Az Argentinai Magyar Evangéliumi Református Egyházban elhangzó igehirdetések szöveges és meghallgatható hangformátumban is!

2008. július 27., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés, 2008. július 27.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Buenos Aires
Lekció: Máté 28,18-20; ApCsel 1,1-9
Textus: Galata 3,23-26
23Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrzött bennünket, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. 24Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. 25De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve. 26Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. 27Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra.
Cím: A keresztség lényege

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Észrevettétek, hogy csak a mi gyönyörű magyar nyelvünkben van rokonság a kereszt és a keresztség szavak között. Ráadásul nem is igazi rokonság ez. Az újszövetség nyelvén, görögül a kereszt sztaurosz, míg a keresztség baptizma, a keresztyén pedig krisztianosz. Már ebből is látható, hogy a keresztyén szó eredete nem a kereszt, hanem Krisztus. A magyar kereszt szó a görög sztaurosz latin megfelelőjéből a crux, crucisból alakult ki, éppúgy, mint a germán vagy latin nyelvekben. A keresztség és a keresztyén szavunk viszont a Krisztust követő jelentésű görög krisztianosz szóból eredeztethető. Nyelvtudósok megállapították, hogy a keresztyén szavunk a görögből szláv közvetítéssel, a kresztyán szón keresztül honosodott nyelvünkbe, míg a kereszt szót a nyugati, azaz római keresztyénség hittérítőitől vettük át, a latinból. A kereszt szó spanyolul cruz, angolul pedig cross, a keresztség pedig rendre baptizma illetve baptizm. A magyarban egyébként azért nevezik ezt a szertartást keresztelésnek, mert a misszionáriusok a megkeresztelt személy homlokára egy keresztet rajzoltak, így azok meg lettek jelölve kereszttel, azaz meg lettek keresztelve.
1. Mind meg vagyunk keresztelve 
Mindannyian meg vagyunk keresztelve – de ezt a mondatot csak itt, a templom falai között, Istentisztelet alkalmával mondhatjuk el jó bizonyossággal. Akik tartoznak egy keresztyén közösséghez – gyülekezethez – azok legalább nevükben keresztyének, azaz Krisztust követik. A világban élők között sokan nincsenek megkeresztelve, és sokan nem tartoznak egyetlen keresztyén közösséghez sem.
A keresztyénség korai éveiben a keresztség egy hitvallási szertartás volt, amikor a Krisztus mellett tudatosan és felelősen döntő embert ezzel a szertartással a közösségben befogadottnak nyilvánították. Kifejezték a kereszteléssel azt, hogy a jelölt befogadta Jézus Krisztust, ezáltal az Ő vérében megtisztult bűneiből. A keresztszülők olyan régebb óta keresztyén személyek voltak, akik támogatták a frissen kereszteltet az első időkben. Később, több generáció elmúltával kialakult az a gyakorlat, hogy csecsemőket is megkereszteltek a szüleik hite alapján, a keresztszülők pedig a felelősséghordozásban léptek a szülők mellé. Mára pedig odáig fajult a helyzet, hogy már a szülők hite sem feltétele a keresztség sákramentuma kiszolgáltatásának. Miért probléma ez? Nos, egy sákramentumról, azaz egy szent cselekedetről van szó, amelyet maga Krisztus rendelt el, és amelyet az Ő parancsa alapján kell(ene) gyakorolnunk. Ami rávezette a keresztyénséget erre az útra az nem más, mint a Krisztusi normáktól való eltávolodás. A mai keresztyén közösségekben – tisztelet a kivételnek – nem ismerik Jézus tanítását a maga teljességében, hanem csak valami egyszerűsített változatot. 
Az egymással harcban álló veronai családokhoz tartozó két fiatal egymásba szeret, de egy jószándékú pap és egy barát segítsége ellenére magukra maradnak és öngyilkosságba menekülnek. Ez a Rómeó és Júlia röviden. A lényeg benne van, de micsoda különbség, ha valaki olvasta is a drámát! Vagy a játékmackó, aki nagyon szereti a mézet, a kismalac, a szamár, a kenguru és a tigris társaságában egy erdőben különféle kalandokat él át. Ez meg a Micimackó zanzásítva. Isten elküldi a názáreti ács fiának testében saját fiát, Jézust, hogy megmentse az embereket bűneikből. Tanít, gyógyít, szabadít, majd egyik tanítványa árulása nyomán kínhalált hal, majd harmadnap feltámad és a mennybe megy. Ez meg az Evangélium röviden. A lényeg benne van, és első lépésnek nem rossz, de a folytatást, a lényeget is ismerni kell. Jobban, mint Shakespeare-t vagy Milne-t. 
 2. A keresztségben Krisztust öltöttük magunkra
Gondolom legtöbben közületek csecsemő- vagy kisgyermek korotokban lettetek megkeresztelve, így semmilyen saját élményetek nincs róla. Magáról a szertartásról nekem se nagyon van, pedig 21 éves voltam, amikor megkeresztelkedtem. De azt tudom, hogy mit jelentett a számomra, hogy meghoztam egy döntést és csatlakoztam azoknak az embereknek a csoportjához, akik Krisztust követik. Bár úgy lenne, hogy mindazok, akiket szüleik megkereszteltettek kiskorukban, szüleiktől vagy keresztszüleiktől később megtudták, hogy mit is jelent valóban keresztyénnek lenni. Sajnos a tapasztalat nem ezt mutatja. Nagyon sok olyan megkeresztelt emberrel lehet találkozni, akinek csak igen homályos elképzelései vannak Jézus Krisztus áldozatáról, és még olyannal is találkoztam, akinek semmilyen ismerete nem volt. Mindezek miatt kell most beszélnünk arról, amit Pál így írt meg a galatáknak: „27Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra”
Szoktuk mondani, hogy valaki belebújik a másik bőrébe, ezzel azt fejezzük ki, hogy azonosul a másikkal, hogy felveszi a másik tulajdonságait. A mi esetünkben is pont erről van szó. Krisztus helyettes áldozatvállalásának a lényege pont az, hogy kereszthalálával lehetővé tette, hogy magunkra vegyük az Ő „bőrét”, azaz ha Krisztus áldozatát elfogadjuk magunkra nézvést, akkor az Atya Isten, amikor ránk néz, a tiszta és bűntelen Jézus Krisztust látja. Ezért nem kapjuk meg a ránk váró büntetést. Jézus mintegy elénk áll, és testével felfogja a csapásokat, amelyek nekünk járnának bűneink miatt.
A felnőttkori, hitvalló keresztségben ezt veszi magára a keresztyén. Akit pedig öntudatlan korában, akaratán, szándékán kívül kereszteltek meg, ezt kell megerősítse, igazolja, „konfirmálja” a konfirmációja alkalmával. De ez sem történhet automatikusan. Meg kell értenem a bűn természetét, meg kell utálnom a bűneimet és meg kell tagadnom a közösséget a Sátánnal.
 3. Isten fiai vagyunk?
Népszerű nézet, hogy minden ember Isten gyermeke. Én ezzel nem értek egyet. A Biblia szerint ugyanis minden ember születésénél fogva Isten teremtménye, gyermekévé azonban csak Krisztusban lesz. Ezt támasztja alá az is, amit Pál mond mai igénkben. Tegyük fel, hogy egy anya – hogy milyen okból, az most teljesen érdektelen – állami gondozásba adja újszülött gyermekét, akit sikerül hamarosan nevelőszülőknél elhelyezni. Az anya mondjuk húsz évvel később felkeresi gyermekét. Hiába hivatkozik azonban, hogy genetikailag ő a szülője, a fiatalembernek a valódi anyja az lesz, aki felnevelte, aki törődött vele. Isten indított el minden embert a biológiai élet útján. Atyjává azonban csak azoknak válik, akik életük egy pontján felismerik Őt és elfogadják az Ő segítségét, ha úgy tetszik, gondoskodását. Akik nem, azokra Isten nem erőlteti rájuk magát. Az, hogy Istent Atyánknak nevezhetjük, egy óriási kiváltság a mi számunkra, amit nagyon meg kell becsülnünk. Hogy ennyire értékesek vagyunk az Úr szemében, alázatra és hálára kell ösztönözzön mindannyiunkat. Ugyanakkor legyünk büszkék is arra, hogy az Úrhoz tartozunk! Nem arra, hogy mi milyen jók vagyunk, hogy Őhozzá mentünk, hanem hogy Ő ilyen kegyelmes, hogy még minket is befogadott. 
Ne feledjük, Pál a galatáknak írta sorait, nem egy tipikus mai gyülekezetnek, ahol bizony találhatók olyanok is, akik csak megszokásból vagy számításból vesznek részt az Istentiszteleteken. A galáciai gyülekezetek stabil, komolyan megtért, tudatos keresztyénekből álltak. Olyanokból, akik valóban megértették, milyen bűnösök voltak és mit tett értük Jézus, és teljes szívből befogadták Őt az életükbe. Azért lenne fontos, hogy elolvassátok a bibliai igéket vasárnaponként, hogy összeálljon a kép. Hogy a prédikációk alapján – amelyekben nem lehet minden részletkérdésre kitérni – nehogy az a kép alakuljon ki a galáciai keresztyénekről bennetek, hogy ők valami elvetemült, gonosz, istentelen alakok lettek volna. Távol legyen! Nagyon hűséges, áldozatkész, Istennek engedelmeskedni, Krisztust követni akaró emberek voltak ők. A törvény és a kegyelem viszonyának kérdésében nem láttak tisztán, főleg pár megtévesztő bajkeverő „jó”voltából. Azt gondolom, minden keresztyén vezető – pásztor és presbiter – hálás lenne Istennek, ha a gyülekezetében csak annyi dologban lenne zavar és nézeteltérés, amennyiben a galaták között volt. Pál ezért határozottan és nyugodtan mondhatja nekik, hogy Isten gyermekei és a keresztségükben magukra öltötték Krisztust. Mi viszont – ha őszinték vagyunk magunkkal – akkor ezt mint egyház nem vehetjük egy az egyben magunkra érvényesnek. Ezt csak azért mondom, hogy ne úgy menjetek haza, hogy „Igen, ma is hallottunk egy érdekes (unalmas – talán van, aki annak értékeli) prédikációt, hanem azzal a feszültséggel a gondolataitokban, amelyet a szolgálatra való készülés során magam is megtapasztaltam, ami arra késztet, hogy akarjam megismerni az én Uramat és az ő kijelentését mind jobban és jobban, hogy jobb keresztyén, jobb apa, jobb férj, gyerek, barát, ismerős legyek. 
Befejezés
Luther Mártonnak a kísértések óráján, amikor az Ördöggel harcolt, emberfeletti erőt jelentett az, hogy meg volt keresztelve. Legnagyobb nyomorúsága idején krétával ráírta írópultjára. Baptisatus sum! – Meg vagyok keresztelve. Testvéreim! Ne felejtsétek, hogy az erőt nem az emlék adta neki, hogy valaha leöntötték pár köbcenti vízzel, hogy van egy az egyházközség bélyegzőjével lepecsételt keresztlevele, hanem hogy a valódi keresztséggel Krisztust öltötte magára. Ez éltet engem is a mindennapokban és ad sokszor extra erőt a kísértések közepette. Ez segíthet meg téged is bármilyen bajban, ha nem csak névleg vagy megkeresztelve, hanem valóban Krisztus követője vagy.
Ámen! 



2008. július 20., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés 2008. július 20.

Buenos Aires
Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Lekció: Róma 3,10-31
Textus: Galata 3,21-22
21A törvény tehát az ígéretek ellen van? Semmiképpen sem! Mert ha olyan törvény adatott volna, amely képes életet adni, valóban a törvény alapján volna a megigazulás. 22De az Írás mindenkit bűn alá rekesztett, hogy az ígéret a Jézus Krisztusban vetett hit alapján adassék azoknak, akik hisznek.
Cím: Bűn alá rekesztetten

Bevezetés
Kedves testvérek! 
Egy rajzfilmet néztünk egyik este Ágotával. A magyar címe Pata-tanya – Baromi buli, itt El Corral: Una fiesta muy bestia címen játszották. Egy farmon játszódik a történet, állatok között, akiknek a vezetője Ödön, a szarvasmarha. Ő a fiából, Atisból akar utódot faragni magának, de ő nem érti meg a lényeget. Egy alkalommal összeszólalkozik az apjával a kerítésről, mert a fiú úgy véli, felesleges, hiszen a háziállatokra pályázó prérifarkasokat nem tartja távol. Az apja pedig felvilágosítja: Igazad van, fiam. De a kerítés arra van, hogy tudjuk, hol a helyünk. Aki a kerítésen belül marad, védelmet kap. Nos, valahogy így megy ez nálunk, embereknél is. A törvény a kerítés. Nem véd meg bennünket a bűntől, a Sátántól, de mutatja, hol a helyünk. Ha belül maradunk, akkor joggal számíthatunk az Úr védelmére. Nem a kerítés, helyesebben a törvény véd tehát meg az ellenségtől, hanem az Úr. De a kerítés – szóval a törvény – mutatja meg, meddig mehetünk el.
Ezt fogalmazta meg Pál úgy, hogy a törvény a bűn alá rekesztett bennünket. Megmutatja, hogy hol a határ.
1. Mind bűnösök vagyunk 
Ezt Pál már a rómaiaknak írt levelében egyértelművé teszi, ahol így szól: „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének.” (3,23) A mondat második része természetesen az elsőből következik, aki vétkes, nem mehet be, illetve nem maradhat a szent Isten jelenlétében, ahol az Ő dicsősége van. Magyarul bűneink miatt ki vagyunk rekesztve az Isten jelenlétéből. Ezt a tényt mutatja meg a kerítés. A törvény megmutatja nekünk – szellemi értelemben –, hogy kívül vagyunk Isten védőkörén. Ezt jeleníti meg igen szemléletesen az, ahogy az ószövetségi templomi kultuszban látjuk, hogy csak a testben és lélekben megtisztult személy járulhat az Isten színe elé. Nos, nekünk ma nem kell rendszeresen az Isten színe elé járulni, mint egy kétezer évvel ezelőtt élet zsidó férfinak. Teljesen rajtunk múlik csak, hogy az Istentiszteleten milyen gyakorisággal veszünk részt, milyen mélységig engedjük eljutni az Isten szavát az életünkben, hogy mit engedünk meg Neki megtenni rajtunk és körülöttünk. Az ószövetségi világgal ellentétben senki nem tartja számon, hogy milyen kapcsolatban vagyunk Istennel. 
A baj azonban nem ezzel van. A kilencvenes évek elején, amikor Magyarországon újra bevezették az iskolai hitoktatást, volt arról is szó, hogy kötelezővé teszik. Egy bácsi arról beszélt nekem, hogy azért kellene kötelező hitoktatás, mert a negyven év alatt az emberekből kiveszett az erkölcs és az Isten szeretete. Megkérdeztem tőle, hogy azok, akik a negyven évet „csinálták”, vajon nem jártak-e a húszas-harmincas években kötelező hittanra? Szinte biztosan jártak, mégis istentelen társadalmat akartak felépíteni. Mert nem a hitoktatás tesz erkölcsössé egy társadalmat, hanem az emberek egyenként. Nem a szülőknek és az iskolának kellene hibáztatni azért, hogy neveletlenek a gyerekek, hanem együtt kellene működni és megtalálni azt a módszert, amivel kívánatossá lehet tenni a jót, a szépet, az okosat. Nem nyaggatni kell az embereket, hogy járjanak templomba, a fiatalokat, hogy olvassanak Bibliát, a gyerekeket, hogy járjanak hittanra, hanem meg kell mutatni minden korosztálynak, hogy keresztyénnek lenni jó. És ez azzal kezdődik, hogy elismerjük, nem vagyunk jók. Bűnösök vagyunk, akik bekívánkoznak a kerítésen belülre, hogy ott védelmet kapjanak. Bűnösök, akik Jézus vérében meg kívánnak tisztálkodni.
2. A Krisztusba vetett hit
Néha úgy érzem, hogy a bűn egy kicsit olyan fogalom, mint a koleszterol. Mindenki tudja, hogy ha valaki túl sok koleszterolt fogyaszt, akkor az érrendszeri bántalmakhoz vezet, és növeli a szívroham kockázatát. De valahogy úgy vagyunk vele, hogy mivel nem okoz panaszt most, a később pedig túl messze van, ezért nem tulajdonítunk neki túl nagy jelentőséget. Amikor az orvosunk ránk ijeszt a vérképpel, vagy egy ismerősünk kórházba kerül, netán meghal valamilyen koleszterollal is összefüggésbe hozható betegségben, akkor egy darabig odafigyelünk, de aztán megint minden visszatér a régi kerékvágásba. Ráadásul titokban úgy is gondolkodunk a koleszterolról, hogy igen, az orvosnak meg a koleszterolszegény élelmiszereket árusító cégeknek munkaköri kötelességük a koleszterollal riogatni. A bűn vajon nem ilyen? Nem csak akkor tartózkodunk tőle, amikor közvetlen ijedelemnek vagyunk kitéve? Senkinek nem fordult meg a fejében a gondolat, hogy a lelkészt azért fizetik, hogy a bűn ellen beszéljen? 
Kedves testvérem! Hadd nyugtassalak meg a koleszterollal kapcsolatban. Ha nem tartózkodsz tőle, akkor sincs nagy baj. Az általa okozott betegségek legfeljebb pár évvel megrövidítik a rád váró földi életet, más kárt azonban nem okoznak. A bűn ellenben elszakít Teremtő és Megmentő Istenedtől, és nem csak testi halált okoz, hanem szellemi elválasztottságot, örök kárhozatot is. Ha keseregni akarnék, akkor most azt mondhatnám, miért tudja mindenki, hogy koleszterolt enni nem szabad, és miért nem tudja mindenki ilyen jól azt, hogy bűnt tenni rossz? Miért tudja már egy elemista gyerek is, hogy mit nem szabad megenni, és miért nem sok meglett ember, hogy miért rossz a bűn? 
A bűn azért rossz, mert rárakódik az életünkre – mint a koleszterol az érfalakra – és egyre nehezebbé teszi az Úrral való közösségünk ápolását. Tompítja a hitünket. Lelassítja a lépteinket, amikor az Úrhoz akarnánk odamenni. Elnehezíti a szemünket, amikor a rosszat kellene meglátnunk. Bedugaszolja a fülünket, amikor az Isten szavát kellene meghallanunk. De a bűnre van gyógyír, még pedig a Krisztusba vetett hit. 
Krisztus azért jött a földre, hogy megszabadítson mindenkit – aki kéri – a bűntől. Ez tény. Ha ezt elhiszed, akkor Jézus végig tud vezetni azon az úton, amelyen megszabadulsz a felismert bűneidtől és a végén a tökéletes áldozat vérével megtisztulsz.
 3. Az életre keltő ígéret
Ha az emberre rá lenne bízva, hogy ítélkezzen önmaga felett, akkor mindig felmentő lenne az ítélet. Pál az 1Korinthus 11,31-ben – közvetlen az úrvacsora szereztetési igéje után – így fogalmaz: „Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá.” Ha viszont egymást kellene ítélnünk… akkor bizony üres lenne a menny. Legalábbis magyar nem-igen lenne ott. Talán ismeritek a régi történetet, hogy a látogató eljut a pokolba, aholis egymás mellett nagy üstökben szenvednek a különböző népek fiai bűneikért. Mindegyik üst mellett őrség, szögesdrót, magas falak – egyiknél szigorúbb, másiknál lazább –, de mindegyiknél láthatók akadályok a szökés megelőzősére. Egyetlen üst mellett nincs semmilyen eszköz a szökés megakadályozására. A vendég megkérdezi a kísérőjétől: „Hát annál az üstnél nem kell szökésre számítani? Olyan jól érzik magukat a benne lévők, hogy nem akarnak szökni?” Az ördög válaszol: „Szöknének azok, de abban az üstben a magyarok vannak. Ha csak kidugja a fejét az egyik, a többiek rögtön visszahúzzák!” 
Hála Istennek Ő az ítélkezést a maga hatáskörében tartotta. Nekünk azt a feladatot adta, hogy figyeljünk a magunk életére és harcoljunk a bűn ellen. És természetesen figyeljünk a közösségünk többi tagjára is, hogy segítsünk egymásnak a bűn elleni harcban. Ez a keresztyének feladata. 
A törvény nem képes életet adni, csak az ígéret, amelyet Jézusban kaptunk, kelt életre. Az ígéret pedig azoknak adatik, akik hisznek Jézusban. Az Ő személyében, áldozatában és visszajövetelében.
Befejezés
Testvéreim! Szeretek élni. Szeretem a családomat, a barátaimat, a természetet, a zenét és nagyon sok mindent. Élvezem, hogy élek. De amikor véget fog érni, akkor azzal a tudattal hagyom itt, hogy egy sokkal csodálatosabbat, egy örök életet kapok helyette az Úrtól. Tudom, mert ígéretem van rá. És tudom, hogy a szeretteim és a barátaim közül jó páran szintén megkapják, mert Krisztust követik, őbenne hisznek. Szomorkodom azok miatt, akik még nem hisznek valóban Jézusban, és igyekszem segíteni nekik az Ő megismerésében. 
Van egy kérdés, amit meg kell válaszolnunk mindnyájunknak. Szeretném, ha ezen tényleg valamennyien elgondolkodnátok. Miért küldte Isten Jézust a földre? Miért nem maradt odafent? Miért nem hagyott bennünket magunkra? Ennek a kérdésnek a megválaszolása kulcs lehet a számodra az Isten Üzenetének megértéséhez.
Ámen! 



2008. július 6., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés 2008. július 6.

Buenos Aires
Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.


Lekció: 5Mózes 30,1-16
Textus: Galata 3,19-20
19Mi tehát a törvény? A bűnök miatt adatott, amíg eljön az utód, akinek az ígéret szól. A törvényt angyalok közölték közbenjáró által. 20Közbenjáróra nincs szükség, ahol nincs két fél. Isten pedig egy.
Cím: Mi tehát a törvény?

Bevezetés
Kedves testvérek!
Mint bizonyára észrevettétek, január óta a Galatákhoz írt levél igéit vesszük sorra a vasárnapi igehirdetések alkalmával. A kisázsiai galatáciabeli pogánykeresztyén gyülekezetek tagjaihoz írt tanító és intő levél Pál apostol hitoktatói, egyházatyai és apostoli szolgálatának fontos része. Az alapvető probléma az ó- és Újszövetség közötti lényegi kapcsolat meglátásának vagy elfogadásának hiányából fakadt. Úgy a jeruzsálemi atyák, Péter és társai, mint a frissen megtért galaták, nem látták jól, vagy nem akarták jól látni, hogy egyrészt az újszövetségi kijelentés az Ószövetségben gyökerezik, másrészt az ószövetségi kijelentés az Újszövetségben teljesedik ki. Erre van ingerenciája a mai kor emberének is, amikor szembetalálkozik a mai szemmel túlságosan határozottnak tűnő ószövetségi megoldásokkal, parancsokkal. Ilyen helyzetben az egyik út az, hogy relativizáljuk az Isten kijelentését, viszonylagossá tesszük, elhalványítjuk a jelentőségét. Ebben az a csapda, hogy egy idő után képesek leszünk bármelyik bibliai igét, amely nem felel meg az igényeinknek, háttérbe tolni, vagy egyszerűen az Isten kijelentésén kívülinek nyilvánítani. Márpedig ezt nem tehetjük meg. A kijelentés Istené, csak Őneki van joga megváltoztatni. A másik lehetőség az, hogy igyekszünk megkeresni, hogy milyen körülmények között hangzottak el az inkriminált kijelentések, és ebből igyekszünk megérteni az indítékokat. Ez sokkal fárasztóbb és felelősségteljesebb folyamat, mint az előző, ezért ritkább. De csak az utóbbi vezet célra. Mert nem csonkítja az Isten szavát, az ő tekintélyét, és ösztönöz bennünket arra, hogy egyre alaposabban ismerjük meg a Bibliát. Ezért vannak a gyülekezeti Istentiszteletek, és ezért képzik egyetemi fokú intézményekben a lelkészeket, hogy képesek legyenek segíteni a gyülekezet minden tagjának abban, hogy megértse az Isten szavát. És ezért nem közbenjáró vagy közvetítő a református lelkész Isten és ember között.
Mai igénkben előkerül egy fogalom, amellyel már találkoztunk és érintettük is a jelentését. Most azonban szeretném, ha egy kicsit alaposabban megvizsgálnánk, mert ez is abba a kategóriába tartozik, amire hajlamosak vagyunk azt mondani, mára elvesztette az aktualitását. Vagy inkább ki szoktuk válogatni, hogy melyik is vonatkozik ránk és melyik nem. A törvényről van szó.
1. A törvény
Természetesen szokás szerint először azt nézzük meg, hogy hogyan határozza meg a törvény szó jelentését a Keresztyén Bibliai Lexikon! „A bibliai törvény Isten kijelentett akarata az emberi magatartás szabályozására” Nos, ettől sokkal okosabbak nem lettünk, hiszen éppen azt szeretnénk megérteni, hogy miben más a bibliai törvényfogalom, mint a hétköznapi, ha úgy tetszik, állami. Ezért hatoljunk a dolgok mélyére!
Az Ótestamentum nem kevesebb mint öt plusz egy szót használ a törvény kifejezésére. A tóráh útmutatást, tanítást jelent, a michváh parancsot, a dávár igét, a hók rendelkezést, a mispát ítéletet, illetve jogot. A késői időkben a perzsa nyelvből átvett dát (ez a plusz egy) rendeletet jelent. Tehát megállapíthatjuk, hogy egyik ószövetségi szó sem fedi a mi értelmezésünk szerinti törvény fogalmát. Így aztán tovább kell haladnunk.
Az ókori Keletről több törvénygyűjtemény vagy töredék ismeretes: Úr-Nammu sumér király sztéléje (Kr. e. 21. szd.), Esnunna törvényei (Kr. e. 20. szd.), Lipit-Istár törvényei (19. szd.), a leghíresebb Hammurabi törvényoszlopa (18. szd.), hettita törvények (15. szd.), asszír törvények (Kr. e. 15-12. szd. újbabiloni törvények (kb. Kr. e. 7. szd.). Ezek összevetéséből látszik, hogy a kornak viszonylag egységes törvény-hagyománya volt. Mivel Izráel népe is ehhez a kultúrkörhöz tartozott, nem csoda, hogy sok hasonlóság, párhuzamosság jelenik meg e törvények és az ószövetségi rendelkezések között. Csak a leglényegesebb eltérésekre mutatok rá: a) Az ószövetségi törvényekben mindig Isten szól a népéhez. b) Az erkölcsi rendelkezések mindig vallási alapokon nyugszanak [A 10. parancsolat a vágyat is tiltja]. c) Nem részletekbe menőek, ami arra mutat, hogy útmutatásnak szánták őket. d) Emberségesek, védik az életet egyrészt a csonkolásos büntetés hiányával, másrészt az élet elleni tettek szigorú megtorlásával. Élet elleni bűnt nem lehet pénzbírsággal megváltani. e) Megvalósítják a törvény előtti egyenlőséget. Külön erővel védik az özvegyet, árvát. f) Végül védik a szexuális erkölcs tisztaságát.
2. A törvény Pál szerint
Pál – ezt már unalomig ismételtük – zsidó volt és farizeus családból származott. A kor egyik legnagyobb tanítójának, Gamálielnek a tanítványaként kapott betekintést a zsidó hitvilágba és ismerkedett meg a törvénnyel. Megtérése után pedig megismerte és megértette azt, hogy mit tanít Jézus a törvénnyel kapcsolatban. Ennek megfelelően harcol a törvény szó ellen, úgy, hogy részletesen kifejti: Isten akarata szabályozza az életünket. Nem a törvénnyel magával van tehát a baj, hanem annak téves értelmezésével, illetve a századok során rárakódott emberi eredetű hozzátételekkel. A törvény fogalmára Jézus idejére annyi torzulás tapadt, hogy az Urat a törvény alapján ölték meg. Emlékszünk a János evangéliuma 19,6-7-re, amikor Pilátus szabadon akarja engedni Jézust, de a főpapok így tiltakoznak: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.” Mi már tudjuk, amit a vak vezetők akkor nem látták, hogy Jézus a legteljesebb kijelentést hozta Isten akaratáról. Isten a törvény – azaz, hangsúlyozom: Isten akarata – meg nem tartásáért büntette Izráelt a babiloni fogsággal, és az megrázta a népet. Elhárításként – miközben nem voltak próféták – rögzítették a parancsolatokat merev törvényekként. A paragrafusokat pedig ki lehet játszani, emlékszünk rá, amikor Jézus a felebarát szeretetére szólít fel, a farizeus meg visszakérdez: de hát ki is a felebarátom? Így távolodott el nép gondolataiban a törvény az Isten akaratától. Ezt látja világosan Pál. A törvény arra az időre adatott, ameddig nem jön el a törvény betöltője, Krisztus: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Máté 5,17).
3. Mi a törvény helye az én életemben
Azt gondolom, hogy jól látjuk, hogy a törvény és Istenígéretei között ellentétről szó sem lehet. Sokkal inkább az ígéretek evangéliuma mellett, a törvény Isten legnagyobb ajándéka. Ugyan nem a törvény adja az életet vagy a megigazítást, de roppant fontos szolgálatot teljesít az evangélium mellett. A törvény a hagyomány szerint angyalok által adatott a Mózes kezébe. A közbenjáró Mózes az Istené is, meg a népé is; a törvényadás aktusában tehát mintegy két szerződő fél közt közvetít. Milyen más viszont az ígéret: ott nincs közvetítő, abban egy akarat nyilvánul meg, az egy Isten szabad kegyelme. Ő közvetlenül szól Ábrahámhoz, mikor ígéretet tesz, s közvetlenül szól hozzánk is Krisztusban.
Így hát mielőtt megtértem, a törvény (a Tízparancsolat és a többi különböző nevű rendelkezés, parancsolat, utasítás) arra szolgált, hogy megmutassa nekem, mennyire távol vagyok attól az embertől, akinek az Isten akarata szerint lennem kellene. A törvény megismerése hozzásegített ahhoz, hogy meghozzam a döntést Jézus Krisztus mellett, és őrá bízzam az életemet. Őbenne a betöltött törvény hatálya alatt állok. Így lehetséges, amit Pál a Róma 13,8-ban mond: „aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.”. Ezzel a gondolattal fogunk még találkozni a galata 6,2-ben is így: „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” valamint az 1Tim 1,5-ben így: „A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet.”
Aki Krisztusban van, az a szeretetben van, és annak számára a törvény már az, aminek Isten adta: útmutatásul az élethez.
Befejezés
Testvéreim! Nagyon erősen remélem, hogy nem estek abba a hibába, hogy azt mondjátok, az ószövetségi törvény a zsidóknak való. Amint ismerkedünk a törvény/kegyelem/ígéret témakörrel, látnotok kell, hogy ezek nem választhatók széjjel. Ennek megfelelően a törvénynek más helyen ugyan, mint a zsidóknál, de van helye a keresztyén ember életében is. Nem tolhatjuk félre, mert Istentől kapott útmutatónk az.
Okulásul zárszóként hadd vegyek ide egy igerészletet Pál apostol egy másik leveléből, a Rómaiaknak írtból: „Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy - miközben a jót akarom tenni - csak a rosszat tudom cselekedni. 22Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, 23de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. 24Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? 25Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus! Én magam tehát értelmemmel az Isten törvényének szolgálok ugyan, testemmel azonban a bűn törvényének.” (Róma 17,21-25)
Ámen!

2008. június 29., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés 2008. június 29.

Buenos Aires
Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: János 3,1-22
Textus: Galata 3,15-18
15Testvéreim, emberi módon szólok: a megerősített végrendeletet, még ha emberé is, senki sem teheti érvénytelenné, vagy nem toldhatja meg. 16Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak, és az ő utódának. Nem így mondja az Írás: „és az ő utódainak”, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: „és a te utódodnak”, aki a Krisztus. 17Ezt pedig így értem: azt a szövetséget, amelyet korábban megerősített az Isten, a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis ez nem törli el az ígéretet. 18Mert ha a törvény alapján van az örökség, akkor már nem az ígéret alapján volna; Ábrahámnak viszont ígéret által ajándékozta azt az Isten.
Cím: Örökség és ígéret

Bevezetés
Kedves testvérek!
Bevezetésképp ejtsünk pár szót a végrendeletről, mint okmányról. Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében – melyről tudjuk, hogy a szabadságharc idején játszódik és három testvér (Ödön, a diplomata, Richárd a huszártiszt és Jenő, a hivatalnok) hősies helytállását mutatja be – nagyon erőteles módon mutatja be a végakarat fogalmát. Gróf Baradlay Kazimir emlékezetes végakarata testamentum volt. A végrendelet a végrendelkező akaratát tolmácsolja a hátramaradottaknak a vagyontárgyak elosztásával és egyéb teendőkkel kapcsolatban, és akkor válik aktuálissá, amikor a végrendelkező eltávozik az élők sorából. Természetesen az örökhagyó a végrendelet végrehajtásakor már nem szokott élni, hiszen annak felbontása csak a temetés után szokás. Ha valami módon mégis élve előkerül egy olyan személy, akit halottnak hittek és végrehajtották a végrendeletét, akkor bonyolult jogi procedúra veszi kezdetét.
Már nagyon sokszor elhangzott e helyről, és biztos mindannyian nagyon jól tudjátok már, hogy amikor Ó- és Újtestamentumról beszélünk, az nem csak szövetséget jelent, hanem rendelkezést, sőt, végrendeletet is. Az Isten kijelentését nem tévedés akaratlevélnek, sőt, végakaratnak nevezni, hiszen a súlya ahhoz hasonló. Jézus Krisztus nagypénteken eltávozott az élők sorából, így a szövetség, vagy ha úgy tetszik, testamentum, amelyet a Szentírásban és Jézusban magában Isten lefektetett, érvényessé és időszerűvé vált. E tény súlyából nem von le, sőt inkább hozzátesz az a tény, hogy Jézus Krisztus él. Az Isten akarata nem végakarat, legalábbis abban az értelemben nem, hogy az örökhagyó élete végén válna érvényessé. Abban az értelemben viszont igenis végakarat, hogy az tudja igazából élvezni a belőle fakadó kedvezményeket, aki véget vet annak az életmódjának, amelynek jellemzője a bűn cselekvése és a Sátánnak való engedelmeskedés jellemez. Ez a feltétele annak, hogy a végakarat kedvezményezettjeivé váljunk.
1. Törvény és hit
Nos, Pál apostol a galatákhoz írott levélben – ahogy azt az ezévi igehirdetésekből is láthattuk – a törvény és a hit viszonyáról szólt. A kisázsiai keresztyénekben, akik nemzsidókból lettek keresztyének és nem voltak tökéletesen tisztában az ószövetségi fogalmakkal, Pál apostol felvonultatott érvei azt a téves benyomást kelthették bennünk, mintha a törvény nemcsak Galáciában, hanem az üdvtörténetben is csupa bajt hozott volna. Mintha Mózes, a törvény embere hatálytalanította volna Ábrahámot, a hit emberét, hogy aztán Krisztus meg hatálytalanítsa Mózest. Pál szándéka természetesen nem ez volt, ezért mai igénkben is igyekszik helyretenni a gondolatokat. Méghozzá egyrészt azzal, hogy emberi testamentumhoz hasonlítja az Isten szövetségét, másrészt azzal, hogy rámutat arra, hogy az evangélium már Ábrahám idejében valóság volt.
Sokszor, amikor a teológiát, azaz az Istennel foglalkozó tudományt műveljük, elfelejtjük, hogy Isten mindenható, mindentudó és örökkévaló is. Vagy ha ezt a tényt nem is felejtjük el, de figyelmen kívül hagyjuk azokat a dolgokat, amik ebből következnek. Most arra gondolok, hogy Isten felette áll az időnek. Ő nincs bezárva az évek, hónapok, napok, órák és percek börtönébe, hanem ezek felett áll. Nem akarok most filozofálgatni erről, csak arra szeretnék rámutatni, hogy Isten számára nem okoz problémát különböző korokat egy időben szemlélni. Amikor tehát Isten Ábrahámmal tárgyalt és megígérte neki a sok utódot, nem jósolt, nem a jövendőt mondta neki, hanem azt, ami Isten előtt már létező valóság volt. Az evangélium, tehát hogy Isten beteljesíti a bűnért való tökéletes áldozatot, nem kétezer éve létezik. Istennél már Ábrahám idején készen megvolt. A Golgotán „csak” láthatóvá és érvényessé vált.
Amikor tehát az evangéliumról beszélünk, ne feledjük, hogy az már évezredekkel Jézus születése előtt megvolt.
Mózes az időrend szerint – amint tehát megállapítottuk, csak az embert kötő időrend szerint – az Ábrahámnak adatott ígéret és a Jézusban adatott ígéret közé szorult. A hagyományos zsidó számítás szerint a törvényadás 430 évvel követte az Ábrahámnak adatott ígéretet. Ma a tudósok ezt kb. 600 évre teszik. Aztán újabb ezerkétszáz év Jézusig, az ígéret beteljesedéséig. Mindez azonban csak bűvészkedés a számokkal, ha nem látjuk meg a mögöttes tartalmat, ami nem más, mint az, hogy az ígéret, a megmenekülés lehetősége, maga az evangélium már a mi időnket megelőzően 3850 évvel Ábrahámnak már megadatott. Sőt, az 1Móz 3,15-ben ezt olvassuk: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.”, ami arra utal, hogy az asszony utóda, a Fiú, azaz Jézus Krisztus fog majd a kísértő Sátán fejére lépni, azt véglegesen legyőzni. Ha tehát ezentúl valamelyikünknek felteszik a beugratós kérdést, hogy hány éves az evangélium, akkor a kétezer biztos bukás, a kis híján négyezer már jobb, az Édenkerti tartózkodás ideje (itt ne határozzunk meg konkrét időpontot) már közelít a megoldáshoz, de a pontos válasz az, hogy Isten már a világ teremtésében előre látta az ember bűnösségét és elhatározta megmentését.
2. Ígéret
Pál és a galaták aktuális dilemmája: az örökség, azaz az az Istentől kapott ajándék, melynek gyümölcse az örökélet a mennyben, vajon azért érkezik meg, mert engedelmeskedtünk a törvénynek, vagy azért, mert Isten megígérte? Az ígéret nem mást jelent innen a szószékről sem, mint a köznapi nyelvben: valaki egy hatalmában álló dolog megcselekvését előre kijelenti. Az ígéretekkel azonban mindannyiunknak – nem csak a politikusoknak, bár főleg nekik – gondunk van. Nem tartunk meg sokszor dolgokat, amiket megígértünk.
Igyekeztük feleségemmel tudományos alapossággal készülni a gyereknevelésre. Sok tanácsot meghallgattunk, sok írást elolvastunk. Ezek egyike azt írta, hogy ha megígértünk valamit, akkor meg kell tartani az ígéretet, mert a gyerek megjegyzi és elraktározza, ha megszegjük a szavunkat. Egy alkalommal Ágota nem akarta megenni az ebéd egy részét, erre megígértem, hogy ha nem tűnik el az étel a tányérjáról, akkor nem lesz desszert. Nos, valami miatt egy pár pillanatig nem figyeltem oda, és ő a maradékot átpakolta az én tányéromra. Először mérges lettem, aztán elnevettem magam, mert rájöttem, hogy én voltam a hibás, mert nem fogalmaztam egyértelműen. Így hát kapott édességet, de ezt követően már jobban odafigyeltem, hogy pontosan fogalmazzak, és ne kerüljek ilyen helyzetbe, hogy eredeti szándékom és az ígéretem kerül szembe egymással.
Sok családi nézeteltérés, nemzedékek közötti tragédia gyökerezik az ígéretek meg nem tartásában. Isten azonban ebben is a tökéletes atya mintaképe. Megígérte Ábrahámnak – és még sokaknak – hogy nem engedi, hogy a gonosz végleg az uralma alá hajtsa az emberiséget, és ezt az ígéretét még azon az áron is megtartotta, hogy ez egyszülöttje életébe került. Nos, úgy érzem ez a válasz az előbb feltett kérdésre. Megtartottuk a törvényt? Máshogy fogalmazva engedelmeskedtünk – ebbe a többes szám első személyű alakba beleértve az egész emberiséget, a régen élteket és a meg sem születetteket is – Isten akaratának? A válasz egyértelmű nem. Isten ígéretet tett nekünk, hogy megment a kárhozattól? Itt is hasonló a helyzet az igealakkal. A válasz egyértelműen igen. Azon az áron is, hogy a rengeteg ember közül jó páran nem fognak nemhogy köszönetet mondani érte, de még élni sem vele, mert inkább a kárhozatot választják? Igen. Azon az áron is, hogy Jézust maguk a bűntől szennyes emberek feszítik keresztre? Igen.
3. Az én ígéretem
Mivel június 29-e van, Péter Pál napja, nem tudok elmenni egy személyes dolog mellett, főleg, mivel szoros kapcsolatban van az ígérettel. Életem második legfontosabb ígérete fűződik a mai naphoz. Tizenkét évvel ezelőtt az egri református templomban ezen a napon tettem ígéretet a feleségemnek, hogy hozzá hű leszek. Sikerült megtartanom. Voltak nagyon nehéz időszakok, válságos pillanatok, de túljutottunk rajtuk és együtt találtunk megoldást. És nem azért, mert én vagy Kriszti olyan hű de első osztályú emberek lennénk. Nem. Hanem azért tartottuk meg az ígéretünket, mert a legfontosabb ígéret támogatott és támogat benne. Az életem első legfontosabb ígéretét ugyanis nem én tettem, hanem Isten tette nekem. Az Ő ígérete biztosítja a számomra a szellemi muníciót ahhoz a küzdelemhez, amelyet nap mint nap vívok a Sátán ellen, aki hűtlenségre, a szavam megszegésére akar rávenni.
Befejezés
Az Ábrahámnak adatott ígéret, a Mózesen keresztül eljuttatott parancsolatok, a Jézus Krisztusban megjelent kegyelem mind egyugyanazon dologról beszélnek: Isten szeretetéről. Arról, hogy neki gondja van a galáciai keresztyénekre, a buenos airesi keresztyénekre, a világon bárhol élő keresztyénekre. De gondja van a nem keresztyénekre is, mert annyira szereti a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Ámen!

2008. június 22., vasárnap

Úrnapi igehirdetés 2008. június 22.

Írta: Tóh L. Kristóf lelkész. Az Igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Buenos Aires

Lekció: 5Mózes 11
Textus: Galata 3,13-14
13Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk - mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” - 14azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányoké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.
Cím: Áldás és átok

Bevezetés
Kedves testvérek!
Nemrég olvastam, hogy ”Brit restaurátorok arra készülnek, hogy helyreállítják William Shakespeare málladozó, stratford-upon-avon-i síremlékét, fittyet hányva a sír megbolygatóira mért átok következményeire. A híres angol költő és drámaíró állítólag maga fogalmazta meg a sírja felett elhelyezett kőtáblába vésett feliratot, amely szerint átok sújtja azt, aki elmozdítja helyéről a Szentháromság-templomban elhelyezett csontjait. Az utókor mindeddig komolyan is vette a figyelmeztetést, ám […] a sírkő helyreállítását tervező csoport szóvivője szerint az átok nem vonatkozik a restaurációs munkálatokra, amelyek során nemhogy a csontokat, de még magát a sírkövet sem mozdítanák el a helyéről. A tervek szerint csak alaposan megtisztítanák a sírkő felszínét, és áttetsző habarcsot illesztenének a repedésekbe, hogy a kőlap ne essen szét darabokra” .
Nos, felvilágosult korunkban egy tudományos lapban ez komoly hírnek számít. Mivel mai igénkben két vers alatt háromszor szerepel az átok szó, fontos megtudnunk, mit is jelent, hogy megérthessük, mi a mondanivalója számunkra annak, hogy Jézus átokká lett értünk, hogy megszabadítson a törvény átkától.
1. Mi az átok?
Két irányból kell megközelítenünk a kérdést: az ember és az Isten irányából. Amikor ember mond átkot az azt jelenti, hogy valakinek bajt, rosszat kíván, de nem csak úgy egyszerűen, hanem annak tudatában (vagy legalábbis reményében), hogy az elhangzó szó megvalósul. Spanyolul az átok ugyebár maldición, az etimológiája mal decir azaz „rosszat mondani”. Az átok tehát olyan szóbeli megnyilvánulás, amelynek az a célja, hogy pusztán a szavak kimondásának eszközével valakinek ártson, őt kedvezőtlen helyzetbe hozza. Észreveszitek, mennyire igaz ez a pletykára is? Az átok gyakorlata pedig onnan ered, hogy az ókori ember meg volt győződve, hogy a beszéd nem csupán gondolatok közlésére szolgál, hanem önálló erővel rendelkezik, és hatást képes kifejteni.
Isten felől nézve a dolgot, az átok arra utal, hogy az átkot kihirdető valakire Isten ítéletét helyezi rá, ahogy az 1Móz 3,14 és 17-ben olvassuk, ahol az édenbeli bűneset következményeként kerül átok alá a kígyó és az ember. Az emberiség, amely akkoriban még csak két főből állt (hol voltunk még akkor a hétmilliárdtól!) egy határozott tiltást megszegett, és ezzel ítéletet vont a maga fejére. A felbujtó – a Sátán – és az elkövetők is átok alá kerültek, azaz büntetést kaptak.
Az átok mindenképpen kapcsolódik tehát az ítélethez. Vagy valamilyen bűn következtében, annak ítéleteként száll az emberre Istentől, vagy egy ember hívja ki ítéletként embertársa ellen.
Pál leginkább az ószövetségi értelmezést követi, mely szerint az átok lényegében az Istentől való elválasztottság, elkülönítettség állapota. Ilyenformán az átok maga a pokol. A kárhozatról ugyanis nem tudunk semmi biztosat, hogy hideg lesz vagy forró, lesz-e kínzás vagy nem, felismerik-e egymást az ottlévők, vagy sem. Egy dolog azonban biztos a pokollal kapcsolatban: hogy Isten nem lesz ott. Az átok tehát az Istentől való elkülönítettség. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a bűnös ember azzal, ha nem tart bűnbánatot, a törvényben szereplő átkot vonja a maga fejére, ami nem más, mint az, hogy Istentől elszakítva kell éljen. A törvény átka ugyanis az, hogy aki nem teljesíti a benne foglaltakat, az nem kerülhet Isten közelébe.
Pál mondanivalójának egyik kulcsfontosságú része az, amire valószínűleg ő is a pogányok misszionálásának során ébredt rá, hogy tudniillik a törvény mint olyan, nem teljesíthető maradéktalanul, ezért aki a törvény megtartásával akar Istennek tetszeni, óhatatlanul rossz úton jár. Ennek orvoslására van Istennél a kegyelem. A törvény (csak a biztonság kedvéért emelem ki újra, hogy a bibliai törvényről, parancsolatokról van szó most, nem a büntető törvénykönyvről, a dohányzási tilalomról szóló 1799-es törvényről vagy a közlekedési szabályokról) arra való, hogy általa megértsük, mennyire rá vagyunk szorulva az Isten kegyelmére.

2. Mi az áldás?
Ennek a gondolatmenetnek a mentén haladjunk tovább az áldáshoz. Ily módon megállapíthatjuk, hogy az áldás az átok ellentéte, lényegileg tehát az istennel való közösségben levés, a vele való kapcsolat. Akit megáldunk, akire áldást mondunk, vagy kérünk, annak azt kívánjuk, hogy az Istenhez közel legyen, vele kapcsolatba kerüljön vagy abban megerősödjön. Az Isten áldása az Ő közelsége. Amikor köszönünk egymásnak ősi református köszönésünkkel, hogy „Áldás, békesség!”, akkor felebarátunknak azt kívánjuk, hogy legyen a helyén és legyen az Úrral közösségben.
Úgy vélem, ez elég egyértelmű, nem érdemes tovább ragoznunk. Térjünk át mai igénk legfontosabb mondanivalójára!
3. Áldás vagy átok?
Jézus Krisztus azért jött a földre, hogy az embereket – bennünket, mindannyiunkat – megmentsen a kárhozattól. Azért tette ezt, mert az ember természetéből adódóan képtelen arra, hogy megtartsa a Bibliában (az Ó- és Újtestamentumban egyaránt) leírt törvényeket, s emiatt kárhozatra érdemes. Ez nem nézet vagy vélemény, hanem tény. Ha hihetünk a Bibliának – márpedig én hiszek – akkor ez így van. Tehát Isten azzal a nehéz helyzettel került szembe, hogy szeretett teremtményei nem képesek teljesíteni az Ővele való közösség feltételeit. Mégpedig azért nem, mert szabad akaratot kaptak. Isten dilemmája: szabad akarattal rendelkező emberek, akik esetleg nem tartják fenn a kapcsolatot teremtőjükkel, vagy Istentől elszakadni képtelen robotemberek. Isten az előbbit választotta, még úgy is, hogy tudta, sokan lesznek, akik megtagadják Őt. Hogy azok, akik vissza akarnak térni Őhozzá, megtehessék, elküldte Jézust, aki áldozatával lehetővé tette, hogy a törvény tökéletes megtartása nélkül is, kegyelemből, bejuthassunk a mennybe. Erről beszél Pál, amikor azt mondja: „13Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk” Jézus Krisztus vállalta, hogy eltaszíttatik Istentől, elválaszttatik az Atyától egy időre azért, hogy az emberek, akik bűneikkel maguk választották el magukat Istentől, visszatérhessenek Hozzá. Jézus átok alá ment azért, hogy nekünk lehetőségünk legyen kikeveredni az átok alól. Hagyta magát elszakítani az Istentől, hogy nekünk módunk lehessen újraépíteni a kapcsolatunkat Ővele.
Vagy átok, vagy áldás – ez Pál radikalizmusának alappillére. Akik tehát a törvény magtartásában látják útjukat az Isten tetszésébe, tévúton járnak, mert az átok alatt maradnak, hisz így nem kerülhetnek kapcsolatba Istennel. Ez azonban nem valami rajtunk kívül álló, elméleti csoport. Ebbe néha vagy gyakran mi magunk is belekerülünk. Ugyanis az embernek van egy veleszületett vágya a megfelelésre, és ez könnyen csalhat arra a tévútra, hogy Istennek is valamiféle szabályok szerint akarunk tetszeni. Isten irántunk érzett szeretete azonban őszinte, tiszta szeretet. Nincs benne semmi érdek, semmi számítás, semmi önzés. És csak annyit vár tőlünk, hogy a mi iránta érzett szeretetünkben se legyen.
Elénk adja az Úr a választást: vele akarunk-e lenni, vagy nélküle. Megmutatja, hogy milyen nélküle – nézzük csak meg a világot, a sok háborút, nyomorúságot, kegyetlenséget – és elmondja a Bibliában, hogy milyen lesz az örökélet Ővele.
Befejezés
Izráel népe elé adta a választás lehetőségét az Úr Isten, mikor megálltak a tejjel-mézzel folyó föld kapujánál. 3500 év telt el azóta. A döntés ma itt áll előttünk is, ahogy a galatáknak is dönteniük kellett, hogy melyik utat választják. Látjátok és tudjátok, hogy az áldást kell választani.
Ámen!

2008. június 8., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés 2008. június 8. spanyol nyelven

Írta: Tóth L. Kristóf. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Por rev. Kristóf Tóth. La predicación se puede escuchar haciendo clic aquí.

Lección: Hechos 3,1-12
Texto: Galatas 3,10-12

10Porque todos los que son de las obras de la ley, están bajo de maldición. Porque escrito está: Maldito todo aquel que no permaneciere en todas las cosas que están escritas en el libro de la ley, para hacerlas. 11 Mas por cuanto por la ley ninguno se justifica para con Dios, queda manifiesto: Que el justo por la fe vivirá. 12 La ley también no es de la fe; sino, El hombre que los hiciere, vivirá en ellos.
Título: Vivir con fe

Introducción
Queridos Hermanos!
Desde enero estamos buscando la voluntad de Dios en la epistola del san Pablo a los galatos. Ya hemos hablado y pensado mucho sobre el significado de la ley, la fe, la creyencia, la justificación. Y llegamos a la conclusion que estas cosas no son simples, no son faciles a entenderlas. Pero son los cuestiones más importantes del mundo. Por supuesto, solamente si somos cristianos. Para los no creyentes, estas cuestiones no tienen ninguna importancia. Pero para los que quieren seguir Jesucristo en verdad, si las tienen.
Las palabras de hoy hablan sobre la ley, los hechos y la fe otra vez. Veremos que es la fe, la ley, y que significa a vivir con y por la fe.
1. Que es la fe?
Hay algunas cosas las que no podemos tomar con manos. No podemos sacar fotos de ellas, no podemos comprobar sus existencias. No tenemos mas, solo la fe, si queremos conocerlas. Pero la fe no es una „sola”, no es cosa pequeña, ni ultima. Pero algunas veces la unica para conocer a Dios, Jesucristo, el cielo, los angeles, los demonios, o la indulgencia y la resurección.
Con la fe podemos establecer la conexión con Dios. Establecer y mantener. Con la fe vemos quienes somos nosotros, que hicimos – hechos malos o buenos. Sin la fe, perdemos ver nuestra vida y no podemos darnos cuenta nuestros pecados cometidos.
El escritor del la epistola a los judios dice así: „Es pues la fe la sustancia de las cosas que se esperan, la demostración de las cosas que no se ven.”(11,1) La fe es entoces que creemos en personas y cosas que no vimos, pero confiamos en que nos habla sobre ellos, es decir en Dios y la Biblia.
2. Que es la ley?
Para que sirve? Cuando hablamos sobra la ley, pensamos algo documento escrito, relleno con obligaciónes y penas. Pero la ley del Antiguo Testamento no es así. Por ejemplo, me gusta mucho la traducción española de la Biblia, porque los diez mandamientos son en futuro, no en imperativo. En la Biblia húngara lees así: no mata en lugar de no matarás, o no codiciara la propiedad del otro, en lugar de no codiciarás. Me gusta esto, porque Dios con sus hijos no se porta como un juez, sino como un padre amistoso. Tiene paciencia con nosotros, mientras la ley (como lo usamos esta palabra en nustra civilización) es rigida y rigorosa. Es una obligación a cumplir la ley, pero no podemos. No hay nadie que puede cumplir toda la ley. Los mejores tampoco. Todos nosotros hicimos al menos un pequeño delito. Entonces, es imposible a cumplir la ley, por eso envió Dios el Señor Jesucristo a nosotros. El muestra el camino al cielo a través de la gracia.
Y la ley de la Biblia contiene derechos también. Tenemos la posibilidad a obedecer a la dicho de Dios. Es un privilegio, que Dios esta hablando con nosotros. A mi me parece así, y estoy muy agradecido por eso.
Entonces, ¿para que sirve la ley en la vida cristiana? Alguienes piensan que para nada. Pero ellos se equivocan. Nosotros no somos debajo de la fuerza de la ley. Juan Calvin, el gran reformador de la iglesia en el siglo 16. dijo que la ley es espejo, freno y vara larga (vagy aguijada vagy arreador) para los cristianos. Con su ayuda, podemos ver nosotros mismos y revisar nuestros hechos, dichos y pensamientos; la ley nos atrasa cuando empezamos hacer algo mal; y estimula a hacer bueno. Entonces: no puedo cumplir la ley, pero la ley me ayuda a ser mejor.
3. Vivir con la fe
Hay una revista se llama Saber vivir. No la conozco mucho, pero se que trata de la vida sana. Como hay que manejar mi vida para vivir más. Como hay que alimentarse, entrenar mi cuerpo, et cetera.
Se que comer más frutas y verduras es más sano, y pienso que es muy importante. Por ejemplo, los padres tienen que saber que beber gaseosas – ante todo las con sabor a cola – es muy perjudicial para la salud de los bebes e infantiles. El acido fosfóro atrasa el calcio a incorporarse en los huesos.
Mucha gente piensan que saben vivir. Pero solo con Jesucristo podemos vivir de verdad. Sin Jesus, podemos ser sanos, felices, verdaderos por mucho tiempo, pero no para siempre. Con Jesus viviriámos para siempre con felicidad, sanidad, verdad. Y solo con la fe podemos estar juntos con Jesus, y solo a través de él podemos conectar a Dios Todopoderoso. San Pablo dijo: „el justo por la fe vivirá” El cristiano verdadero vive por la fe. No solo en la fe o con la fel, sino por la fe. La palabra „por” significa mucho más que las otras dos. Significa que la vida del cristiano tiene sus raices en Cristo, en la Biblia, en Dios.
La fe muestra que y si (!) somos cristianos no solo de afuera, pero de adentro también.
Desenlace
Queridos Hermanos y Hermanas! Sin fe pueden vivir, pero no vale la pena. Sin fe pueden vivir, pero no tiene sentido. La fe no es una cosa extraordinaria, no es algo especial. La fe tiene que ser parte de nuestra vida. Oremos por eso.
Amén!


2008. június 1., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés 2008. június 1.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész
Buenos Aires
Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.


Lekció: 2Mózes 4,1-12
Textus: Galata 3,5-9
5Tehát az, aki a Lelket adja nektek, és hatalmas erőkkel munkálkodik közöttetek, vajon a törvény cselekedetei, vagy a hit igéjének hallása által teszi-e ezt? 6Így van megírva: „Ábrahám hitt az Istennek, és Isten őt azért igaznak fogadta el.” 7Értsétek meg tehát, hogy akik hitből valók, azok Ábrahám fiai. 8Mivel pedig előre látta az Írás, hogy az Isten a pogányokat hit által igazítja meg, előre hirdette ezt az evangéliumot Ábrahámnak: „Általad nyer áldást a föld minden népe.” 9Eszerint a hitből élők nyernek áldást a hívő Ábrahámmal..
Cím: A hit áldása

Bevezetés
Kedves testvérek!
Egy Bruce Olson nevű 19 éves fiatalember az észak-amerikai Minnesota államból felkerekedett, és elment Kolumbiába, hogy misszionáriusként megismertesse a vad motilone indiánokkal Jézust. Hosszú, nehéz küzdelme végül sikerrel járt. Az indiánok közül sokan befogadták az életükbe Saymaydodjira Ibatiradacura-t, ahogy ők nevezik Jézus Krisztust. Nos, Bruce Olsonnak le kellett fordítania az indiánok nyelvére legalább a leglényegesebb bibliai fogalmakat, hogy megtérésre segíthesse őket. Egy bennszülött segítőjével Bobarishorával folytatott beszélgetések során kristályosodott ki, hogy miként kellene a hitet megfogalmazni.
„Aztán egyik este Bobby kérdezgetni kezdett. A tűz mellett üldögéltünk. Komoly arcát megvilágították a lángok.
– Hogyan járhatok Jézus ösvényén? – kérdezte. – Egy motilone sem járt még arra. Ez egy új dolog nekünk, a többiektől ezt nem kérdezhetem meg. […]
– Bobby – mondtam – emlékszel arra, mikor először vettem részt a Nyilak Ünnepén, először láttam az összes motilone indiánt összegyűlni és együtt énekelni? – Ez az ünnep volt a legfontosabb szertartás a motilone kultúrában.
Bobby bólintott. A tűz fényében láttam, hogy feszülten figyel.
– Emlékszel, mennyire féltem felmászni a magas függőágyba, attól tartottam, elszakad a kötél. És akkor azt mondtam neked, csak akkor éneklek, ha egyik lábam a függőágyban van, de a másik a földön. Emlékszel?
– Igen, Bruchko.
– És akkor mit mondtál nekem?
Nevetett. – Azt mondtam, mindkét lábadat föl kell tenni. A függőágyban függeni kell.
– Igen – mondtam –, a függőágyban függeni kell. Ugyanez a helyzet Jézus követésével is, Bobby. Az emberek közül senki nem tudja megmondani neked, hogyan járhatsz az Ő ösvényén. Ezt csak Jézus tudja megmondani. De ahhoz a függőágyad köteleit Őbelé kell rögzítened. Istenben kell fölfüggesztened magad.”
E beszélgetés alapján fordította hát a hit kifejezését Bruce Olson úgy, hogy Jézushoz kötözni magunkat. Mi is próbáljuk megfogalmazni ma Pál segítségével, hogy mit jelent számunkra a hit?
1. Mi a hit?
Először lássuk bibliai szempontból! A hit fogalmát az Ószövetségben az 'áman ige fordításaként találjuk. E szó jelentése: szilárdnak, állandónak, tartósnak, megbízhatónak, igaznak lenni. Használatos emberekkel kapcsolatban (4Móz 12,7; 1Sám 3,20; 22,14; Péld 25,13; Ézs 8,2), de magára Istenre vonatkoztatva is, aki az őt szeretők számára megtartja szövetségét (5Móz 7,9). Főnévi értelemben különben csak egyszer, Hóseásnál fordul elő a hit.
Az ótestamentumi hitfogalmat legkönnyebben a 2Móz 4,1kk szakasz segítségével érthetjük meg. Itt Mózes kétségeskedik, hogy valóban fognak-e hinni neki. Isten pedig két csodával – a bot kígyóvá változtatásával és Mózes leprássá tételével és azonnali meggyógyításával –, és a harmadik (a Nílus vizének vérré változtatása) ígéretével biztosítja Mózest, hogy hinni fognak neki és elfogadják, mint Isten megbízottját. Isten így legitimálja Mózes megbízását és küldetését. Ezeket látva hisz a nép Mózes megbízásában, és az elkövetkezendő szabadításban az egyiptomi rabszolgaságból. A hit tehát itt egy megbízatással kapcsolódik össze, és az kifejezetten isteni megerősítést kap. A szavak hitelessége és az azokban való hit nem választható el a hívő Isten iránti magatartásától
Az Újszövetségben a pisztisz az embernek Istenhez való viszonyát meghatározó kifejezés, amely elsősorban a kijelentés elfogadásának folyamatában valósul meg és soron határozottan Krisztussal, az Ő áldozatával kapcsolatos.
Az Ó- és az Újszövetség összefüggésének szempontjából kiemelt jelentősége van az 1Móz 15,6-nak, („Abrám hitt az ÚRnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.”) ahol Ábrahám hite úgy jelenik meg, mint készség az Istentől kapott ígéretek engedelmesen és bizalommal elfogadására. Isten deklarálja Ábrahám hitét, és ez összekapcsolódik a vele kötött Szövetséggel (1Móz 15,7kk).
A hit elsősorban nem intellektuális, hanem egzisztenciális töltésű fogalom. Magyarul – mint az indiános történetből láthattuk – nem lehet megtanítani rá senkit. A hittan, mint iskolai tantárgy sem a hitet tanítja – mint nevéből gondolnánk –, hanem a hit tárgyáról, Istenről, Jézus Krisztusról tanít tényeket. Nem kaphatunk vagy szerezhetünk hitet egymástól, csak mindannyian egyenként az Úrtól. A hit tárgya nem szemléltethető, objektív eszközökkel nem írható le, létezése hit nélkül nem ragadható meg. Azaz, ahogy a Zsidókhoz írt levél írója megfogalmazza a híres, jól ismert meghatározást: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1).
2. Milyen a mi hitünk?
Az előző bekezdésben azt mondtam, hogy a hit egzisztenciális – azaz létünket érintő fogalom. Úgy is mondhatnám, hogy a te hited és az én hitem nem felcserélhető. Mindegyikünknek saját hitünk kell hogy legyen. Ugyanakkor nem individuális, azaz nem független a másiktól. Ha az lenne, igazuk lenne azoknak az individualistáknak, akik keresztyéneknek nevezik magukat, és egyedül „gyakorolják hitüket”, nem tartanak kapcsolatot más keresztyénekkel. A Krisztus követés azonban közösségi dolog. Jézus nem egyenként, hanem csoportként szólította meg követőit. Nem egyénileg, hanem közösségben tanította tanítványait. A tizenkettő személyi összetétele egy társadalmi mintát képviselt. A különböző felkészültségű, hátterű, tehetségű és vérmérsékletű tanítványok – apostolok – a felkészülés és a későbbi szolgálat során kiegészítették egymást. Mint ahogy a mai gyülekezetben is így van ez, vagy legalábbis így kellene lennie.
A személyes hitet tehát mindenkinek magának kell megszereznie. Amiért beszélünk róla, amiért a keresztyén egyház napirenden tartja, az az, hogy a hit csak közösségben gyakorolható. Egyedül is dobálhatok kosárra, de az igazi kosárlabda az csapatjáték. A keresztyénség is csapatjáték. Fontos nekem a te hited, mert egy közösséghez tartozunk. Ha a te hiteddel valami gond van, akkor a közös imádságunk erőtlen lesz, és a Sátán eredményesen akadályozza meg, hogy eljusson Isten elé. Ha a te hited rendben van, az enyém is, de a harmadik testvérünk valójában nem hisz Jézus feltámadásában, akkor a mi tanúságtételünk is erőtlenné válik a kívülállók előtt.
Vizsgáljuk tehát meg rendszeresen a hitünket. Képes vagyok-e elfogadni Istentől azt, amit ad? A fentebb idézett Bruce Olson elvesztette menyasszonyát egy balesetben és barátját, Bobbyt meggyilkolták a telepesek. Elbizonytalanodott, és megkérdőjelezte, hogy volt-e értelme egyáltalán a küzdelemnek. Isten egy hívő testvérén keresztül válaszolt neki. És Bruce hitével el tudta fogadni, hogy ha Bobby nem olyan lett volna, amilyen, s amiért megölték a telepesek, akkor nem sikerülhetett volna felépíteni a kórházat és az iskolát a motilone-ok között, és Jézus evangéliumát megismertetni sem.
3. A hit áldása
A címbe megfogalmazott dolog számomra azt jelenti, hogy Isten egy csomó áldást készített el a számunkra. Egyénileg és mint közösség számára is. Tehát az ő áldásai rendelkezésünkre állnak, és csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy használatba vehessük őket. Egy kicsit – illetve nagyon is – leegyszerűsítve, de még működőképesen, úgy képzelem el, hogy amikor valamiért imádkozunk, akkor Isten ráirányítja a figyelmünket egy olyan dologra, ami már régebben ott volt az életünkben, de mivel nem voltunk olyan helyzetben, hogy felismertük volna, vagy szükségünk lett volna rá, nem vettük észre. Isten rámutat, és azt mondja: ott a megoldás, ott a válasz. S ahhoz, hogy ezt elfogadjuk, a hitünkre van szükség. Arra a hitre, amely átemel bennünket az anyagi világ kötöttségeiből a szellemi világba. Ahol az emberi, józan ésszel felfoghatatlan dolgok is megtörténhetnek és meg is történnek. Ahol a rák meggyógyulhat, a meddő asszony szülhet, a beszédhibás ezrek előtt szónokolhat, a száz pesoból ezer lehet.
Végül ne feledjük el: Ábrahám a hit példája, akinek azt a szinte elképzelhetetlenül nehéz próbát kellett kiállnia, hogy Isten Izsák életét kérte tőle áldozatul. Ábrahám kiállta a próbát és ezerszeres jutalmat kapott. Amikor tehát a hit megpróbálásra kerül az életünkben, ne felejtsük el, hogy az Úr nem rak ránk nagyobb súlyt annál, amit el tudnunk hordozni. De akkorát igen. Ha hitet akarunk, ha igazi hívők akarunk lenni, ne keressük mindig a legkényelmesebb megoldásokat, mert a pokolba vezető út megalkuvással van szegélyezve. Vállaljuk a hit kihívásait, és legyünk készen arra, hogy bármikor próbára tétethet hitünk. Legyen hát erős. Ehhez pedig gyakorolnunk kell a hitet.
Befejezés
Testvéreim! Az elkövetkező hetekben folytatjuk a hit fogalmának tanulmányozását, ahogy a galata levélben tovább haladunk. Ne mulasszátok el figyelemmel kísérni saját Bibliátokban a vasárnapi igehirdetések alapigéit, és bátorítok mindenkit, hogy olvasson hozzá, legyenek kérdései, ha valami nem teljesen világos, ne nyugodjon senki addig, amíg meg nem értette. Segítséget nyújt ehhez maga a Biblia – akit érdekel, szívesen megmutatom, hogyan – illetve a gyülekezeti könyvtár, de az Internet is. És nem utolsósorban mi ketten, feleségemmel, állunk mindenki rendelkezésére személyesen, telefonon vagy emailben.
Imádkozunk azért, hogy minél többen megtalálják a bibliai hitet úgy, ahogy Ábrahám megtalálta.
Ámen!

2008. május 26., hétfő

Úrnapi Igehirdetés 2008. május 25.

