Buenos Aires
Lekció: Zsoltárok 143
Textus: Galata 2,20-21
20Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. 21Én nem vetem el az Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg.
Cím: Nem hiába halt megTextus: Galata 2,20-21
20Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. 21Én nem vetem el az Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg.
Bevezetés
Kedves testvérek!
Csütörtökön jeles ünnepünk volt. Sajnos lassan-lassan elfeledkezünk róla, kis híja volt, hogy én magam számára is észrevétlenül teljen el. Természetesen nem a munka ünnepére gondolok, bár szerintem igen fontos és jó dolog, hogy van egy olyan nap, amikor a munkát és a munkást ünnepeljük. És ezen az egy napon legalább mindenki találkozik azzal a kifejezéssel, hogy „dolgozni”.
Az ünnep, ami a miénk, keresztyéneké, és idén épp május elsejére esett, az a Mennybemenetel ünnepe. Feltámadása után 40 nappal, a Szent Lélek kitöltetése, azaz Pünkösd előtt pedig tíz nappal Jézus tanítványai szeme láttára emeltetett fel a mennybe az Olajfák hegyéről. Utolsó szavaival, melyeket tanítványainak mondott, felhatalmazta őket egyrészt a keresztség sákramentumának gyakorlására, másrészt a világ minden részére kiterjedő misszióra, azaz az evangélium hirdetésére. E szavakat mondta ott, akkor Jézus: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. 19Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, 20tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ez a rövid – missziói – parancs kihatott az egész keresztyénség történetére, lényegére, mert rámutat a küldetésünkre. Jézus tulajdonképpen arra figyelmezteti tanítványait, hogy az evangélium nem egy szűk köré, nem a tanítványok, nem is a Jézus nyomában járók, de nem is csupán a Krisztusban a Messiást felismerő zsidók számára adatott, hanem minden egyes embernek. Erről beszél Jézus, amikor felemeltetik a mennybe. Amint egyre magasabban van, úgy egyre nagyobb horizontot fog be tekintete és ugyanígy sorolja az egyre távolibb munkaterületeket követőinek, amint Lukács evangélista az Apostolok Cselekedeteiben leírja: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Nagyvárosban és vidéken, barátságos és ellenséges környezetben, zsidók és nem zsidók között, az egész világon.
Ebben a küldetésben éppen Pál volt az, aki a legvégsőkig elment. Egyrészt az ellenséges környezetben való szolgálat tekintetében, másrészt a földrajzi távolságot illetően. Pál volt ugyanis, aki szolgálatát az akkor ismert világ legnyugatibb pontjáig terjesztette ki: az Ibériai-félszigetig, Hispániáig. Ahol pedig akkoriban ki volt írva Gibraltár szikláira latinul: NON PLUS ULTRA, azaz nincs tovább. Aztán kiderült, hogy van, és a keresztyén misszió ma már valóban az egész világra kiterjed.
Mai igénk a megszokott igemagyarázatok szerint tulajdonképpen Pál tömör hitvallása szolgálatának lényegéről. Én azonban inkább onnan szeretném megközelíteni, hogy felteszem: e szavak Pál önmeghatározását hordozzák, mégpedig Krisztustól kiindulva. Pál személyiségének megváltozását, irányultságának megfordulását elemzi önmaga és hallgatósága előtt – ebből induljunk ki ma!
Három szokásos pontom ma egy lesz csak, és ennek címe: Krisztus és én.
Most egyes szám első személyben fogok beszélni, és amit mondok, az mind érvényes rám, mert Pál e szavai érvényesek rám. Ezzel elsősorban azt szeretném kifejezni, hogy mit jelent az én életemben Krisztus követőjének lenni, de tudom, hogy bárki lehet nálam milliószorta jobb követője, és erősen remélem, hogy e bizonyságtétel hallgatói között is van ilyen.
Kedves testvérek!
