Úrnapi Igehirdetés, 2008. április 27.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Buenos Aires
Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Zsoltárok 143
Textus: Galata 2,15-19
15Mi, akik természet szerint zsidók, és nem pogányok közül való bűnösök vagyunk, 16tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit, és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem.17Ha pedig Krisztusban keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk, akkor talán Krisztus a bűn szolgája? Semmiképpen sem! 18Mert ha valamit leromboltam, és ismét felépítem, magam nyilvánítom magamat törvényszegőnek. 19Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek.
Cím: Hit általi megigazulás

Bevezetés
Kedves testvérek!
Argentínába történt megérkezésünk után az első vasárnapi prédikációmban – a Reformáció ünnepe lévén – a 16. századi hitújítás négy alapvető latin vezérelve közül az egyikkel foglalkoztam. Azután sorban a többi hárommal is a következő vasárnapokon. Ez a latin mondat pedig így szólt: Sola fide, azaz egyedül hit által. Most, szinte napra három és fél évvel később, megint eljutottunk ehhez a mondathoz. Más alapige, az egyházi év más része, de a lényeg ugyanaz. Nem csak ma, hanem az év minden napján, hiszen protestáns keresztyénségünk egyik kulcsa az, hogy hit által igazulunk meg, azaz a hitünkkel tudjuk befogadni azt, hogy Jézus Krisztus helyettünk szenvedett és halt meg a kereszten. Azaz, hogy kegyelemből, és nem jótetteink gyümölcseként kapjuk a megmenekülést.
1. A törvény és a kegyelem viszonya zsidó szemszögből
Pál is és Péter is zsidók voltak. Egyikük farizeus párti családban született, mondhatni főúri neveltetést kapott, a másik egyszerű halászember volt, nyilván szülei sem voltak előkelőek. De alapszinten mindketten ugyanazt a nevelést kapták. Ugyanazt az oktatást kapták a Bibliával kapcsolatban, és ugyanannak az Istennek a tiszteletére tanították meg őket. A korabeli zsidó oktatási rendszerben minden fiúgyermek a bármicvójáig, azaz a felnőtté avatásáig (12 éves koráig) meg kellett tanuljon olvasni, és hosszú ótestamentumi részleteket fejből citálni. Nyilvánvalóan ezt követően „szétvált” szellemi fejlődésük, mert Péter munkába állt egy halászhajón, Pál pedig magasabb szinten – Gamáliel iskolájában – folytatta tanulmányait, hogy aztán később magas beosztásban üldözhesse az általa igaznak tartott hit általa ellenségnek tartott megkérdőjelezőit. Hangsúlyozom azonban, hogy Péter és Pál alapvetően ugyanazt a nevelést kapták.
Ennek lényege dióhéjban az, hogy Isten teremtette a világot, Ábrahámban, majd Jákóbban kiválasztotta népéül a zsidókat, létszámukat megnövelte, a fogságból őket kimentette, majd a jelenlegi Izrael területén otthonhoz, hazához juttatta. S e nép mindaddig, amíg engedelmeskedett az Úr szavának, jólétben és sikeresen élt, amikor viszont ellenszegült, akkor kemény büntetésben részesült. Ez tulajdonképpen mind a mai napig a zsidó vallás lecsupaszított lényege.
Természetesen a zsidó vallás is ismeri a kegyelem fogalmát. Csak egy igen szűklátókörű, a bibliai tanokat végletesen leegyszerűsítő, tudomány- és Istentelen irányzat tartja, hogy Izrael vallásában a kegyelem ismeretlen és az Istennek tetsző élet csak és kizárólag a Tóra (törvény) betűjének megtartásával élhető. Egész egyszerűen a keleti gondolkodásban a kegyelem némileg mást jelent, ezért nehezebb egy kicsit a zsidó embernek megértenie és elfogadnia, hogy Jézusban, az Ő áldozatában az ember – minden ember – kegyelmet kapott.
2. A törvény és a kegyelem viszonya pogány szemszögből
