Úrnapi Igehirdetés, 2007. október 28.

Buenos Aires, 2007. október 28.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Zsoltárok 34

Textus: 1Péter 5,5-6

Ugyanúgy, ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. ⁶Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.

Cím: Az alázat ereje

Bevezetés

Egy afrikai törzs hetek óta tartó szárazság miatt szenvedett. Nagyon kellett már az eső, mert nem csak a növények kiszáradása fenyegetett, hanem az embereket sem választotta el sok a szomjhaláltól. Elment tehát a főnök a közeli missziós telepre, és megkérte az ott szolgálatot teljesítő lelkészt, hogy másnap menjen el a faluba, és imádkozzon esőért. A lelkész meg is ígérte. Másnap a falu főterén összegyűltek a fekete emberek, ott volt a falu apraja-nagyja. A lelkész beszélt pár szót a Bibliáról, majd imádkozni kezdett. Sok mindenért imádkozott a falubeliek figyelme közepette, egyvalamiért azonban nem: esőért. A végén áment mondott, és befejezte az imádkozást, majd elindult hazafelé. A főnök utána szaladt, és megszólította: Nem imádkoztál az esőért, amire megkértünk. Miért? A lelkész így felelt. Ti meghívtatok engem, hogy esőért imádkozzam, és megjelentetek teljes létszámban, de senki nem hozott esernyőt!

Ezt a történetet a hit megvilágítására szokták használni, én most mégis az alázatról szóló mondanivalóm elejére tettem. Mégpedig azért, mert ha nem értjük meg az alázat mibenlétét, akkor a hitünk is hiábavaló marad, és mindaz, amit a Biblia alapján hiszünk, összeomlik. Az esőre áhítozó, de az esernyőt otthon hagyó – tehát az ima sikerében nem bízó – emberből nem feltétlen a hit hiányzik. Lehetséges, hogy hite lenne, de az alázat hiányzik belőle ahhoz, hogy elfogadja a tényt: segítségre szorul, ráadásul Isten – egy természetfeletti lény – segítségére.

1. A keresztyén alázat

A keresztyén alázat gyökereiben különbözik az alázatoskodástól. Szerintem rokona a szerénységnek. Szerénynek lenni pedig akkor az igazi, ha van mire. Ha valaki azért szerénykedik valamiben, mert az a dolog tényleg nem az erőssége, akkor az nem szerénység, hanem objektivitás. Ha például valaki felkér engem, hogy táncoljak tangót, és én elhárítom magamtól a „megtiszteltetést”, azzal, hogy tangótudásom szintje alulról közelíti a nullát, ez nem szerénységemről tanúskodik, hanem a helyes lényeglátásomról. Ha viszont például tortasütési tudományom kerül elő, és szerényen viselkedem, akkor – sokak szerint – tényleg van mire.

Az alázat akkor helyes és bibliai, ha az alázatos ember tisztában van azzal, hogy kicsoda. Az alázat példaképe Jézus Krisztus, aki Isten fia. Pál apostol az Ő alázatáról így ír a Filippi levélben (2,6-8): „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: ⁶mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, ⁷hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; ⁸megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Jézus tökéletesen tisztában volt vele, hogy Ő kicsoda, ezért volt tiszta és őszinte az ő alázata.

Ha összetalálkozik két katona, az egyik parancsnok. Ha azonos a rangjuk (pontosabban rendfokozatuk), akkor az a rangidős, aki régebb óta viseli a csillagait. Ha véletlen ugyanaznap kapták a kinevezésüket, akkor az idősebb. Ha egy napon születtek, akkor az, akinek a rendes beosztása magasabb. Lényeg, hogy az egyik a másiknak elöljárója, mégpedig azért, mert hadműveleti kérdésekben nem lehet kétséges az illetékesség. Biztosan kell tudni, kinek van joga parancsot adni, különben az ellenség szétveri a sereget. A keresztyénség is szellemi harcban van, és ha nincsenek tisztában a keresztyének egyénenként azzal, hogy kinek hol a helye, akkor a Gonosz könnyen diadalt arat.

Az alázat tehát kifejezi az Istennel való kapcsolatomat, és ezen keresztül a viszonyomat a többi emberrel. Tudom, hogy Istennek terve van velem, és terve van másokkal is. Elismerem a helyem, és mások helyét is. Ha pedig valakivel konfliktusba keveredem, akkor nem elpusztítani akarom, nem uralkodni fölötte, hanem közösen megkeresni a magunk helyét.

2. A nem keresztyén alázat

Mi már jóformán csak a múlt század elején játszódó regényekből, filmekből, jelenetekből ismerjük az „Alá’ szolgája” köszönést, aminek teljes formája „Alázatos szolgája (vagyok) volt. Ma már senki nem köszön így. Vagy mégis? Amikor a fiatalok sziával vagy egymást tegező emberek szervusszal köszönnek egymásnak, akkor tulajdonképpen azt mondják, hogy „Szolgája”. Persze ezzel nincs semmi gond, nem kell senkinek megváltoztatnia emiatt a köszönési szokásait. Csak a hozzáállással van gond sokszor. Egyrészt az emberek manapság egy olyan világban élnek, amelyben – elvileg – mindenkinek joga van az emberi méltósághoz, tehát senki nem kényszeríthető megalázkodásra, másrészt érdekből vagy félelemből nap mint nap megalázkodnak. Harmadikként hozzá jön még ezekhez, hogy az Istennel szembeni viselkedés gyakran teljesen nélkülözi az alázatot, pedig ha valaki iránt jogos az alázat, akkor az épp Isten.

A mai ember – általánosságban – nem tudja jól a helyét. Vagy azt gondolja, hogy az ember a teremtés koronája, vagy azt, hogy a selejtje. De mindkettő tévedés. A teremtés csúcsa nem az ember (nem a férfi, ahogyan páran képzelik, de nem is a nő!), hanem az Istentisztelet! Az Isten teremtő munkájának utolsó, megáldott mozzanata volt a sabbát létrehozása. Nem is isten az ember, ahogy néhány filozófia tartja, nem egyre tökéletesebb. De az is téved, aki az embert elhibázottnak vagy értéktelennek tartja. Isten szemében az ember értékesebb az angyaloknál. Nincs az ember birtokában sok dolognak, aminek az angyalok és démonok igen, például nem él örökké, nem képes felülemelkedni a fizikai törvényeken. Mégis, melyik angyalért küldte el egyszülött Fiát, melyik szellemi lény megmentéséért adta kínhalálra? Csakis az emberért, mert ennyire értékesek vagyunk.

Ha helytelenül látjuk a helyünket, akkor vagy istenné emeljük fel magunkat, vagy a démonnál is alacsonyabbra alázkodunk meg. Egyik sem visz közelebb senkit Istenhez.

3. Az alázat ereje

Úgy is mondhatom, hogy az alázat haszna. Mire jó az alázat? Mi a pláne benne nekem? Ezt a kérdést bátran feltehetjük, a reformáció 490 éves mozgalmának egyik vívmánya ez. Nem valami emberi testület mondja meg, hogy mit kell tennünk, és azt kérdés nélkül el kell fogadnunk, hanem megkérdezhetjük, miért jó? És Isten válaszol, mert ő azt akarja, hogy az embernek jó legyen.

Az embertársaimmal való kapcsolatomban segít feloldani a konfliktushelyzeteket. Persze, ha nem helyes, nem egészséges az önértékelésem, akkor hamis az alázatom, és ez inkább okozza a konfliktushelyzeteket. Ha nem bibliai az alázatom, hanem alázatoskodás vagy megalkuvás bújik meg mögötte, akkor abból elnyomottság vagy uralkodás lesz, és ez senkinek nem jó. A bibliai alázat segíti a csapatmunkát, mert az ilyen keresztyén könnyebben megtalálja a helyét és kész lelkiismeretesen ellátni a rábízott feladatot.

Az Istennel való kapcsolatban szintén segít megtalálni a helyem, a feladatom és segít elfogadni Isten vezetését, segítségét. Segít az alázat – a bibliai alázat – abban, hogy tanuljak a hibáimból ,s egyre jobban csináljam a feladatomat.

Három helyen, szó szerint megegyező módon jegyezték le az evangélisták Jézus szavait a Máté 23,12-ben, a Lukács 14,11-ben és a 18,14-ben: „Aki megalázza magát, felmagasztaltatik, aki felmagasztalja magát, megaláztatik.” Ennél jobban leírni/elmondani a lényeget nem lehet.

Befejezés

Hadd fejezzem be egy történettel. Egy fiatalember missziós szolgálatra jelentkezett. Az egyházi szervezet alkalmassági vizsgálatra hívta be. Megkapta, hogy hajnali fél háromra jelenjen meg a bizottság előtt. Pontosan megjelent. Leültették az előtérben és várnia kellett … reggel nyolc óráig. Akkor végre behívták. A bizottság elnöke egyetlen kérdést tett fel neki: Mondja meg, kérem, mennyi kétszer kettő? A fiatalember azt felelte: Négy. Erre az elnök mosolyogva kezet nyújtott: Ön fel van véve. Megállapítottuk, hogy pontos ember, van türelme, és kellőképpen alázatos.

Hányan vagyunk, akik hajlandóak lennénk akár egy jól fizető állásért is hajnali fél háromra interjúra menni? Hányan lennénk, akik kibírják szó nélkül, hogy órákig váratják? Ki az közülünk, aki nem borítja rá a bizottságra az asztalt, miután ezt végigcsinálták vele?

Nos, nem kell mindannyiunknak missziós munkára jelentkeznünk. De akárhol állunk az életünkben, akárhová kerülünk, csak segít, ha tudjuk Krisztust követni az alázatban is.

Ámen!