Úrnapi Igehirdetés 2008. június 29.

Buenos Aires
Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: János 3,1-22
Textus: Galata 3,15-18

15Testvéreim, emberi módon szólok: a megerősített végrendeletet, még ha emberé is, senki sem teheti érvénytelenné, vagy nem toldhatja meg. 16Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak, és az ő utódának. Nem így mondja az Írás: „és az ő utódainak”, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: „és a te utódodnak”, aki a Krisztus. 17Ezt pedig így értem: azt a szövetséget, amelyet korábban megerősített az Isten, a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis ez nem törli el az ígéretet. 18Mert ha a törvény alapján van az örökség, akkor már nem az ígéret alapján volna; Ábrahámnak viszont ígéret által ajándékozta azt az Isten.
Cím: Örökség és ígéret

Bevezetés
Kedves testvérek!

Bevezetésképp ejtsünk pár szót a végrendeletről, mint okmányról. Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében – melyről tudjuk, hogy a szabadságharc idején játszódik és három testvér (Ödön, a diplomata, Richárd a huszártiszt és Jenő, a hivatalnok) hősies helytállását mutatja be – nagyon erőteles módon mutatja be a végakarat fogalmát. Gróf Baradlay Kazimir emlékezetes végakarata testamentum volt. A végrendelet a végrendelkező akaratát tolmácsolja a hátramaradottaknak a vagyontárgyak elosztásával és egyéb teendőkkel kapcsolatban, és akkor válik aktuálissá, amikor a végrendelkező eltávozik az élők sorából. Természetesen az örökhagyó a végrendelet végrehajtásakor már nem szokott élni, hiszen annak felbontása csak a temetés után szokás. Ha valami módon mégis élve előkerül egy olyan személy, akit halottnak hittek és végrehajtották a végrendeletét, akkor bonyolult jogi procedúra veszi kezdetét.

Már nagyon sokszor elhangzott e helyről, és biztos mindannyian nagyon jól tudjátok már, hogy amikor Ó- és Újtestamentumról beszélünk, az nem csak szövetséget jelent, hanem rendelkezést, sőt, végrendeletet is. Az Isten kijelentését nem tévedés akaratlevélnek, sőt, végakaratnak nevezni, hiszen a súlya ahhoz hasonló. Jézus Krisztus nagypénteken eltávozott az élők sorából, így a szövetség, vagy ha úgy tetszik, testamentum, amelyet a Szentírásban és Jézusban magában Isten lefektetett, érvényessé és időszerűvé vált. E tény súlyából nem von le, sőt inkább hozzátesz az a tény, hogy Jézus Krisztus él. Az Isten akarata nem végakarat, legalábbis abban az értelemben nem, hogy az örökhagyó élete végén válna érvényessé. Abban az értelemben viszont igenis végakarat, hogy az tudja igazából élvezni a belőle fakadó kedvezményeket, aki véget vet annak az életmódjának, amelynek jellemzője a bűn cselekvése és a Sátánnak való engedelmeskedés jellemez. Ez a feltétele annak, hogy a végakarat kedvezményezettjeivé váljunk.

1. Törvény és hit

Nos, Pál apostol a galatákhoz írott levélben – ahogy azt az ezévi igehirdetésekből is láthattuk – a törvény és a hit viszonyáról szólt. A kisázsiai keresztyénekben, akik nemzsidókból lettek keresztyének és nem voltak tökéletesen tisztában az ószövetségi fogalmakkal, Pál apostol felvonultatott érvei azt a téves benyomást kelthették bennünk, mintha a törvény nemcsak Galáciában, hanem az üdvtörténetben is csupa bajt hozott volna. Mintha Mózes, a törvény embere hatálytalanította volna Ábrahámot, a hit emberét, hogy aztán Krisztus meg hatálytalanítsa Mózest. Pál szándéka természetesen nem ez volt, ezért mai igénkben is igyekszik helyretenni a gondolatokat. Méghozzá egyrészt azzal, hogy emberi testamentumhoz hasonlítja az Isten szövetségét, másrészt azzal, hogy rámutat arra, hogy az evangélium már Ábrahám idejében valóság volt.

Sokszor, amikor a teológiát, azaz az Istennel foglalkozó tudományt műveljük, elfelejtjük, hogy Isten mindenható, mindentudó és örökkévaló is. Vagy ha ezt a tényt nem is felejtjük el, de figyelmen kívül hagyjuk azokat a dolgokat, amik ebből következnek. Most arra gondolok, hogy Isten felette áll az időnek. Ő nincs bezárva az évek, hónapok, napok, órák és percek börtönébe, hanem ezek felett áll. Nem akarok most filozofálgatni erről, csak arra szeretnék rámutatni, hogy Isten számára nem okoz problémát különböző korokat egy időben szemlélni. Amikor tehát Isten Ábrahámmal tárgyalt és megígérte neki a sok utódot, nem jósolt, nem a jövendőt mondta neki, hanem azt, ami Isten előtt már létező valóság volt. Az evangélium, tehát hogy Isten beteljesíti a bűnért való tökéletes áldozatot, nem kétezer éve létezik. Istennél már Ábrahám idején készen megvolt. A Golgotán „csak” láthatóvá és érvényessé vált.

Amikor tehát az evangéliumról beszélünk, ne feledjük, hogy az már évezredekkel Jézus születése előtt megvolt.

Mózes az időrend szerint – amint tehát megállapítottuk, csak az embert kötő időrend szerint – az Ábrahámnak adatott ígéret és a Jézusban adatott ígéret közé szorult. A hagyományos zsidó számítás szerint a törvényadás 430 évvel követte az Ábrahámnak adatott ígéretet. Ma a tudósok ezt kb. 600 évre teszik. Aztán újabb ezerkétszáz év Jézusig, az ígéret beteljesedéséig. Mindez azonban csak bűvészkedés a számokkal, ha nem látjuk meg a mögöttes tartalmat, ami nem más, mint az, hogy az ígéret, a megmenekülés lehetősége, maga az evangélium már a mi időnket megelőzően 3850 évvel Ábrahámnak már megadatott. Sőt, az 1Móz 3,15-ben ezt olvassuk: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.”, ami arra utal, hogy az asszony utóda, a Fiú, azaz Jézus Krisztus fog majd a kísértő Sátán fejére lépni, azt véglegesen legyőzni. Ha tehát ezentúl valamelyikünknek felteszik a beugratós kérdést, hogy hány éves az evangélium, akkor a kétezer biztos bukás, a kis híján négyezer már jobb, az Édenkerti tartózkodás ideje (itt ne határozzunk meg konkrét időpontot) már közelít a megoldáshoz, de a pontos válasz az, hogy Isten már a világ teremtésében előre látta az ember bűnösségét és elhatározta megmentését.

2. Ígéret

Pál és a galaták aktuális dilemmája: az örökség, azaz az az Istentől kapott ajándék, melynek gyümölcse az örökélet a mennyben, vajon azért érkezik meg, mert engedelmeskedtünk a törvénynek, vagy azért, mert Isten megígérte? Az ígéret nem mást jelent innen a szószékről sem, mint a köznapi nyelvben: valaki egy hatalmában álló dolog megcselekvését előre kijelenti. Az ígéretekkel azonban mindannyiunknak – nem csak a politikusoknak, bár főleg nekik – gondunk van. Nem tartunk meg sokszor dolgokat, amiket megígértünk.

Igyekeztük feleségemmel tudományos alapossággal készülni a gyereknevelésre. Sok tanácsot meghallgattunk, sok írást elolvastunk. Ezek egyike azt írta, hogy ha megígértünk valamit, akkor meg kell tartani az ígéretet, mert a gyerek megjegyzi és elraktározza, ha megszegjük a szavunkat. Egy alkalommal Ágota nem akarta megenni az ebéd egy részét, erre megígértem, hogy ha nem tűnik el az étel a tányérjáról, akkor nem lesz desszert. Nos, valami miatt egy pár pillanatig nem figyeltem oda, és ő a maradékot átpakolta az én tányéromra. Először mérges lettem, aztán elnevettem magam, mert rájöttem, hogy én voltam a hibás, mert nem fogalmaztam egyértelműen. Így hát kapott édességet, de ezt követően már jobban odafigyeltem, hogy pontosan fogalmazzak, és ne kerüljek ilyen helyzetbe, hogy eredeti szándékom és az ígéretem kerül szembe egymással.

Sok családi nézeteltérés, nemzedékek közötti tragédia gyökerezik az ígéretek meg nem tartásában. Isten azonban ebben is a tökéletes atya mintaképe. Megígérte Ábrahámnak – és még sokaknak – hogy nem engedi, hogy a gonosz végleg az uralma alá hajtsa az emberiséget, és ezt az ígéretét még azon az áron is megtartotta, hogy ez egyszülöttje életébe került. Nos, úgy érzem ez a válasz az előbb feltett kérdésre. Megtartottuk a törvényt? Máshogy fogalmazva engedelmeskedtünk – ebbe a többes szám első személyű alakba beleértve az egész emberiséget, a régen élteket és a meg sem születetteket is – Isten akaratának? A válasz egyértelmű nem. Isten ígéretet tett nekünk, hogy megment a kárhozattól? Itt is hasonló a helyzet az igealakkal. A válasz egyértelműen igen. Azon az áron is, hogy a rengeteg ember közül jó páran nem fognak nemhogy köszönetet mondani érte, de még élni sem vele, mert inkább a kárhozatot választják? Igen. Azon az áron is, hogy Jézust maguk a bűntől szennyes emberek feszítik keresztre? Igen.

3. Az én ígéretem

Mivel június 29-e van, Péter Pál napja, nem tudok elmenni egy személyes dolog mellett, főleg, mivel szoros kapcsolatban van az ígérettel. Életem második legfontosabb ígérete fűződik a mai naphoz. Tizenkét évvel ezelőtt az egri református templomban ezen a napon tettem ígéretet a feleségemnek, hogy hozzá hű leszek. Sikerült megtartanom. Voltak nagyon nehéz időszakok, válságos pillanatok, de túljutottunk rajtuk és együtt találtunk megoldást. És nem azért, mert én vagy Kriszti olyan hű de első osztályú emberek lennénk. Nem. Hanem azért tartottuk meg az ígéretünket, mert a legfontosabb ígéret támogatott és támogat benne. Az életem első legfontosabb ígéretét ugyanis nem én tettem, hanem Isten tette nekem. Az Ő ígérete biztosítja a számomra a szellemi muníciót ahhoz a küzdelemhez, amelyet nap mint nap vívok a Sátán ellen, aki hűtlenségre, a szavam megszegésére akar rávenni.

Befejezés

Az Ábrahámnak adatott ígéret, a Mózesen keresztül eljuttatott parancsolatok, a Jézus Krisztusban megjelent kegyelem mind egyugyanazon dologról beszélnek: Isten szeretetéről. Arról, hogy neki gondja van a galáciai keresztyénekre, a buenos airesi keresztyénekre, a világon bárhol élő keresztyénekre. De gondja van a nem keresztyénekre is, mert annyira szereti a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Ámen!

Úrnapi igehirdetés 2008. június 22.

Írta: Tóh L. Kristóf lelkész. Az Igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Buenos Aires

Lekció: 5Mózes 11
Textus: Galata 3,13-14
13Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk - mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” - 14azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányoké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.
Cím: Áldás és átok

Bevezetés
Kedves testvérek!
Nemrég olvastam, hogy ”Brit restaurátorok arra készülnek, hogy helyreállítják William Shakespeare málladozó, stratford-upon-avon-i síremlékét, fittyet hányva a sír megbolygatóira mért átok következményeire. A híres angol költő és drámaíró állítólag maga fogalmazta meg a sírja felett elhelyezett kőtáblába vésett feliratot, amely szerint átok sújtja azt, aki elmozdítja helyéről a Szentháromság-templomban elhelyezett csontjait. Az utókor mindeddig komolyan is vette a figyelmeztetést, ám […] a sírkő helyreállítását tervező csoport szóvivője szerint az átok nem vonatkozik a restaurációs munkálatokra, amelyek során nemhogy a csontokat, de még magát a sírkövet sem mozdítanák el a helyéről. A tervek szerint csak alaposan megtisztítanák a sírkő felszínét, és áttetsző habarcsot illesztenének a repedésekbe, hogy a kőlap ne essen szét darabokra” .
Nos, felvilágosult korunkban egy tudományos lapban ez komoly hírnek számít. Mivel mai igénkben két vers alatt háromszor szerepel az átok szó, fontos megtudnunk, mit is jelent, hogy megérthessük, mi a mondanivalója számunkra annak, hogy Jézus átokká lett értünk, hogy megszabadítson a törvény átkától.
1. Mi az átok?
Két irányból kell megközelítenünk a kérdést: az ember és az Isten irányából. Amikor ember mond átkot az azt jelenti, hogy valakinek bajt, rosszat kíván, de nem csak úgy egyszerűen, hanem annak tudatában (vagy legalábbis reményében), hogy az elhangzó szó megvalósul. Spanyolul az átok ugyebár maldición, az etimológiája mal decir azaz „rosszat mondani”. Az átok tehát olyan szóbeli megnyilvánulás, amelynek az a célja, hogy pusztán a szavak kimondásának eszközével valakinek ártson, őt kedvezőtlen helyzetbe hozza. Észreveszitek, mennyire igaz ez a pletykára is? Az átok gyakorlata pedig onnan ered, hogy az ókori ember meg volt győződve, hogy a beszéd nem csupán gondolatok közlésére szolgál, hanem önálló erővel rendelkezik, és hatást képes kifejteni.
Isten felől nézve a dolgot, az átok arra utal, hogy az átkot kihirdető valakire Isten ítéletét helyezi rá, ahogy az 1Móz 3,14 és 17-ben olvassuk, ahol az édenbeli bűneset következményeként kerül átok alá a kígyó és az ember. Az emberiség, amely akkoriban még csak két főből állt (hol voltunk még akkor a hétmilliárdtól!) egy határozott tiltást megszegett, és ezzel ítéletet vont a maga fejére. A felbujtó – a Sátán – és az elkövetők is átok alá kerültek, azaz büntetést kaptak.
Az átok mindenképpen kapcsolódik tehát az ítélethez. Vagy valamilyen bűn következtében, annak ítéleteként száll az emberre Istentől, vagy egy ember hívja ki ítéletként embertársa ellen.
Pál leginkább az ószövetségi értelmezést követi, mely szerint az átok lényegében az Istentől való elválasztottság, elkülönítettség állapota. Ilyenformán az átok maga a pokol. A kárhozatról ugyanis nem tudunk semmi biztosat, hogy hideg lesz vagy forró, lesz-e kínzás vagy nem, felismerik-e egymást az ottlévők, vagy sem. Egy dolog azonban biztos a pokollal kapcsolatban: hogy Isten nem lesz ott. Az átok tehát az Istentől való elkülönítettség. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a bűnös ember azzal, ha nem tart bűnbánatot, a törvényben szereplő átkot vonja a maga fejére, ami nem más, mint az, hogy Istentől elszakítva kell éljen. A törvény átka ugyanis az, hogy aki nem teljesíti a benne foglaltakat, az nem kerülhet Isten közelébe.
Pál mondanivalójának egyik kulcsfontosságú része az, amire valószínűleg ő is a pogányok misszionálásának során ébredt rá, hogy tudniillik a törvény mint olyan, nem teljesíthető maradéktalanul, ezért aki a törvény megtartásával akar Istennek tetszeni, óhatatlanul rossz úton jár. Ennek orvoslására van Istennél a kegyelem. A törvény (csak a biztonság kedvéért emelem ki újra, hogy a bibliai törvényről, parancsolatokról van szó most, nem a büntető törvénykönyvről, a dohányzási tilalomról szóló 1799-es törvényről vagy a közlekedési szabályokról) arra való, hogy általa megértsük, mennyire rá vagyunk szorulva az Isten kegyelmére.

