Buenos Aires.
Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Lekció: ApCsel 17,18-32
Textus: Galata 4,8-10
8Amikor pedig még nem ismertétek az Istent, olyan isteneknek szolgáltatok, amelyek lényegüket tekintve nem azok. 9Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettek vissza ismét az erőtlen és szegény elemekhez, és hogyan akartok újból szolgájukká lenni? 10Aggódva figyeltek a napokra, hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre.
Cím: Istenismeret
Bevezetés
Kedves testvérek!
Amikor készültem erre a prédikációra, eszembe jutott egy történet, ami ide illik. Sajnos nem emlékszem, hol olvastam, úgyhogy kénytelen vagyok emlékezetből felidézni, így aztán nem biztos, hogy sikerül pontosan elmondanom. De a lényeg így is benne van.
Egy patak fölött átívelő hídon egy ember haladt át. A partról öten figyelték. Az egyik megkérdezte a többieket: Ki ez az ember? A következő válaszokat kapta: Két hete kezeltem tüdőgyulladással, a lánya két hónapja szült, az apósát pedig szívroham vitte el rögtön azután, hogy idekerültem – mondta a háziorvos. Sok zöldséget vásárol, szereti a sárgarépát, mert mindig kiválogatja a legszebbeket, és allergiás az eperre. – tette hozzá a zöldségkereskedő. Nyugdíjból él, három éve adott el kétszáz négyszögöl szőlőt és van egy katalizátoros kisautója. – egészítette ki a jegyző. A negyedik ezt felelte: A szószék alatt a harmadik sor közepén szokott ülni a templomban, a keresztlánya idén fog konfirmálni, őt az elődöm elődje eskette, a férjét én temettem, a lánya pedig egy pesti gyülekezetben tagja az énekkarnak. Ez utóbbi természetesen a lelkész volt. Az ötödik férfi érdeklődve figyelt a válaszokra, majd halkan megjegyezte: közben eszembe jutott, hogy Kovács Jánosnénak hívják. Csak hirtelen nem tudtam felidézni a nevét, azért kérdeztem tőletek.
Ezek az emberek mind az öten ismerték a hídon áthaladó asszonyt – valamilyen módon. Mindannyian, akik itt vagyunk, ismerjük Istent valamilyen módon. Ma arról lenne jó kicsit elgondolkodni, hogy ez az ismeret mikor lett a miénk, mennyire valóságos és milyen erős.
1. Istenismeretünk kora
Az ember nem születik úgy, hogy ismeri Istent. Természetesen az anyaméhből előbújó újszülött még az anyjáról sem tudja, kicsoda. Csak később tanulja meg, hogy az a nő, aki enni ad neki, aki gondoskodik róla, az az anyja. Az anyaméhből ismerős mélyebb hang gazdájának a neve pedig eleinte Pa, majd később Apa lesz. Aztán később fejlődése során az ember eleinte tapasztalatokat szerezve alkot képet a világról és az emberekről, nagyobb korában pedig másoktól származó információkat is felhasznál. Jómagam például sok olyan dolgot tudok rólatok, amelyeket nem láttam a saját szememmel, hanem valakitől származó hír nyomán jutott a tudomásomra. Ha azonban ez a hír hiteles forrásból származik, akkor közel egyenértékűnek tekinthetem a tapasztalat útján szerzettel.
Azután a megalkotott kép folyamatosan változik. Egyre többet tudunk meg a másik emberről, egy-egy konfliktushelyzetben kiderül, mennyire megbízható, szavahihető, vagy milyen olyan adottságai vannak, amelyekről korábban nem volt tudomásunk. Tehát folyton alakul a bennünk embertársainkról élő kép.
Pontosan így vagyunk az Istenképünkkel is. Születésünkkor nem rendelkezünk semmilyen Istenképpel, ha úgy tetszik, az anyaméhből nem hozunk magunkkal semmi ilyesmit és, ahogy mondani szokás, az anyatejjel sem szívunk magunkba. Mint minden másról, Istenről is tapasztalat és mások által közvetített információ segítségével alkotunk képet, és ez a kép a különböző benyomások és élmények nyomán időről időre módosul. Isten tulajdonságából (Istenségéből) és a vele való kapcsolatunk jellegéből adódóan Istenképünket döntően befolyásolják a saját tapasztalatainkon kívül eső tények és vélemények. Magyarul: a bennünk lévő Istenkép alaphelyzetben meghatározóan a szüleinktől, illetve a gyerekkorunkban körülöttünk élő felnőttektől származik. Hacsak nem olyan befolyás ért bennünket az ő részükről, ami szélsőségesen elutasító, akkor nincs is ezzel semmi különösebb gond.
Az én gyerekkori istenképem egy távoli, idős személyt ábrázolt, aki nem nagyon törődik velem. De ez a kép homályos volt, és nem gátolt meg abban, hogy felnőtt fejjel felismerjem Istent olyannak, amilyen Ő a valóságban.
Istenről képünk, ha jobban tetszik, ismeretünk tehát azóta van, amikor először találkoztunk ezzel a szóval. Tehát jó régen.
2. Milyen az Istenképünk?
Pál apostol a galatáknak is hasonló dolgokat mond, mint az Areopágoszon összegyűlt athénieknek. Vagy mint amit én mondtam az előbb nektek. Van Istenképünk, azaz valamilyen szinten ismerjük vagy ismerni véljük Istent, és ez jó kiindulási alap. Azonban erre építeni kell, különben sem ér semmit az egész.
A legjobban megismerni Istent abból lehet, ahogyan Ő kijelentette magát. Több irányból érkezhet hozzánk az információ Istentől. Egyrészt a Bibliából. A tanulságos történetek nem csak arra valók, hogy szórakoztassanak, vagy tanulsággal szolgáljanak, hanem legelsősorban arra, hogy belőlük megismerjük Istent. És persze az Ő kegyelmének, szeretetének fényében meglássuk, mi milyenek vagyunk. Jézus azt mondta, hogy aki látja őt, az látja az Atyát (János 14,9). Istenismeretünk egyik legfontosabb forrása tehát Jézus Krisztus.
És itt eljutottunk oda, hogy lássuk, mi a különbség az Istenkép és az Istenismeret között. Istenképünk mindannyiunknak van saját, és ezek jellegükből adódóan különböznek egymástól, és szubjektívek. Az Istenismeret azonban egy objektív dolog – már amennyire hitkérdésnél lehet objektivitásról beszélni – és az emberek Istenismeretének különbözősége csak abból adódik, hogy különböző szinten állnak a Bibliaolvasást, imádkozást, a keresztyén testvériség gyakorlását illetően.
Pál arról beszél az athéniak előtt, hogy igazából nem ismerik Istent (oltár állítanak az ismeretlen istennek), a galatkának pedig arról, hogy már megismerték Istent, azaz eljutottak az Ő ismeretének arra a szintjére, amely szükséges ahhoz, hogy valóban hívőnek nevezhessék magukat, és mégis úgy viselkednek, mintha nem tudnák pontosan, ki Isten valójában.
Vajon mit mondana nekünk? Ha Pál apostol személyesen ismerne bennünket, ha ő alapítota volna a gyülekezetünket és hosszú időn keresztül apostolunk és lelkigondozónk, személyes problémáink és örömeink ismerője lenne, akkor mit mondana nekünk? Megdicsérne-e, hogy helyes és pontos látásunk van, tudjuk kicsoda Isten és olyannak látjuk Őt, amilyen a valóságban? Vagy a szemünkre olvasná, hogy annak ellenére, hogy valaha lehetőséget kaptunk Őtőle, hogy megismerjük Őt, ma gyakorlatilag Isten nélkül élünk, mert egyénenként belesüppedtünk a mindennapok gondjaiba, gyülekezetként pedig megelégszünk a megszokott rituálé szerinti szertartások hétről hétre való ismételgetésével?
3. Az emberismerő Isten
Hála Istennek, hogy Ő előbb és jobban ismer, mint ahogy mi Őt.
Pál apostol számára érthetetlen, hogy mit tesznek a galaták, amikor egy olyan pogányságba térnek vissza a törvényeskedéseikkel, ami nem sokban különbözik attól a pogányságtól, amit korábban Krisztusért hagytak el. Hisz korábban is vallásosak voltak: maguk alkotta isteneket szolgáltak, maguk alkotta rítus szerint. Égitesteket, a természet erőt vagy eszményképeket imádtak, azoknak áldozatot mutattak be, de az élő Istent nem ismerték. „Új” ünnepeik és vallásos előírásaik tulajdonképpen csak más nevet viselnek. Pogányokból keresztyének, aztán megint szinte pogányok lettek, tehát igazából egy tapodtat sem haladtak előre, noha a pogányság homályán keresztültört az élő Isten dicsőségének ragyogása.
Nem mi ismerjük meg Őt, hanem Ő vesz észre bennünket. Gondja van ránk, figyel ránk és munkája részeseivé akar bennünket tenni. Szeretetével jön közel hozzánk, hogy vágyat ébresszen bennünk az Ő jobb megismerésére.
Isten előbb ismert és szeretett bennünket, mint ahogy mi Őt. Pál a Róma 5,8-ban így ír: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” János pedig azt mondja első levele 4. fejezetének 10. versében: „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.”
Befejezés
Ugye, a klasszikus kérdés a bevezetőben említett történettel kapcsolatban, hogy vajon az öt közül ki ismerte igazából az asszonyt? Az orvos, aki az egészségi adatait tudta, a zöldséges, aki a vásárlási szokásait ismerte, a jegyző, aki mint adóalanyra tekintett rá, vagy a lelkész, aki hitgyakorlását kísérte figyelemmel? Netalán az ötödik, akinek nem ismerjük a foglalkozását – különben nem is érdekes – de tudta az asszony nevét? Azt gondolom, egyik sem. A történetnek az a célja, hogy ráébredjünk, mennyire nem ismerjük az embereket, akikkel kapcsolatba kerülünk. Sokszor még a családtagjainkat sem. És ha földi embereket nem ismerünk igazán, hogyan ismerhetjük az Örökkévaló és mindenható Istent? Úgy, hogy Ő megmutatja magát nekünk. Beszél hozzánk, cselekszik, meghallgat bennünket. És azt szeretné, ha legalább kisebb-nagyobb jóindulattal de egyenlőséget lehetne tenni Istenképünk és a valóság közé. Hogy tényleg ismerjük őt, ne csak a tulajdonságait tudjuk felsorolni.
Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése