztyének élete, hite, bizonyságtétele Krisztusban gyökerezett. Ezt az Úrral való kapcsolatot veszítette el sok évszázad alatt az államvallássá tett keresztyénség, és ezt kívánta visszaszerezni a reformáció. Ez ma is a bibliai keresztyénség küldetésének lényege: visszaszerezni, helyreállítani a személyes kapcsolatot Jézus Krisztussal. Megérteni, hogy kicsoda Ő, hogy mit tett értem, hogy mennyire szükségem van rá. Meghozni a döntést, hogy rá akarom bízni az életemet és azt akarom, hogy Ő vezessen végig rajta. És megmaradni az élő, személyes kapcsolatban Vele. Ez különösen fontos feladatunk nekünk, reformátusoknak, akik nevünkben hordozzuk e törekvést.

Péter bátorító szavai, melyekkel első levelét zárja, belénk is erőt és bizakodást önthetnek, akik itt Argentínában magyarként és reformátusként is a megmaradásért küzdünk. Péter nem ígérget, mint egy politikus, vagy egy vőlegény J, hanem egy az egyben továbbítja azt, amit az Úr rábízott. Az erősítsen meg bennünket minden körülmények között, hogy tudjuk, nem más, hanem maga Isten – a kegyelem Istene – hívott el bennünket, és Ő az, aki gondoskodik minden szükségünkről.

A reformáció a négy Sola-jával (Sola Scriptura – egyedül a Szentírás, Sola Fide – egyedül hit által, Sola Gratia – egyedül kegyelemből és Solus Christus – egyedül Krisztus által) egyenesen azt ismerte fel, hogy minden dolgunkat rábízhatjuk Istenre, mert Ő nem tréfált velünk, amikor kihívott a környezetünkből és a követőivé lettünk, és nem tréfál abban sem, hogy bármikor a segítségünkre siet, ha kérjük és elfogadjuk a segítségét.

Amikor tehát a reformációra emlékezünk, akkor ne valami romantikus forradalmi hangulat szálljon meg; ne úgy képzeljük, hogy 1517 október 31-én hajnalban Luther Márton azzal kelt fel az ágyából, hogy „Na, ma elindítom a Reformációt”, hanem úgy, hogy felébredt, és azt kérdezte imádságban Istentől: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?” Isten pedig azt válaszolta: „Menj, ne félj, szegezd ki a vitatételeidet!” Ha pedig mi a reformáció méltó követői akarunk lenni, akkor ne úgy keljünk reggel, hogy „Na, ma megreformálom az egyházat!” vagy „Ma adakozó vagy türelmes vagy odafigyelő vagy (itt ki-ki folytassa magában a felsorolást!) leszek!”, hanem úgy, hogy imádkozunk: „Uram, ma mit akarsz, hogy cselekedjem?” És amikor válaszol – mert biztosan válaszol – akkor tegyük is meg, amit mond. Így lehetünk a reformáció folytatói!

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. november 4.

Buenos Aires, 2007. november 4.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Zsot 55,1-10; 17-23

Textus: 1Péter 5,7-9

Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. ⁸Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: ⁹álljatok ellene a hitben szilárdan, tudván, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken e világban.

Cím: Problémák és megoldások

Bevezetés

Egy ember késő este az erdőn keresztül tartott hazafelé. Késő volt, fázott is, szeretett volna minél hamarabb otthon lenni. A sötétben azonban nem vett észre egy gödröt, és belelépett. Megütötte magát, és kezdett csúszni befelé a gödörbe. Már majdnem menthetetlenül lezuhant, de az utolsó pillanatban meg tudott ragadni egy kiálló gyökeret. Két kézzel belekapaszkodott, miközben a gödörben lógott. Lábaival kapálózott, de nem tudott semmilyen biztos pontot találni, ahol megvethette volna a lábát. Egyszerűen képtelen volt kimászni, csak lógott a gyökérbe kapaszkodva. Éjszaka lévén nem remélhette, hogy jön arra valaki, aki segíthetne rajta. Hiába kiáltozta rekedtre a hangját, nem hallotta meg senki. Hosszú időn keresztül függeszkedett a sötétben, és kezdte elveszíteni a reményt. De eszébe jutott, hogy Istenhez kellene fordulni segítségért, ezért imádkozni kezdett: „Segíts meg, Istenem, nagy bajban vagyok!” Többször elismételte, kicsit más szavakkal is, míg egyszer csak egy hangot hallott meg. Fülelni kezdett, mert azt gondolta, hogy valaki mégiscsak a segítségére jön. De a hang nem kintről jött, hanem a gödörből. Közvetlen mellette szólalt meg egy hang: „Ereszd el a gyökeret!” Először a férfi nem mert levegőt sem venni, annyira megijedt. Aztán arra gondolt, hogy ha szót fogad és elengedi a gyökeret, ki tudja, milyen mélységbe zuhan. A sötétben nem lehetett látni a gödör alját. A hang megint szólt: „Ereszd el a gyökeret!” „De hát ha leesem, eltörhet a lábam, vagy akár meg is halhatok!” –vetette ellen. De a hang csak annyit mondott: „Ereszd el a gyökeret!”. Végül a férfi keze már annyira elfáradt a hosszú kapaszkodás alatt, hogy bár akarta még tartani magát, az izmai nem engedelmeskedtek, és ujjai lassan lecsúsztak a gyökérről. És a férfi zuhanni kezdett. Zuhant, zuhant… teljes 20 centimétert a gödör aljáig. Földet ért, ott lassan összeszedte az erejét, lépcsőfokokat vájt a gödör oldalába és kimászott. Jókora késéssel, de végül hazaért. Egy dolgot azonban megtanult. Hallgatni kell Isten hangjára – mert a történetben Isten szólt hozzá. Meghallgatta jajkiáltását, és ment segíteni. Isten tudta, milyen mély a gödör, az ember azonban nem bízott Istenben, nem mert ráhagyatkozni.

Te kész lennél-e hallgatni Istenre? Nem csak úgy általánosságban, mint amikor a templomban a prédikációba azt mondja a lelkész, hogy szeresd felebarátodat, imádkozz, olvasd a Bibliát? Hanem amikor egy konkrét esetben konkrét utasítást kapsz Istentől, hajlandó vagy-e megtenni? Ez egy igen komoly kérdés, mert a legtöbbünknek ott bukik el a hite, hogy nem merjük megtenni, amit Isten mond nekünk egy adott helyzetben.

Péter egy elég jól ismert mondatot mond a kisázsiai „védenceinek”: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok!” . Jól ismerjük, és legtöbbször csak az első felét vesszük figyelembe. Minden gondunkat Istenre vetjük, azaz a problémákat hajlandóak vagyunk feltárni Isten előtt, de a megoldásokat nem fogadjuk el.

Ezt a helyzetet szeretném kicsit körüljárni a mai alkalommal.

1. Vannak problémáink

Vannak gondjaink, megoldásra váró helyzeteink – az ember élete már csak ilyen. Ha valakinek nekiszegezem a kérdést, hogy vannak-e problémái, lehet, hogy elsőre azt feleli, nincsenek. De ha firtatom, előbb-utóbb be kell vallja, hogy mégis vannak. Rövid távú gondok, melyek megoldhatók egy aszpirinnel, középhatótávolságúak, melyek alaposabb terápiát igényelnek, és mélyrehatóak, amelyek már évek, esetleg évtizedek óta lappangva vagy nyilvánvalóan foglalkoztatnak. Szándékosan nem mondok most semmilyen példát a problémára, mert azt szeretném, hogy ti magatok gondolkodjatok el rajta és idézzétek fel gondolataitokban azokat a gondokat, amelyekkel küzdötök. Nos, ezek a problémák megoldásra várnak. Istennél pedig van rájuk megoldás.

Képzeljetek el egy hatalmas megoldás-raktárat, amely a mennyben, Istennél van. Van egy problémád? A raktárban megtalálod rá a megoldást. A problémák és a megoldások összepárosíthatóak! Mindnek van párja, ugyanis Isten nem válogat. Ő nem csak a nagy problémáidat szeretné megoldani, hanem a kicsiket is. Nem csak a kis problémákat tudja és akarja megoldani, hanem a nagyokat is.

Sajnos sokan szeretik dédelgetni a problémáikat. Ragaszkodnak hozzájuk, mert már megszokták őket. Vagy azt a nézetet vallják, hogy minden probléma megoldása két új probléma felszínre jutását okozza. Vagy egyszerűen nem tudják, melyik problémával kezdjék, és inkább egyiket sem ajánlják fel megoldásra.

2. Az akadályok

A problémák megoldásához arra van tehát szükség, hogy elismerjük a létezésüket. Magyarul: alázatra. Erről a múlt héten már elég bőven szó volt. De alázat nélkül nem lehetséges a problémák megoldása, mert Isten nem fogja senkire rákényszeríteni a megoldást. Azt neked magadnak kell kérned és elfogadnod.

Ez a dolog nem egyszerű része. Mert az Isten ellensége minden lehetőt és lehetetlent megtesz annak érdekében, hogy te ne ismerd fel, hogy problémád, problémáid vannak. Ha mindezek ellenére mégis felismerted, akkor a Gonosz minden eszközét be fogja vetni ellened, hogy ne tudd elkérni Istentől a megoldást. Ha ezen az akadályon is túljutottál, akkor pedig abban fog akarni megakadályozni, hogy el is fogadd azt. Nem könnyű dolog. Mai füllel hallgatva is elég félelmetes az, ahogy ezt Péter leírja: „Az ördög mint ordító oroszlán jár szerte” , hát még akkoriban hogy megfagyhatott a vér a kisázsiai keresztyénekben, amikor felolvasták a gyülekezetben Péter apostol levelét. De ez nem riasztotta el őket attól, hogy Istenbe vessék bizalmukat az életük megmentését illetően. Tehát bár nehéz és félelmetes akadályok kerülnek elénk, Isten gondot visel ránk.

Ráadásul nem állunk egyedül. A keresztyénség akkor is működne, ha csak egyetlen egy ember élne a földön. Isten azonban mégis úgy döntött, hogy több milliárd emberi lénnyel fog vesződni. És ebből adódóan úgy alkotta meg az embert, hogy mint keresztyén is, közösséget alkot, közösségre vágyik. Nem csak arra, hogy vasárnaponként eljöjjön a templomba. Sőt, sokkal inkább arra, hogy képes legyen testvéri kapcsolatban lenni olyanokkal, akikről semmi mást nem tud, csak azt, hogy ők is szeretik Jézus Krisztust. És az akadályok legyőzésében sokat segít, hogy tudjuk, vannak a világon sokan olyan keresztyének, akik imádkoznak értünk, noha talán azt se tudjuk, hogy hívják őket, illetve, hogy bárhová megyünk a világon, mindenütt találunk hívő közösséget, amely befogad, szeretettel vesz körül és segítségünkre siet. Ezek a testvéreink a világban.

3. A legnagyobb probléma

A legnagyobb problémánkat Isten már megoldotta. Igen, ebben egész biztos vagyok. Legfeljebb abban vannak kételyeim, hogy ugyanarra gondolok-e. Mert nem mindenki szerint az a legnagyobb problémája minden embernek, hogy mi történik vele az életében és a halála után. Szerintem viszont ez a legnagyobb. Mert végül is ez a kérdés az örökkévalóságra szól. És az nem rövid távú dolog, ugye?

Nos, Isten megoldotta ezt a problémát is, méghozzá garantáltan és végérvényesen. Garantáltan, mert nem másra bízta a terv végrehajtását, mint tulajdon egyetlen fiára, Jézusra, és végérvényesen, mert Jézus keresztáldozata teljesen és örökre eltörölte a bűnökért járó büntetést mindazok számára, akik bűneiket megbánják, hajlandók elfogadni a bűnbocsánatot és igyekeznek nem követni el újból bűneiket.

Lehet nagyon bonyolultan is elmondani ezt, de szerintem a lényeg az, hogy minél többen megértsék, ehhez pedig az kell, hogy ami egyszerű, azt egyszerűen mondjuk el. Az is egy elég nagy probléma, hogy az ember hajlamos arra, hogy a keresztyénséget, a Krisztus-követést is túlbonyolítsa, szabályokkal, rítusokkal, liturgiákkal nehezítse meg, pedig ezek inkább távol tartják az embereket Istentől. De mi ezt ne tegyük. Ismerjük meg és hirdessük Krisztust a maga valóságában, úgy, ahogy megismertük: a szeretet, az alázat, a segítség és az önfeláldozás megtestesüléseként. És segítsünk az embereknek, aki körülöttünk élnek abban, hogy felismerjék a problémáinak, és felismerjék Jézusban a Nagy Problémamegoldót.

Befejezés

Hadd fejezzem be egy utolsó gondolattal! A mennyben nem lesznek problémáink, egyrészt, mert ott minden tökéletes és jó, másrészt mert akkor jutunk be oda, ha itt a földön kértük és elfogadtuk a megoldást minden problémánkra. Ez a gondolat adjon erőt mindannyiunknak!

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. október 28.

Buenos Aires, 2007. október 28.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Zsoltárok 34

Textus: 1Péter 5,5-6

Ugyanúgy, ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. ⁶Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.

Cím: Az alázat ereje

Bevezetés

Egy afrikai törzs hetek óta tartó szárazság miatt szenvedett. Nagyon kellett már az eső, mert nem csak a növények kiszáradása fenyegetett, hanem az embereket sem választotta el sok a szomjhaláltól. Elment tehát a főnök a közeli missziós telepre, és megkérte az ott szolgálatot teljesítő lelkészt, hogy másnap menjen el a faluba, és imádkozzon esőért. A lelkész meg is ígérte. Másnap a falu főterén összegyűltek a fekete emberek, ott volt a falu apraja-nagyja. A lelkész beszélt pár szót a Bibliáról, majd imádkozni kezdett. Sok mindenért imádkozott a falubeliek figyelme közepette, egyvalamiért azonban nem: esőért. A végén áment mondott, és befejezte az imádkozást, majd elindult hazafelé. A főnök utána szaladt, és megszólította: Nem imádkoztál az esőért, amire megkértünk. Miért? A lelkész így felelt. Ti meghívtatok engem, hogy esőért imádkozzam, és megjelentetek teljes létszámban, de senki nem hozott esernyőt!

Ezt a történetet a hit megvilágítására szokták használni, én most mégis az alázatról szóló mondanivalóm elejére tettem. Mégpedig azért, mert ha nem értjük meg az alázat mibenlétét, akkor a hitünk is hiábavaló marad, és mindaz, amit a Biblia alapján hiszünk, összeomlik. Az esőre áhítozó, de az esernyőt otthon hagyó – tehát az ima sikerében nem bízó – emberből nem feltétlen a hit hiányzik. Lehetséges, hogy hite lenne, de az alázat hiányzik belőle ahhoz, hogy elfogadja a tényt: segítségre szorul, ráadásul Isten – egy természetfeletti lény – segítségére.

1. A keresztyén alázat

A keresztyén alázat gyökereiben különbözik az alázatoskodástól. Szerintem rokona a szerénységnek. Szerénynek lenni pedig akkor az igazi, ha van mire. Ha valaki azért szerénykedik valamiben, mert az a dolog tényleg nem az erőssége, akkor az nem szerénység, hanem objektivitás. Ha például valaki felkér engem, hogy táncoljak tangót, és én elhárítom magamtól a „megtiszteltetést”, azzal, hogy tangótudásom szintje alulról közelíti a nullát, ez nem szerénységemről tanúskodik, hanem a helyes lényeglátásomról. Ha viszont például tortasütési tudományom kerül elő, és szerényen viselkedem, akkor – sokak szerint – tényleg van mire.

Az alázat akkor helyes és bibliai, ha az alázatos ember tisztában van azzal, hogy kicsoda. Az alázat példaképe Jézus Krisztus, aki Isten fia. Pál apostol az Ő alázatáról így ír a Filippi levélben (2,6-8): „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: ⁶mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, ⁷hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; ⁸megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Jézus tökéletesen tisztában volt vele, hogy Ő kicsoda, ezért volt tiszta és őszinte az ő alázata.

Ha összetalálkozik két katona, az egyik parancsnok. Ha azonos a rangjuk (pontosabban rendfokozatuk), akkor az a rangidős, aki régebb óta viseli a csillagait. Ha véletlen ugyanaznap kapták a kinevezésüket, akkor az idősebb. Ha egy napon születtek, akkor az, akinek a rendes beosztása magasabb. Lényeg, hogy az egyik a másiknak elöljárója, mégpedig azért, mert hadműveleti kérdésekben nem lehet kétséges az illetékesség. Biztosan kell tudni, kinek van joga parancsot adni, különben az ellenség szétveri a sereget. A keresztyénség is szellemi harcban van, és ha nincsenek tisztában a keresztyének egyénenként azzal, hogy kinek hol a helye, akkor a Gonosz könnyen diadalt arat.

Az alázat tehát kifejezi az Istennel való kapcsolatomat, és ezen keresztül a viszonyomat a többi emberrel. Tudom, hogy Istennek terve van velem, és terve van másokkal is. Elismerem a helyem, és mások helyét is. Ha pedig valakivel konfliktusba keveredem, akkor nem elpusztítani akarom, nem uralkodni fölötte, hanem közösen megkeresni a magunk helyét.

2. A nem keresztyén alázat

Mi már jóformán csak a múlt század elején játszódó regényekből, filmekből, jelenetekből ismerjük az „Alá’ szolgája” köszönést, aminek teljes formája „Alázatos szolgája (vagyok) volt. Ma már senki nem köszön így. Vagy mégis? Amikor a fiatalok sziával vagy egymást tegező emberek szervusszal köszönnek egymásnak, akkor tulajdonképpen azt mondják, hogy „Szolgája”. Persze ezzel nincs semmi gond, nem kell senkinek megváltoztatnia emiatt a köszönési szokásait. Csak a hozzáállással van gond sokszor. Egyrészt az emberek manapság egy olyan világban élnek, amelyben – elvileg – mindenkinek joga van az emberi méltósághoz, tehát senki nem kényszeríthető megalázkodásra, másrészt érdekből vagy félelemből nap mint nap megalázkodnak. Harmadikként hozzá jön még ezekhez, hogy az Istennel szembeni viselkedés gyakran teljesen nélkülözi az alázatot, pedig ha valaki iránt jogos az alázat, akkor az épp Isten.

A mai ember – általánosságban – nem tudja jól a helyét. Vagy azt gondolja, hogy az ember a teremtés koronája, vagy azt, hogy a selejtje. De mindkettő tévedés. A teremtés csúcsa nem az ember (nem a férfi, ahogyan páran képzelik, de nem is a nő!), hanem az Istentisztelet! Az Isten teremtő munkájának utolsó, megáldott mozzanata volt a sabbát létrehozása. Nem is isten az ember, ahogy néhány filozófia tartja, nem egyre tökéletesebb. De az is téved, aki az embert elhibázottnak vagy értéktelennek tartja. Isten szemében az ember értékesebb az angyaloknál. Nincs az ember birtokában sok dolognak, aminek az angyalok és démonok igen, például nem él örökké, nem képes felülemelkedni a fizikai törvényeken. Mégis, melyik angyalért küldte el egyszülött Fiát, melyik szellemi lény megmentéséért adta kínhalálra? Csakis az emberért, mert ennyire értékesek vagyunk.

Ha helytelenül látjuk a helyünket, akkor vagy istenné emeljük fel magunkat, vagy a démonnál is alacsonyabbra alázkodunk meg. Egyik sem visz közelebb senkit Istenhez.

3. Az alázat ereje

Úgy is mondhatom, hogy az alázat haszna. Mire jó az alázat? Mi a pláne benne nekem? Ezt a kérdést bátran feltehetjük, a reformáció 490 éves mozgalmának egyik vívmánya ez. Nem valami emberi testület mondja meg, hogy mit kell tennünk, és azt kérdés nélkül el kell fogadnunk, hanem megkérdezhetjük, miért jó? És Isten válaszol, mert ő azt akarja, hogy az embernek jó legyen.

Az embertársaimmal való kapcsolatomban segít feloldani a konfliktushelyzeteket. Persze, ha nem helyes, nem egészséges az önértékelésem, akkor hamis az alázatom, és ez inkább okozza a konfliktushelyzeteket. Ha nem bibliai az alázatom, hanem alázatoskodás vagy megalkuvás bújik meg mögötte, akkor abból elnyomottság vagy uralkodás lesz, és ez senkinek nem jó. A bibliai alázat segíti a csapatmunkát, mert az ilyen keresztyén könnyebben megtalálja a helyét és kész lelkiismeretesen ellátni a rábízott feladatot.

Az Istennel való kapcsolatban szintén segít megtalálni a helyem, a feladatom és segít elfogadni Isten vezetését, segítségét. Segít az alázat – a bibliai alázat – abban, hogy tanuljak a hibáimból ,s egyre jobban csináljam a feladatomat.

Három helyen, szó szerint megegyező módon jegyezték le az evangélisták Jézus szavait a Máté 23,12-ben, a Lukács 14,11-ben és a 18,14-ben: „Aki megalázza magát, felmagasztaltatik, aki felmagasztalja magát, megaláztatik.” Ennél jobban leírni/elmondani a lényeget nem lehet.

Befejezés

Hadd fejezzem be egy történettel. Egy fiatalember missziós szolgálatra jelentkezett. Az egyházi szervezet alkalmassági vizsgálatra hívta be. Megkapta, hogy hajnali fél háromra jelenjen meg a bizottság előtt. Pontosan megjelent. Leültették az előtérben és várnia kellett … reggel nyolc óráig. Akkor végre behívták. A bizottság elnöke egyetlen kérdést tett fel neki: Mondja meg, kérem, mennyi kétszer kettő? A fiatalember azt felelte: Négy. Erre az elnök mosolyogva kezet nyújtott: Ön fel van véve. Megállapítottuk, hogy pontos ember, van türelme, és kellőképpen alázatos.

Hányan vagyunk, akik hajlandóak lennénk akár egy jól fizető állásért is hajnali fél háromra interjúra menni? Hányan lennénk, akik kibírják szó nélkül, hogy órákig váratják? Ki az közülünk, aki nem borítja rá a bizottságra az asztalt, miután ezt végigcsinálták vele?

Nos, nem kell mindannyiunknak missziós munkára jelentkeznünk. De akárhol állunk az életünkben, akárhová kerülünk, csak segít, ha tudjuk Krisztust követni az alázatban is.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. október 14.

Buenos Aires, 2007. október 14.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: János 18,15-17; 25-27; 21,15-18;

Textus: 1Péter 5,1-4

A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: ²legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ³ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. ⁴És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját..

Cím: Az elöljárók szolgálata

Bevezetés

Ezt a bibliai igét legtöbbször presbiterek beiktatásakor szokták felhasználni a szolgálattevők arra, hogy ennek alapján a presbiterekre háruló feladatok felelősségét hangsúlyozzák. Ugyanakkor hallottam már lelkészbeiktatási igehirdetést is ennek alapján, hiszen a református egyház tanítása szerint az egyházi szolgálatok között csak jellegükben lehet különbség, felelősségben nem. Péter apostol is úgy fogalmaz: „…én, a presbitertárs…” , és a Magyarországi Református Egyház alkotmánya értelmében ennek megfelelően a lelkész hivatalból elnöke a presbitériumnak (1994. évi II. tc. 51. § (2) bek.) A „preszbüterosz” görög szó egyébként magyarul elöljárót jelent.

Mai igénk összefoglalja a legfontosabb dolgokat, amelyeket az egyházi vezetőknek (a presbitertől a zsinati elnökig bezárólag) szem előtt kell tartaniuk a szolgálatuk során. Ezek közül fogjuk most megvizsgálni a következőket: legeltetés, önkéntesség, nyerészkedésmentesség, szolgai mód, példaadás.

1. Legeltetés

A pásztor képe a keresztyén közösség vezetésére Jézustól származik, ő hasonlította magát a pásztorhoz, aki úgy bánik az őt követőkkel, ahogy a hűséges pásztor a rábízott nyájjal. Ennek megfelelően nevezik mind a mai napig csak félig tréfásan nyájnak a gyülekezeteket. Az ideális pásztor tudja, hová kell vezetnie a nyájat, tudja, hol lelnek enni és innivalóra, és képes arra, hogy megóvja a bárányokat a farkastól, és más veszedelmektől.

A keresztyén embernek, a vezetésre elhívottnak pont ezt kell tennie szellemi értelemben. Segítenie kell a rábízott gyülekezeti tagnak, hogy megtalálja a lelki táplálékát, a Bibliaolvasásában, imádkozásában, bűnvallásában, úrvacsorázást és a többi keresztyénnel való közösség gyakorlásában.

2. Önkéntesség

Senkit nem lehet kényszeríteni arra, hogy Krisztus követője legyen. Ez ma már a világ legnagyobb részén egyértelmű és vitathatatlan tény. Bár sokan úgy vélik, hogy a konstantini kor „erénye” volt, hogy erőszakkal lehetett téríteni. Zárójelben megkérdezem, micsoda keresztyén az, akit kényszerítettek, hogy nevezze Krisztust megmentőjének? Ebből pedig következik egy fontos dolog, amit sokszor elfelejtünk. Ha senkit nem kényszeríthetsz Krisztus követésére, akkor magadat sem! A Biblia azt tanítja, hogy nem viselkedhetsz úgy, mintha Krisztus-követő lennél akkor, ha nem vagy valóban az! Nem lehetsz képmutató, nem játszhatod meg, hogy követed Krisztust, ha a valóságban nem engedelmeskedsz neki. Bizony, vannak ilyen emberek. Sokszor magukról sem tudják, hogy valójában nem keresztyének, hanem csak erőszakot téve magukon, úgy viselkednek.

Én azt a nézetet vallom, hogy jobb egy őszinte ateista, mint egy képmutató keresztyén. Az előbbi ugyanis ráébredhet, hogy szüksége van Jézusra, míg az utóbbi bebeszélte magának, hogy hívő, és meg van győződve arról, hogy Isten útján jár, és ebben a tévképzetében nagyon nehéz megingatni.

Az Istent szolgálónak tehát olyannak kell lennie, aki jókedvében végzi a szolgálatot, tiszta szívvel, örömöt találva benne. Ellenkező esetben hitelét veszti.

3. Önzetlenség

Péter azt a kifejezést használja, hogy nem nyerészkedve, én inkább azt, hogy önzetlenül. Egyrészt jobb szeretem a pozitív kijelentéseket, mint a negatívakat, azaz arról beszélni, hogy mit hogyan kell csinálni, nem pedig arról, hogyan ne, másrészt az önzetlenség tágabb fogalom. Az önzetlenség magában foglalja nem csak azt, hogy az elöljáró nem gazdagszik meg a rábízottakon, hanem azt is, hogy a maga érdekénél előbbre valónak tekinti a keresztyén közösségnek a Krisztussal való kapcsolatát. Sajnos vannak olyan közösségek, amelyeknél kifogásolható a vezetők életmódja. Isten azért enged meg ilyet, hogy tanulhassunk a rossz példából, és ne engedjük, hogy a Gonosz bennünket is eltévelyítsen a becsület és tisztesség útjáról.

Péter, de a többi apostolok is megmutatták, hogy hogyan lehet és kell keresztyénként önzetlen módon szolgálni. Nem véletlenül terjedt el a szólás a magyarul beszélők között, hogy valaki „az apostolok lován” közlekedik. Ha valaki mégsem ismerné, ez azt jelenti, hogy gyalog.

4. Szolgai mód

Az előbbihez kapcsolódik szorosan a szolgai mód. Itt sem Péter szavait idézem, aki azt mondja a harmadik versben: „ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon”, hanem inkább Pál apostolt, a Filippi 2,5-8-ból: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”.

5. Példaadás

Az utolsó pedig a példaadás vagy példamutatás. A pásztorok azaz az elöljárók minden tekintetben legyenek példaképek a gyülekezet tagjai előtt. A jó Pásztort, azaz Jézus Krisztust kell kiábrázolniuk, aki beszédben és cselekedetben egyetlen példakép.

Ahhoz tehát, hogy valaki példát tudjon adni, valamit előzőleg meg kell tennie. Igen, példát venni! Mégpedig nem másról, mint Jézus Krisztusról. Ő megmutatta, hogyan kell élnie, cselekednie, beszélnie egy olyan embernek, aki Istennek tetsző életet akar élni. És ez az, amit kétezer év alatt a keresztyén egyház oly sokszor elfelejtett. Amikor a hatalommal kacérkodott, amikor államként viselkedett, amikor megfeledkezett a szeretet, a könyörület, az irgalom kötelességéről. Mi ne tegyük ezt. Mi törekedjünk arra, hogy életünk, közösségünk, Istennel való kapcsolatunk kívánatossá tegye hitünket, keresztyénségünket azok előtt, akik rólunk ítélik meg Istent. És segítsük egymást abban, hogy kapcsolatunk épüljön Krisztussal és egymással, mert példát leginkább akkor tudunk adni akárkinek, ha azokkal vagyunk szeretetteljesek és könyörületesek, akik a közelünkben vannak.

Befejezés

Az egyházi elöljáróknak az a feladatuk, hogy a gyülekezeteket, Isten tulajdon nyáját, legeltessék. Gondoskodni tartoznak arról, hogy a gyülekezetek tagjai mindent megkapjanak, ami hitük és egész életük megtartására szükséges. Az elöljárók feladata tehát a gyülekezetek szolgálata. Munkájukért felelősek, mert a nyáj Istené (ApCsel 20:28). Mivel Isten szolgái, Isten gondoskodik is róluk: az elöljárók anyagiassága, nyerészkedése ennek a hitnek a hiányából táplálkozik, tehát a gyökere, hitetlenség, amit a gyülekezet tagjai és a kívülállók egyaránt látnak és elítélnek. A pásztorok ne kelletlenül végezzék szolgálatukat, hanem látszódjék rajtuk a hivatástudat és a szolgálat öröme.

A pásztorok a Főpásztortól kapják meg igazi jutalmukat. Krisztus úgy jelenik majd meg, mint Főpásztor, megítéli a pásztorokat, elöljárókat s túl azon, amit szolgálatuk fejében a nyájtól kaptak, megjutalmazza őket olyan jutalommal, amit Ő érdemelt ki a számukra is. S ez minden földi jutalomnál, sikernél becsesebb.

Ámen!