2. Mi az áldás?
Ennek a gondolatmenetnek a mentén haladjunk tovább az áldáshoz. Ily módon megállapíthatjuk, hogy az áldás az átok ellentéte, lényegileg tehát az istennel való közösségben levés, a vele való kapcsolat. Akit megáldunk, akire áldást mondunk, vagy kérünk, annak azt kívánjuk, hogy az Istenhez közel legyen, vele kapcsolatba kerüljön vagy abban megerősödjön. Az Isten áldása az Ő közelsége. Amikor köszönünk egymásnak ősi református köszönésünkkel, hogy „Áldás, békesség!”, akkor felebarátunknak azt kívánjuk, hogy legyen a helyén és legyen az Úrral közösségben.
Úgy vélem, ez elég egyértelmű, nem érdemes tovább ragoznunk. Térjünk át mai igénk legfontosabb mondanivalójára!
3. Áldás vagy átok?
Jézus Krisztus azért jött a földre, hogy az embereket – bennünket, mindannyiunkat – megmentsen a kárhozattól. Azért tette ezt, mert az ember természetéből adódóan képtelen arra, hogy megtartsa a Bibliában (az Ó- és Újtestamentumban egyaránt) leírt törvényeket, s emiatt kárhozatra érdemes. Ez nem nézet vagy vélemény, hanem tény. Ha hihetünk a Bibliának – márpedig én hiszek – akkor ez így van. Tehát Isten azzal a nehéz helyzettel került szembe, hogy szeretett teremtményei nem képesek teljesíteni az Ővele való közösség feltételeit. Mégpedig azért nem, mert szabad akaratot kaptak. Isten dilemmája: szabad akarattal rendelkező emberek, akik esetleg nem tartják fenn a kapcsolatot teremtőjükkel, vagy Istentől elszakadni képtelen robotemberek. Isten az előbbit választotta, még úgy is, hogy tudta, sokan lesznek, akik megtagadják Őt. Hogy azok, akik vissza akarnak térni Őhozzá, megtehessék, elküldte Jézust, aki áldozatával lehetővé tette, hogy a törvény tökéletes megtartása nélkül is, kegyelemből, bejuthassunk a mennybe. Erről beszél Pál, amikor azt mondja: „13Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk” Jézus Krisztus vállalta, hogy eltaszíttatik Istentől, elválaszttatik az Atyától egy időre azért, hogy az emberek, akik bűneikkel maguk választották el magukat Istentől, visszatérhessenek Hozzá. Jézus átok alá ment azért, hogy nekünk lehetőségünk legyen kikeveredni az átok alól. Hagyta magát elszakítani az Istentől, hogy nekünk módunk lehessen újraépíteni a kapcsolatunkat Ővele.
Vagy átok, vagy áldás – ez Pál radikalizmusának alappillére. Akik tehát a törvény magtartásában látják útjukat az Isten tetszésébe, tévúton járnak, mert az átok alatt maradnak, hisz így nem kerülhetnek kapcsolatba Istennel. Ez azonban nem valami rajtunk kívül álló, elméleti csoport. Ebbe néha vagy gyakran mi magunk is belekerülünk. Ugyanis az embernek van egy veleszületett vágya a megfelelésre, és ez könnyen csalhat arra a tévútra, hogy Istennek is valamiféle szabályok szerint akarunk tetszeni. Isten irántunk érzett szeretete azonban őszinte, tiszta szeretet. Nincs benne semmi érdek, semmi számítás, semmi önzés. És csak annyit vár tőlünk, hogy a mi iránta érzett szeretetünkben se legyen.
Elénk adja az Úr a választást: vele akarunk-e lenni, vagy nélküle. Megmutatja, hogy milyen nélküle – nézzük csak meg a világot, a sok háborút, nyomorúságot, kegyetlenséget – és elmondja a Bibliában, hogy milyen lesz az örökélet Ővele.
Befejezés
Izráel népe elé adta a választás lehetőségét az Úr Isten, mikor megálltak a tejjel-mézzel folyó föld kapujánál. 3500 év telt el azóta. A döntés ma itt áll előttünk is, ahogy a galatáknak is dönteniük kellett, hogy melyik utat választják. Látjátok és tudjátok, hogy az áldást kell választani.
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. június 8. spanyol nyelven

Írta: Tóth L. Kristóf. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Por rev. Kristóf Tóth. La predicación se puede escuchar haciendo clic aquí.

Lección: Hechos 3,1-12
Texto: Galatas 3,10-12

10Porque todos los que son de las obras de la ley, están bajo de maldición. Porque escrito está: Maldito todo aquel que no permaneciere en todas las cosas que están escritas en el libro de la ley, para hacerlas. 11 Mas por cuanto por la ley ninguno se justifica para con Dios, queda manifiesto: Que el justo por la fe vivirá. 12 La ley también no es de la fe; sino, El hombre que los hiciere, vivirá en ellos.
Título: Vivir con fe

Introducción
Queridos Hermanos!
Desde enero estamos buscando la voluntad de Dios en la epistola del san Pablo a los galatos. Ya hemos hablado y pensado mucho sobre el significado de la ley, la fe, la creyencia, la justificación. Y llegamos a la conclusion que estas cosas no son simples, no son faciles a entenderlas. Pero son los cuestiones más importantes del mundo. Por supuesto, solamente si somos cristianos. Para los no creyentes, estas cuestiones no tienen ninguna importancia. Pero para los que quieren seguir Jesucristo en verdad, si las tienen.
Las palabras de hoy hablan sobre la ley, los hechos y la fe otra vez. Veremos que es la fe, la ley, y que significa a vivir con y por la fe.
1. Que es la fe?
Hay algunas cosas las que no podemos tomar con manos. No podemos sacar fotos de ellas, no podemos comprobar sus existencias. No tenemos mas, solo la fe, si queremos conocerlas. Pero la fe no es una „sola”, no es cosa pequeña, ni ultima. Pero algunas veces la unica para conocer a Dios, Jesucristo, el cielo, los angeles, los demonios, o la indulgencia y la resurección.
Con la fe podemos establecer la conexión con Dios. Establecer y mantener. Con la fe vemos quienes somos nosotros, que hicimos – hechos malos o buenos. Sin la fe, perdemos ver nuestra vida y no podemos darnos cuenta nuestros pecados cometidos.
El escritor del la epistola a los judios dice así: „Es pues la fe la sustancia de las cosas que se esperan, la demostración de las cosas que no se ven.”(11,1) La fe es entoces que creemos en personas y cosas que no vimos, pero confiamos en que nos habla sobre ellos, es decir en Dios y la Biblia.
2. Que es la ley?
Para que sirve? Cuando hablamos sobra la ley, pensamos algo documento escrito, relleno con obligaciónes y penas. Pero la ley del Antiguo Testamento no es así. Por ejemplo, me gusta mucho la traducción española de la Biblia, porque los diez mandamientos son en futuro, no en imperativo. En la Biblia húngara lees así: no mata en lugar de no matarás, o no codiciara la propiedad del otro, en lugar de no codiciarás. Me gusta esto, porque Dios con sus hijos no se porta como un juez, sino como un padre amistoso. Tiene paciencia con nosotros, mientras la ley (como lo usamos esta palabra en nustra civilización) es rigida y rigorosa. Es una obligación a cumplir la ley, pero no podemos. No hay nadie que puede cumplir toda la ley. Los mejores tampoco. Todos nosotros hicimos al menos un pequeño delito. Entonces, es imposible a cumplir la ley, por eso envió Dios el Señor Jesucristo a nosotros. El muestra el camino al cielo a través de la gracia.
Y la ley de la Biblia contiene derechos también. Tenemos la posibilidad a obedecer a la dicho de Dios. Es un privilegio, que Dios esta hablando con nosotros. A mi me parece así, y estoy muy agradecido por eso.
Entonces, ¿para que sirve la ley en la vida cristiana? Alguienes piensan que para nada. Pero ellos se equivocan. Nosotros no somos debajo de la fuerza de la ley. Juan Calvin, el gran reformador de la iglesia en el siglo 16. dijo que la ley es espejo, freno y vara larga (vagy aguijada vagy arreador) para los cristianos. Con su ayuda, podemos ver nosotros mismos y revisar nuestros hechos, dichos y pensamientos; la ley nos atrasa cuando empezamos hacer algo mal; y estimula a hacer bueno. Entonces: no puedo cumplir la ley, pero la ley me ayuda a ser mejor.
3. Vivir con la fe
Hay una revista se llama Saber vivir. No la conozco mucho, pero se que trata de la vida sana. Como hay que manejar mi vida para vivir más. Como hay que alimentarse, entrenar mi cuerpo, et cetera.
Se que comer más frutas y verduras es más sano, y pienso que es muy importante. Por ejemplo, los padres tienen que saber que beber gaseosas – ante todo las con sabor a cola – es muy perjudicial para la salud de los bebes e infantiles. El acido fosfóro atrasa el calcio a incorporarse en los huesos.

Mucha gente piensan que saben vivir. Pero solo con Jesucristo podemos vivir de verdad. Sin Jesus, podemos ser sanos, felices, verdaderos por mucho tiempo, pero no para siempre. Con Jesus viviriámos para siempre con felicidad, sanidad, verdad. Y solo con la fe podemos estar juntos con Jesus, y solo a través de él podemos conectar a Dios Todopoderoso. San Pablo dijo: „el justo por la fe vivirá” El cristiano verdadero vive por la fe. No solo en la fe o con la fel, sino por la fe. La palabra „por” significa mucho más que las otras dos. Significa que la vida del cristiano tiene sus raices en Cristo, en la Biblia, en Dios.
La fe muestra que y si (!) somos cristianos no solo de afuera, pero de adentro también.
Desenlace
Queridos Hermanos y Hermanas! Sin fe pueden vivir, pero no vale la pena. Sin fe pueden vivir, pero no tiene sentido. La fe no es una cosa extraordinaria, no es algo especial. La fe tiene que ser parte de nuestra vida. Oremos por eso.
Amén!

Úrnapi Igehirdetés 2008. június 1.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész
Buenos Aires
Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.


Lekció: 2Mózes 4,1-12
Textus: Galata 3,5-9
5Tehát az, aki a Lelket adja nektek, és hatalmas erőkkel munkálkodik közöttetek, vajon a törvény cselekedetei, vagy a hit igéjének hallása által teszi-e ezt? 6Így van megírva: „Ábrahám hitt az Istennek, és Isten őt azért igaznak fogadta el.” 7Értsétek meg tehát, hogy akik hitből valók, azok Ábrahám fiai. 8Mivel pedig előre látta az Írás, hogy az Isten a pogányokat hit által igazítja meg, előre hirdette ezt az evangéliumot Ábrahámnak: „Általad nyer áldást a föld minden népe.” 9Eszerint a hitből élők nyernek áldást a hívő Ábrahámmal..
Cím: A hit áldása

Bevezetés
Kedves testvérek!
Egy Bruce Olson nevű 19 éves fiatalember az észak-amerikai Minnesota államból felkerekedett, és elment Kolumbiába, hogy misszionáriusként megismertesse a vad motilone indiánokkal Jézust. Hosszú, nehéz küzdelme végül sikerrel járt. Az indiánok közül sokan befogadták az életükbe Saymaydodjira Ibatiradacura-t, ahogy ők nevezik Jézus Krisztust. Nos, Bruce Olsonnak le kellett fordítania az indiánok nyelvére legalább a leglényegesebb bibliai fogalmakat, hogy megtérésre segíthesse őket. Egy bennszülött segítőjével Bobarishorával folytatott beszélgetések során kristályosodott ki, hogy miként kellene a hitet megfogalmazni.
„Aztán egyik este Bobby kérdezgetni kezdett. A tűz mellett üldögéltünk. Komoly arcát megvilágították a lángok.
– Hogyan járhatok Jézus ösvényén? – kérdezte. – Egy motilone sem járt még arra. Ez egy új dolog nekünk, a többiektől ezt nem kérdezhetem meg. […]
– Bobby – mondtam – emlékszel arra, mikor először vettem részt a Nyilak Ünnepén, először láttam az összes motilone indiánt összegyűlni és együtt énekelni? – Ez az ünnep volt a legfontosabb szertartás a motilone kultúrában.
Bobby bólintott. A tűz fényében láttam, hogy feszülten figyel.
– Emlékszel, mennyire féltem felmászni a magas függőágyba, attól tartottam, elszakad a kötél. És akkor azt mondtam neked, csak akkor éneklek, ha egyik lábam a függőágyban van, de a másik a földön. Emlékszel?
– Igen, Bruchko.
– És akkor mit mondtál nekem?
Nevetett. – Azt mondtam, mindkét lábadat föl kell tenni. A függőágyban függeni kell.
– Igen – mondtam –, a függőágyban függeni kell. Ugyanez a helyzet Jézus követésével is, Bobby. Az emberek közül senki nem tudja megmondani neked, hogyan járhatsz az Ő ösvényén. Ezt csak Jézus tudja megmondani. De ahhoz a függőágyad köteleit Őbelé kell rögzítened. Istenben kell fölfüggesztened magad.”
E beszélgetés alapján fordította hát a hit kifejezését Bruce Olson úgy, hogy Jézushoz kötözni magunkat. Mi is próbáljuk megfogalmazni ma Pál segítségével, hogy mit jelent számunkra a hit?
1. Mi a hit?
Először lássuk bibliai szempontból! A hit fogalmát az Ószövetségben az 'áman ige fordításaként találjuk. E szó jelentése: szilárdnak, állandónak, tartósnak, megbízhatónak, igaznak lenni. Használatos emberekkel kapcsolatban (4Móz 12,7; 1Sám 3,20; 22,14; Péld 25,13; Ézs 8,2), de magára Istenre vonatkoztatva is, aki az őt szeretők számára megtartja szövetségét (5Móz 7,9). Főnévi értelemben különben csak egyszer, Hóseásnál fordul elő a hit.
Az ótestamentumi hitfogalmat legkönnyebben a 2Móz 4,1kk szakasz segítségével érthetjük meg. Itt Mózes kétségeskedik, hogy valóban fognak-e hinni neki. Isten pedig két csodával – a bot kígyóvá változtatásával és Mózes leprássá tételével és azonnali meggyógyításával –, és a harmadik (a Nílus vizének vérré változtatása) ígéretével biztosítja Mózest, hogy hinni fognak neki és elfogadják, mint Isten megbízottját. Isten így legitimálja Mózes megbízását és küldetését. Ezeket látva hisz a nép Mózes megbízásában, és az elkövetkezendő szabadításban az egyiptomi rabszolgaságból. A hit tehát itt egy megbízatással kapcsolódik össze, és az kifejezetten isteni megerősítést kap. A szavak hitelessége és az azokban való hit nem választható el a hívő Isten iránti magatartásától
Az Újszövetségben a pisztisz az embernek Istenhez való viszonyát meghatározó kifejezés, amely elsősorban a kijelentés elfogadásának folyamatában valósul meg és soron határozottan Krisztussal, az Ő áldozatával kapcsolatos.
Az Ó- és az Újszövetség összefüggésének szempontjából kiemelt jelentősége van az 1Móz 15,6-nak, („Abrám hitt az ÚRnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.”) ahol Ábrahám hite úgy jelenik meg, mint készség az Istentől kapott ígéretek engedelmesen és bizalommal elfogadására. Isten deklarálja Ábrahám hitét, és ez összekapcsolódik a vele kötött Szövetséggel (1Móz 15,7kk).
A hit elsősorban nem intellektuális, hanem egzisztenciális töltésű fogalom. Magyarul – mint az indiános történetből láthattuk – nem lehet megtanítani rá senkit. A hittan, mint iskolai tantárgy sem a hitet tanítja – mint nevéből gondolnánk –, hanem a hit tárgyáról, Istenről, Jézus Krisztusról tanít tényeket. Nem kaphatunk vagy szerezhetünk hitet egymástól, csak mindannyian egyenként az Úrtól. A hit tárgya nem szemléltethető, objektív eszközökkel nem írható le, létezése hit nélkül nem ragadható meg. Azaz, ahogy a Zsidókhoz írt levél írója megfogalmazza a híres, jól ismert meghatározást: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1).
2. Milyen a mi hitünk?
Az előző bekezdésben azt mondtam, hogy a hit egzisztenciális – azaz létünket érintő fogalom. Úgy is mondhatnám, hogy a te hited és az én hitem nem felcserélhető. Mindegyikünknek saját hitünk kell hogy legyen. Ugyanakkor nem individuális, azaz nem független a másiktól. Ha az lenne, igazuk lenne azoknak az individualistáknak, akik keresztyéneknek nevezik magukat, és egyedül „gyakorolják hitüket”, nem tartanak kapcsolatot más keresztyénekkel. A Krisztus követés azonban közösségi dolog. Jézus nem egyenként, hanem csoportként szólította meg követőit. Nem egyénileg, hanem közösségben tanította tanítványait. A tizenkettő személyi összetétele egy társadalmi mintát képviselt. A különböző felkészültségű, hátterű, tehetségű és vérmérsékletű tanítványok – apostolok – a felkészülés és a későbbi szolgálat során kiegészítették egymást. Mint ahogy a mai gyülekezetben is így van ez, vagy legalábbis így kellene lennie.
A személyes hitet tehát mindenkinek magának kell megszereznie. Amiért beszélünk róla, amiért a keresztyén egyház napirenden tartja, az az, hogy a hit csak közösségben gyakorolható. Egyedül is dobálhatok kosárra, de az igazi kosárlabda az csapatjáték. A keresztyénség is csapatjáték. Fontos nekem a te hited, mert egy közösséghez tartozunk. Ha a te hiteddel valami gond van, akkor a közös imádságunk erőtlen lesz, és a Sátán eredményesen akadályozza meg, hogy eljusson Isten elé. Ha a te hited rendben van, az enyém is, de a harmadik testvérünk valójában nem hisz Jézus feltámadásában, akkor a mi tanúságtételünk is erőtlenné válik a kívülállók előtt.
Vizsgáljuk tehát meg rendszeresen a hitünket. Képes vagyok-e elfogadni Istentől azt, amit ad? A fentebb idézett Bruce Olson elvesztette menyasszonyát egy balesetben és barátját, Bobbyt meggyilkolták a telepesek. Elbizonytalanodott, és megkérdőjelezte, hogy volt-e értelme egyáltalán a küzdelemnek. Isten egy hívő testvérén keresztül válaszolt neki. És Bruce hitével el tudta fogadni, hogy ha Bobby nem olyan lett volna, amilyen, s amiért megölték a telepesek, akkor nem sikerülhetett volna felépíteni a kórházat és az iskolát a motilone-ok között, és Jézus evangéliumát megismertetni sem.
3. A hit áldása
A címbe megfogalmazott dolog számomra azt jelenti, hogy Isten egy csomó áldást készített el a számunkra. Egyénileg és mint közösség számára is. Tehát az ő áldásai rendelkezésünkre állnak, és csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy használatba vehessük őket. Egy kicsit – illetve nagyon is – leegyszerűsítve, de még működőképesen, úgy képzelem el, hogy amikor valamiért imádkozunk, akkor Isten ráirányítja a figyelmünket egy olyan dologra, ami már régebben ott volt az életünkben, de mivel nem voltunk olyan helyzetben, hogy felismertük volna, vagy szükségünk lett volna rá, nem vettük észre. Isten rámutat, és azt mondja: ott a megoldás, ott a válasz. S ahhoz, hogy ezt elfogadjuk, a hitünkre van szükség. Arra a hitre, amely átemel bennünket az anyagi világ kötöttségeiből a szellemi világba. Ahol az emberi, józan ésszel felfoghatatlan dolgok is megtörténhetnek és meg is történnek. Ahol a rák meggyógyulhat, a meddő asszony szülhet, a beszédhibás ezrek előtt szónokolhat, a száz pesoból ezer lehet.
Végül ne feledjük el: Ábrahám a hit példája, akinek azt a szinte elképzelhetetlenül nehéz próbát kellett kiállnia, hogy Isten Izsák életét kérte tőle áldozatul. Ábrahám kiállta a próbát és ezerszeres jutalmat kapott. Amikor tehát a hit megpróbálásra kerül az életünkben, ne felejtsük el, hogy az Úr nem rak ránk nagyobb súlyt annál, amit el tudnunk hordozni. De akkorát igen. Ha hitet akarunk, ha igazi hívők akarunk lenni, ne keressük mindig a legkényelmesebb megoldásokat, mert a pokolba vezető út megalkuvással van szegélyezve. Vállaljuk a hit kihívásait, és legyünk készen arra, hogy bármikor próbára tétethet hitünk. Legyen hát erős. Ehhez pedig gyakorolnunk kell a hitet.
Befejezés
Testvéreim! Az elkövetkező hetekben folytatjuk a hit fogalmának tanulmányozását, ahogy a galata levélben tovább haladunk. Ne mulasszátok el figyelemmel kísérni saját Bibliátokban a vasárnapi igehirdetések alapigéit, és bátorítok mindenkit, hogy olvasson hozzá, legyenek kérdései, ha valami nem teljesen világos, ne nyugodjon senki addig, amíg meg nem értette. Segítséget nyújt ehhez maga a Biblia – akit érdekel, szívesen megmutatom, hogyan – illetve a gyülekezeti könyvtár, de az Internet is. És nem utolsósorban mi ketten, feleségemmel, állunk mindenki rendelkezésére személyesen, telefonon vagy emailben.
Imádkozunk azért, hogy minél többen megtalálják a bibliai hitet úgy, ahogy Ábrahám megtalálta.
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. május 25.

Buenos Aires, 2008. május 25.
írta Tóth L. Kristóf lelkész

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: ApCsel 10,29b-44
Textus: Galata 3,1-4
Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akiknek szeme előtt úgy írtuk le Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg! 2Csak azt szeretném megtudni tőletek: a törvény cselekvése alapján kaptátok-e a Lelket, vagy az ige meghallásából származó hit alapján? 3Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok befejezni? 4Hiába tapasztaltatok ilyen nagy dolgokat? Ha így volna, valóban hiába.
Cím: Lélekben folytatni

Bevezetés
Kedves testvérek!
Tudjátok, hogy egy ember hányszor néz naponta tükörbe? Pihent agyú tudósok elvégeztek egy kísérletet, amiben olyan speciális tükröket helyeztek el, amelyek mögött kamera rejtőzött, néhány ember mindennapi életének helyszínein. Meg akarták számolni ugyanis, hogy napjában hányszor tekint bele egy átlagos ember a tükörbe. Kitaláljátok, mi lett az eredmény? Nos, egy átlagos ember napjában annyiszor pillant bele a tükörbe ahányszor csak alkalma van rá. Igen, a vizsgálati alanyok is azt mondták, amit te gondolsz most, hogy ez nem így van, nem nézel minden alkalommal tükörbe, de kísérlet-beli rejtett kamerák dokumentálták a tényt. Öntudatlanul is de minden alkalmat megragadunk, hogy megnézzük magunkat kívülről. Akár úgy, mint a kéményseprő, aki reggel belenéz a tükörbe és elégedetten azt mondja: „A koromhoz képest jól nézek ki.”
Amikor pedig belenézünk a tükörbe, gyakran megállapítjuk, hogy valami változott. Jól áll-e az új smink, vagy nem lenne-e már ideje megborotválkozni. Vagy nyúzottnak, fáradtnak, sápadtnak találjuk magunkat. Tehát a tükör segít bennünket abban, hogy észleljük a rendellenességet, illetve megfigyeljük a bekövetkezett vagy általunk készített változást. De van még egy referencia-forrás a számunkra, mégpedig a körülöttünk élők. A feleségem rám szól, hogy rosszul kötöttem meg a nyakkendőmet, én pedig segítek neki felvenni a nyakláncát. Amikor találkoznak egymással az emberek, akkor elmondják a másiknak, hogy jól néz ki, vagy figyelmeztetik, hogy nincs túl jó színben. Mindez – ha jól működik az emberek közötti kapcsolat – segítségünkre lehet akár egy súlyos betegség idejében való felismerésében, vagy csak abban, hogy színben nem illeszkedő ing és zakó viselésével ne csináljunk bohócot magunkból.
Már elég hosszú ideje ismerkedünk Galácia keresztyén lakóival. Január hatodikán kezdtük, és azóta minden magyar nyelvű vasárnapi alkalmon – húsvétot és pünkösdöt kivéve – egy-egy soron következő igerészlettel foglalkoztunk. Lassan elég jól ismerhetjük őket, és bele is tudjuk már képzelni magunkat az ő helyükbe. Nos, az eddigiekből már lassan kiderült, amit Pál apostol a mai igerészben határozottan ki is mond. Lényegében azt írja a galatáknak, hogy nézzetek már tükörbe, mert nem jól mennek a dolgaitok.
Pál felfedezett valamit, amit a galaták nem. Nem is vehették észre, mert két dolog nem volt rendben náluk: a tükör és az egymással való törődés. Ezek nélkül pedig az ember – kontroll híján – könnyen eltér a helyes iránytól. A galatákkal pont ez történt.
1. Mi történt a galatákkal?
Időrendben haladva először Pál apostol és munkatársa Barnabás első (és egyetlen közös) missziói útjukon 47-48-ban a Kisázsiai Galácia vidékén gyülekezeteket alapítottak. Ezt követően Pál második útján 49-51 táján meglátogatta a közösségeket és újabb gyülekezeteket plántált. Az evangéliumot – saját leírása szerint – nagy határozottsággal, meggyőző erővel, kifejezően hirdette ezeken a helyeken is. Szavaiban nincs okunk kételkedni, hiszen erre utalnak levelei, szavai, tanításai. A lehető legjobb alapot kapták tehát a galáciai keresztyének. Kapcsolatba is tudtak lépni Pállal, illetve az antiokhiai misszióval, persze a korabeli sebességgel, ez azonban mindenfajta krízishelyzetben elegendő lehetett volna. Nem tették meg. Kimaradt a külső kontroll, ez által a közösségben felmerült idegen tanítások rossz irányba befolyásolták őket. Amit Pál mond: megigézte őket valami vagy valaki. Hogy fordulhatott elő ez? Nos nyilván úgy, hogy az emberek nem figyelmeztették a másikat arra, hogy rossz úton jár. Nem működött a közösségben az a fajta összetartás, amiről a bevezetőben beszéltem, amikor az egyik ember segít a másiknak olyan esetben, amikor a másik nem láthatja azt, hogy miben szorul segítségre.
A Sátán ugrásra készen várja minden keresztyén közösségben, hogy ez bekövetkezzen. Hogy a keresztyének „békén hagyják” egymást, hogy ne figyeljenek a másik életére, és ne tegyék szóvá, ha valaki eltért az Igétől. Ugyanis a keresztyén ember Krisztusba kapaszkodik, és így marad fenn, így nem hullik alá a bűn fertőjébe véglegesen. De szüksége van a többi keresztyénre is. És ha már nem kapaszkodik a testvéreibe, akkor hamarosan kicsúszik a keze az Úr Jézuséból is! Ezért az egyik legfőbb célja az Isten ellenségének az, hogy a keresztyéneket valóban összekötő hit-kapcsolatokat elszaggassa.
Nincs kétségem, hogy Pál nem véletlenül használta az igézet szót. Ez a varázslásra utal, amit a mai, felvilágosult keresztyének mosolyogva a babonák közé szoktak sorolni. Nos, én nem úgy képzelem a galaták „megigézését”, elvarázslását, hogy egy képzett varázsló a pálcájával köröket leírva és varázsigéket mormolva megátkozta őket. Sokkal inkább a szavak varázslatára gondolok. Tudjátok, ugye, hogy ugyanazok a tények egy bizonyos csoportosításban homlokegyenest más reakciót válthatnak ki a hallgatókból, mint a másikban. S bizony ez volt a trükkje azoknak a „varázslóknak”, akik majdnem sikerrel vertek éket Pál és Péter, a zsidók és pogányok, a hit és a cselekedetek tana közé. Pál harcol értük, Jeruzsálembe megy, hogy az áskálódók terveit keresztezze, eközben pedig a háta mögött testvérei – mert a galáciaiak alapvetően megtértek voltak – átadják magukat a tévelygésnek. Ez történt tehát a galatákkal.
2. Merre van a kiút?
Pál szavaiból nem kihallatszik sokkal inkább kiordít, milyen kiábrándító volt az apostol számára az, ami szeretett testvérei között történt. Nem sok helyen találkozunk ilyen kifakadással a Bibliában, mint itt, ahol Pál esztelennek (ÚF), ostobának (Szt. István), balgatagnak (Károli), értetlennek (Luther) bolondnak (King James), intelligencia nélkülinek (La Biblie de Jérusalem), értelem nélkülinek (Reina-Valera) nevezi testvéreit. De miért ez a nagy izgalom? Mi indította Pált, hogy ilyen keményen fogalmazzon? Az aggódás. Ugyanis a galáciaiak tudtukon kívül nagy veszélybe keveredtek. Megtértek, megismerték Jézus Krisztust, elfogadták, hogy Őt követik, mégis eltértek az Igétől, nem követték Jézust. Az ilyen helyzetre pedig elég borús folytatás jöhet. A Zsidókhoz írt levél szerzője – akiről csak feltételezzük, hogy azonos Pállal – így ír a levele 6. fejezetének 4-6 verseiben azokról, akik elszakadnak a Krisztustól, miután egyszer már megtértek: „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, 5akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, 6de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt”. S bizony ennek sötét árnya lebegett a galaták feje fölött, és ezt Pál látta jól. Ezért a kemény hang.
A kiút pedig mint mindig, amikor Krisztusról van szó, felfelé van. Helyre kell állítani a kapcsolatot az Úrral, és a testvérekkel, mert ha nincs tükör, akkor nem látom magam, és azt képzelem, mindent jól csinálok. Mert az ember ilyen. Ha nincs egy objektív visszacsatolás, akkor elcsúszik rossz irányba.
3. Testben bevégezni
A galaták lélekben kezdték keresni az Urat és rá is leltek, aztán szintén lélekben követték őt. Ez azt jelenti, hogy értelmükkel megértették, hogy Jézusban van a megváltás, és hitük ébredt, amellyel elfogadták a kegyelmet és követni kezdték Jézust. A megtérésükben a Szent Lélek játszott kulcsszerepet, ő volt az, aki elvezette őket a kereszt tövén át az üdvösségre Krisztusban. Ez a jellegzetes pogánykeresztyén életút. Később azonban – a megigézés folyományaként – elszakadtak a kegyelem mindennapos megtapasztalásától, és hajlamosakká lettek arra, hogy azt képzeljék, pótolni lehet a kegyelemben való hitet cselekedetekkel. Ezért rítusokban, szertartásokban, szabályokban kezdtek gondolkodni. Talán többé nem Krisztus jelenléte jelentette a számukra az Istentiszteletet, hanem a megadott időpont. Nem a Krisztust szeretők közössége jelentette a gyülekezetet, hanem a beiratkozottak, a közös étkezésre élelmet hozók, a gyűjtések alkalmával adakozók csoportja. És nem a hit, a szívből fakadó imádkozás, a szeretet gyakorlati megvalósítása jelentette számukra a keresztyén életet, hanem bizonyos szabályok betartása és elvárásoknak való megfelelés.
Könnyen elítéljük a galáciaiakat, de vajon nem vagyunk-e ilyenek mi is? Talán most épp nem, de biztos volt olyan szakasza az életünknek, amikor szívesebben tekintettük valóságosnak az előbbi felsorolt meghatározások másodikát. De nem az volt a galaták küldetése, s a mienk sem az, hogy amit lélekben – azaz hittel – elkezdtünk, azt testben – azaz szabályok és elvárások közé szorulva fejezzük be.
Ha a szerelem az, ami, tehát hogy egyvalakivel osztom meg az életemet, elviselem a rossz tulajdonságait is, és nem hagyom el soha, mert ő az enyém, akkor nem lehet igaz, hogy a szerelem elmúlik. Megfáradhat, válságba kerülhet, akár meg is szűnhet, de elmúlni nem múlhat el. Szépen lassan nem változhat meg, nem adhatja át a helyét másnak, a szeretetnek vagy a megszokásnak se. Elszakadhat, eltörhet, de nem nyúlhat meg, nem válhat folyékonnyá. És szerintem ilyen a keresztyén élet is. Aki valóban követi Krisztust, az lélekben marad. Megfáradhat, hite válságba kerülhet, de nem langyosodhat el. Nem fejezheti be testben azt, amit lélekben kezdett el. Vagy ha igen, akkor onnan talán nincs is visszatérés. És talán erre a talánra sincs szükség itt, mert a Biblia – ahogy feljebb olvastuk is – elég világosan fogalmaz.
Sokan vannak, akik szerint a szerelem átadja a helyét a szeretetnek. Ezekkel nem akarok vitatkozni, mert nem lényeges. De sokan vannak – és ezekkel hajlandó vagyok vitába szállni –, akik szerint a keresztyénséget lehet takarékon élni. Lehet Krisztust félig (negyedig, nyolcadig, tizenhatodig…) követni. Lehet a Bibliából csak azokat a részeket elfogadni, amelyek kényelmesek. De ez – hála Istennek! – nem így van. Ez a testben élt keresztyénség. A cselekedetek által való megigazulás. Vagy nevezzük névleges keresztyénségnek. Ez, ami mindig visszatér, mert az ember számára könnyebbnek tűnik. De harcolt ellene Pál kétezer éve, Kálvin ötszáz éve, Wesley János kétszáz éve, Spurgeon száz éve, Zimányi József ötven éve, és most nekünk is harcolni kell ellene. Életre halálra. Mert Pál azt mondja a Róma 6,10-ben: „…aki meghalt, az meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, aki pedig él, az az Istennek él.”
Befejezés
Testvéreim! Ne legyünk esztelenek, balgák, ostobák, értelem nélküliek, hanem újuljunk meg, tegyük félre a megszokott de formális keresztyénségünket, és engedjük, hogy Jézus Krisztus teljesen megújítson bennünket. Azért, hogy igazi, élő keresztyének legyünk. Olyanok, mint azok a galáciaiak, akik hallgattak Pál intésére és szakítottak a Bibliával ellentétes, Krisztus tanításával szemben álló tanokkal.
Lehet a lélekben megkezdett és testben folytatott keresztyén életet újra lelkivé tenni. Sőt, lehet lélekben folytatni!
Ámen!

Pünkösdi Igehirdetés 2008. május 11.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az Igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Buenos Aires, 2008. május 11.

Lekció:
ApCsel 2,1-18
Textus:
Jóel. 3,1-2
Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. 2Még a szolgákra és szolgálókra is kitöltöm lelkemet abban az időben.

Cím:A Szent Lélek
Bevezetés
Kedves testvérek!
Nem sok híja van, hogy kétezer éve legyen annak, hogy pünkösdöt ünnepeljük. A Krisztus utáni 32. év sziván hónap 6. napján, ötven nappal Krisztus feltámadása és tízzel mennybemenetele után teljesedett be Jóel évezredes próféciája.
Ki volt Jóel? Ezt a kérdést röviden megválaszolhatjuk: próféta a Kr. e. 9. – 8. században. Semmi többet nem tudunk róla. Az úgynevezett kispróféták közé tartozik, nem jelentősége, hanem írásának mérete miatt. Jóel könyve – az Új fordításban – 4 fejezetből áll, a legrövidebb kispróféta Haggeus, két fejezetével. A négy nagypróféta (Ézsaiás Jeremiás, Ezékiel és Dániel) közül az első, Ézsaiás a leghosszabb, 66 fejezetével. Még egy érdekesség Jóellel kapcsolatban: a Károli és a modern fordítások között néhány helyen eltérés van a versszámozásokat illetően, és mai igénk helye pont ezek közé tartozik. Károli Gáspár fordításában Jóel könyve három fejezetből áll, az Újfordításban egyel többől. Így az előbbiben e két igevers a 2. fejezet végére, míg az eredeti kéziratok alapján végzett revízió szerint számozott Újfordításban a harmadik elejére esik. Aki tehát otthon ki akarja keresni a mai igét, a Károliban a 2,28-29-ben keresse!
Jóel könyve egy sáskajárásban megnyilvánuló csapás kapcsán a bűnért járó büntetésről, a bűnbánatról és a megbocsátást követő áldásról szól. De ismertségét a Szent Lélek kitöltéséről szóló próféciájának köszönheti.
A pünkösdkor ünnepelt események Krisztus keresztre feszítésének évében történtek, a Niszan hónap 15-21 napjai között tartott pészach, azaz zsidó húsvét után hét héttel, azaz ötven nappal. Ekkor tartották a zsidók a hetek ünnepét, a Sávuótot, ami egyrészt aratási ünnep, másrészt a Tóra ünnepe. A hagyomány szerint ezen a napon adta át a Sínai hegynél Isten a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat Mózesnek. Jelentős ünnep volt ez tehát a Krisztus korabeli zsidóság számára is. Jeruzsálemben körülbelül akkora zarándoksereg lehetett jelen, mint Pészachkor. Az események, melyek leírását a lekcióban hallottuk, nem Péter lakásánál egy szűk utcában, hanem a templomtéren történtek. Így lehetett valóban több ezer tanúja a természetfeletti eseménynek. A tanítványok, élükön Péterrel alig valamivel tájékozottabbak az események értékelésében, mint a sokaság. Őnekik Jézus másfél héttel korábban megmondta, hogy kitölti Lelkét, tehát nekik nem volt kérdéses, kitől származik mindaz, ami történt. A sokaság számára viszont ezen információ nélkül csak a nyilvánvalónak látszó magyarázat látszik valószerűnek: ezen zsidó férfiak berúgtak. Hogy mennyire nem így volt, az kiderült a következő eseményekből aznap, másnap, a következő hetekben és az azóta eltelt pár évszázad során. Az egyháztörténet – a keresztyének hibáival, bűneivel együtt – ékes bizonyítéka a Szent Lélek munkálkodásának. De mai témánk nem ez. Hanem inkább a jóval ősibb ige, a jóeli prófécia.

1. Prófétálás, álomlátás, látomások
E három fogalmat hajlamosak vagyunk az Ószövetség világába száműzni, holott van szerepük az Újszövetség korában, sőt, manapság is. Kapcsolatban vannak egymással, de mindhárman különböző dolgot jelölnek.
A prófétaság ÓSZ felfogásának lényegét Mózes elhívásából érthetjük meg. (2Móz 4,14-16). Ő arra való hivatkozással, hogy ő nehezen beszél, elhárítaná az Isten által neki szánt feladatot. Az Úr ezért Áront adja mellé szószólónak. Mózes megmondja neki, mit kell mondania, ő pedig Mózes helyett beszél a néppel. Úgy, mint ahogy Isten megmondja a prófétának, mit kell mondania, az pedig Isten szájaként tovább mondja a népnek.
A próféta, illetve a prófétáló személy nem a saját véleményét hangoztatja, ez különbözteti meg a hamis prófétától. Az ószövetségi törvény halálbüntetést ír elő arra a prófétára, aki idegen istenekhez csábítja a népet, akkor is, ha jelekkel és csodákkal igazolja mondanivalóját (5Móz 13,2-6), és az isteni felhatalmazás nélkül prófétálóra is (5Móz 18,20). A prófétai révület a természetfölötti eredet felé mutatott, de hamis próféták mesterséges eszközökkel is elő tudták állítani, ezért később már nem emlegetik. A legitimációt inkább a prófétai elhivatással igazolják (Ézs 6; Jer 1; Ez 1-3; Ám 3,3-8), vagy a látomások leírásával.
Isten az álmot különböző formában használja a kijelentés eszközeként. Lehet egyszerű jóslat, a jövőnek képekben történő megjelenítése, mint József álma a búzakévékről (1Móz 37,5kk), vagy Gedeon vitézének álma a Midján elleni háborúban (Bír 7,13); lehet egy titok megfejtése, mint a témáni Elifáz álma Jób könyvéből (4,12kk). Lehet Istentől jövő intés, figyelmeztetés, mint Jób 7,14-ben; isteni parancsadás, mint Abímeleknek, amikor Ábrahám feleségét, Sárát hajadonnak gondolva feleségül akarta venni, de Isten álomban világosította fel és rendelte el, hogy engedje vissza Ábrahámhoz (1Móz 20,6).
Az Újszövetségben ritkábban ugyan, de találkozunk álommal. Az ApCsel-ben négyszer olvasunk arról, hogyan inti és vigasztalja Krisztus Pál apostolt álom által (ApCsel 16,9; 18,9; 23,11; 27,23). Pál leveleiben sehol sem említ kijelentésértékű álmokat, s nem is hivatkozik egyetlen olyan esetre sem, amikor álomban nyert volna Istentől kinyilatkoztatást. Az ÚSZ-ben egyébként is egyfajta határozott kritikai magatartás figyelhető meg az álmokkal szemben, ami természetesen nem jelenti azt, hogy az ÚSZ nem ismeri el a kinyilatkoztatásnak azt a módját, melyet Isten az ÓSZ-i időkben gyakran alkalmazott.
A látás a prófétálással rokon dolog. A nöbí, a próféta héberül látót jelent. Istent nem lehet színről színre látni. Ha mégis megmutatja magát az embernek, akkor ez a legnagyobb kegyelem jele. Isten látomások, víziók útján is küldi üzenetét. Ennek címzettjei a próféták és az Isten Lelke által megragadott emberek. Próféta=látó. A látás az üdvösségben való részesedés, mint Simeon esetében, aki addig nem látott halált, amíg nem látta megváltóját (Lk 2,26), és ezért a Krisztus melletti döntésre hív (Mt 21,32; Mk 8,18).

2. A szentlelkes kor
Jeruzsálemben tehát megtörtént a Szent Lélek kitöltése, méghozzá kicsit úgy, mint amikor bort tölt ki az ember egy pohárba, kicsit túl nagy lendülettel. A Szent Lélek túlcsordult. Talán senki nem gondolta, aki valaha addig olvasta Jóel próféciáját, hogy az Isten lelke ilyen módon fog kiáradni. Ennyire egybekovácsolja azokat, akik Isten oldalán állnak – legyenek akár Krisztust követő tanítványok, vagy a Messiást őszinte szívvel váró és kereső zsidók –, és mennyire elválasztja azokat, akik csak látványosságot, vagy esetleg botrányt látnak benne.
Pénteken egy kedves barátommal való beszélgetés során fogalmaztam meg egy gondolatot. Arról beszélgettünk, hogy a személyes kereszténység kulcskérdése a megtérés. A nem megtért, a világ szerint élő ember – azaz mindenki a megtérése előtt – úgy érzi, hogy a vallás törvények megtartásából áll. Próbál megfelelni bizonyos írott vagy íratlan szabályoknak, hogy elnyerje Isten jóindulatát, de látnia kell, hogy hiába erőlködik. Megtérése után azonban az ember rájön, hogy Jézus nem elsősorban a szabályok megtartásában segít, hanem Ő maga a kegyelem megjelenése, a megtestesült megbocsátás. A megtért embernek a Szent Lélek megmutatja, hogyan kell szinte önkéntelenül a bűn ellen harcolni, és hogyan lehet a bűnbánat az élet természetes része.
Ezért nem lehetséges a Szent Lélek nélkül keresztyénnek lenni. Krisztus nélkül nincs bűnbocsánat, Szent Lélek nélkül nincs kegyelem, mert Őnélküle ez csak egy üres szólam. Szent Lélek az, aki segít megvalósítani, megélni azt, aminek a lehetőségét Jézus áldozata hozta el: a (z igazi) keresztyén életet.

3. A Szent Lélekben részesülők
Jóel prófétai szava világosan megmondja, hogy ki mindenki részesülhet a Szent Lélek áldásában, és ki mindenki nem. Csak és kizárólag azok, akik a fiai vagy lányai, esetleg a szolgálói/szolgálólányai valakinek. Ne intézzük el könnyen ezt, hogy mindenki. Mert nem arról van szó csupán, hogy itt egy szép lehetőség, élhetek vele, vagy nem. Én sokkal szívesebben fordítanám úgy, hogy bárkire. Mert csak az kap Szent Lelket, aki kér, és elfogadja. Nehogy azt képzelje bárki, hogy a pünkösd az az ünnep, amikor Isten kitölti Lelkét boldog-boldogtalanra! Erről nincs szó! Szent Lélek azért jött a földre, hogy elvezesse az embereket Krisztus keresztjéhez, majd onnan (!) az örökéletbe. Aki nem engedi meg, hogy Ő vezesse, az nem fog eljutni se az elsőhöz, se a másodikhoz. Szent Lélek nélkül a keresztyénség csak szertartás, az imádkozás monologizálás, az igehirdetés előadás, a Biblia mesegyűjtemény, a Gyülekezet vasárnapi klub, az Istentisztelet időtöltés. Krisztus pedig egy kétezer éve élt erkölcsi-etikai nagyság. Mindazok számára pedig, akik meghívják és beengedik az életükbe Szent Lelket, azok számára a keresztyénség életforma, az imádság beszélgetés Istennel, az igehirdetés az Isten időszerű élő üzenete, a Biblia Isten örökérvényű kijelentése, a Gyülekezet a Krisztus-követők szolgáló közössége, az Istentisztelet pedig az Isten jelenlétébe való belépés. Krisztus pedig a Megmentő.
Ha úgy érzed, hogy szükséged van a Szent Lélekre, akkor gondold végig a következőket:
- Úgy érzed-e, hogy megmentésre szorulsz bűneid miatt?
- Érted és hiszed-e, hogy Krisztus érted és helyetted halt meg?
- Akarod és fogod-e követni Jézus tanítását teljes életedben?
Ha a válasz igen, akkor be kell fogadnod az életedbe az Úr Jézust, mint személyes megváltódat, megmentődet. Ha ez megtörtént, akkor kérd, hogy Szent Lélek ajándékát. Mert megtérés, Jézus melletti elkötelezettség nélkül Szent Lélek nem fog bejönni az életedbe. Ő csak ott munkálkodik, ahol Jézust szeretik, követik és dicsőítik. Aki ezt megteszi, bárki légyen is az, részesülhet a pünkösdi csodában.

Befejezés
Háromezer megtért emberrel létrejött Jeruzsálemben az első újszövetségi gyülekezet, ezért Pünkösd az Egyház születésnapja is. De nem a Református Egyházé. Nem is a Római Katolikus Egyházé. Hanem azé az egyházé, amelyet a Jelenések könyve Krisztus menyasszonyának nevez. Azoknak a közösségéé, akik Krisztust dicsőítve, Őt követve és szeretve részesültek a Szent Lélekből. Ezen Egyház kiterjed a világ minden részére, minden evangéliumi alapon álló felekezetben vannak tagjai, és amikor Jézus eljön újra, ők – helyesebben mi, mert személy szerint én beletartozom, s remélem, minél többen közületek is – fogjuk őt köszönteni.
Aki még nem tette meg, csatlakozzon a Jézus Krisztust követők táborához! Kövessük Őt, hirdessük tetteit, és éljünk a Szent Lélek ajándékával!
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. május 4.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Buenos Aires

Lekció: Zsoltárok 143
Textus: Galata 2,20-21
20Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. 21Én nem vetem el az Isten kegyelmét: mert ha a törvény által van a megigazulás, akkor Krisztus hiába halt meg.

Cím: Nem hiába halt meg

Bevezetés
Kedves testvérek!
Csütörtökön jeles ünnepünk volt. Sajnos lassan-lassan elfeledkezünk róla, kis híja volt, hogy én magam számára is észrevétlenül teljen el. Természetesen nem a munka ünnepére gondolok, bár szerintem igen fontos és jó dolog, hogy van egy olyan nap, amikor a munkát és a munkást ünnepeljük. És ezen az egy napon legalább mindenki találkozik azzal a kifejezéssel, hogy „dolgozni”.
Az ünnep, ami a miénk, keresztyéneké, és idén épp május elsejére esett, az a Mennybemenetel ünnepe. Feltámadása után 40 nappal, a Szent Lélek kitöltetése, azaz Pünkösd előtt pedig tíz nappal Jézus tanítványai szeme láttára emeltetett fel a mennybe az Olajfák hegyéről. Utolsó szavaival, melyeket tanítványainak mondott, felhatalmazta őket egyrészt a keresztség sákramentumának gyakorlására, másrészt a világ minden részére kiterjedő misszióra, azaz az evangélium hirdetésére. E szavakat mondta ott, akkor Jézus: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. 19Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, 20tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ez a rövid – missziói – parancs kihatott az egész keresztyénség történetére, lényegére, mert rámutat a küldetésünkre. Jézus tulajdonképpen arra figyelmezteti tanítványait, hogy az evangélium nem egy szűk köré, nem a tanítványok, nem is a Jézus nyomában járók, de nem is csupán a Krisztusban a Messiást felismerő zsidók számára adatott, hanem minden egyes embernek. Erről beszél Jézus, amikor felemeltetik a mennybe. Amint egyre magasabban van, úgy egyre nagyobb horizontot fog be tekintete és ugyanígy sorolja az egyre távolibb munkaterületeket követőinek, amint Lukács evangélista az Apostolok Cselekedeteiben leírja: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” Nagyvárosban és vidéken, barátságos és ellenséges környezetben, zsidók és nem zsidók között, az egész világon.
Ebben a küldetésben éppen Pál volt az, aki a legvégsőkig elment. Egyrészt az ellenséges környezetben való szolgálat tekintetében, másrészt a földrajzi távolságot illetően. Pál volt ugyanis, aki szolgálatát az akkor ismert világ legnyugatibb pontjáig terjesztette ki: az Ibériai-félszigetig, Hispániáig. Ahol pedig akkoriban ki volt írva Gibraltár szikláira latinul: NON PLUS ULTRA, azaz nincs tovább. Aztán kiderült, hogy van, és a keresztyén misszió ma már valóban az egész világra kiterjed.
Mai igénk a megszokott igemagyarázatok szerint tulajdonképpen Pál tömör hitvallása szolgálatának lényegéről. Én azonban inkább onnan szeretném megközelíteni, hogy felteszem: e szavak Pál önmeghatározását hordozzák, mégpedig Krisztustól kiindulva. Pál személyiségének megváltozását, irányultságának megfordulását elemzi önmaga és hallgatósága előtt – ebből induljunk ki ma!
Három szokásos pontom ma egy lesz csak, és ennek címe: Krisztus és én.

Most egyes szám első személyben fogok beszélni, és amit mondok, az mind érvényes rám, mert Pál e szavai érvényesek rám. Ezzel elsősorban azt szeretném kifejezni, hogy mit jelent az én életemben Krisztus követőjének lenni, de tudom, hogy bárki lehet nálam milliószorta jobb követője, és erősen remélem, hogy e bizonyságtétel hallgatói között is van ilyen.

A régi – talán sokak által ismert – történet szerint egy fiúcska elment egy keresztyén táborba. Első ilyen tábora volt, ezért kapott a nagymamájától egy Bibliát. Az indulás előtt a fiúcska beleírta a Bibliába, hogy Jézus Krisztus a megváltó. Elment a táborba, és amikor hazaért, hívő nagymamája megkérdezte tőle: No, kisunokám, mi történt a táborban. Semmi különös – felelte a fiú – csak egy betűnyit változtam meg. És megmutatta a Bibliájában a bejegyzést. Valóban csak egy betű különbség volt, egy „m”. Az volt beleírva: Jézus Krisztus a megváltóm. Ilyen egyszerű. A fiú a táborban megértette, kicsoda Jézus. Ha mindenki, aki keresztyén táborba megy, Istentiszteletre jár, csak egy betűnyit változna, más lenne a világ. Az életem egy pontján én is odaírtam a magam „m” betűjét, és átadtam az életemet Jézusnak. Amikor Pál e szavait olvastam először, hogy Krisztussal együtt én is keresztre vagyok feszítve, megijedtem. Nem gondoltam volna Istenről, hogy Ő ilyet akar. Hogy keresztre leszek feszítve. Aztán rájöttem, hogy Pál nem arról beszél, hogy ugyanúgy, mint az Úr Jézus, őt is felszögezték a fára, hanem valami sokkal csodálatosabbról. Arról, hogy Krisztus áldozata érvényes az ő nyomorult bűnös életére is. Nem kell keresztre feszíttetnünk, mert Jézus már elhordozta a bűneinket. Sokkal könnyebb dolgunk van. Ugyanakkor viszont sokkal nehezebb is ez, mint a keresztre feszítettség kínhalála. Kínhalált halni fájdalmas, borzalmas, de viszonylag hamar túlvan az ember rajta. Krisztushoz méltó életet élni a nap 24 órájában, a hét hét napján, az év tizenkét hónapjában! Ez már sokkal nehezebb. Ehhez nyújt segítséget az, amit Pál mond: keresztre vagyok feszítve Krisztussal. Az én életem is ott van a kereszten. Nem tehetem meg – Jézus áldozatának semmibevétele, sőt megcsúfolása nélkül –, hogy méltatlanul élek. Krisztus él bennem, tehát már nem csak úgy vagyok felelős önmagamért, hogy amit teszek, mondok, gondolok, az Tóth Kristóf ügye és felelőssége, hanem immár Krisztus él bennem, így őrá vet rossz fényt minden bűnös cselekedetem, szavam, gondolatom. Ezért oly plasztikus Pál mondata: tényleg keresztre vagyok feszítve.

Nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Az emberi részem elhalt, mégpedig akkor, amikor megtértem – azaz odaadtam az életem Krisztusnak. Ugyanis addig, amíg nem hoztam felelős döntést az örökéletemről, tehát nem döntöttem Jézus Krisztus mellett, szellemileg halott voltam. Nem volt kapcsolatom az éltetővel, Istennel. Amikor azonban megértettem, hogy bűneim miatt a szellemem halott, ráadásul az életem az örök halál, a kárhozat felé rohan segítség nélkül, és átadtam az életem irányítását Jézusnak, akkor szellemem életre kel, és attól fogva az irányít, mert kapcsolatban van Jézussal. Többé nem én élek, nem az én személyiségem irányít, hanem az Isten Szent Lelke, mert attól fogva bennem él Krisztus.
Itt könnyű megtorpanni, és megijedni, hogy akkor ha én egyes tulajdonságaimban „ember maradtam”, akkor nem vagyok jó követője Jézusnak? Hiszen az, aki Őt követi, tökéletes, szuperszellemi keresztyén kell legyen. Viszont testben élünk, szükségleteink, vágyaink, gyengeségeink vannak. Hogy lehet egy keresztyén szupermen egyszerre földi lény is? Hát, biztos, hogy nem kettős személyiséggel . Pál azt mondja, hogy meg vagyok feszítve, és az Isten ellen lázadó énem halott. Ez befejezett tény. Nincs vita. Ugyanakkor ezt a tényt az Isten legfőbb ellensége gyakran figyelmen kívül hagyja. Megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem úgy van, ahogy a Biblia tanítja. És ezt a tervét legkönnyebben a földi életmódunkba való beleakaszkodással éri el. Ezért fontos erőt merítenünk, szellemi muníciót vennünk abból a tényből, hogy a megtérésünket követő életünket immár Krisztusban éljük. Nincs már benne az életünkben az a bűn, amibe a Sátán joggal beleköthetne. A bűn az ember életében olyan, mint egy autóban a menet közben behúzva maradt kézifék. Nem akadályoz meg a haladásban, de lassít. És bizony, ha sok meg nem bánt bűnt talál az életünkben a gonosz, akkor sok behúzott kézifékkel egyre lassabban és lassabban haladunk!
De itt a bátorítás: Krisztus szeretett engem és önmagát adta értem. Nem egyszerű a keresztyén élet. Nem könnyű Krisztus útján járni. A világ megpróbál szép szóval vagy erőszakkal eltéríteni róla. De egy dolog biztos. Az, hogy Jézus Krisztus szeretett, már akkor, amikor még nem ismertem őt, de szeretett akkor is, amikor már ismertem Őt, mégis a bűn útját jártam. Annyira szeretett, hogy odaadta értem ártatlan életét már akkor, amikor még szó sem volt arról, hogy meg fogok születni, nemhogy arról, hogy az Ő követőjéül fogok szegődni. Már akkor gondolt rám, amikor még a nagyapám nagyapjának a nagyapja sem élt még.
Tehát értékes vagyok, és Te is értékes vagy Jézus szemében. Ezért akar megszólítani minden nap, ezért akar segítséget nyújtani neked, hogy kitarts mellette és legyőzd a kísértéseket.
Befejezés
Befejezésül álljon itt csak az Ige újra, ez alkalommal Károli Gáspár fordításában, úgy, ahogy életemben először olvastam és tanultam:

„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.”
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2008. április 27.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Buenos Aires
Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Zsoltárok 143
Textus: Galata 2,15-19
15Mi, akik természet szerint zsidók, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, 16tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit, és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem.17Ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? Semmiképpen sem! 18Mert ha valamit leromboltam, és ismét felépítem, magam nyilvánítom magamat törvényszegőnek. 19Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek.
Cím: Hit általi megigazulás

Bevezetés
Kedves testvérek!
Argentínába történt megérkezésünk után az első vasárnapi prédikációmban – a Reformáció ünnepe lévén – a 16. századi hitújítás négy alapvető latin vezérelve közül az egyikkel foglalkoztam. Azután sorban a többi hárommal is a következő vasárnapokon. Ez a latin mondat pedig így szólt: Sola fide, azaz egyedül hit által. Most, szinte napra három és fél évvel később, megint eljutottunk ehhez a mondathoz. Más alapige, az egyházi év más része, de a lényeg ugyanaz. Nem csak ma, hanem az év minden napján, hiszen protestáns keresztyénségünk egyik kulcsa az, hogy hit által igazulunk meg, azaz a hitünkkel tudjuk befogadni azt, hogy Jézus Krisztus helyettünk szenvedett és halt meg a kereszten. Azaz, hogy kegyelemből, és nem jótetteink gyümölcseként kapjuk a megmenekülést.
1. A törvény és a kegyelem viszonya zsidó szemszögből
Pál is és Péter is zsidók voltak. Egyikük farizeus párti családban született, mondhatni főúri neveltetést kapott, a másik egyszerű halászember volt, nyilván szülei sem voltak előkelőek. De alapszinten mindketten ugyanazt a nevelést kapták. Ugyanazt az oktatást kapták a Bibliával kapcsolatban, és ugyanannak az Istennek a tiszteletére tanították meg őket. A korabeli zsidó oktatási rendszerben minden fiúgyermek a bármicvójáig, azaz a felnőtté avatásáig (12 éves koráig) meg kellett tanuljon olvasni, és hosszú ótestamentumi részleteket fejből citálni. Nyilvánvalóan ezt követően „szétvált” szellemi fejlődésük, mert Péter munkába állt egy halászhajón, Pál pedig magasabb szinten – Gamáliel iskolájában – folytatta tanulmányait, hogy aztán később magas beosztásban üldözhesse az általa igaznak tartott hit általa ellenségnek tartott megkérdőjelezőit. Hangsúlyozom azonban, hogy Péter és Pál alapvetően ugyanazt a nevelést kapták.
Ennek lényege dióhéjban az, hogy Isten teremtette a világot, Ábrahámban, majd Jákóbban kiválasztotta népéül a zsidókat, létszámukat megnövelte, a fogságból őket kimentette, majd a jelenlegi Izrael területén otthonhoz, hazához juttatta. S e nép mindaddig, amíg engedelmeskedett az Úr szavának, jólétben és sikeresen élt, amikor viszont ellenszegült, akkor kemény büntetésben részesült. Ez tulajdonképpen mind a mai napig a zsidó vallás lecsupaszított lényege.
Természetesen a zsidó vallás is ismeri a kegyelem fogalmát. Csak egy igen szűklátókörű, a bibliai tanokat végletesen leegyszerűsítő, tudomány- és Istentelen irányzat tartja, hogy Izrael vallásában a kegyelem ismeretlen és az Istennek tetsző élet csak és kizárólag a Tóra (törvény) betűjének megtartásával élhető. Egész egyszerűen a keleti gondolkodásban a kegyelem némileg mást jelent, ezért nehezebb egy kicsit a zsidó embernek megértenie és elfogadnia, hogy Jézusban, az Ő áldozatában az ember – minden ember – kegyelmet kapott.
2. A törvény és a kegyelem viszonya pogány szemszögből
Pál és Péter, a két nagy apostol számára életük egy pontján megjelent a Messiás, Jézus Krisztus. Ő az előbb ismertetett lényegre építette fel tanítását, aminek – szintén dióhéjban – a lényege az, hogy Isten annyira szereti az embert, hogy képes egyszülöttjét érte áldozni. Ez a kegyelem megjelenése. Gyakorlati megvalósulása pedig az, amiről ma szó van: a hit. Mert egy dolog az, ha az ember mindenféle ismeretet gyűjt össze Istenről – a Bibliából, könyvekből, más emberektől –, illetve saját képzelete segítségével képet alkot róla, és egy másik az, ahogyan Isten megjelenik a valóságban. Ennek a kulcsa a hit.
Ha gyúrunk magunknak egy Istent, aki miránk, emberekre hasonlít, a Bibliából pedig kimazsolázzuk azokat a mondatokat, amelyek megfelelnek a mi elképzeléseinknek, akkor az nem hit, hanem pogányság, bálványimádás. Ezt általánosságban nem elítélő hangsúllyal mondom, mert ez egy emberi jellemvonás, hogy hajlamosak vagyunk ember formájú istenséget gyártani magunknak vagy egymásnak, és azt bálványként imádni. Amikor azonban felismertük, hogy Isten nem azonos a mi bálványunkkal – még csak nem is hasonlít rá –, mert felismertük Őt az Ő valójában, de nem hajítjuk el magunktól, akkor az már igen komoly lázadás Isten ellen.
A hit abban segít, hogy elfogadjuk Istent olyannak, amilyen a valóságban. Hogy ne gyártsunk magunknak istenséget, hanem kapcsoljuk az életünket Jézusban a létező valódi Istenhez. Mégpedig azért, mert a magunk gyártotta isten (kisbetűvel!) csak egy hamis biztonságérzetet tud nyújtani és a valódi válsághelyzetekben (betegség és halál, fájdalom, csalódás és hasonlók) csődöt mond. Ezzel szemben a valódi Isten, Jézus Krisztus Atyja ténylegesen képes megsegíteni. Ennek a befogadásához kell a hit.
3. A kapcsolat
A helyzet tehát az, hogy Péternek is fel kell ismernie azt, hogy a törvény megtartása nem ad üdvösséget, csak és kizárólag a Krisztusban megszerezhető kegyelem. Ennek elhívése, illetve e hit átültetése a mindennapi gyakorlatba neki okozott nagyobb problémát, mivel a törvény általi megigazulás „hitében” élők között élt és szolgált, míg Pál az ilyen szempontból tabula rasanak számító pogány területen. Pál vitázva, ha kell, feddve – mint láttuk a múlt héten – igyekszik átsegíteni Pétert a kegyelem általi üdvösség útjára. És Pál azt is világossá teszi, hogy az a nézet, amely a törvény általi megigazulást tartja az Istenhez vezető útnak, igazából az Ótestamentum félreértelmezéséből adódik. Tehát a hit általi megigazulás az Istennek az Ó és az Újtestamentumban megjelent akarata.
Milyen gondot okoz az embernek a törvény általi megigazulás? Ha következetesen végigvisszük, akkor látjuk, hogy nem lehetséges a törvényt (a Tízparancsolatról és további néhány száz parancs) hiánytalanul megtartani, de még a leglényegesebbeket sem. Tehát mindenképpen rá van szorulva az ember a kegyelemre. Ennek megfelelően a törvény általi megigazulás csak frusztrációt okoz, elveszi az ember békességét. A kegyelemben viszont megújulhatok, békességet nyerhetek, és nyugodtan harcolhatok a bűn ellen tudva, hogy Jézus már győzött, tehát ha az Ő nyomdokában járok, akkor én is győzni fogok.
A hit tehát önmagában nem jobb, mint a cselekedetek, hanem egyedül alkalmas, hogy általa létrejöjjön a kapcsolat Jézus Krisztusban az Istennel.
Befejezés
Péter és Pál voltak a legnagyobb hatással a keresztyénségre. Vitájuk sok-sok kérdést megválaszolt, keresztyének millióinak szolgált útmutatásul. Megmutatja, hogy van egyedül üdvözítő Isten, van igaz hit, de azt, hogy ez melyik, nem ember dönti el. Nem zárhatja ki az egyik ember a másikat a kegyelemből, nem zárhatja el előle a hitet. A Jézus Krisztusba vetett hitet, ami a miénk!
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. április 20.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Buenos Aires
Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Péld 15,1-21

Textus: Galata 2,11-14
11Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. 12Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokkal. Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidó származású testvérektől. 13Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott. 14De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt ezt mondtam Kéfásnak: „Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?”
Cím: Az evangélium igazságának megfelelő egyenes út

Bevezetés
Kedves testvérek!
Miután már több alkalommal foglalkozunk azzal, hogy bizonyos teológiai kérdésekben Péter és Pál apostolok között nézeteltérés adódott, ideje lenne megkérdezni, konkrétan miben is állt ez a véleménykülönbség. A pogány és a zsidó szokások közötti különbségben, illetve abban, hogy a pogányt zsidóvá kell-e tenni, hogy keresztyén lehessen. Ez azonban az egyszerű antiokhiai, galáciai, jeruzsálemi gyülekezeti tag számára vajon mit jelentett? Miben csúcsosodott ki a véleménykülönbség? Nos, mára eljutottuk ahhoz a ponthoz, hogy ez is kiderül.
Ez a kérdéskör nem más, mint az étkezési szabályok. Az, hogy mit és hogyan egyenek a keresztyének. Két dolog okozhatott e kérdésben problémát akkoriban. Egyrészt az, hogy akik Krisztusban az Istenhez tartoznak, azok hogyan kell viszonyuljanak ahhoz a húshoz, amelyet a korabeli pogány szokások szerint pogány isteneknek áldozva vágtak le. Ehetnek-e ilyen húst, vagy nem? Másrészt pedig, hogy meg kell-e tartaniuk a zsidó étkezési szabályokat, tehát hogy milyen állat húsát ehetik meg, illetve milyen módon kell leölni azt?
Ez egy lényeges kérdéskör, még akkor is, ha mai szemmel lényegtelennek tűnik is. Az akkori keresztyének számára ez fontos volt, és a körülöttük élők szemében is kényes dolog, amelyen a bizonyságtételük értéke múlhatott. Nem a disznóhús megevésén, vagy a vértelen vágáson, hanem azon, hogy az „evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak”-e.
Sokan gondolják ma is, hogy a keresztyénség egy törvényvallás, azaz bizonyos megszabott szabályok betartása esetén az ember a mennybe juthat, illetve megszegése komoly büntetéssel, örök halállal jár. Ezzel szemben Jézus egész élete és tanítása, továbbá Pál bizonyságtétele – sok más szenté mellett – is arra mutat, hogy Isten az ember szívét vizsgálja, és arra szeretné rávenni az embert, hogy szeressen, és azért engedelmeskedjen Istennek, mert megértette, hogy a szerető Isten jót akar neki. Ez pedig csak egyenes úton járunk.
1. Péter
Mit is tett Péter pontosan? Nos, amikor pogány társaságban tartózkodott, akkor közösséget vállalt velük az asztal mellett, azaz együtt evett velük a rituálisan nyilvánvalóan nem tiszta húsból. Ez különben teljesen rendben lenne önmagában, hiszen Jézus maga mondta Péternek, hogy „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.”(ApCsel 10,15). Amikor azonban Jeruzsálemből érkeztek többen Antiokhiába Péter gyülekezetéből, akkor Péter felvette a jeruzsálemi szokásokat, ha úgy tetszik, álarcát, és tüntetőleg külön ült, hogy mutassa, még a közelébe sem megy olyan húsnak, amely nem kóser, azaz nem tiszta rituálisan. Hatása pedig kiterjedt még Barnabásra is, Pál korábbi tanítómesterére. Ez a kettős viselkedés szúrt szemet Pálnak, és ezt tette szóvá. De miért is? Nos azért, mert egy az evangélium – mint ez a Galata levél korábbi részéből már kiderült – és ha ez így van, akkor nem lehet kétféle módon viselkedni. Nem lehet a keresztyének között kettős mérce. Péter nem egyenes úton járt, hanem mindig arra kanyarodott – legalábbis ebben a kérdésben – amerre könnyebb volt mennie.

Pétert nem rosszindulat vezette. Egyszerűen emberi módon gondolkodott, és a könnyebb ellenállás irányába mozdult. Saját jó hírnevét és tekintélyét védte. Talán eszébe jutott a mondás: Rómában tégy úgy, mint a rómaiak. Csakhogy itt nem szokásról volt szó, hanem arról, hogy mit képvisel a keresztyénség. Nem egyszer ezt, másszor azt, hanem mindig és mindenek felett Krisztust. Ha egyszer Péter felismerte, hogy Jézus nem akarja azt, hogy a pogányok zsidóvá legyenek, mielőtt keresztyénekké lennének, akkor ezt a felismerést mindig képviselnie kell. Akkor is, ha olyanok vannak jelen, akik szerint épp ellenkezőleg. Ez persze nem könnyű, de azért vannak a jóbarátok, hogy figyelmeztessenek, ha rossz útra tévednénk.
2. Pál
Én azt szoktam mondani, hogy az tud igazán alázatos lenni, akinek van mire. Aki tisztában van azzal, hogy kicsoda-micsoda, és ennek ellenére képes felvenni az őszinte alázat terhét. Aki keresztyén létére értéktelennek, alávalónak tartja magát, az megcsúfolja Krisztus érte hozott áldozatát, ráadásul az ilyen keresztyén alázata hamis, megtévesztő, nem őszinte. Pál apostol, ahogy az elmúlt alkalmakkor láttuk, amikor a szolgálatát megkérdőjelezték egyes rosszakarók, hajlandó volt alázattal a szívében Péter és a jeruzsálemi atyák színe elé járulni. A rábízott evangélium és a rábízott emberek érdekében megtette ezt. A mostani helyzetben pedig szintén a rábízott evangélium és a rábízott emberek érdekében cselekszik. Ahogy nem nézte a saját egóját, a maga személyiségének érzékenységét, amikor megalázkodott, úgy nincs tekintettel Péter önérzetére sem, amikor apostoltársa kiigazításra szorult.
Pál apostolról már talán túlságosan is sokszor hangsúlyoztam, hogy ember volt. Gyarló, esendő. És bizony ebben a helyzetben simán megtehette volna, hogy bosszút áll Péteren azért a vélt sérelemért, hogy jelentenie kellett a szolgálatáról előtte. De Pál nem teszi meg. És azt is megtehette volna – sokkal kényelmesebb lett volna neki –, hogy egyszerűen szemet huny a történtek fölött. Nem veszi észre, hanem hagyja, hogy tovább menjen minden a maga útján. De Pál ezt sem teszi. Abból, ahogy ír, világosan kitetszik, hogy komoly lelki tusa előzi meg, hogy szóvá teszi Péter kifogásolható cselekedetét. Teljesen világos, hogy megtanácskozza Istennel a teendőket, nem bosszúvágyból és nem erős felindulásból cselekszik. Nem is titokban, mert a feddés az antiokhiai gyülekezet színe előtt ment végbe.
3. Jézus Krisztus
A helyzet harmadik – és nem is érdektelen – szereplője Jézus Krisztus. Nem említi név szerint itt Őt Pál, kifejezetten nem is utal rá, mégis cselekvő részese az eseményeknek. Az ő követői, legközvetlenebb képviselői kerülnek konfliktusba egymással, tehát Neki is ki kell vennie belőle a részét.

Péter elfogadja Pál feddését! Nem száll szembe vele, nem tiltakozik, és ami a legfontosabb, nem keres mentségeket, kibúvókat. Pedig lehetne. Nagyszerűen ki lehetne beszélnie magát a helyzetből. Mégsem teszi. De miért? Azért, mert meglátja, hogy nem Pál volt az, aki megfeddte őt. Nem Pál szemében tett rosszat Péter. Nem Pál akaratát nem hajtotta végre, nem Pál áldozatát kisebbítette tettével, hanem Krisztusét. Tudta, hogy Pál csak eszköz. Valószínűleg az is felrémlett előtte, hogy korábban, amikor Pál apostol szolgálatának hitelessége volt terítéken, akkor nem ő, Péter adta meg a hitelesítést, nem ő igazolta, hogy Pál szolgálata érvényes, hanem Jézus Krisztus. Ő csak eszköz volt, csak közvetítő. Krisztus ügye annyira nem embereken múlik, hogy Isten még ennek a nagy apostolnak a megingását is felhasználja arra, hogy érvényesítse az Ő igazságát.
Mai keresztyénségünkben Jézus Krisztus azt akarja megvalósítani, amit a kezdetekben is: az evangélium igazságának megfelelő egyenes utat. Hogy ezen járjunk. Hogy ha tévedünk, vegyük észre, fogadjuk el felebarátunk figyelmeztetését és jobbítsunk magunkon. Ha pedig testvérünk téved, vagy netán bűne kerül szemünk elé, akkor tudjuk Pál határozottságával és Isten iránti alázatával figyelmeztetni.
Befejezés
Péter volt Jézus tanítványi köréből az, aki a legtöbbre vitte. A római katolicizmus szerint ő lett az első pápa. Itt azonban annyira nem „pápásan” viselkedik, annyira nem tévedhetetlen, hogy Luther az ő példáján felbuzdulva indította meg az egyház megreformálását. Ha Péter tévedhet, bűnt követhet el, elbukhat, akkor hogyne fordulhatna ez elő velünk is?
Mivel előfordulhat, ezért vagyunk rászorulva a kegyelemre. Ezért kell naponként Jézus Krisztushoz mennünk és a segítségét kérnünk. Ezért kell rendszeresen önvizsgálatot és bűnbánatot tartanunk.
És eltanulnunk Pál apostol és Péter apostol alázatát az Isten kijelentése iránt.
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. április 13.

Buenos Aires
Igét hirdetett rev. Gabriel Miraz. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Textus: János 10,1-11
Texto: San Juan 10,1-11

"De cierto, de cierto os digo: El que no entra por la puerta en el corral de las ovejas, mas sube por otra parte, el tal es ladrón y robador. 2 Mas el que entra por la puerta, el pastor de las ovejas es. 3A éste abre el portero, y las ovejas oyen su voz: y á sus ovejas llama por nombre, y las saca. 4Y como ha sacado fuera todas las propias, va delante de ellas; y las ovejas le siguen, porque conocen su voz. 5Mas al extraño no seguirán, antes huirán de él: porque no conocen la voz de los extraños. 6Esta parábola les dijo Jesús; mas ellos no entendieron qué era lo que les decía. 7Volvióles, pues, Jesús á decir: De cierto, de cierto os digo: Yo soy la puerta de las ovejas. 8Todos los que antes de mí vinieron, ladrones son y robadores; mas no los oyeron las ovejas. 9Yo soy la puerta: el que por mí entrare, será salvo; y entrará, y saldrá, y hallará pastos. 10El ladrón no viene sino para hurtar, y matar, y destruir: yo he venido para que tengan vida, y para que la tengan en abundancia. 11Yo soy el buen pastor: el buen pastor su vida da por las ovejas."

Úrnapi Igehirdetés 2008. április 6.

Buenos Aires
Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Róma 15,15-29

Textus: Galata 2,6-10

⁶Azok pedig, akik tekintélyeseknek számítanak - hogy a múltban mik voltak, azzal nem törődöm; Isten nem nézi az ember személyét -, azok a tekintélyes személyek engem semmire sem köteleztek. ⁷Ellenkezőleg: elismerték, hogy rám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint ahogyan Péterre a körülmetélésé. ⁸Mert aki munkálkodott Péter által a körülmetéltek közötti apostolságban, az munkálkodott énáltalam is a pogányok között. ⁹És amikor Jakab és Kéfás meg János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányokhoz menjünk, ők pedig a körülmetéltekhez. ¹⁰Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről: ez az, amit én igyekeztem is megtenni.

Cím: Felismerni az adatott kegyelmet

Bevezetés

Kedves testvérek!

Múlt vasárnap láttuk, hogy egy komoly egyházszakadás réme lebegett az első keresztyének feje fölött. A pogányok körülmetélésének kérdése – „kedves” emberek aknamunkája segítségével – kis híján szembeállította Péter és Pál apostolokat egymással. Emlékszünk: egyes kisázsiai gyülekezetekbe befurakodott Pál szavaival élve áltestvérek szerint a pogányokat, azaz a nem zsidókat először zsidóvá kell tenni, azaz körül kell metélni, a szombatnap, a kasrut – azaz az étkezési tisztasági szabályok – és más ótestamentumi törvények megtartására kell kényszeríteni, mielőtt Jézus evangéliumába beavatnák őket. Pál ezzel szemben azt tanította, hogy az evangélium mindenkié, és elnyerni a kegyelmet Jézusban lehet. Őrajta kívül semmi másra nincs szükség. A jeruzsálemi gyülekezet vezetői meghallgatták Pált, aki elég alázatos volt, hogy odamenjen, és egyetértettek vele. Különben a mai zsidómisszió egyik kulcsa is az, hogy amikor Jézus evangéliumát hirdetjük nekik, akkor nem szabad abba a hibába esnünk, hogy először pogánnyá akarjuk tenni őket (hogy megtagadják gyökereiket), hogy keresztyénekké lehessenek.

A Gonosz próbálkozása sikertelen volt, az egyház egysége tehát egyelőre megmaradt s az egyházszakadás átka későbbi századokra tolódott. Fontos: nem Pál győzött itt és nem Péter, hanem az evangélium ereje győzött az apostolokban. Ezért lehettek mentesek a jeruzsálemiek attól a kísértéstől, hogy történelmi helyzetük tudatában valami elsőbbséget vagy jogi igényt támasszanak. Így maradhatott meg az egyház egysége s a Krisztusban kapott szabadsága Jeruzsálemben is, meg Galáciában is. Ráadásul a jeruzsálemi gyülekezet javára gyűjtést is hirdettek Kis-Ázsiában, mindezzel jelezve, hogy fontosnak tartják a jeruzsálemi gyökereiket, és számon tartják az onnan kapott szellemi adományokat.

Mai igénkben Pál hangsúlyozza, hogy nem arról van szó, mintha az oszlop-apostolok előtt hódolt volna, vagy hogy az általa hirdetett evangélium csak Péter hozzájárulásával lenne hiteles. És ennek kulcs-kifejezése az, amit címnek választottam: felismerni az adatott kegyelmet. Ezt járjuk körül most!

1. Mi is a kegyelem?

A református Keresztyén Bibliai Lexikon szerint a kegyelem: „Isten cselekvésének módja: Teremtményével nem annak érdeme, hanem saját jósága szerint bánik.”. Az evangélikál Bibliai nevek és fogalmak pedig így ír: „mindenekelőtt Isten ajánlata az ember számára (Tit 2,11), a megváltás alapja (Ef 2,5), részesülés a Szent Szellem hatalmában és ajándékaiban (1Kor 12,6; 2Tim 2,1)”. Köznapi használatban pedig azt jelenti, hogy a bűncselekményért halálra ítélt ember az ország legfőbb közjogi méltóságától – az uralkodótól (király, királynő, császár, főherceg, emír, szultán) vagy államelnöktől – büntetése megváltoztatását kéri és kapja. Ilyenkor általában életfogytiglani szabadságvesztésre cserélik a legsúlyosabb büntetést. Minden esetben tehát azt jelenti, hogy a lehető legsúlyosabb büntetést a lehető legmagasabb tekintély elengedi.

A Biblia tanítása szerint az emberek bűnösök – kivétel nélkül – és bűneikért az Istentől való örök eltaszítottságot érdemlik. Ez a kárhozatnak nevezett büntetés. Az emberek általában úgy képzelik a poklot, mint valami tüzes, forró helyet. Én úgy vélem, a kárhozat inkább hideg. Az Isten szeretetétől önmagát elszakító ember a hideget, az Úrtól való elhidegülést választotta. Az elkárhozás ugyanis egyedül az emberen múlik. Nem Isten szabja ki a büntetést, hanem az ember vonja magára azzal, ha nem él a neki felkínált kegyelem lehetőségével. Isten azt szeretné, hogy mindenki megmeneküljön a kárhozattól, és a pokol beruházás teljes csőddel végződjön, mert senkit nem lehet elhelyezni benne. Bár így lenne! Jézust azért küldte a földre, hogy nyilvánvalóvá tegye, az ember iránt érzett szeretete töretlen, mindenkit hív, hogy Jézuson át a mennybe jusson.

2. Felismerni

Olvastam egy tudományos-fantasztikus könyvet, melyben komoly szerepük van a robotembereknek. Isaac Asimov klasszikusáról van szó. A múlt század végén elhunyt amerikai szerző úgy képzelte, hogy mostanra az emberi társadalom nagyban mesterséges intelligenciával rendelkező, ember formájú robotok általi segítségre fog támaszkodni. A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, e mű keletkezésekor ez valós lehetőségnek tűnt. Mára azonban már tudjuk, hogy az emberi agy annyira összetett, hogy mesterséges szerkezetek még jó ideig – sőt talán soha – nem lesznek képesek alapvető emberi dolgokat megtenni. Ezek között van a felismerés. Az amerikai FBI birtokában lévő legbonyolultabb emberfelismerő programok is csak magas százalékban képesek egyes személyeket a róluk készült fotó alapján azonosítani. Ha pedig eltorzítják a képet, akkor az arány csökken. Ezzel szemben az ember képes az általa jól ismert személyt sötétben, zajban, hátulról, sokféle zavaró körülmény fennállása esetén is felismerni. Az embernek teremtője által tehát megadatott a felismerés képessége, azaz hogy a matematikailag leírható dolgokon is túl lásson, hogy képes legyen összerakni a részből az egészet.

Ez kellett történjen a mi esetünkben is. Péter, János és Jakab egyrészt nyilván használták a józan eszüket, és felismerték, hogy a keresztyénség terjedésének érdekében mi a jó, jobb megoldása a konfliktusnak, másrészt nyilván használták az Úrral való kapcsolatukat, a Szent Lélek vezetését, hogy megtudják, mi az Isten akarata. E kettő pedig egybevágott, tehát elfogadták. Ugyanezt kellett tennie Pálnak is, hiszen őneki is tisztában kellett lennie az Isten szándékával, mert láthatóan úgy vezette az életét és a missziót, hogy az csak emberi erőből nem működhetett.

Mindkét oldal felismerte tehát a másikban az Isten akaratának teljesítőjét.

3. Ami adatott

Végül a legfontosabb, az, hogy honnan származik mindez? Erre tényleg könnyű a felelet, mert egyértelműen a mennyei trónteremből. Péter Jakab, János és a jeruzsálemiek éppúgy az Isten akaratát cselekvő misszionáriusok voltak, mint Pál, Barnabás, Titusz és az antiochiaiak. Természetesen azért, mert az evangélium adatott. Isten adta. Sok tudományos felfedezés volt, amelyet két vagy több tudós, tudóscsoport egymástól függetlenül tett meg. Mégpedig azért, mert ugyanabban a természeti törvényrendszerben éltek és kutattak. Magyarul ugyanazt vizsgálták. A keresztyének is ugyanazt kísérik figyelemmel, még akkor is, ha bizonyos dolgokat máshogy látnak. Ha az evangélium adatott, azaz valóban az Úrtól származik, akkor két keresztyén a lényeges dolgokban egyet kell értsen. A lényegtelen, külső dolgokban pedig mindketten cselekedhetnek a saját belátásuk szerint. Baj akkor van, ha a dolog megfordul. A keresztyének közötti viták és nézeteltérések az én meglátásom szerint a leggyakrabban ebből adódnak. A fontos dolgokban nem törekszenek egyetértésre, a lényegtelen, külsőségekben pedig ragaszkodnak az emberi hagyományokhoz, megszokáshoz, kényelemhez.

Befejezés

A befejezésben hadd vonjam le a konklúziókat a magunk számára! Először is a legfontosabb, hogy megértsük, mi a kegyelem, hogy mi a szerepe a mi életünkben. Ez röviden annyi, hogy a bűneidre Jézusnál és egyedül nála van bocsánat. Ha elfogadod, örökéleted van, ha nem, akkor végképp, visszavonhatatlanul elveszel. Utána fel kell ismerni a kegyelmet önmagadban és a másikban. Ez már a gyakorló keresztyénre vonatkozik. A megtért embernek ismernie kell az Isten akaratát az életében, hogy engedelmeskedni tudjon: erre való a Bibliaolvasás, imádkozás, gyülekezetbe járás, a keresztyén közösség gyakorlása. De fel kell ismernie az Isten kegyelmét a másik ember életében is, hiszen e nélkül a szolgálata sokkal nehezebb, sőt, lehetetlenné válhat. Ha úgy próbálok valakinek segíteni, Isten felé terelgetni őt, hogy nem tudom, mire van szüksége: megtérésre vagy támaszra, akkor súlyos kárt is okozhatok neki. Ahogy egy orvosnak először a diagnózist kell felállítania, mert ha e nélkül akar gyógyítani, akkor a beteg halálát okozhatja. Erre való a beszélgetés, a lelkigondozás. Harmadszor pedig az egység a világ felé. Nem ránk parancsolt, ránk erőltetett ökumené, hanem az őszinte igazi Krisztusi egység. A lényeges dolgokban határozottság, a lényegtelenekben szabadság. Mindenek felett pedig szeretet. Mégpedig abból kiindulva, hogy felismertük a nekünk adatott evangéliumot, és felismertük a másik – akár gyülekezeten, felekezeten belüli, akár más felekezethez tartozó keresztyénnek – adatottat. Így tudunk szolgálni, és betölteni azt a küldetést, amit az Úr Jézus ránk bízott.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 30.

Buenos Aires
Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Apcsel 15,40-16,12

Textus: Galata 2,1-5

¹Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe Barnabással, és magammal vittem Tituszt is. ²Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló. ³Még a velem lévő Tituszt, aki görög volt, őt sem kényszerítette senki arra, hogy körülmetélkedjék, ⁴a befurakodott áltestvérek kedvéért sem, akik csak azért férkőztek be közénk, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk, és így szolgává tegyenek minket. ⁵Ezeknek egy pillanatra sem engedtünk, hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra.

Cím: A jeruzsálemi tanácskozás

Bevezetés

Kedves testvérek!

Folytassuk Pál apostolnak a Galatákhoz írt levelét! Tizennégy esztendővel vagyunk Pál első jeruzsálemi útja után, körülbelül Kr. u. 48 táján. A megtérése óta eltelt időben tett egy missziói utat, Kis-Ázsiában gyülekezeteket alapított, sok hívővel találkozott, sokakat megtérített. Eredményesen munkálkodott az antiokhiai misszió keretében. A Galata levél megírása előtt nem sokkal egy probléma merült fel Galáciában, mely Kis-Ázsia legközepe volt. Néhány zsidóból lett keresztyén úgy gondolta, hogy a pogányok csak olyan módon válhatnak keresztyénné, ha előbb is zsidóvá lesznek. Körülmetélik őket, megtartják a törvényeket, a szombatnapot, és utána lehet megkeresztelni őket. Ez a nézet aztán zavar forrásává lett több gyülekezetben. Tudjuk: a Galata levél nem egy gyülekezetnek íródott, hanem a tartomány valamennyi Krisztust követő közösségének. Többen elbizonytalanodtak, és megkérdőjelezték Pál apostol szolgálatának hitelességét, hiszen ő nem beszélt olyasmiről, hogy zsidóvá kell először válniuk a pogányoknak, hogy keresztyének lehessenek. Mivel a zsidóból lett keresztyének számára Péter és a jeruzsálemiek voltak a mérvadó tekintélyek, Pál fogta magát, és elment hozzájuk két munkatársával, hogy segítséget, ha úgy tetszik, igazolást kérjen. Nem tanácsot kérni ment Péter gyülekezetébe, hanem mert az általa alapított gyülekezetek békessége és fejlődése veszélybe került.

A hamis ál-atyafiakkal szemben határozott, de a hitben gyengék, megingók iránt gyengéd, figyelmes. Ha a jeruzsálemi apostolok véleménye, tanácsa kell, hogy a közösségben helyreálljon a Krisztusban az egység, akkor Pál hajlandó elmenni azért is. Van Pálban elég alázat ehhez. És Péterben is, hogy bár nem értenek mindenben egyet, segít Pálnak, mert a kérdésben fontos, hogy egyakaraton legyenek.

Mindez pedig a keresztyén egységre mutat. Ez került ott és akkor veszélybe, ez indította Pált a nehéz útra és ez a mai témánk is. A keresztyének egysége. Ennek lépései: Krisztus indítására ment, alázattal az „oszlop-apostolok” elé tárja az általa hirdetett evangéliumot, és nem enged a kényszerítésnek.

1. Krisztusi küldetés

Hivatás és küldetés. Ez a két kifejezés rokon, mert mindkettő arra utal, hogy akire vonatkozik, kívülről kap indítást. A hívatásos hívást, a küldetéses küldetést. A keresztyén pedig mindkettőt. Mert amikor a Krisztus nélkül élő ember meghallja Jézus hívását, odamegy hozzá, leteszi bűneit a kereszt tövébe és életét Krisztus kezébe, kap egy küldetést. Ez először azt jelenti, hogy vissza kell menjen az övéi közé, hogy hirdesse – szavaival, tetteivel és életével –, hogy Jézus Krisztus Úr. Azután adottságai, képességei, körülményei függvényében kap különböző hosszabb-rövidebb feladatokat. A hívatás és a küldetés tehát kézen fogva jár.

Pál apostol különösen tudta, hogy mit jelent ez. Nem csak azért, ahogyan át kellett élnie a találkozást Jézussal a damaszkuszi úton, hanem azért is, mert szolgálata, missziói útjai során számos alkalommal találkozott az Úr határozott küldésével. Tervei, szolgálata programja nem a saját fejéből kipattant ötlet volt, hanem engedelmeskedés az Úr akaratának.

Vajon hány vezető – nem keresztyén vezetőkre gondolok most elsősorban, hanem akármilyen vezetőre, munkahelyi, politikai, erkölcsi vezetőkre – tette volna meg, hogy feltarisznyázik és elmegy beszámolni a munkájáról olyan valakinek, aki nincs felette a ranglétrán? Pál megtette ezt. Nem vagyok biztos benne, hogy zokszó nélkül. Mivel Pált embernek ismertem meg, nem egy szuperhősnek, aki tökéletes, úgy érzem, volt olyan pillanat, amikor Pál legalábbis magában azt mondta Istennek: „Ne, Uram! Ne csináld ezt velem! Ne kelljen már odamennem Péterék elé!” De végül elment. Megtette, amit az Úr kért tőle, két okból. Egyrészt mert közvetlen utasítást kapott – saját bevallása szerint is – Istentől erre, másrészt szintén Istentől tudta, hogy neki, mint felelősségteljes keresztyénnek a rábízottak érdekeit kell szem előtt tartania. És ha a galáciai zűrzavar a fejekben attól oldódik meg, hogy Pál elmegy és erkölcsi támogatást, igazolást kér Péteréktől, akkor meg kell tennie. Megtette.

2. Alázat

Péter apostol volt az ősgyülekezet vezetője. Körülötte ott ültek azok az apostolok, akik tanúi voltak Jézus személyes tanításainak, méghozzá élőben. Közvetlen mellette jártak. Beszéltek vele, éppen ezért a tekintélyük igen nagy volt a korabeli keresztyén körökben. Pál korábban keresztyénüldöző főember volt, és bár a megtérése óta eltelt évek megmutatták igazi elkötelezettségét, nyilván jó néhányan nem tekintettek rá úgy, mint teljes értékű apostolra. Pál nem a jeruzsálemieken keresztül várta vagy kapta az evangéliumot, hanem közvetlenül Krisztustól. Neki igazán lett volna oka arra, hogy nagyra, nagyobbra tartsa magát Péternél, hiszen Pál és az antiokhiai misszió sokkal több munkát végzett, mint Péter és a jeruzsálemi gyülekezet. Mi tagadás, Pál hatása a keresztyénségre jóval nagyobb volt, mint Péteré, és ez nem csak ma nyilvánvaló, hanem már akkor is az volt. Pált tehát igazából semmi nem kényszerítette arra, hogy Péter előtt beszámolót tartson. Egyvalami azonban mégis: az alázat. Tudta, hogy a keresztyénség nem Péterről szól, vagy Pálról, vagy Tituszról, vagy akárkiről, hanem egyedül Jézus Krisztusról. És az is bebizonyosodott számára, hogy nem is a körülmetéltségről vagy a körülmetéletlenségről, a kóser konyháról vagy a sertéshúsevésről, hanem a Krisztus iránt táplált érzelmünkről. Ez az alázat titka. Ki a fontos a szolgálatban? Jézus Krisztus, vagy én? Ki a lényege, a mozgatója annak, amit keresztyénként teszek? Jézus, vagy én?

Megtérésem táján a Gyulai Pál utcai templomba is jártam, melynek hivatalos neve Budapest Klauzál téri gyülekezet. Akkoriban nyugdíjas lelkészként Farkas József is ott szolgált. Róla hallottam egy történetet, mely szerint egy idős asszony a gyülekezetből beteg lett, és olvasván a Bibliában a Jakab 5,14-15-öt, elhívatta magához a lelkészt és néhány presbitert. A megnevezett Ige ugyanis így szól: „Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. ¹⁵És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.” És bár a református egyházunk gyakorlatában nincs jelen az ilyen cselekmény, Jóska bácsi vett egy edény olajat, magával vitt néhány presbitert, megkenték az asszonyt az olajjal és imádkoztak érte. A lelkészben volt annyi alázat az Igével és Krisztussal szemben, valamint szeretet a beteg testvérnő iránt, hogy megtette. Neki erre volt szüksége, mint a kis-ázsiai ingadozóknak a jeruzsálemi apostolok szavára.

3. Kitartás

Mindezek végigviteléhez megvolt Pálban a kitartás is. Önmagával szemben és másokkal szemben is érvényesítette. Sajnos sok mai keresztyénnek van komoly hiánya. Köztük nekem is. És nem is csupán kitartásról van szó Pál esetében, hanem kiállásról valamiért, ragaszkodásról ahhoz, amit igaznak ismert meg. A hamis testvérek, a „testvérnek látszó személyek” ugyanis a Krisztusban nyert szabadságukra pályáztak. No nem úgy, hogy őszintén csatlakoztak volna Krisztushoz, hanem elrablási szándékkal. Az emberek nagyobbik része nem érti meg, hogy az Isten ajándékait nem lehet csak úgy megszerezni! Egyedül ajándékba lehet megkapni.

Pálban megvolt a kitartás, a határozottság, az elszántság, és Krisztus ügyét győzelemre vitte. Amikor kellett, alázattal, amikor kellett, kitartással. Imádkozzunk azért, hogy legyen bennünk, amikor kell, kitartás, amikor kell, alázat!

Befejezés

Pálra éppúgy reábízatott az evangélium hirdetése a pogányok között, mint Péterre a zsidók között. Az apostoli közösségnek ez a szép megnyilvánulása eloszlatta a galáciai kétségeket s lehetetlenné tette a hamis atyafiak, hazug szándékát, hogy kijátsszák a jeruzsálemieket Pállal szemben. Hiszen egy az evangélium. Ily módon bebizonyosodott, hogy a jeruzsálemiek egyetértenek Pállal abban, hogy nem kell körülmetélni a nemzsidókat, hanem az evangéliumot kell hirdetni nekik. Titusz előbőre is megmaradt, bizonyítékul, hogy Pál nem cselekszik ellentétesen a „klasszikus” apostolok tanításával.

Segítsen bennünket az Úr abban, hogy tanuljunk elődeink példájából. Merjünk alázatosak lenni, amikor arra van szükség, tudjunk engedelmeskedni az Úr küldésének, amikor meghalljuk, és legyen bennünk kitartás, hogy meg is tegyük, amit Isten kér tőlünk.

Ámen!