Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Lekció: Lukács 24,13-35
Textus: Lukács 24,19-24
„Mi történt?” - kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: „Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt; 20hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. 21Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. 22Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, 23de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. 24El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.”
Cím: Az emmausi tanítványok
Bevezetés
Kedves testvérek!
Harmadik napja, hogy a Nagypénteket ünnepeltük. Péntek óta eltelt egy kis idő, nyilván sok mindent csináltunk mindannyian. Gondoljuk végig, hogy milyen hosszú tud lenni ez az idő akkor, ha várunk valami reménykeltő eseményre, bár közelebbről nem tudjuk mire, de az várat magára. Befejezetlennek, sikertelennek érzünk valamit, és nem tudjuk, hogy hol a hiba. Vajon mi lehet az, amit ilyenkor érzünk? Az, ami ennek a két tanítványnak a gondolatait is eltölti: a keserűség.
Ők ketten nem voltak a legszűkebb tanítványi kör tagjai, talán a hetvenes körhöz tartozhattak. Nevét is csak az egyiknek ismerjük, Kleopás vagy Klópás, és azt feltételezzük, hogy József testvére. A másik feltételezhetően a fia, Simon, aki később Jakab halála után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett. Vasárnap, azaz a hét első napja reggelén mendegélnek Jeruzsálemből a körülbelül 12 kilométerre lévő otthonukba, Emmausba. E település vélhetően a mai El-kubebe helyén állhatott akkoriban. Az ünnep elmúltával hazatérnek, és közben azon jár az eszük, mi is történt az elmúlt három-négy napban. Az ünnep utáni reggel távoznak Jeruzsálemből, szívükben befejezetlenség érzésével. Arra számítottak, hogy Jézus valami nagy dolgot fog tenni, ehelyett az ünnep olyan volt, mint tavaly vagy azelőtt, ráadásul a Mestert ki is végezték. Mintha az egész küldetése kudarcba fulladt volna. Ráadásul nem értik, mi történt hajnalban, számukra oda nem illő esemény az, hogy az asszonyok üres sírt találtak. Ezen beszélgetnek, amikor csatlakozik hozzájuk Jézus, akit ők nem ismernek fel. Szerintem nem azért, mert nem ismerték jól a Mester arcvonásait – bár ez sem kizárt – hanem inkább azért, mert az Úr „inkognitóban” akart maradni, meg akarta ismerni e két embere gondolatait, kétségeit, hangulatát. Mint egy álruhás uralkodó. Nem mondhatjuk, hogy nagyon örült az eredménynek. A mai szóval élve exit-poll (a szavazókörökből távozó választók kikérdezésén alapuló választási előrejelzés angol kifejezése ez) nem tűnik túl sikeresnek. Ez a két tanítvány nem azt teszi, arra gondol és úgy érez, ahogy jó lenne. Nem mai igénkből derül ki, de akik olvassuk a Bibliát, tudjuk, hogy a tizenegy tanítvány sincs igazán a helyzet magaslatán ezekben az órákban. Mi okozhatta ezt a levertséget, keserűséget e két tanítványnál, és milyen következtetéseket vonhatunk le a magunk számára ebből?
1. A két tanítvány keserűsége
Jézus Krisztus Kr. U. 30 körül kezdte meg nyilvános szolgálatát. Karácsonyi megszületését, 8 napos korában körülmetélését, Egyiptomba való menekítését, visszatértét, felnövekedését, barmicvóját (felnőtté avatását) követően tudatosan készült a szolgálatára, amelyet harmincévesen, negyven napos böjttel kezdett meg. Jól ismerjük a sátán három kísértését és Jézusnak az ezekre adott feleltét. Miután felkészült, Jézus követőket gyűjtött maga mellé. De nem ötletszerűen, hanem nagyon is gondosan válogatta ki tizenkét tanítványát. A Genezáreti tó melletti nevezetes démonűzést követően hívta magához Márk leírása szerint a tizenkettőt. Ezek rendszeresen, a tágabb, hetvenes kör és a többi követők pedig alkalomszerűen mentek Jézussal, figyelték, hallgatták tanítását, igyekeztek megérteni, mit tanít az Isten akaratáról. Minél közelebb voltak hozzá, annál inkább sikerülhetett ez nekik. És annál inkább tapasztalták, hogy veszély fenyegeti a prófétát, sőt azt is, hogy Jézus igazából nem sokat tesz a veszély elhárítása érdekében. Aztán eljött a nap, amikor Jézus már árulásról beszél, és mire a tanítványok felfoghatnák, mi is zajlik körülöttük, mesterük már fogoly, egyik társuk pedig áruló.
Az utolsó napokban nagyon felgyorsultak az események, és mi hajlamosak vagyunk elhamarkodott ítéletet mondani a szereplők fölött. Nekünk könnyebb dolgunk van, hiszen egyrészt annyi időt szánunk az események megismerésére, amennyit csak akarunk, akár többször is elolvashatjuk a Biblia egy-egy részletét, másrészt tudjuk, mi lesz a vége. Nekik ez az ismeret nem állt rendelkezésükre, és a rohanó események között nem csoda, hogy elvesztették a fejüket. Ezért lehetséges, hogy a tizenkettő (mínusz egy) bezárkózva retteg, a közvetlen fenyegetettséget nem érző távolabbi tanítványok – mint az emmausi kettő – pedig elkeseredett.
Érzik, hogy valami nem stimmel, nem így kellett volna véget érnie. Nem lett volna szabad hagyni, hogy mindez bekövetkezzék. De nem tettek, nem tehettek semmit. Ez teljes joggal okozott keserűséget e két derék embernek.
Egyik kedvenc vesszőparipám, hogy Jézus nem véletlen választott ki tanítványául olyan embereket, akiket kiválasztott. Ez a tizenkét ember (Júdást is beleértve) reprezentatív mintája az emberiségnek. Egy-egy tulajdonságukban mi is magunkra ismerhetünk. Egyébként nem csak a tizenkét tanítvánnyal van így, hanem az Ó és Újszövetség szinte minden szereplőjével. Jézus tudta, kiket választott, tudta, kik követik, sejtette, mire hogyan fognak reagálni. És mindezeknek tudatában építette fel küldetését. Nem árult ő zsákbamacskát, a Máté 13,10-ben kerek perec kijelenti, hogy a sokaságnak példázatokban beszél.
Jézus tudja, hogy kell bánni az emberrel, és amit el akar érni, az az, hogy követői értsék, mi történik körülöttük, velük és értük. Ne csak közönsége legyenek az Isten terve végbemenésének, hanem cselekvő részesei. Nem lett volna célravezető – nem is jellemző Jézusra –, ha ráripakodik ezekre az emberekre, vagy jól leszidja őket, hogy miért nem figyeltek jobban, hiszen mindent előre elmondott, hogy mi hogyan fog történni. Ezek az emberek csalódottak és keserűek. Hanem végighallgatja őket, hadd beszéljék ki magukból mindazt, ami a szívüket nyomja. Így juthatnak el majd oda, hogy a kenyér megtörésekor felismerik az Urat. Különben a maguk keserűségével lettek volna elfoglalva még akkor is, sőt sokáig.
2. Tanulság
Én valószínűleg ugyanebben a helyzetben ugyanígy cselekedtem volna. Nem érzem magam különbnek ezeknél a tanítványoknál, hiszen nap mint nap tapasztalom, hogy hiába hallottam sok mindent Jézusról, hiába tapasztaltam meg dolgokat, hiába vagyok okleveles magisztere a teológiai tudományoknak, előfordul, hogy nem értem, mit akar mondani Jézus. Nem vagyok tisztában azzal, hogy mi következik. Nem tudom elképzelni sem, hogy mit kellene tennem. És mindezért hálás vagyok az Úrnak. Örülök neki, hogy nincs mindenre kész válaszom, hogy néha bizonytalankodnom kell, hogy sokszor nem tudom, mi fog történni a következő napon. Sőt, a következő pillanatban. Ahogy továbbolvastuk a történteket a lekcióban, megtudtuk, hogy végül velük tartott, bár rá kellett beszélni, és noha útközben kifejtette nekik, hogy miért is volt szükségszerű, hogy mindezek a dolgok megtörténjenek vele, felismerni csak akkor tudták, amikor a kenyeret megtörte az asztali áldás alkalmával.
Emberi szinten nézve maradandó élmény volt legalább két embernek ez az emmausi úton lejátszódott jelenet. Így biztos, hogy nem felejtették el, mit jelent a feltámadás. Számunkra azonban nagyobb a jelentősége. Természetesen nem felejtem el, hogy jártunkban keltünkben mi is találkozhatunk Jézussal akár nagyon hasonló formában. De nem fogunk. Mert Jézus nem azt akarja, hogy egy sablon-helyzetben álljunk helyt, bizonyuljunk igazi keresztyénnek, hanem hogy bármikor azok legyünk. Tehát ne okozzon meglepetést, hogyha olyan szituációban találjuk magunkat, amelyben hitet kell vallanunk. Ha a keresztyénség nem csak egy máz, amit magunkra kenünk, vagy álarc, amit felveszünk, hanem az életünk része, sőt, lényege, akkor akármikor helyt tudunk állani.
Befejezés
Hálás vagyok Istennek, hogy ezek a bibliai szereplők olyan emberiek, és azért imádkozom, hogy mi, mai keresztyének értsük meg őket, és azt, amit történetükön keresztül Jézus meg akar mutatni nekünk. Mert nem az a baj, hogy sokszor bizonytalankodunk, kétségeink vannak és nem értünk dolgokat, hanem az, hogy ha eltakarjuk bizonytalanságunkat és magabiztosnak mutatjuk magunkat, vagy kétségeinkkel nem fordulunk Istenhez, illetve hogy amit nem értünk, arra nem kérünk, sőt nem fogadunk el magyarázatot Tőle. Ő ismer bennünket, és tudja, hogy milyenek vagyunk. Mindent megtesz, hogy segítsen nekünk. Fogadjuk el Tőle!
Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése