Úrnapi Igehirdetés 2008. március 2.

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.


Buenos Aires, 2008. március 2.
írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: 1János 3,1-16

Textus: Galata 1,17-24

¹⁷Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába, aztán ismét visszatértem Damaszkuszba. ¹⁸Majd három esztendő múlva felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást, és nála maradtam tizenöt napig. ¹⁹De az apostolok közül nem láttam mást, csak Jakabot, az Úr testvérét. ²⁰Amit pedig nektek írok, íme, az Isten színe előtt mondom, hogy nem hazugság. ²¹ Azután elmentem Szíria és Cilicia vidékére. ²²Júdea keresztyén gyülekezetei azonban személy szerint nem ismertek engem. ²³Csupán ezt hallották: „Aki egykor üldözött minket, most hirdeti azt a hitet, melyet valamikor pusztított.” ²⁴És dicsőítették énértem az Istent.

Cím: Aki egykor…, az most…

Bevezetés

Kedves testvérek!

Majd egy hónap eltelt az elmúlt igehirdetésem óta. Közben volt egy második vasárnap, amikor Gábriel prédikált – nem a főangyal –, aztán két vasárnap, amikor szabadságon voltam, és el is szaladt február, noha idén szokatlanul hosszú volt. De folytassuk ott, ahol abbahagytuk, vegyük fel újra az Ige fonalát. De ezt csak a vasárnapi igehirdetéseket illetően kell megtennünk, hiszen a napi igeolvasás fonalát – mint ez igazi reformátushoz illik – a vakáció idejére sem tettük le, igaz?

Nos tehát csapjunk bele! Jézus Krisztus, a názáreti ács fia, aki harmincegynéhány évesen az Isten akaratát kezdte nyilvánosan hirdetni, teljesen tisztában volt az erőviszonyokkal, és képes volt arra, hogy szembemenjen kora vallási gyakorlatával, sőt, a vallási vezetők nézeteivel. Ezzel kivívta magának azok ellenségességét, és a nép egy részének ellenszenvét is. De hűséges maradt ahhoz az Istenhez, aki elküldte őt. Jézus, ha konformista (megalkuvó) lett volna, akkor lehetett volna belőle eredményes igehirdető, gyógyító, valószínűleg igen sok követője lett volna, és késő öregségéig folytathatta volna szolgálatát, amelyben az embereket alázatra és türelemre tanító gondolatok kaptak volna hangsúlyt, a bűnnel való gyökeres szakítás kívánalma és a vallásos képmutatás, valamint a rossz hagyományok bírálata pedig elhalkult volna. És így szépen lassan a követők is megöregednek, megfogyatkoznak, és végül az egész mozgalom úgy az első század végére, vagy legkésőbb a második közepére végképp eltűnik a vallástörténet színpadáról. Nem ezt tette. Annyit mindenki, még a legműveletlenebb ember is tud, hogy Jézus nem volt megalkuvó, nem kerülte a konfliktust és nem élt, se nem halt békességben.

Pál sem. A farizeus Saulból lett apostol – ha úgy tetszik, a gyertyát mind a két végén égetve – radikális harcot kezdett kora téves vallási felfogása ellen. Legelőször is önmagában. Erről beszélünk ma. Azután a körülötte élők életében is háborút hirdetett a bűn ellen, és nem nyugodott egész addig, amíg a halál le nem zárta szemeit. Ha a damaszkuszi úton átélt élményei hatására alapít egy missziós társaságot, amely Jézus kereszthalálának tényével ismerteti meg mindazokat, akik érdeklődést mutatnak, simán ellavírozhatott volna kényelmesen nyugdíjas éveiig. Rengeteg követőt gyűjthetett volna maga köré kiművelt beszédeivel, finom célzásaival. A hatalmi köröket – főleg a Sátánét – nem zavarta volna, így azok is békén hagyták volna. Egy kedves, bogaras öregúr lett volna élete végére. De nem így tett! Amilyen elszántsággal küzdött korábban a Jézus tanítása fényében hamisnak bizonyult tanokért, ugyanolyan kitartással szállt harcba megtérése után Jézusért, a bűnök ellen, az üdvösségért. Szent Pál nem arról lett híres, hogy finoman bánt volna a hit ellenségeivel. De ezt úgy tette, hogy legelőször, majd nap mint nap kíméletlenül leszámolt saját magában mindennel, ami nem volt összhangban Jézus iránt érzett szeretetével.

1. Pál tanácsadója

A 16. versben azt mondj magáról Pál, hogy nem tanácskozott testtel és vérrel, azaz nem emberek voltak a tanácsadói. Mai igénk elején pedig azt mondja, hogy nem ment Jeruzsálembe azokhoz, akik Jézus közvetlen tanítványai voltak, és az általa (arámul) Kéfásnak, kősziklának nevezett Péterrel, a „főapostollal” is csak három évvel később találkozott. Szinte kérkedik azzal, hogy semmi érdemleges kapcsolata nem volt azokkal, akik testben is látták Jézust. Vajon miért beszél így? Rossz dolgokat tanítottak volna neki a régebbi apostolok? Miért büszke a függetlenségére? Nem tudom a választ, és nem is akarok semmi olyasmit Pál szájába adni, amit nem ő gondolt vagy mondott. Inkább azt szeretném elmondani, hogy én az ő helyében miért tettem volna így.

Legelsősorban azért, mert mindig sokkal jobb a forrásból meríteni. Azután pedig azért, mert a több irányból megtapasztalt üzenet meggyőzőbb. Én nem keresztyén családban nőttem fel, nem jártam hittanra, nem kaptam vallásos nevelést. Ezt biztos vannak, akik kárnak, veszteségnek tekintik. Én viszont inkább elfogadom, mint tényt, és merítek az előnyeiből. Ez az előny pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy a keresztyén igazságokat, a Jézussal kapcsolatos tényeket nem emberektől kaptam készen, hanem leginkább magam „kapartam ki”, önállóan értettem meg és dolgoztam fel. Emiatt sokkal inkább a magaménak érzem és őszintébben tudok harcolni értük és továbbadni azoknak, akik az úton mögöttem jönnek. Természetesen tanultam emberektől is – különben nem lehetne lelkészi diplomám – és igen hálás vagyok azokért az emberekért (professzorokért, lelkészekért, hívőkért) akik megmutattak egyet s mást Krisztussal kapcsolatban. A legfontosabb azonban mindenképpen a Szent Lélek tanácsa volt. Mert – bár ezt nem innen tudjuk meg – Pál apostol a három évet nem pihenéssel töltötte és nem vezetés nélkül, hanem a Szent Lélek által hajtva és kiképezve. Ezt próbáltam – kezdetben nem tudatosan – én is alkalmazni.

Pál legfőbb tanácsadója a Szent Lélek volt, tehát közvetlen a mennyei trónteremből származtak az értesülései, minden emberi közvetítő kizárásával. És valószínűleg éppen ezért lett az ő szolgálata annyira munkatársközpontú. Pál szolgálatáról jól tudjuk, hogy mindig munkatársakkal dolgozott együtt, és ha kapcsolata velük nem is volt mindig harmonikus, de mindenképpen gyümölcsöző volt.

2. A felkészülés

Pálnak először meg kellett térnie, hogy térítő lehessen. Anélkül, hogy ő maga meggyőződött volna az Isten akaratáról, nem hirdethette azt. Sokan képzelik ma is, hogy kellő jártassággal, magabiztossággal, rámenősséggel kipótolhatják a megtérést, a hitet, és jó keresztyének lehetnek. Ez jó darabig így is látszik. Mivel nincs műszerünk arra, hogy lemérjük, ki az, aki őszintén és igazi, hitből fakadó lelkesedéssel él bizonyságtévő életet, kénytelenek vagyunk a szemünknek hinni, és az bizony sokszor megtéveszt. Amikor azt tanuljuk a Bibliából, hogy akárki lehet igehirdető, vagy a református egyház tanításából, hogy bárki prédikálhat, sajnos gyakran azt gondoljuk, hogy ez azt jelenti, hogy nincs szükség a felkészülésre. A klasszikus történet szerint a lelkész – félreértelmezve a bibliai igét – készülés nélkül megy fel a szószékre azzal, hogy majd a Szent Lélek megadja, amit mondania kell. Az igehirdetés csapnivalóan sikerül, amikor jön le a szószékről, az idősebb lelkész kissé gúnyosan megkérdezi: „Na, mit mondott a Szent Lélek?” „Azt, hogy ejnye-ejnye, nem készültél fel!”.

Az igehirdetés egyik része az, amikor az ember felmegy a szószékre és prédikál. Ebben van nem kevés rögtönzés, a Lélek munkája is. De a Bibliát és Istent ismernie kell annak, aki veszi a bátorságot, hogy az Igét szólja. Megismerni pedig nem lehet senkit anélkül, hogy együtt töltenénk időt vele. Ilonka néni sok időt töltött és tölt most is imádkozással, az Igével, ezért tudja annyira őszinte hitelességgel hirdetni az Igét.

Az igehirdetés másik része pedig az, amikor az életünkkel hirdetjük az Igét. Pál nem csak prédikált, hanem cselekedett is. Kért egy látomást Istentől az előtte álló feladatokról, imádkozott, megformálta, megtervezte, hogyan fog cselekedni, és aztán a Szent Lélek irányításával ment, és végezte a rábízott feladatot. Ezt kellene tennünk nekünk is. Szolgálni és az életünkkel tenni bizonyságot.

És akkor eljuthatunk oda, ahová Pál is eljutott, hogy azt mondták róla: egykor üldözőnk volt, most tanítónk. Egykor érdektelen voltam, ma mindennap beszélgetek Istennel. Egykor tagadtam a létét, ma rendszeresen imádkozom hozzá. Egykor színleltem, hogy követem Jézust, ma meglátszik az életemen, még olyankor is, amikor megpróbálom eltitkolni.

Befejezés

Aki hittel olvassa a Bibliát, az mindenképpen és rendszeresen találkozik nagyon komoly és fontos dolgokkal, többek között azzal, hogy a keresztyén embernek szolgálata van. Amióta itt vagyok, mindenki legalább egyszer hallotta már tőlem, hogy minden egyes hívőnek van szolgálata, tennivalója, és akkor működik jól egy gyülekezet, ha mindenki megteszi azt, amit tőle Isten kér. És ideális esetben senki sem kényszerből, megszokásból vagy képmutatásból cselekszik. Azt sem először halljátok tőlem, hogy van olyan szolgálat, amelyet minden egyes gyülekezeti tagnak végeznie kell, függetlenül attól, hogy milyen „hivatalos” vagy elismert szolgálata van egyébként. Ez pedig nem más, mint a bizonyságtétel szolgálata. És azért említem most megint, hogy akik hallják – itt vagy az Interneten, illetve olvassák – nehogy elhanyagolják ezt a szolgálatot.

Ámen!