Buenos Aires, 2008. május 25.
írta Tóth L. Kristóf lelkész

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: ApCsel 10,29b-44
Textus: Galata 3,1-4
Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akiknek szeme előtt úgy írtuk le Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg! 2Csak azt szeretném megtudni tőletek: a törvény cselekvése alapján kaptátok-e a Lelket, vagy az ige meghallásából származó hit alapján? 3Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok befejezni? 4Hiába tapasztaltatok ilyen nagy dolgokat? Ha így volna, valóban hiába.
Cím: Lélekben folytatni

Bevezetés
Kedves testvérek!
Tudjátok, hogy egy ember hányszor néz naponta tükörbe? Pihent agyú tudósok elvégeztek egy kísérletet, amiben olyan speciális tükröket helyeztek el, amelyek mögött kamera rejtőzött, néhány ember mindennapi életének helyszínein. Meg akarták számolni ugyanis, hogy napjában hányszor tekint bele egy átlagos ember a tükörbe. Kitaláljátok, mi lett az eredmény? Nos, egy átlagos ember napjában annyiszor pillant bele a tükörbe ahányszor csak alkalma van rá. Igen, a vizsgálati alanyok is azt mondták, amit te gondolsz most, hogy ez nem így van, nem nézel minden alkalommal tükörbe, de kísérlet-beli rejtett kamerák dokumentálták a tényt. Öntudatlanul is de minden alkalmat megragadunk, hogy megnézzük magunkat kívülről. Akár úgy, mint a kéményseprő, aki reggel belenéz a tükörbe és elégedetten azt mondja: „A koromhoz képest jól nézek ki.”
Amikor pedig belenézünk a tükörbe, gyakran megállapítjuk, hogy valami változott. Jól áll-e az új smink, vagy nem lenne-e már ideje megborotválkozni. Vagy nyúzottnak, fáradtnak, sápadtnak találjuk magunkat. Tehát a tükör segít bennünket abban, hogy észleljük a rendellenességet, illetve megfigyeljük a bekövetkezett vagy általunk készített változást. De van még egy referencia-forrás a számunkra, mégpedig a körülöttünk élők. A feleségem rám szól, hogy rosszul kötöttem meg a nyakkendőmet, én pedig segítek neki felvenni a nyakláncát. Amikor találkoznak egymással az emberek, akkor elmondják a másiknak, hogy jól néz ki, vagy figyelmeztetik, hogy nincs túl jó színben. Mindez – ha jól működik az emberek közötti kapcsolat – segítségünkre lehet akár egy súlyos betegség idejében való felismerésében, vagy csak abban, hogy színben nem illeszkedő ing és zakó viselésével ne csináljunk bohócot magunkból.
Már elég hosszú ideje ismerkedünk Galácia keresztyén lakóival. Január hatodikán kezdtük, és azóta minden magyar nyelvű vasárnapi alkalmon – húsvétot és pünkösdöt kivéve – egy-egy soron következő igerészlettel foglalkoztunk. Lassan elég jól ismerhetjük őket, és bele is tudjuk már képzelni magunkat az ő helyükbe. Nos, az eddigiekből már lassan kiderült, amit Pál apostol a mai igerészben határozottan ki is mond. Lényegében azt írja a galatáknak, hogy nézzetek már tükörbe, mert nem jól mennek a dolgaitok.
Pál felfedezett valamit, amit a galaták nem. Nem is vehették észre, mert két dolog nem volt rendben náluk: a tükör és az egymással való törődés. Ezek nélkül pedig az ember – kontroll híján – könnyen eltér a helyes iránytól. A galatákkal pont ez történt.
1. Mi történt a galatákkal?
Időrendben haladva először Pál apostol és munkatársa Barnabás első (és egyetlen közös) missziói útjukon 47-48-ban a Kisázsiai Galácia vidékén gyülekezeteket alapítottak. Ezt követően Pál második útján 49-51 táján meglátogatta a közösségeket és újabb gyülekezeteket plántált. Az evangéliumot – saját leírása szerint – nagy határozottsággal, meggyőző erővel, kifejezően hirdette ezeken a helyeken is. Szavaiban nincs okunk kételkedni, hiszen erre utalnak levelei, szavai, tanításai. A lehető legjobb alapot kapták tehát a galáciai keresztyének. Kapcsolatba is tudtak lépni Pállal, illetve az antiokhiai misszióval, persze a korabeli sebességgel, ez azonban mindenfajta krízishelyzetben elegendő lehetett volna. Nem tették meg. Kimaradt a külső kontroll, ez által a közösségben felmerült idegen tanítások rossz irányba befolyásolták őket. Amit Pál mond: megigézte őket valami vagy valaki. Hogy fordulhatott elő ez? Nos nyilván úgy, hogy az emberek nem figyelmeztették a másikat arra, hogy rossz úton jár. Nem működött a közösségben az a fajta összetartás, amiről a bevezetőben beszéltem, amikor az egyik ember segít a másiknak olyan esetben, amikor a másik nem láthatja azt, hogy miben szorul segítségre.
A Sátán ugrásra készen várja minden keresztyén közösségben, hogy ez bekövetkezzen. Hogy a keresztyének „békén hagyják” egymást, hogy ne figyeljenek a másik életére, és ne tegyék szóvá, ha valaki eltért az Igétől. Ugyanis a keresztyén ember Krisztusba kapaszkodik, és így marad fenn, így nem hullik alá a bűn fertőjébe véglegesen. De szüksége van a többi keresztyénre is. És ha már nem kapaszkodik a testvéreibe, akkor hamarosan kicsúszik a keze az Úr Jézuséból is! Ezért az egyik legfőbb célja az Isten ellenségének az, hogy a keresztyéneket valóban összekötő hit-kapcsolatokat elszaggassa.
Nincs kétségem, hogy Pál nem véletlenül használta az igézet szót. Ez a varázslásra utal, amit a mai, felvilágosult keresztyének mosolyogva a babonák közé szoktak sorolni. Nos, én nem úgy képzelem a galaták „megigézését”, elvarázslását, hogy egy képzett varázsló a pálcájával köröket leírva és varázsigéket mormolva megátkozta őket. Sokkal inkább a szavak varázslatára gondolok. Tudjátok, ugye, hogy ugyanazok a tények egy bizonyos csoportosításban homlokegyenest más reakciót válthatnak ki a hallgatókból, mint a másikban. S bizony ez volt a trükkje azoknak a „varázslóknak”, akik majdnem sikerrel vertek éket Pál és Péter, a zsidók és pogányok, a hit és a cselekedetek tana közé. Pál harcol értük, Jeruzsálembe megy, hogy az áskálódók terveit keresztezze, eközben pedig a háta mögött testvérei – mert a galáciaiak alapvetően megtértek voltak – átadják magukat a tévelygésnek. Ez történt tehát a galatákkal.
2. Merre van a kiút?
Pál szavaiból nem kihallatszik sokkal inkább kiordít, milyen kiábrándító volt az apostol számára az, ami szeretett testvérei között történt. Nem sok helyen találkozunk ilyen kifakadással a Bibliában, mint itt, ahol Pál esztelennek (ÚF), ostobának (Szt. István), balgatagnak (Károli), értetlennek (Luther) bolondnak (King James), intelligencia nélkülinek (La Biblie de Jérusalem), értelem nélkülinek (Reina-Valera) nevezi testvéreit. De miért ez a nagy izgalom? Mi indította Pált, hogy ilyen keményen fogalmazzon? Az aggódás. Ugyanis a galáciaiak tudtukon kívül nagy veszélybe keveredtek. Megtértek, megismerték Jézus Krisztust, elfogadták, hogy Őt követik, mégis eltértek az Igétől, nem követték Jézust. Az ilyen helyzetre pedig elég borús folytatás jöhet. A Zsidókhoz írt levél szerzője – akiről csak feltételezzük, hogy azonos Pállal – így ír a levele 6. fejezetének 4-6 verseiben azokról, akik elszakadnak a Krisztustól, miután egyszer már megtértek: „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, 5akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, 6de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt”. S bizony ennek sötét árnya lebegett a galaták feje fölött, és ezt Pál látta jól. Ezért a kemény hang.
A kiút pedig mint mindig, amikor Krisztusról van szó, felfelé van. Helyre kell állítani a kapcsolatot az Úrral, és a testvérekkel, mert ha nincs tükör, akkor nem látom magam, és azt képzelem, mindent jól csinálok. Mert az ember ilyen. Ha nincs egy objektív visszacsatolás, akkor elcsúszik rossz irányba.
3. Testben bevégezni
A galaták lélekben kezdték keresni az Urat és rá is leltek, aztán szintén lélekben követték őt. Ez azt jelenti, hogy értelmükkel megértették, hogy Jézusban van a megváltás, és hitük ébredt, amellyel elfogadták a kegyelmet és követni kezdték Jézust. A megtérésükben a Szent Lélek játszott kulcsszerepet, ő volt az, aki elvezette őket a kereszt tövén át az üdvösségre Krisztusban. Ez a jellegzetes pogánykeresztyén életút. Később azonban – a megigézés folyományaként – elszakadtak a kegyelem mindennapos megtapasztalásától, és hajlamosakká lettek arra, hogy azt képzeljék, pótolni lehet a kegyelemben való hitet cselekedetekkel. Ezért rítusokban, szertartásokban, szabályokban kezdtek gondolkodni. Talán többé nem Krisztus jelenléte jelentette a számukra az Istentiszteletet, hanem a megadott időpont. Nem a Krisztust szeretők közössége jelentette a gyülekezetet, hanem a beiratkozottak, a közös étkezésre élelmet hozók, a gyűjtések alkalmával adakozók csoportja. És nem a hit, a szívből fakadó imádkozás, a szeretet gyakorlati megvalósítása jelentette számukra a keresztyén életet, hanem bizonyos szabályok betartása és elvárásoknak való megfelelés.
Könnyen elítéljük a galáciaiakat, de vajon nem vagyunk-e ilyenek mi is? Talán most épp nem, de biztos volt olyan szakasza az életünknek, amikor szívesebben tekintettük valóságosnak az előbbi felsorolt meghatározások másodikát. De nem az volt a galaták küldetése, s a mienk sem az, hogy amit lélekben – azaz hittel – elkezdtünk, azt testben – azaz szabályok és elvárások közé szorulva fejezzük be.
Ha a szerelem az, ami, tehát hogy egyvalakivel osztom meg az életemet, elviselem a rossz tulajdonságait is, és nem hagyom el soha, mert ő az enyém, akkor nem lehet igaz, hogy a szerelem elmúlik. Megfáradhat, válságba kerülhet, akár meg is szűnhet, de elmúlni nem múlhat el. Szépen lassan nem változhat meg, nem adhatja át a helyét másnak, a szeretetnek vagy a megszokásnak se. Elszakadhat, eltörhet, de nem nyúlhat meg, nem válhat folyékonnyá. És szerintem ilyen a keresztyén élet is. Aki valóban követi Krisztust, az lélekben marad. Megfáradhat, hite válságba kerülhet, de nem langyosodhat el. Nem fejezheti be testben azt, amit lélekben kezdett el. Vagy ha igen, akkor onnan talán nincs is visszatérés. És talán erre a talánra sincs szükség itt, mert a Biblia – ahogy feljebb olvastuk is – elég világosan fogalmaz.
Sokan vannak, akik szerint a szerelem átadja a helyét a szeretetnek. Ezekkel nem akarok vitatkozni, mert nem lényeges. De sokan vannak – és ezekkel hajlandó vagyok vitába szállni –, akik szerint a keresztyénséget lehet takarékon élni. Lehet Krisztust félig (negyedig, nyolcadig, tizenhatodig…) követni. Lehet a Bibliából csak azokat a részeket elfogadni, amelyek kényelmesek. De ez – hála Istennek! – nem így van. Ez a testben élt keresztyénség. A cselekedetek által való megigazulás. Vagy nevezzük névleges keresztyénségnek. Ez, ami mindig visszatér, mert az ember számára könnyebbnek tűnik. De harcolt ellene Pál kétezer éve, Kálvin ötszáz éve, Wesley János kétszáz éve, Spurgeon száz éve, Zimányi József ötven éve, és most nekünk is harcolni kell ellene. Életre halálra. Mert Pál azt mondja a Róma 6,10-ben: „…aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, aki pedig él, az az Istennek él.”
Befejezés
Testvéreim! Ne legyünk esztelenek, balgák, ostobák, értelem nélküliek, hanem újuljunk meg, tegyük félre a megszokott de formális keresztyénségünket, és engedjük, hogy Jézus Krisztus teljesen megújítson bennünket. Azért, hogy igazi, élő keresztyének legyünk. Olyanok, mint azok a galáciaiak, akik hallgattak Pál intésére és szakítottak a Bibliával ellentétes, Krisztus tanításával szemben álló tanokkal.
Lehet a lélekben megkezdett és testben folytatott keresztyén életet újra lelkivé tenni. Sőt, lehet lélekben folytatni!
Ámen!

2008. május 11., vasárnap

Pünkösdi Igehirdetés 2008. május 11.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az Igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Buenos Aires, 2008. május 11.

Lekció:
ApCsel 2,1-18
Textus:
Jóel. 3,1-2
Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. 2Még a szolgákra és szolgálókra is kitöltöm lelkemet abban az időben.

Cím:A Szent Lélek
Bevezetés
Kedves testvérek!
Nem sok híja van, hogy kétezer éve legyen annak, hogy pünkösdöt ünnepeljük. A Krisztus utáni 32. év sziván hónap 6. napján, ötven nappal Krisztus feltámadása és tízzel mennybemenetele után teljesedett be Jóel évezredes próféciája.
Ki volt Jóel? Ezt a kérdést röviden megválaszolhatjuk: próféta a Kr. e. 9. – 8. században. Semmi többet nem tudunk róla. Az úgynevezett kispróféták közé tartozik, nem jelentősége, hanem írásának mérete miatt. Jóel könyve – az Új fordításban – 4 fejezetből áll, a legrövidebb kispróféta Haggeus, két fejezetével. A négy nagypróféta (Ézsaiás Jeremiás, Ezékiel és Dániel) közül az első, Ézsaiás a leghosszabb, 66 fejezetével. Még egy érdekesség Jóellel kapcsolatban: a Károli és a modern fordítások között néhány helyen eltérés van a versszámozásokat illetően, és mai igénk helye pont ezek közé tartozik. Károli Gáspár fordításában Jóel könyve három fejezetből áll, az Újfordításban egyel többől. Így az előbbiben e két igevers a 2. fejezet végére, míg az eredeti kéziratok alapján végzett revízió szerint számozott Újfordításban a harmadik elejére esik. Aki tehát otthon ki akarja keresni a mai igét, a Károliban a 2,28-29-ben keresse!
Jóel könyve egy sáskajárásban megnyilvánuló csapás kapcsán a bűnért járó büntetésről, a bűnbánatról és a megbocsátást követő áldásról szól. De ismertségét a Szent Lélek kitöltéséről szóló próféciájának köszönheti.
A pünkösdkor ünnepelt események Krisztus keresztre feszítésének évében történtek, a Niszan hónap 15-21 napjai között tartott pészach, azaz zsidó húsvét után hét héttel, azaz ötven nappal. Ekkor tartották a zsidók a hetek ünnepét, a Sávuótot, ami egyrészt aratási ünnep, másrészt a Tóra ünnepe. A hagyomány szerint ezen a napon adta át a Sínai hegynél Isten a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat Mózesnek. Jelentős ünnep volt ez tehát a Krisztus korabeli zsidóság számára is. Jeruzsálemben körülbelül akkora zarándoksereg lehetett jelen, mint Pészachkor. Az események, melyek leírását a lekcióban hallottuk, nem Péter lakásánál egy szűk utcában, hanem a templomtéren történtek. Így lehetett valóban több ezer tanúja a természetfeletti eseménynek. A tanítványok, élükön Péterrel alig valamivel tájékozottabbak az események értékelésében, mint a sokaság. Őnekik Jézus másfél héttel korábban megmondta, hogy kitölti Lelkét, tehát nekik nem volt kérdéses, kitől származik mindaz, ami történt. A sokaság számára viszont ezen információ nélkül csak a nyilvánvalónak látszó magyarázat látszik valószerűnek: ezen zsidó férfiak berúgtak. Hogy mennyire nem így volt, az kiderült a következő eseményekből aznap, másnap, a következő hetekben és az azóta eltelt pár évszázad során. Az egyháztörténet – a keresztyének hibáival, bűneivel együtt – ékes bizonyítéka a Szent Lélek munkálkodásának. De mai témánk nem ez. Hanem inkább a jóval ősibb ige, a jóeli prófécia.

1. Prófétálás, álomlátás, látomások
E három fogalmat hajlamosak vagyunk az Ószövetség világába száműzni, holott van szerepük az Újszövetség korában, sőt, manapság is. Kapcsolatban vannak egymással, de mindhárman különböző dolgot jelölnek.
A prófétaság ÓSZ felfogásának lényegét Mózes elhívásából érthetjük meg. (2Móz 4,14-16). Ő arra való hivatkozással, hogy ő nehezen beszél, elhárítaná az Isten által neki szánt feladatot. Az Úr ezért Áront adja mellé szószólónak. Mózes megmondja neki, mit kell mondania, ő pedig Mózes helyett beszél a néppel. Úgy, mint ahogy Isten megmondja a prófétának, mit kell mondania, az pedig Isten szájaként tovább mondja a népnek.
A próféta, illetve a prófétáló személy nem a saját véleményét hangoztatja, ez különbözteti meg a hamis prófétától. Az ószövetségi törvény halálbüntetést ír elő arra a prófétára, aki idegen istenekhez csábítja a népet, akkor is, ha jelekkel és csodákkal igazolja mondanivalóját (5Móz 13,2-6), és az isteni felhatalmazás nélkül prófétálóra is (5Móz 18,20). A prófétai révület a természetfölötti eredet felé mutatott, de hamis próféták mesterséges eszközökkel is elő tudták állítani, ezért később már nem emlegetik. A legitimációt inkább a prófétai elhivatással igazolják (Ézs 6; Jer 1; Ez 1-3; Ám 3,3-8), vagy a látomások leírásával.
Isten az álmot különböző formában használja a kijelentés eszközeként. Lehet egyszerű jóslat, a jövőnek képekben történő megjelenítése, mint József álma a búzakévékről (1Móz 37,5kk), vagy Gedeon vitézének álma a Midján elleni háborúban (Bír 7,13); lehet egy titok megfejtése, mint a témáni Elifáz álma Jób könyvéből (4,12kk). Lehet Istentől jövő intés, figyelmeztetés, mint Jób 7,14-ben; isteni parancsadás, mint Abímeleknek, amikor Ábrahám feleségét, Sárát hajadonnak gondolva feleségül akarta venni, de Isten álomban világosította fel és rendelte el, hogy engedje vissza Ábrahámhoz (1Móz 20,6).
Az Újszövetségben ritkábban ugyan, de találkozunk álommal. Az ApCsel-ben négyszer olvasunk arról, hogyan inti és vigasztalja Krisztus Pál apostolt álom által (ApCsel 16,9; 18,9; 23,11; 27,23). Pál leveleiben sehol sem említ kijelentésértékű álmokat, s nem is hivatkozik egyetlen olyan esetre sem, amikor álomban nyert volna Istentől kinyilatkoztatást. Az ÚSZ-ben egyébként is egyfajta határozott kritikai magatartás figyelhető meg az álmokkal szemben, ami természetesen nem jelenti azt, hogy az ÚSZ nem ismeri el a kinyilatkoztatásnak azt a módját, melyet Isten az ÓSZ-i időkben gyakran alkalmazott.
A látás a prófétálással rokon dolog. A nöbí, a próféta héberül látót jelent. Istent nem lehet színről színre látni. Ha mégis megmutatja magát az embernek, akkor ez a legnagyobb kegyelem jele. Isten látomások, víziók útján is küldi üzenetét. Ennek címzettjei a próféták és az Isten Lelke által megragadott emberek. Próféta=látó. A látás az üdvösségben való részesedés, mint Simeon esetében, aki addig nem látott halált, amíg nem látta megváltóját (Lk 2,26), és ezért a Krisztus melletti döntésre hív (Mt 21,32; Mk 8,18).

2. A szentlelkes kor
Jeruzsálemben tehát megtörtént a Szent Lélek kitöltése, méghozzá kicsit úgy, mint amikor bort tölt ki az ember egy pohárba, kicsit túl nagy lendülettel. A Szent Lélek túlcsordult. Talán senki nem gondolta, aki valaha addig olvasta Jóel próféciáját, hogy az Isten lelke ilyen módon fog kiáradni. Ennyire egybekovácsolja azokat, akik Isten oldalán állnak – legyenek akár Krisztust követő tanítványok, vagy a Messiást őszinte szívvel váró és kereső zsidók –, és mennyire elválasztja azokat, akik csak látványosságot, vagy esetleg botrányt látnak benne.
Pénteken egy kedves barátommal való beszélgetés során fogalmaztam meg egy gondolatot. Arról beszélgettünk, hogy a személyes kereszténység kulcskérdése a megtérés. A nem megtért, a világ szerint élő ember – azaz mindenki a megtérése előtt – úgy érzi, hogy a vallás törvények megtartásából áll. Próbál megfelelni bizonyos írott vagy íratlan szabályoknak, hogy elnyerje Isten jóindulatát, de látnia kell, hogy hiába erőlködik. Megtérése után azonban az ember rájön, hogy Jézus nem elsősorban a szabályok megtartásában segít, hanem Ő maga a kegyelem megjelenése, a megtestesült megbocsátás. A megtért embernek a Szent Lélek megmutatja, hogyan kell szinte önkéntelenül a bűn ellen harcolni, és hogyan lehet a bűnbánat az élet természetes része.
Ezért nem lehetséges a Szent Lélek nélkül keresztyénnek lenni. Krisztus nélkül nincs bűnbocsánat, Szent Lélek nélkül nincs kegyelem, mert Őnélküle ez csak egy üres szólam. Szent Lélek az, aki segít megvalósítani, megélni azt, aminek a lehetőségét Jézus áldozata hozta el: a (z igazi) keresztyén életet.

3. A Szent Lélekben részesülők
Jóel prófétai szava világosan megmondja, hogy ki mindenki részesülhet a Szent Lélek áldásában, és ki mindenki nem. Csak és kizárólag azok, akik a fiai vagy lányai, esetleg a szolgálói/szolgálólányai valakinek. Ne intézzük el könnyen ezt, hogy mindenki. Mert nem arról van szó csupán, hogy itt egy szép lehetőség, élhetek vele, vagy nem. Én sokkal szívesebben fordítanám úgy, hogy bárkire. Mert csak az kap Szent Lelket, aki kér, és elfogadja. Nehogy azt képzelje bárki, hogy a pünkösd az az ünnep, amikor Isten kitölti Lelkét boldog-boldogtalanra! Erről nincs szó! Szent Lélek azért jött a földre, hogy elvezesse az embereket Krisztus keresztjéhez, majd onnan (!) az örökéletbe. Aki nem engedi meg, hogy Ő vezesse, az nem fog eljutni se az elsőhöz, se a másodikhoz. Szent Lélek nélkül a keresztyénség csak szertartás, az imádkozás monologizálás, az igehirdetés előadás, a Biblia mesegyűjtemény, a Gyülekezet vasárnapi klub, az Istentisztelet időtöltés. Krisztus pedig egy kétezer éve élt erkölcsi-etikai nagyság. Mindazok számára pedig, akik meghívják és beengedik az életükbe Szent Lelket, azok számára a keresztyénség életforma, az imádság beszélgetés Istennel, az igehirdetés az Isten időszerű élő üzenete, a Biblia Isten örökérvényű kijelentése, a Gyülekezet a Krisztus-követők szolgáló közössége, az Istentisztelet pedig az Isten jelenlétébe való belépés. Krisztus pedig a Megmentő.
Ha úgy érzed, hogy szükséged van a Szent Lélekre, akkor gondold végig a következőket:
- Úgy érzed-e, hogy megmentésre szorulsz bűneid miatt?
- Érted és hiszed-e, hogy Krisztus érted és helyetted halt meg?
- Akarod és fogod-e követni Jézus tanítását teljes életedben?
Ha a válasz igen, akkor be kell fogadnod az életedbe az Úr Jézust, mint személyes megváltódat, megmentődet. Ha ez megtörtént, akkor kérd, hogy Szent Lélek ajándékát. Mert megtérés, Jézus melletti elkötelezettség nélkül Szent Lélek nem fog bejönni az életedbe. Ő csak ott munkálkodik, ahol Jézust szeretik, követik és dicsőítik. Aki ezt megteszi, bárki légyen is az, részesülhet a pünkösdi csodában.

Befejezés
Háromezer megtért emberrel létrejött Jeruzsálemben az első újszövetségi gyülekezet, ezért Pünkösd az Egyház születésnapja is. De nem a Református Egyházé. Nem is a Római Katolikus Egyházé. Hanem azé az egyházé, amelyet a Jelenések könyve Krisztus menyasszonyának nevez. Azoknak a közösségéé, akik Krisztust dicsőítve, Őt követve és szeretve részesültek a Szent Lélekből. Ezen Egyház kiterjed a világ minden részére, minden evangéliumi alapon álló felekezetben vannak tagjai, és amikor Jézus eljön újra, ők – helyesebben mi, mert személy szerint én beletartozom, s remélem, minél többen közületek is – fogjuk őt köszönteni.
Aki még nem tette meg, csatlakozzon a Jézus Krisztust követők táborához! Kövessük Őt, hirdessük tetteit, és éljünk a Szent Lélek ajándékával!
Ámen!

2008. május 4., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés 2008. május 4.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Buenos Aires

Lekció: Zsoltárok 143
Textus: Galata 2,20-21
20Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. 21Én nem vetem el az Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg.
Cím: Nem hiába halt meg

Bevezetés
Kedves testvérek!
Csütörtökön jeles ünnepünk volt. Sajnos lassan-lassan elfeledkezünk róla, kis híja volt, hogy én magam számára is észrevétlenül teljen el. Természetesen nem a munka ünnepére gondolok, bár szerintem igen fontos és jó dolog, hogy van egy olyan nap, amikor a munkát és a munkást ünnepeljük. És ezen az egy napon legalább mindenki találkozik azzal a kifejezéssel, hogy „dolgozni”.
Az ünnep, ami a miénk, keresztyéneké, és idén épp május elsejére esett, az a Mennybemenetel ünnepe. Feltámadása után 40 nappal, a Szent Lélek kitöltetése, azaz Pünkösd előtt pedig tíz nappal Jézus tanítványai szeme láttára emeltetett fel a mennybe az Olajfák hegyéről. Utolsó szavaival, melyeket tanítványainak mondott, felhatalmazta őket egyrészt a keresztség sákramentumának gyakorlására, másrészt a világ minden részére kiterjedő misszióra, azaz az evangélium hirdetésére. E szavakat mondta ott, akkor Jézus: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. 19Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, 20tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ez a rövid – missziói – parancs kihatott az egész keresztyénség történetére, lényegére, mert rámutat a küldetésünkre. Jézus tulajdonképpen arra figyelmezteti tanítványait, hogy az evangélium nem egy szűk köré, nem a tanítványok, nem is a Jézus nyomában járók, de nem is csupán a Krisztusban a Messiást felismerő zsidók számára adatott, hanem minden egyes embernek. Erről beszél Jézus, amikor felemeltetik a mennybe. Amint egyre magasabban van, úgy egyre nagyobb horizontot fog be tekintete és ugyanígy sorolja az egyre távolibb munkaterületeket követőinek, amint Lukács evangélista az Apostolok Cselekedeteiben leírja: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Nagyvárosban és vidéken, barátságos és ellenséges környezetben, zsidók és nem zsidók között, az egész világon.
Ebben a küldetésben éppen Pál volt az, aki a legvégsőkig elment. Egyrészt az ellenséges környezetben való szolgálat tekintetében, másrészt a földrajzi távolságot illetően. Pál volt ugyanis, aki szolgálatát az akkor ismert világ legnyugatibb pontjáig terjesztette ki: az Ibériai-félszigetig, Hispániáig. Ahol pedig akkoriban ki volt írva Gibraltár szikláira latinul: NON PLUS ULTRA, azaz nincs tovább. Aztán kiderült, hogy van, és a keresztyén misszió ma már valóban az egész világra kiterjed.
Mai igénk a megszokott igemagyarázatok szerint tulajdonképpen Pál tömör hitvallása szolgálatának lényegéről. Én azonban inkább onnan szeretném megközelíteni, hogy felteszem: e szavak Pál önmeghatározását hordozzák, mégpedig Krisztustól kiindulva. Pál személyiségének megváltozását, irányultságának megfordulását elemzi önmaga és hallgatósága előtt – ebből induljunk ki ma!
Három szokásos pontom ma egy lesz csak, és ennek címe: Krisztus és én.

Most egyes szám első személyben fogok beszélni, és amit mondok, az mind érvényes rám, mert Pál e szavai érvényesek rám. Ezzel elsősorban azt szeretném kifejezni, hogy mit jelent az én életemben Krisztus követőjének lenni, de tudom, hogy bárki lehet nálam milliószorta jobb követője, és erősen remélem, hogy e bizonyságtétel hallgatói között is van ilyen.
A régi – talán sokak által ismert – történet szerint egy fiúcska elment egy keresztyén táborba. Első ilyen tábora volt, ezért kapott a nagymamájától egy Bibliát. Az indulás előtt a fiúcska beleírta a Bibliába, hogy Jézus Krisztus a megváltó. Elment a táborba, és amikor hazaért, hívő nagymamája megkérdezte tőle: No, kisunokám, mi történt a táborban. Semmi különös – felelte a fiú – csak egy betűnyit változtam meg. És megmutatta a Bibliájában a bejegyzést. Valóban csak egy betű különbség volt, egy „m”. Az volt beleírva: Jézus Krisztus a megváltóm. Ilyen egyszerű. A fiú a táborban megértette, kicsoda Jézus. Ha mindenki, aki keresztyén táborba megy, Istentiszteletre jár, csak egy betűnyit változna, más lenne a világ. Az életem egy pontján én is odaírtam a magam „m” betűjét, és átadtam az életemet Jézusnak. Amikor Pál e szavait olvastam először, hogy Krisztussal együtt én is keresztre vagyok feszítve, megijedtem. Nem gondoltam volna Istenről, hogy Ő ilyet akar. Hogy keresztre leszek feszítve. Aztán rájöttem, hogy Pál nem arról beszél, hogy ugyanúgy, mint az Úr Jézus, őt is felszögezték a fára, hanem valami sokkal csodálatosabbról. Arról, hogy Krisztus áldozata érvényes az ő nyomorult bűnös életére is. Nem kell keresztre feszíttetnünk, mert Jézus már elhordozta a bűneinket. Sokkal könnyebb dolgunk van. Ugyanakkor viszont sokkal nehezebb is ez, mint a keresztre feszítettség kínhalála. Kínhalált halni fájdalmas, borzalmas, de viszonylag hamar túlvan az ember rajta. Krisztushoz méltó életet élni a nap 24 órájában, a hét hét napján, az év tizenkét hónapjában! Ez már sokkal nehezebb. Ehhez nyújt segítséget az, amit Pál mond: keresztre vagyok feszítve Krisztussal. Az én életem is ott van a kereszten. Nem tehetem meg – Jézus áldozatának semmibevétele, sőt megcsúfolása nélkül –, hogy méltatlanul élek. Krisztus él bennem, tehát már nem csak úgy vagyok felelős önmagamért, hogy amit teszek, mondok, gondolok, az Tóth Kristóf ügye és felelőssége, hanem immár Krisztus él bennem, így őrá vet rossz fényt minden bűnös cselekedetem, szavam, gondolatom. Ezért oly plasztikus Pál mondata: tényleg keresztre vagyok feszítve.
Nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Az emberi részem elhalt, mégpedig akkor, amikor megtértem – azaz odaadtam az életem Krisztusnak. Ugyanis addig, amíg nem hoztam felelős döntést az örökéletemről, tehát nem döntöttem Jézus Krisztus mellett, szellemileg halott voltam. Nem volt kapcsolatom az éltetővel, Istennel. Amikor azonban megértettem, hogy bűneim miatt a szellemem halott, ráadásul az életem az örök halál, a kárhozat felé rohan segítség nélkül, és átadtam az életem irányítását Jézusnak, akkor szellemem életre kel, és attól fogva az irányít, mert kapcsolatban van Jézussal. Többé nem én élek, nem az én személyiségem irányít, hanem az Isten Szent Lelke, mert attól fogva bennem él Krisztus.
Itt könnyű megtorpanni, és megijedni, hogy akkor ha én egyes tulajdonságaimban „ember maradtam”, akkor nem vagyok jó követője Jézusnak? Hiszen az, aki Őt követi, tökéletes, szuperszellemi keresztyén kell legyen. Viszont testben élünk, szükségleteink, vágyaink, gyengeségeink vannak. Hogy lehet egy keresztyén szupermen egyszerre földi lény is? Hát, biztos, hogy nem kettős személyiséggel . Pál azt mondja, hogy meg vagyok feszítve, és az Isten ellen lázadó énem halott. Ez befejezett tény. Nincs vita. Ugyanakkor ezt a tényt az Isten legfőbb ellensége gyakran figyelmen kívül hagyja. Megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem úgy van, ahogy a Biblia tanítja. És ezt a tervét legkönnyebben a földi életmódunkba való beleakaszkodással éri el. Ezért fontos erőt merítenünk, szellemi muníciót vennünk abból a tényből, hogy a megtérésünket követő életünket immár Krisztusban éljük. Nincs már benne az életünkben az a bűn, amibe a Sátán joggal beleköthetne. A bűn az ember életében olyan, mint egy autóban a menet közben behúzva maradt kézifék. Nem akadályoz meg a haladásban, de lassít. És bizony, ha sok meg nem bánt bűnt talál az életünkben a gonosz, akkor sok behúzott kézifékkel egyre lassabban és lassabban haladunk!
De itt a bátorítás: Krisztus szeretett engem és önmagát adta értem. Nem egyszerű a keresztyén élet. Nem könnyű Krisztus útján járni. A világ megpróbál szép szóval vagy erőszakkal eltéríteni róla. De egy dolog biztos. Az, hogy Jézus Krisztus szeretett, már akkor, amikor még nem ismertem őt, de szeretett akkor is, amikor már ismertem Őt, mégis a bűn útját jártam. Annyira szeretett, hogy odaadta értem ártatlan életét már akkor, amikor még szó sem volt arról, hogy meg fogok születni, nemhogy arról, hogy az Ő követőjéül fogok szegődni. Már akkor gondolt rám, amikor még a nagyapám nagyapjának a nagyapja sem élt még.
Tehát értékes vagyok, és Te is értékes vagy Jézus szemében. Ezért akar megszólítani minden nap, ezért akar segítséget nyújtani neked, hogy kitarts mellette és legyőzd a kísértéseket.
Befejezés
Befejezésül álljon itt csak az Ige újra, ez alkalommal Károli Gáspár fordításában, úgy, ahogy életemben először olvastam és tanultam:
„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.”
Ámen!


2008. április 27., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés, 2008. április 27.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Buenos Aires
Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Zsoltárok 143
Textus: Galata 2,15-19
15Mi, akik természet szerint zsidók, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, 16tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit, és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem.17Ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? Semmiképpen sem! 18Mert ha valamit leromboltam, és ismét felépítem, magam nyilvánítom magamat törvényszegőnek. 19Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek.
Cím: Hit általi megigazulás

Bevezetés
Kedves testvérek!
Argentínába történt megérkezésünk után az első vasárnapi prédikációmban – a Reformáció ünnepe lévén – a 16. századi hitújítás négy alapvető latin vezérelve közül az egyikkel foglalkoztam. Azután sorban a többi hárommal is a következő vasárnapokon. Ez a latin mondat pedig így szólt: Sola fide, azaz egyedül hit által. Most, szinte napra három és fél évvel később, megint eljutottunk ehhez a mondathoz. Más alapige, az egyházi év más része, de a lényeg ugyanaz. Nem csak ma, hanem az év minden napján, hiszen protestáns keresztyénségünk egyik kulcsa az, hogy hit által igazulunk meg, azaz a hitünkkel tudjuk befogadni azt, hogy Jézus Krisztus helyettünk szenvedett és halt meg a kereszten. Azaz, hogy kegyelemből, és nem jótetteink gyümölcseként kapjuk a megmenekülést.
1. A törvény és a kegyelem viszonya zsidó szemszögből
Pál is és Péter is zsidók voltak. Egyikük farizeus párti családban született, mondhatni főúri neveltetést kapott, a másik egyszerű halászember volt, nyilván szülei sem voltak előkelőek. De alapszinten mindketten ugyanazt a nevelést kapták. Ugyanazt az oktatást kapták a Bibliával kapcsolatban, és ugyanannak az Istennek a tiszteletére tanították meg őket. A korabeli zsidó oktatási rendszerben minden fiúgyermek a bármicvójáig, azaz a felnőtté avatásáig (12 éves koráig) meg kellett tanuljon olvasni, és hosszú ótestamentumi részleteket fejből citálni. Nyilvánvalóan ezt követően „szétvált” szellemi fejlődésük, mert Péter munkába állt egy halászhajón, Pál pedig magasabb szinten – Gamáliel iskolájában – folytatta tanulmányait, hogy aztán később magas beosztásban üldözhesse az általa igaznak tartott hit általa ellenségnek tartott megkérdőjelezőit. Hangsúlyozom azonban, hogy Péter és Pál alapvetően ugyanazt a nevelést kapták.
Ennek lényege dióhéjban az, hogy Isten teremtette a világot, Ábrahámban, majd Jákóbban kiválasztotta népéül a zsidókat, létszámukat megnövelte, a fogságból őket kimentette, majd a jelenlegi Izrael területén otthonhoz, hazához juttatta. S e nép mindaddig, amíg engedelmeskedett az Úr szavának, jólétben és sikeresen élt, amikor viszont ellenszegült, akkor kemény büntetésben részesült. Ez tulajdonképpen mind a mai napig a zsidó vallás lecsupaszított lényege.
Természetesen a zsidó vallás is ismeri a kegyelem fogalmát. Csak egy igen szűklátókörű, a bibliai tanokat végletesen leegyszerűsítő, tudomány- és Istentelen irányzat tartja, hogy Izrael vallásában a kegyelem ismeretlen és az Istennek tetsző élet csak és kizárólag a Tóra (törvény) betűjének megtartásával élhető. Egész egyszerűen a keleti gondolkodásban a kegyelem némileg mást jelent, ezért nehezebb egy kicsit a zsidó embernek megértenie és elfogadnia, hogy Jézusban, az Ő áldozatában az ember – minden ember – kegyelmet kapott.
2. A törvény és a kegyelem viszonya pogány szemszögből
Pál és Péter, a két nagy apostol számára életük egy pontján megjelent a Messiás, Jézus Krisztus. Ő az előbb ismertetett lényegre építette fel tanítását, aminek – szintén dióhéjban – a lényege az, hogy Isten annyira szereti az embert, hogy képes egyszülöttjét érte áldozni. Ez a kegyelem megjelenése. Gyakorlati megvalósulása pedig az, amiről ma szó van: a hit. Mert egy dolog az, ha az ember mindenféle ismeretet gyűjt össze Istenről – a Bibliából, könyvekből, más emberektől –, illetve saját képzelete segítségével képet alkot róla, és egy másik az, ahogyan Isten megjelenik a valóságban. Ennek a kulcsa a hit.
Ha gyúrunk magunknak egy Istent, aki miránk, emberekre hasonlít, a Bibliából pedig kimazsolázzuk azokat a mondatokat, amelyek megfelelnek a mi elképzeléseinknek, akkor az nem hit, hanem pogányság, bálványimádás. Ezt általánosságban nem elítélő hangsúllyal mondom, mert ez egy emberi jellemvonás, hogy hajlamosak vagyunk ember formájú istenséget gyártani magunknak vagy egymásnak, és azt bálványként imádni. Amikor azonban felismertük, hogy Isten nem azonos a mi bálványunkkal – még csak nem is hasonlít rá –, mert felismertük Őt az Ő valójában, de nem hajítjuk el magunktól, akkor az már igen komoly lázadás Isten ellen.
A hit abban segít, hogy elfogadjuk Istent olyannak, amilyen a valóságban. Hogy ne gyártsunk magunknak istenséget, hanem kapcsoljuk az életünket Jézusban a létező valódi Istenhez. Mégpedig azért, mert a magunk gyártotta isten (kisbetűvel!) csak egy hamis biztonságérzetet tud nyújtani és a valódi válsághelyzetekben (betegség és halál, fájdalom, csalódás és hasonlók) csődöt mond. Ezzel szemben a valódi Isten, Jézus Krisztus Atyja ténylegesen képes megsegíteni. Ennek a befogadásához kell a hit.
3. A kapcsolat
A helyzet tehát az, hogy Péternek is fel kell ismernie azt, hogy a törvény megtartása nem ad üdvösséget, csak és kizárólag a Krisztusban megszerezhető kegyelem. Ennek elhívése, illetve e hit átültetése a mindennapi gyakorlatba neki okozott nagyobb problémát, mivel a törvény általi megigazulás „hitében” élők között élt és szolgált, míg Pál az ilyen szempontból tabula rasanak számító pogány területen. Pál vitázva, ha kell, feddve – mint láttuk a múlt héten – igyekszik átsegíteni Pétert a kegyelem általi üdvösség útjára. És Pál azt is világossá teszi, hogy az a nézet, amely a törvény általi megigazulást tartja az Istenhez vezető útnak, igazából az Ótestamentum félreértelmezéséből adódik. Tehát a hit általi megigazulás az Istennek az Ó és az Újtestamentumban megjelent akarata.
Milyen gondot okoz az embernek a törvény általi megigazulás? Ha következetesen végigvisszük, akkor látjuk, hogy nem lehetséges a törvényt (a Tízparancsolatról és további néhány száz parancs) hiánytalanul megtartani, de még a leglényegesebbeket sem. Tehát mindenképpen rá van szorulva az ember a kegyelemre. Ennek megfelelően a törvény általi megigazulás csak frusztrációt okoz, elveszi az ember békességét. A kegyelemben viszont megújulhatok, békességet nyerhetek, és nyugodtan harcolhatok a bűn ellen tudva, hogy Jézus már győzött, tehát ha az Ő nyomdokában járok, akkor én is győzni fogok.
A hit tehát önmagában nem jobb, mint a cselekedetek, hanem egyedül alkalmas, hogy általa létrejöjjön a kapcsolat Jézus Krisztusban az Istennel.
Befejezés
Péter és Pál voltak a legnagyobb hatással a keresztyénségre. Vitájuk sok-sok kérdést megválaszolt, keresztyének millióinak szolgált útmutatásul. Megmutatja, hogy van egyedül üdvözítő Isten, van igaz hit, de azt, hogy ez melyik, nem ember dönti el. Nem zárhatja ki az egyik ember a másikat a kegyelemből, nem zárhatja el előle a hitet. A Jézus Krisztusba vetett hitet, ami a miénk!
Ámen!

Magamról

Ötven éve megalapított, bár közel nyolcvan éves múltra visszatekintő evangéliumi gyülekezet vagyunk Buenos Aires szívében. Magyarul hirdetjük azt a JÓ HÍRT, hogy JÉZUS KRISZTUS MEGHALT HELYETTÜNK ÉS ÉRTÜNK A KERESZTEN, A HARMADIK NAPON PEDIG FELTÁMADT.