Csütörtökön jeles ünnepünk volt. Sajnos lassan-lassan elfeledkezünk róla, kis híja volt, hogy én magam számára is észrevétlenül teljen el. Természetesen nem a munka ünnepére gondolok, bár szerintem igen fontos és jó dolog, hogy van egy olyan nap, amikor a munkát és a munkást ünnepeljük. És ezen az egy napon legalább mindenki találkozik azzal a kifejezéssel, hogy „dolgozni”.
Az ünnep, ami a miénk, keresztyéneké, és idén épp május elsejére esett, az a Mennybemenetel ünnepe. Feltámadása után 40 nappal, a Szent Lélek kitöltetése, azaz Pünkösd előtt pedig tíz nappal Jézus tanítványai szeme láttára emeltetett fel a mennybe az Olajfák hegyéről. Utolsó szavaival, melyeket tanítványainak mondott, felhatalmazta őket egyrészt a keresztség sákramentumának gyakorlására, másrészt a világ minden részére kiterjedő misszióra, azaz az evangélium hirdetésére. E szavakat mondta ott, akkor Jézus: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. 19Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, 20tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ez a rövid – missziói – parancs kihatott az egész keresztyénség történetére, lényegére, mert rámutat a küldetésünkre. Jézus tulajdonképpen arra figyelmezteti tanítványait, hogy az evangélium nem egy szűk köré, nem a tanítványok, nem is a Jézus nyomában járók, de nem is csupán a Krisztusban a Messiást felismerő zsidók számára adatott, hanem minden egyes embernek. Erről beszél Jézus, amikor felemeltetik a mennybe. Amint egyre magasabban van, úgy egyre nagyobb horizontot fog be tekintete és ugyanígy sorolja az egyre távolibb munkaterületeket követőinek, amint Lukács evangélista az Apostolok Cselekedeteiben leírja: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Nagyvárosban és vidéken, barátságos és ellenséges környezetben, zsidók és nem zsidók között, az egész világon.
Ebben a küldetésben éppen Pál volt az, aki a legvégsőkig elment. Egyrészt az ellenséges környezetben való szolgálat tekintetében, másrészt a földrajzi távolságot illetően. Pál volt ugyanis, aki szolgálatát az akkor ismert világ legnyugatibb pontjáig terjesztette ki: az Ibériai-félszigetig, Hispániáig. Ahol pedig akkoriban ki volt írva Gibraltár szikláira latinul: NON PLUS ULTRA, azaz nincs tovább. Aztán kiderült, hogy van, és a keresztyén misszió ma már valóban az egész világra kiterjed.
Mai igénk a megszokott igemagyarázatok szerint tulajdonképpen Pál tömör hitvallása szolgálatának lényegéről. Én azonban inkább onnan szeretném megközelíteni, hogy felteszem: e szavak Pál önmeghatározását hordozzák, mégpedig Krisztustól kiindulva. Pál személyiségének megváltozását, irányultságának megfordulását elemzi önmaga és hallgatósága előtt – ebből induljunk ki ma!
Három szokásos pontom ma egy lesz csak, és ennek címe: Krisztus és én.
Most egyes szám első személyben fogok beszélni, és amit mondok, az mind érvényes rám, mert Pál e szavai érvényesek rám. Ezzel elsősorban azt szeretném kifejezni, hogy mit jelent az én életemben Krisztus követőjének lenni, de tudom, hogy bárki lehet nálam milliószorta jobb követője, és erősen remélem, hogy e bizonyságtétel hallgatói között is van ilyen.
A régi – talán sokak által ismert – történet szerint egy fiúcska elment egy keresztyén táborba. Első ilyen tábora volt, ezért kapott a nagymamájától egy Bibliát. Az indulás előtt a fiúcska beleírta a Bibliába, hogy Jézus Krisztus a megváltó. Elment a táborba, és amikor hazaért, hívő nagymamája megkérdezte tőle: No, kisunokám, mi történt a táborban. Semmi különös – felelte a fiú – csak egy betűnyit változtam meg. És megmutatta a Bibliájában a bejegyzést. Valóban csak egy betű különbség volt, egy „m”. Az volt beleírva: Jézus Krisztus a megváltóm. Ilyen egyszerű. A fiú a táborban megértette, kicsoda Jézus. Ha mindenki, aki keresztyén táborba megy, Istentiszteletre jár, csak egy betűnyit változna, más lenne a világ. Az életem egy pontján én is odaírtam a magam „m” betűjét, és átadtam az életemet Jézusnak. Amikor Pál e szavait olvastam először, hogy Krisztussal együtt én is keresztre vagyok feszítve, megijedtem. Nem gondoltam volna Istenről, hogy Ő ilyet akar. Hogy keresztre leszek feszítve. Aztán rájöttem, hogy Pál nem arról beszél, hogy ugyanúgy, mint az Úr Jézus, őt is felszögezték a fára, hanem valami sokkal csodálatosabbról. Arról, hogy Krisztus áldozata érvényes az ő nyomorult bűnös életére is. Nem kell keresztre feszíttetnünk, mert Jézus már elhordozta a bűneinket. Sokkal könnyebb dolgunk van. Ugyanakkor viszont sokkal nehezebb is ez, mint a keresztre feszítettség kínhalála. Kínhalált halni fájdalmas, borzalmas, de viszonylag hamar túlvan az ember rajta. Krisztushoz méltó életet élni a nap 24 órájában, a hét hét napján, az év tizenkét hónapjában! Ez már sokkal nehezebb. Ehhez nyújt segítséget az, amit Pál mond: keresztre vagyok feszítve Krisztussal. Az én életem is ott van a kereszten. Nem tehetem meg – Jézus áldozatának semmibevétele, sőt megcsúfolása nélkül –, hogy méltatlanul élek. Krisztus él bennem, tehát már nem csak úgy vagyok felelős önmagamért, hogy amit teszek, mondok, gondolok, az Tóth Kristóf ügye és felelőssége, hanem immár Krisztus él bennem, így őrá vet rossz fényt minden bűnös cselekedetem, szavam, gondolatom. Ezért oly plasztikus Pál mondata: tényleg keresztre vagyok feszítve.
Nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Az emberi részem elhalt, mégpedig akkor, amikor megtértem – azaz odaadtam az életem Krisztusnak. Ugyanis addig, amíg nem hoztam felelős döntést az örökéletemről, tehát nem döntöttem Jézus Krisztus mellett, szellemileg halott voltam. Nem volt kapcsolatom az éltetővel, Istennel. Amikor azonban megértettem, hogy bűneim miatt a szellemem halott, ráadásul az életem az örök halál, a kárhozat felé rohan segítség nélkül, és átadtam az életem irányítását Jézusnak, akkor szellemem életre kel, és attól fogva az irányít, mert kapcsolatban van Jézussal. Többé nem én élek, nem az én személyiségem irányít, hanem az Isten Szent Lelke, mert attól fogva bennem él Krisztus.
Itt könnyű megtorpanni, és megijedni, hogy akkor ha én egyes tulajdonságaimban „ember maradtam”, akkor nem vagyok jó követője Jézusnak? Hiszen az, aki Őt követi, tökéletes, szuperszellemi keresztyén kell legyen. Viszont testben élünk, szükségleteink, vágyaink, gyengeségeink vannak. Hogy lehet egy keresztyén szupermen egyszerre földi lény is? Hát, biztos, hogy nem kettős személyiséggel . Pál azt mondja, hogy meg vagyok feszítve, és az Isten ellen lázadó énem halott. Ez befejezett tény. Nincs vita. Ugyanakkor ezt a tényt az Isten legfőbb ellensége gyakran figyelmen kívül hagyja. Megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem úgy van, ahogy a Biblia tanítja. És ezt a tervét legkönnyebben a földi életmódunkba való beleakaszkodással éri el. Ezért fontos erőt merítenünk, szellemi muníciót vennünk abból a tényből, hogy a megtérésünket követő életünket immár Krisztusban éljük. Nincs már benne az életünkben az a bűn, amibe a Sátán joggal beleköthetne. A bűn az ember életében olyan, mint egy autóban a menet közben behúzva maradt kézifék. Nem akadályoz meg a haladásban, de lassít. És bizony, ha sok meg nem bánt bűnt talál az életünkben a gonosz, akkor sok behúzott kézifékkel egyre lassabban és lassabban haladunk!
De itt a bátorítás: Krisztus szeretett engem és önmagát adta értem. Nem egyszerű a keresztyén élet. Nem könnyű Krisztus útján járni. A világ megpróbál szép szóval vagy erőszakkal eltéríteni róla. De egy dolog biztos. Az, hogy Jézus Krisztus szeretett, már akkor, amikor még nem ismertem őt, de szeretett akkor is, amikor már ismertem Őt, mégis a bűn útját jártam. Annyira szeretett, hogy odaadta értem ártatlan életét már akkor, amikor még szó sem volt arról, hogy meg fogok születni, nemhogy arról, hogy az Ő követőjéül fogok szegődni. Már akkor gondolt rám, amikor még a nagyapám nagyapjának a nagyapja sem élt még.
Tehát értékes vagyok, és Te is értékes vagy Jézus szemében. Ezért akar megszólítani minden nap, ezért akar segítséget nyújtani neked, hogy kitarts mellette és legyőzd a kísértéseket.
Befejezés
Befejezésül álljon itt csak az Ige újra, ez alkalommal Károli Gáspár fordításában, úgy, ahogy életemben először olvastam és tanultam:
Itt könnyű megtorpanni, és megijedni, hogy akkor ha én egyes tulajdonságaimban „ember maradtam”, akkor nem vagyok jó követője Jézusnak? Hiszen az, aki Őt követi, tökéletes, szuperszellemi keresztyén kell legyen. Viszont testben élünk, szükségleteink, vágyaink, gyengeségeink vannak. Hogy lehet egy keresztyén szupermen egyszerre földi lény is? Hát, biztos, hogy nem kettős személyiséggel . Pál azt mondja, hogy meg vagyok feszítve, és az Isten ellen lázadó énem halott. Ez befejezett tény. Nincs vita. Ugyanakkor ezt a tényt az Isten legfőbb ellensége gyakran figyelmen kívül hagyja. Megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem úgy van, ahogy a Biblia tanítja. És ezt a tervét legkönnyebben a földi életmódunkba való beleakaszkodással éri el. Ezért fontos erőt merítenünk, szellemi muníciót vennünk abból a tényből, hogy a megtérésünket követő életünket immár Krisztusban éljük. Nincs már benne az életünkben az a bűn, amibe a Sátán joggal beleköthetne. A bűn az ember életében olyan, mint egy autóban a menet közben behúzva maradt kézifék. Nem akadályoz meg a haladásban, de lassít. És bizony, ha sok meg nem bánt bűnt talál az életünkben a gonosz, akkor sok behúzott kézifékkel egyre lassabban és lassabban haladunk!
De itt a bátorítás: Krisztus szeretett engem és önmagát adta értem. Nem egyszerű a keresztyén élet. Nem könnyű Krisztus útján járni. A világ megpróbál szép szóval vagy erőszakkal eltéríteni róla. De egy dolog biztos. Az, hogy Jézus Krisztus szeretett, már akkor, amikor még nem ismertem őt, de szeretett akkor is, amikor már ismertem Őt, mégis a bűn útját jártam. Annyira szeretett, hogy odaadta értem ártatlan életét már akkor, amikor még szó sem volt arról, hogy meg fogok születni, nemhogy arról, hogy az Ő követőjéül fogok szegődni. Már akkor gondolt rám, amikor még a nagyapám nagyapjának a nagyapja sem élt még.
Tehát értékes vagyok, és Te is értékes vagy Jézus szemében. Ezért akar megszólítani minden nap, ezért akar segítséget nyújtani neked, hogy kitarts mellette és legyőzd a kísértéseket.
Befejezés
Befejezésül álljon itt csak az Ige újra, ez alkalommal Károli Gáspár fordításában, úgy, ahogy életemben először olvastam és tanultam:
„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.”
Ámen!
Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése