Úrnapi Igehirdetés, 2007. november 11.

Buenos Aires, 2007. november 11.

Írta Tóth L. Kristóf

Textus: 1Péter 5, 10-14

A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni. ¹¹Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen. Szilvánusz által, aki - mint gondolom - hűséges testvéretek, röviden írtam, bátorítva titeket és bizonyságot téve arról, hogy az az Isten igazi kegyelme, amelyben álltok. ¹³Köszönt titeket a veletek együtt kiválasztott babiloni gyülekezet és Márk, az én fiam. ¹⁴Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával. Békesség mindnyájatoknak, akik a Krisztusban vagytok.

Cím: Bibliai reformáció

Mai igénkkel befejezzük Péter apostol első levelét. Végére érünk egy sorozatnak, amely közel egy éve, januárban kezdődött, és amelynek során vasárnapról vasárnapra egymást közvetlenül követő igék voltak a magyar nyelvű igehirdetések alapigéi. Ráadásul a mai alkalommal emlékezünk meg arról is, hogy 490 évvel ezelőtt megindult az Egyház tisztulásának a folyamata, amelynek köszönhetően ma most itt vagyunk. Folyamat ez, melynek vannak eredményei, de véget érni, célhoz jutni csak a mennyben fog. De miért? – kérdezheti bárki. Ugyanevvel az erővel azt is megkérdezhetjük, hogy miért prédikálunk újra meg újra a Bibliából, sokszor ugyanarról az igéről többször is – ha nem is egymás után. Ennek nem az az oka, ami ugyan a legkézenfekvőbb, hogy tudniillik soha nincs jelen az Istentiszteleten hajszálra ugyanaz a hallgatóság, mint az előzőn. Sőt, merem állítani, hogy soha, nem csak két egymást követőn. Mert nem csak attól függ, hogy hogyan fogadunk egy üzenetet Istentől, hogy kik vagyunk, hanem attól is, amivel terhelve érkezünk a templomba. És még ezer más dologtól. Ha tehát ugyanannak az igének alapján szólna is minden vasárnapi igehirdetés, akkor is mindig lenne olyan, akinek többletet nyújt. Mégsem ez a fő ok, hanem az, hogy Isten mit akar mondani nekünk. Ő ismer bennünket, jól tudja, hogy mikor, kinek, mire van szüksége. Az igehirdetés pedig – ha az igehirdető megteszi a kötelességét – nem más, mint az Isten szavának a közvetítése. Ezért van, hogy a kétezer, sőt, négyezer éves szövegeknek van aktualitásuk, és akárhányszor meghallgatva tudnak szólni hozzánk – ha engedjük.

Péter és a kisázsiai keresztyének élete, hite, bizonyságtétele Krisztusban gyökerezett. Ezt az Úrral való kapcsolatot veszítette el sok évszázad alatt az államvallássá tett keresztyénség, és ezt kívánta visszaszerezni a reformáció. Ez ma is a bibliai keresztyénség küldetésének lényege: visszaszerezni, helyreállítani a személyes kapcsolatot Jézus Krisztussal. Megérteni, hogy kicsoda Ő, hogy mit tett értem, hogy mennyire szükségem van rá. Meghozni a döntést, hogy rá akarom bízni az életemet és azt akarom, hogy Ő vezessen végig rajta. És megmaradni az élő, személyes kapcsolatban Vele. Ez különösen fontos feladatunk nekünk, reformátusoknak, akik nevünkben hordozzuk e törekvést.

Péter bátorító szavai, melyekkel első levelét zárja, belénk is erőt és bizakodást önthetnek, akik itt Argentínában magyarként és reformátusként is a megmaradásért küzdünk. Péter nem ígérget, mint egy politikus, vagy egy vőlegény J, hanem egy az egyben továbbítja azt, amit az Úr rábízott. Az erősítsen meg bennünket minden körülmények között, hogy tudjuk, nem más, hanem maga Isten – a kegyelem Istene – hívott el bennünket, és Ő az, aki gondoskodik minden szükségünkről.

A reformáció a négy Sola-jával (Sola Scriptura – egyedül a Szentírás, Sola Fide – egyedül hit által, Sola Gratia – egyedül kegyelemből és Solus Christus – egyedül Krisztus által) egyenesen azt ismerte fel, hogy minden dolgunkat rábízhatjuk Istenre, mert Ő nem tréfált velünk, amikor kihívott a környezetünkből és a követőivé lettünk, és nem tréfál abban sem, hogy bármikor a segítségünkre siet, ha kérjük és elfogadjuk a segítségét.

Amikor tehát a reformációra emlékezünk, akkor ne valami romantikus forradalmi hangulat szálljon meg; ne úgy képzeljük, hogy 1517 október 31-én hajnalban Luther Márton azzal kelt fel az ágyából, hogy „Na, ma elindítom a Reformációt”, hanem úgy, hogy felébredt, és azt kérdezte imádságban Istentől: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?” Isten pedig azt válaszolta: „Menj, ne félj, szegezd ki a vitatételeidet!” Ha pedig mi a reformáció méltó követői akarunk lenni, akkor ne úgy keljünk reggel, hogy „Na, ma megreformálom az egyházat!” vagy „Ma adakozó vagy türelmes vagy odafigyelő vagy (itt ki-ki folytassa magában a felsorolást!) leszek!”, hanem úgy, hogy imádkozunk: „Uram, ma mit akarsz, hogy cselekedjem?” És amikor válaszol – mert biztosan válaszol – akkor tegyük is meg, amit mond. Így lehetünk a reformáció folytatói!

Ámen!