Pál és Péter, a két nagy apostol számára életük egy pontján megjelent a Messiás, Jézus Krisztus. Ő az előbb ismertetett lényegre építette fel tanítását, aminek – szintén dióhéjban – a lényege az, hogy Isten annyira szereti az embert, hogy képes egyszülöttjét érte áldozni. Ez a kegyelem megjelenése. Gyakorlati megvalósulása pedig az, amiről ma szó van: a hit. Mert egy dolog az, ha az ember mindenféle ismeretet gyűjt össze Istenről – a Bibliából, könyvekből, más emberektől –, illetve saját képzelete segítségével képet alkot róla, és egy másik az, ahogyan Isten megjelenik a valóságban. Ennek a kulcsa a hit.
Ha gyúrunk magunknak egy Istent, aki miránk, emberekre hasonlít, a Bibliából pedig kimazsolázzuk azokat a mondatokat, amelyek megfelelnek a mi elképzeléseinknek, akkor az nem hit, hanem pogányság, bálványimádás. Ezt általánosságban nem elítélő hangsúllyal mondom, mert ez egy emberi jellemvonás, hogy hajlamosak vagyunk ember formájú istenséget gyártani magunknak vagy egymásnak, és azt bálványként imádni. Amikor azonban felismertük, hogy Isten nem azonos a mi bálványunkkal – még csak nem is hasonlít rá –, mert felismertük Őt az Ő valójában, de nem hajítjuk el magunktól, akkor az már igen komoly lázadás Isten ellen.
A hit abban segít, hogy elfogadjuk Istent olyannak, amilyen a valóságban. Hogy ne gyártsunk magunknak istenséget, hanem kapcsoljuk az életünket Jézusban a létező valódi Istenhez. Mégpedig azért, mert a magunk gyártotta isten (kisbetűvel!) csak egy hamis biztonságérzetet tud nyújtani és a valódi válsághelyzetekben (betegség és halál, fájdalom, csalódás és hasonlók) csődöt mond. Ezzel szemben a valódi Isten, Jézus Krisztus Atyja ténylegesen képes megsegíteni. Ennek a befogadásához kell a hit.
3. A kapcsolat
A helyzet tehát az, hogy Péternek is fel kell ismernie azt, hogy a törvény megtartása nem ad üdvösséget, csak és kizárólag a Krisztusban megszerezhető kegyelem. Ennek elhívése, illetve e hit átültetése a mindennapi gyakorlatba neki okozott nagyobb problémát, mivel a törvény általi megigazulás „hitében” élők között élt és szolgált, míg Pál az ilyen szempontból tabula rasanak számító pogány területen. Pál vitázva, ha kell, feddve – mint láttuk a múlt héten – igyekszik átsegíteni Pétert a kegyelem általi üdvösség útjára. És Pál azt is világossá teszi, hogy az a nézet, amely a törvény általi megigazulást tartja az Istenhez vezető útnak, igazából az Ótestamentum félreértelmezéséből adódik. Tehát a hit általi megigazulás az Istennek az Ó és az Újtestamentumban megjelent akarata.
Milyen gondot okoz az embernek a törvény általi megigazulás? Ha következetesen végigvisszük, akkor látjuk, hogy nem lehetséges a törvényt (a Tízparancsolatról és további néhány száz parancs) hiánytalanul megtartani, de még a leglényegesebbeket sem. Tehát mindenképpen rá van szorulva az ember a kegyelemre. Ennek megfelelően a törvény általi megigazulás csak frusztrációt okoz, elveszi az ember békességét. A kegyelemben viszont megújulhatok, békességet nyerhetek, és nyugodtan harcolhatok a bűn ellen tudva, hogy Jézus már győzött, tehát ha az Ő nyomdokában járok, akkor én is győzni fogok.
A hit tehát önmagában nem jobb, mint a cselekedetek, hanem egyedül alkalmas, hogy általa létrejöjjön a kapcsolat Jézus Krisztusban az Istennel.
Befejezés
Péter és Pál voltak a legnagyobb hatással a keresztyénségre. Vitájuk sok-sok kérdést megválaszolt, keresztyének millióinak szolgált útmutatásul. Megmutatja, hogy van egyedül üdvözítő Isten, van igaz hit, de azt, hogy ez melyik, nem ember dönti el. Nem zárhatja ki az egyik ember a másikat a kegyelemből, nem zárhatja el előle a hitet. A Jézus Krisztusba vetett hitet, ami a miénk!
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. április 20.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Buenos Aires
Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Péld 15,1-21

Textus: Galata 2,11-14
11Amikor pedig Kéfás Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. 12Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokkal. Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidó származású testvérektől. 13Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott. 14De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt ezt mondtam Kéfásnak: „Ha te zsidó létedre pogány módra, és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?”
Cím: Az evangélium igazságának megfelelő egyenes út

Bevezetés
Kedves testvérek!
Miután már több alkalommal foglalkozunk azzal, hogy bizonyos teológiai kérdésekben Péter és Pál apostolok között nézeteltérés adódott, ideje lenne megkérdezni, konkrétan miben is állt ez a véleménykülönbség. A pogány és a zsidó szokások közötti különbségben, illetve abban, hogy a pogányt zsidóvá kell-e tenni, hogy keresztyén lehessen. Ez azonban az egyszerű antiokhiai, galáciai, jeruzsálemi gyülekezeti tag számára vajon mit jelentett? Miben csúcsosodott ki a véleménykülönbség? Nos, mára eljutottuk ahhoz a ponthoz, hogy ez is kiderül.
Ez a kérdéskör nem más, mint az étkezési szabályok. Az, hogy mit és hogyan egyenek a keresztyének. Két dolog okozhatott e kérdésben problémát akkoriban. Egyrészt az, hogy akik Krisztusban az Istenhez tartoznak, azok hogyan kell viszonyuljanak ahhoz a húshoz, amelyet a korabeli pogány szokások szerint pogány isteneknek áldozva vágtak le. Ehetnek-e ilyen húst, vagy nem? Másrészt pedig, hogy meg kell-e tartaniuk a zsidó étkezési szabályokat, tehát hogy milyen állat húsát ehetik meg, illetve milyen módon kell leölni azt?
Ez egy lényeges kérdéskör, még akkor is, ha mai szemmel lényegtelennek tűnik is. Az akkori keresztyének számára ez fontos volt, és a körülöttük élők szemében is kényes dolog, amelyen a bizonyságtételük értéke múlhatott. Nem a disznóhús megevésén, vagy a vértelen vágáson, hanem azon, hogy az „evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak”-e.
Sokan gondolják ma is, hogy a keresztyénség egy törvényvallás, azaz bizonyos megszabott szabályok betartása esetén az ember a mennybe juthat, illetve megszegése komoly büntetéssel, örök halállal jár. Ezzel szemben Jézus egész élete és tanítása, továbbá Pál bizonyságtétele – sok más szenté mellett – is arra mutat, hogy Isten az ember szívét vizsgálja, és arra szeretné rávenni az embert, hogy szeressen, és azért engedelmeskedjen Istennek, mert megértette, hogy a szerető Isten jót akar neki. Ez pedig csak egyenes úton járunk.
1. Péter
Mit is tett Péter pontosan? Nos, amikor pogány társaságban tartózkodott, akkor közösséget vállalt velük az asztal mellett, azaz együtt evett velük a rituálisan nyilvánvalóan nem tiszta húsból. Ez különben teljesen rendben lenne önmagában, hiszen Jézus maga mondta Péternek, hogy „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak.”(ApCsel 10,15). Amikor azonban Jeruzsálemből érkeztek többen Antiokhiába Péter gyülekezetéből, akkor Péter felvette a jeruzsálemi szokásokat, ha úgy tetszik, álarcát, és tüntetőleg külön ült, hogy mutassa, még a közelébe sem megy olyan húsnak, amely nem kóser, azaz nem tiszta rituálisan. Hatása pedig kiterjedt még Barnabásra is, Pál korábbi tanítómesterére. Ez a kettős viselkedés szúrt szemet Pálnak, és ezt tette szóvá. De miért is? Nos azért, mert egy az evangélium – mint ez a Galata levél korábbi részéből már kiderült – és ha ez így van, akkor nem lehet kétféle módon viselkedni. Nem lehet a keresztyének között kettős mérce. Péter nem egyenes úton járt, hanem mindig arra kanyarodott – legalábbis ebben a kérdésben – amerre könnyebb volt mennie.

Pétert nem rosszindulat vezette. Egyszerűen emberi módon gondolkodott, és a könnyebb ellenállás irányába mozdult. Saját jó hírnevét és tekintélyét védte. Talán eszébe jutott a mondás: Rómában tégy úgy, mint a rómaiak. Csakhogy itt nem szokásról volt szó, hanem arról, hogy mit képvisel a keresztyénség. Nem egyszer ezt, másszor azt, hanem mindig és mindenek felett Krisztust. Ha egyszer Péter felismerte, hogy Jézus nem akarja azt, hogy a pogányok zsidóvá legyenek, mielőtt keresztyénekké lennének, akkor ezt a felismerést mindig képviselnie kell. Akkor is, ha olyanok vannak jelen, akik szerint épp ellenkezőleg. Ez persze nem könnyű, de azért vannak a jóbarátok, hogy figyelmeztessenek, ha rossz útra tévednénk.
2. Pál
Én azt szoktam mondani, hogy az tud igazán alázatos lenni, akinek van mire. Aki tisztában van azzal, hogy kicsoda-micsoda, és ennek ellenére képes felvenni az őszinte alázat terhét. Aki keresztyén létére értéktelennek, alávalónak tartja magát, az megcsúfolja Krisztus érte hozott áldozatát, ráadásul az ilyen keresztyén alázata hamis, megtévesztő, nem őszinte. Pál apostol, ahogy az elmúlt alkalmakkor láttuk, amikor a szolgálatát megkérdőjelezték egyes rosszakarók, hajlandó volt alázattal a szívében Péter és a jeruzsálemi atyák színe elé járulni. A rábízott evangélium és a rábízott emberek érdekében megtette ezt. A mostani helyzetben pedig szintén a rábízott evangélium és a rábízott emberek érdekében cselekszik. Ahogy nem nézte a saját egóját, a maga személyiségének érzékenységét, amikor megalázkodott, úgy nincs tekintettel Péter önérzetére sem, amikor apostoltársa kiigazításra szorult.
Pál apostolról már talán túlságosan is sokszor hangsúlyoztam, hogy ember volt. Gyarló, esendő. És bizony ebben a helyzetben simán megtehette volna, hogy bosszút áll Péteren azért a vélt sérelemért, hogy jelentenie kellett a szolgálatáról előtte. De Pál nem teszi meg. És azt is megtehette volna – sokkal kényelmesebb lett volna neki –, hogy egyszerűen szemet huny a történtek fölött. Nem veszi észre, hanem hagyja, hogy tovább menjen minden a maga útján. De Pál ezt sem teszi. Abból, ahogy ír, világosan kitetszik, hogy komoly lelki tusa előzi meg, hogy szóvá teszi Péter kifogásolható cselekedetét. Teljesen világos, hogy megtanácskozza Istennel a teendőket, nem bosszúvágyból és nem erős felindulásból cselekszik. Nem is titokban, mert a feddés az antiokhiai gyülekezet színe előtt ment végbe.
3. Jézus Krisztus
A helyzet harmadik – és nem is érdektelen – szereplője Jézus Krisztus. Nem említi név szerint itt Őt Pál, kifejezetten nem is utal rá, mégis cselekvő részese az eseményeknek. Az ő követői, legközvetlenebb képviselői kerülnek konfliktusba egymással, tehát Neki is ki kell vennie belőle a részét.

Péter elfogadja Pál feddését! Nem száll szembe vele, nem tiltakozik, és ami a legfontosabb, nem keres mentségeket, kibúvókat. Pedig lehetne. Nagyszerűen ki lehetne beszélnie magát a helyzetből. Mégsem teszi. De miért? Azért, mert meglátja, hogy nem Pál volt az, aki megfeddte őt. Nem Pál szemében tett rosszat Péter. Nem Pál akaratát nem hajtotta végre, nem Pál áldozatát kisebbítette tettével, hanem Krisztusét. Tudta, hogy Pál csak eszköz. Valószínűleg az is felrémlett előtte, hogy korábban, amikor Pál apostol szolgálatának hitelessége volt terítéken, akkor nem ő, Péter adta meg a hitelesítést, nem ő igazolta, hogy Pál szolgálata érvényes, hanem Jézus Krisztus. Ő csak eszköz volt, csak közvetítő. Krisztus ügye annyira nem embereken múlik, hogy Isten még ennek a nagy apostolnak a megingását is felhasználja arra, hogy érvényesítse az Ő igazságát.
Mai keresztyénségünkben Jézus Krisztus azt akarja megvalósítani, amit a kezdetekben is: az evangélium igazságának megfelelő egyenes utat. Hogy ezen járjunk. Hogy ha tévedünk, vegyük észre, fogadjuk el felebarátunk figyelmeztetését és jobbítsunk magunkon. Ha pedig testvérünk téved, vagy netán bűne kerül szemünk elé, akkor tudjuk Pál határozottságával és Isten iránti alázatával figyelmeztetni.
Befejezés
Péter volt Jézus tanítványi köréből az, aki a legtöbbre vitte. A római katolicizmus szerint ő lett az első pápa. Itt azonban annyira nem „pápásan” viselkedik, annyira nem tévedhetetlen, hogy Luther az ő példáján felbuzdulva indította meg az egyház megreformálását. Ha Péter tévedhet, bűnt követhet el, elbukhat, akkor hogyne fordulhatna ez elő velünk is?
Mivel előfordulhat, ezért vagyunk rászorulva a kegyelemre. Ezért kell naponként Jézus Krisztushoz mennünk és a segítségét kérnünk. Ezért kell rendszeresen önvizsgálatot és bűnbánatot tartanunk.
És eltanulnunk Pál apostol és Péter apostol alázatát az Isten kijelentése iránt.
Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. április 13.

Buenos Aires
Igét hirdetett rev. Gabriel Miraz. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Textus: János 10,1-11
Texto: San Juan 10,1-11

"De cierto, de cierto os digo: El que no entra por la puerta en el corral de las ovejas, mas sube por otra parte, el tal es ladrón y robador. 2 Mas el que entra por la puerta, el pastor de las ovejas es. 3A éste abre el portero, y las ovejas oyen su voz: y á sus ovejas llama por nombre, y las saca. 4Y como ha sacado fuera todas las propias, va delante de ellas; y las ovejas le siguen, porque conocen su voz. 5Mas al extraño no seguirán, antes huirán de él: porque no conocen la voz de los extraños. 6Esta parábola les dijo Jesús; mas ellos no entendieron qué era lo que les decía. 7Volvióles, pues, Jesús á decir: De cierto, de cierto os digo: Yo soy la puerta de las ovejas. 8Todos los que antes de mí vinieron, ladrones son y robadores; mas no los oyeron las ovejas. 9Yo soy la puerta: el que por mí entrare, será salvo; y entrará, y saldrá, y hallará pastos. 10El ladrón no viene sino para hurtar, y matar, y destruir: yo he venido para que tengan vida, y para que la tengan en abundancia. 11Yo soy el buen pastor: el buen pastor su vida da por las ovejas."

Úrnapi Igehirdetés 2008. április 6.

Buenos Aires
Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Róma 15,15-29

Textus: Galata 2,6-10

⁶Azok pedig, akik tekintélyeseknek számítanak - hogy a múltban mik voltak, azzal nem törődöm; Isten nem nézi az ember személyét -, azok a tekintélyes személyek engem semmire sem köteleztek. ⁷Ellenkezőleg: elismerték, hogy rám van bízva a körülmetéletlenség evangéliuma, mint ahogyan Péterre a körülmetélésé. ⁸Mert aki munkálkodott Péter által a körülmetéltek közötti apostolságban, az munkálkodott énáltalam is a pogányok között. ⁹És amikor Jakab és Kéfás meg János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a pogányokhoz menjünk, ők pedig a körülmetéltekhez. ¹⁰Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről: ez az, amit én igyekeztem is megtenni.

Cím: Felismerni az adatott kegyelmet

Bevezetés

Kedves testvérek!

Múlt vasárnap láttuk, hogy egy komoly egyházszakadás réme lebegett az első keresztyének feje fölött. A pogányok körülmetélésének kérdése – „kedves” emberek aknamunkája segítségével – kis híján szembeállította Péter és Pál apostolokat egymással. Emlékszünk: egyes kisázsiai gyülekezetekbe befurakodott Pál szavaival élve áltestvérek szerint a pogányokat, azaz a nem zsidókat először zsidóvá kell tenni, azaz körül kell metélni, a szombatnap, a kasrut – azaz az étkezési tisztasági szabályok – és más ótestamentumi törvények megtartására kell kényszeríteni, mielőtt Jézus evangéliumába beavatnák őket. Pál ezzel szemben azt tanította, hogy az evangélium mindenkié, és elnyerni a kegyelmet Jézusban lehet. Őrajta kívül semmi másra nincs szükség. A jeruzsálemi gyülekezet vezetői meghallgatták Pált, aki elég alázatos volt, hogy odamenjen, és egyetértettek vele. Különben a mai zsidómisszió egyik kulcsa is az, hogy amikor Jézus evangéliumát hirdetjük nekik, akkor nem szabad abba a hibába esnünk, hogy először pogánnyá akarjuk tenni őket (hogy megtagadják gyökereiket), hogy keresztyénekké lehessenek.

A Gonosz próbálkozása sikertelen volt, az egyház egysége tehát egyelőre megmaradt s az egyházszakadás átka későbbi századokra tolódott. Fontos: nem Pál győzött itt és nem Péter, hanem az evangélium ereje győzött az apostolokban. Ezért lehettek mentesek a jeruzsálemiek attól a kísértéstől, hogy történelmi helyzetük tudatában valami elsőbbséget vagy jogi igényt támasszanak. Így maradhatott meg az egyház egysége s a Krisztusban kapott szabadsága Jeruzsálemben is, meg Galáciában is. Ráadásul a jeruzsálemi gyülekezet javára gyűjtést is hirdettek Kis-Ázsiában, mindezzel jelezve, hogy fontosnak tartják a jeruzsálemi gyökereiket, és számon tartják az onnan kapott szellemi adományokat.

Mai igénkben Pál hangsúlyozza, hogy nem arról van szó, mintha az oszlop-apostolok előtt hódolt volna, vagy hogy az általa hirdetett evangélium csak Péter hozzájárulásával lenne hiteles. És ennek kulcs-kifejezése az, amit címnek választottam: felismerni az adatott kegyelmet. Ezt járjuk körül most!

1. Mi is a kegyelem?

A református Keresztyén Bibliai Lexikon szerint a kegyelem: „Isten cselekvésének módja: Teremtményével nem annak érdeme, hanem saját jósága szerint bánik.”. Az evangélikál Bibliai nevek és fogalmak pedig így ír: „mindenekelőtt Isten ajánlata az ember számára (Tit 2,11), a megváltás alapja (Ef 2,5), részesülés a Szent Szellem hatalmában és ajándékaiban (1Kor 12,6; 2Tim 2,1)”. Köznapi használatban pedig azt jelenti, hogy a bűncselekményért halálra ítélt ember az ország legfőbb közjogi méltóságától – az uralkodótól (király, királynő, császár, főherceg, emír, szultán) vagy államelnöktől – büntetése megváltoztatását kéri és kapja. Ilyenkor általában életfogytiglani szabadságvesztésre cserélik a legsúlyosabb büntetést. Minden esetben tehát azt jelenti, hogy a lehető legsúlyosabb büntetést a lehető legmagasabb tekintély elengedi.

A Biblia tanítása szerint az emberek bűnösök – kivétel nélkül – és bűneikért az Istentől való örök eltaszítottságot érdemlik. Ez a kárhozatnak nevezett büntetés. Az emberek általában úgy képzelik a poklot, mint valami tüzes, forró helyet. Én úgy vélem, a kárhozat inkább hideg. Az Isten szeretetétől önmagát elszakító ember a hideget, az Úrtól való elhidegülést választotta. Az elkárhozás ugyanis egyedül az emberen múlik. Nem Isten szabja ki a büntetést, hanem az ember vonja magára azzal, ha nem él a neki felkínált kegyelem lehetőségével. Isten azt szeretné, hogy mindenki megmeneküljön a kárhozattól, és a pokol beruházás teljes csőddel végződjön, mert senkit nem lehet elhelyezni benne. Bár így lenne! Jézust azért küldte a földre, hogy nyilvánvalóvá tegye, az ember iránt érzett szeretete töretlen, mindenkit hív, hogy Jézuson át a mennybe jusson.

2. Felismerni

Olvastam egy tudományos-fantasztikus könyvet, melyben komoly szerepük van a robotembereknek. Isaac Asimov klasszikusáról van szó. A múlt század végén elhunyt amerikai szerző úgy képzelte, hogy mostanra az emberi társadalom nagyban mesterséges intelligenciával rendelkező, ember formájú robotok általi segítségre fog támaszkodni. A múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, e mű keletkezésekor ez valós lehetőségnek tűnt. Mára azonban már tudjuk, hogy az emberi agy annyira összetett, hogy mesterséges szerkezetek még jó ideig – sőt talán soha – nem lesznek képesek alapvető emberi dolgokat megtenni. Ezek között van a felismerés. Az amerikai FBI birtokában lévő legbonyolultabb emberfelismerő programok is csak magas százalékban képesek egyes személyeket a róluk készült fotó alapján azonosítani. Ha pedig eltorzítják a képet, akkor az arány csökken. Ezzel szemben az ember képes az általa jól ismert személyt sötétben, zajban, hátulról, sokféle zavaró körülmény fennállása esetén is felismerni. Az embernek teremtője által tehát megadatott a felismerés képessége, azaz hogy a matematikailag leírható dolgokon is túl lásson, hogy képes legyen összerakni a részből az egészet.

Ez kellett történjen a mi esetünkben is. Péter, János és Jakab egyrészt nyilván használták a józan eszüket, és felismerték, hogy a keresztyénség terjedésének érdekében mi a jó, jobb megoldása a konfliktusnak, másrészt nyilván használták az Úrral való kapcsolatukat, a Szent Lélek vezetését, hogy megtudják, mi az Isten akarata. E kettő pedig egybevágott, tehát elfogadták. Ugyanezt kellett tennie Pálnak is, hiszen őneki is tisztában kellett lennie az Isten szándékával, mert láthatóan úgy vezette az életét és a missziót, hogy az csak emberi erőből nem működhetett.

Mindkét oldal felismerte tehát a másikban az Isten akaratának teljesítőjét.

3. Ami adatott

Végül a legfontosabb, az, hogy honnan származik mindez? Erre tényleg könnyű a felelet, mert egyértelműen a mennyei trónteremből. Péter Jakab, János és a jeruzsálemiek éppúgy az Isten akaratát cselekvő misszionáriusok voltak, mint Pál, Barnabás, Titusz és az antiochiaiak. Természetesen azért, mert az evangélium adatott. Isten adta. Sok tudományos felfedezés volt, amelyet két vagy több tudós, tudóscsoport egymástól függetlenül tett meg. Mégpedig azért, mert ugyanabban a természeti törvényrendszerben éltek és kutattak. Magyarul ugyanazt vizsgálták. A keresztyének is ugyanazt kísérik figyelemmel, még akkor is, ha bizonyos dolgokat máshogy látnak. Ha az evangélium adatott, azaz valóban az Úrtól származik, akkor két keresztyén a lényeges dolgokban egyet kell értsen. A lényegtelen, külső dolgokban pedig mindketten cselekedhetnek a saját belátásuk szerint. Baj akkor van, ha a dolog megfordul. A keresztyének közötti viták és nézeteltérések az én meglátásom szerint a leggyakrabban ebből adódnak. A fontos dolgokban nem törekszenek egyetértésre, a lényegtelen, külsőségekben pedig ragaszkodnak az emberi hagyományokhoz, megszokáshoz, kényelemhez.

Befejezés

A befejezésben hadd vonjam le a konklúziókat a magunk számára! Először is a legfontosabb, hogy megértsük, mi a kegyelem, hogy mi a szerepe a mi életünkben. Ez röviden annyi, hogy a bűneidre Jézusnál és egyedül nála van bocsánat. Ha elfogadod, örökéleted van, ha nem, akkor végképp, visszavonhatatlanul elveszel. Utána fel kell ismerni a kegyelmet önmagadban és a másikban. Ez már a gyakorló keresztyénre vonatkozik. A megtért embernek ismernie kell az Isten akaratát az életében, hogy engedelmeskedni tudjon: erre való a Bibliaolvasás, imádkozás, gyülekezetbe járás, a keresztyén közösség gyakorlása. De fel kell ismernie az Isten kegyelmét a másik ember életében is, hiszen e nélkül a szolgálata sokkal nehezebb, sőt, lehetetlenné válhat. Ha úgy próbálok valakinek segíteni, Isten felé terelgetni őt, hogy nem tudom, mire van szüksége: megtérésre vagy támaszra, akkor súlyos kárt is okozhatok neki. Ahogy egy orvosnak először a diagnózist kell felállítania, mert ha e nélkül akar gyógyítani, akkor a beteg halálát okozhatja. Erre való a beszélgetés, a lelkigondozás. Harmadszor pedig az egység a világ felé. Nem ránk parancsolt, ránk erőltetett ökumené, hanem az őszinte igazi Krisztusi egység. A lényeges dolgokban határozottság, a lényegtelenekben szabadság. Mindenek felett pedig szeretet. Mégpedig abból kiindulva, hogy felismertük a nekünk adatott evangéliumot, és felismertük a másik – akár gyülekezeten, felekezeten belüli, akár más felekezethez tartozó keresztyénnek – adatottat. Így tudunk szolgálni, és betölteni azt a küldetést, amit az Úr Jézus ránk bízott.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 30.

Buenos Aires
Írta Tóth L. Kristóf lelkész
Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Apcsel 15,40-16,12

Textus: Galata 2,1-5

¹Azután tizennégy esztendő múlva ismét felmentem Jeruzsálembe Barnabással, és magammal vittem Tituszt is. ²Kinyilatkoztatástól indíttatva mentem fel, és eléjük tártam az evangéliumot, amelyet a pogányok között hirdetek, mégpedig külön a tekintélyesek elé, nehogy hiába fáradjak, és hogy eddigi fáradozásom se legyen hiábavaló. ³Még a velem lévő Tituszt, aki görög volt, őt sem kényszerítette senki arra, hogy körülmetélkedjék, ⁴a befurakodott áltestvérek kedvéért sem, akik csak azért férkőztek be közénk, hogy kikémleljék szabadságunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk, és így szolgává tegyenek minket. ⁵Ezeknek egy pillanatra sem engedtünk, hogy az evangélium igazsága megmaradjon számotokra.

Cím: A jeruzsálemi tanácskozás

Bevezetés

Kedves testvérek!

Folytassuk Pál apostolnak a Galatákhoz írt levelét! Tizennégy esztendővel vagyunk Pál első jeruzsálemi útja után, körülbelül Kr. u. 48 táján. A megtérése óta eltelt időben tett egy missziói utat, Kis-Ázsiában gyülekezeteket alapított, sok hívővel találkozott, sokakat megtérített. Eredményesen munkálkodott az antiokhiai misszió keretében. A Galata levél megírása előtt nem sokkal egy probléma merült fel Galáciában, mely Kis-Ázsia legközepe volt. Néhány zsidóból lett keresztyén úgy gondolta, hogy a pogányok csak olyan módon válhatnak keresztyénné, ha előbb is zsidóvá lesznek. Körülmetélik őket, megtartják a törvényeket, a szombatnapot, és utána lehet megkeresztelni őket. Ez a nézet aztán zavar forrásává lett több gyülekezetben. Tudjuk: a Galata levél nem egy gyülekezetnek íródott, hanem a tartomány valamennyi Krisztust követő közösségének. Többen elbizonytalanodtak, és megkérdőjelezték Pál apostol szolgálatának hitelességét, hiszen ő nem beszélt olyasmiről, hogy zsidóvá kell először válniuk a pogányoknak, hogy keresztyének lehessenek. Mivel a zsidóból lett keresztyének számára Péter és a jeruzsálemiek voltak a mérvadó tekintélyek, Pál fogta magát, és elment hozzájuk két munkatársával, hogy segítséget, ha úgy tetszik, igazolást kérjen. Nem tanácsot kérni ment Péter gyülekezetébe, hanem mert az általa alapított gyülekezetek békessége és fejlődése veszélybe került.

A hamis ál-atyafiakkal szemben határozott, de a hitben gyengék, megingók iránt gyengéd, figyelmes. Ha a jeruzsálemi apostolok véleménye, tanácsa kell, hogy a közösségben helyreálljon a Krisztusban az egység, akkor Pál hajlandó elmenni azért is. Van Pálban elég alázat ehhez. És Péterben is, hogy bár nem értenek mindenben egyet, segít Pálnak, mert a kérdésben fontos, hogy egyakaraton legyenek.

Mindez pedig a keresztyén egységre mutat. Ez került ott és akkor veszélybe, ez indította Pált a nehéz útra és ez a mai témánk is. A keresztyének egysége. Ennek lépései: Krisztus indítására ment, alázattal az „oszlop-apostolok” elé tárja az általa hirdetett evangéliumot, és nem enged a kényszerítésnek.

1. Krisztusi küldetés

Hivatás és küldetés. Ez a két kifejezés rokon, mert mindkettő arra utal, hogy akire vonatkozik, kívülről kap indítást. A hívatásos hívást, a küldetéses küldetést. A keresztyén pedig mindkettőt. Mert amikor a Krisztus nélkül élő ember meghallja Jézus hívását, odamegy hozzá, leteszi bűneit a kereszt tövébe és életét Krisztus kezébe, kap egy küldetést. Ez először azt jelenti, hogy vissza kell menjen az övéi közé, hogy hirdesse – szavaival, tetteivel és életével –, hogy Jézus Krisztus Úr. Azután adottságai, képességei, körülményei függvényében kap különböző hosszabb-rövidebb feladatokat. A hívatás és a küldetés tehát kézen fogva jár.

Pál apostol különösen tudta, hogy mit jelent ez. Nem csak azért, ahogyan át kellett élnie a találkozást Jézussal a damaszkuszi úton, hanem azért is, mert szolgálata, missziói útjai során számos alkalommal találkozott az Úr határozott küldésével. Tervei, szolgálata programja nem a saját fejéből kipattant ötlet volt, hanem engedelmeskedés az Úr akaratának.

Vajon hány vezető – nem keresztyén vezetőkre gondolok most elsősorban, hanem akármilyen vezetőre, munkahelyi, politikai, erkölcsi vezetőkre – tette volna meg, hogy feltarisznyázik és elmegy beszámolni a munkájáról olyan valakinek, aki nincs felette a ranglétrán? Pál megtette ezt. Nem vagyok biztos benne, hogy zokszó nélkül. Mivel Pált embernek ismertem meg, nem egy szuperhősnek, aki tökéletes, úgy érzem, volt olyan pillanat, amikor Pál legalábbis magában azt mondta Istennek: „Ne, Uram! Ne csináld ezt velem! Ne kelljen már odamennem Péterék elé!” De végül elment. Megtette, amit az Úr kért tőle, két okból. Egyrészt mert közvetlen utasítást kapott – saját bevallása szerint is – Istentől erre, másrészt szintén Istentől tudta, hogy neki, mint felelősségteljes keresztyénnek a rábízottak érdekeit kell szem előtt tartania. És ha a galáciai zűrzavar a fejekben attól oldódik meg, hogy Pál elmegy és erkölcsi támogatást, igazolást kér Péteréktől, akkor meg kell tennie. Megtette.

2. Alázat

Péter apostol volt az ősgyülekezet vezetője. Körülötte ott ültek azok az apostolok, akik tanúi voltak Jézus személyes tanításainak, méghozzá élőben. Közvetlen mellette jártak. Beszéltek vele, éppen ezért a tekintélyük igen nagy volt a korabeli keresztyén körökben. Pál korábban keresztyénüldöző főember volt, és bár a megtérése óta eltelt évek megmutatták igazi elkötelezettségét, nyilván jó néhányan nem tekintettek rá úgy, mint teljes értékű apostolra. Pál nem a jeruzsálemieken keresztül várta vagy kapta az evangéliumot, hanem közvetlenül Krisztustól. Neki igazán lett volna oka arra, hogy nagyra, nagyobbra tartsa magát Péternél, hiszen Pál és az antiokhiai misszió sokkal több munkát végzett, mint Péter és a jeruzsálemi gyülekezet. Mi tagadás, Pál hatása a keresztyénségre jóval nagyobb volt, mint Péteré, és ez nem csak ma nyilvánvaló, hanem már akkor is az volt. Pált tehát igazából semmi nem kényszerítette arra, hogy Péter előtt beszámolót tartson. Egyvalami azonban mégis: az alázat. Tudta, hogy a keresztyénség nem Péterről szól, vagy Pálról, vagy Tituszról, vagy akárkiről, hanem egyedül Jézus Krisztusról. És az is bebizonyosodott számára, hogy nem is a körülmetéltségről vagy a körülmetéletlenségről, a kóser konyháról vagy a sertéshúsevésről, hanem a Krisztus iránt táplált érzelmünkről. Ez az alázat titka. Ki a fontos a szolgálatban? Jézus Krisztus, vagy én? Ki a lényege, a mozgatója annak, amit keresztyénként teszek? Jézus, vagy én?

Megtérésem táján a Gyulai Pál utcai templomba is jártam, melynek hivatalos neve Budapest Klauzál téri gyülekezet. Akkoriban nyugdíjas lelkészként Farkas József is ott szolgált. Róla hallottam egy történetet, mely szerint egy idős asszony a gyülekezetből beteg lett, és olvasván a Bibliában a Jakab 5,14-15-öt, elhívatta magához a lelkészt és néhány presbitert. A megnevezett Ige ugyanis így szól: „Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. ¹⁵És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer.” És bár a református egyházunk gyakorlatában nincs jelen az ilyen cselekmény, Jóska bácsi vett egy edény olajat, magával vitt néhány presbitert, megkenték az asszonyt az olajjal és imádkoztak érte. A lelkészben volt annyi alázat az Igével és Krisztussal szemben, valamint szeretet a beteg testvérnő iránt, hogy megtette. Neki erre volt szüksége, mint a kis-ázsiai ingadozóknak a jeruzsálemi apostolok szavára.

3. Kitartás

Mindezek végigviteléhez megvolt Pálban a kitartás is. Önmagával szemben és másokkal szemben is érvényesítette. Sajnos sok mai keresztyénnek van komoly hiánya. Köztük nekem is. És nem is csupán kitartásról van szó Pál esetében, hanem kiállásról valamiért, ragaszkodásról ahhoz, amit igaznak ismert meg. A hamis testvérek, a „testvérnek látszó személyek” ugyanis a Krisztusban nyert szabadságukra pályáztak. No nem úgy, hogy őszintén csatlakoztak volna Krisztushoz, hanem elrablási szándékkal. Az emberek nagyobbik része nem érti meg, hogy az Isten ajándékait nem lehet csak úgy megszerezni! Egyedül ajándékba lehet megkapni.

Pálban megvolt a kitartás, a határozottság, az elszántság, és Krisztus ügyét győzelemre vitte. Amikor kellett, alázattal, amikor kellett, kitartással. Imádkozzunk azért, hogy legyen bennünk, amikor kell, kitartás, amikor kell, alázat!

Befejezés

Pálra éppúgy reábízatott az evangélium hirdetése a pogányok között, mint Péterre a zsidók között. Az apostoli közösségnek ez a szép megnyilvánulása eloszlatta a galáciai kétségeket s lehetetlenné tette a hamis atyafiak, hazug szándékát, hogy kijátsszák a jeruzsálemieket Pállal szemben. Hiszen egy az evangélium. Ily módon bebizonyosodott, hogy a jeruzsálemiek egyetértenek Pállal abban, hogy nem kell körülmetélni a nemzsidókat, hanem az evangéliumot kell hirdetni nekik. Titusz előbőre is megmaradt, bizonyítékul, hogy Pál nem cselekszik ellentétesen a „klasszikus” apostolok tanításával.

Segítsen bennünket az Úr abban, hogy tanuljunk elődeink példájából. Merjünk alázatosak lenni, amikor arra van szükség, tudjunk engedelmeskedni az Úr küldésének, amikor meghalljuk, és legyen bennünk kitartás, hogy meg is tegyük, amit Isten kér tőlünk.

Ámen!

Ünnepi Igehirdetés, 2008. március 24. Húsvét

Az igehirdetés elhangzott a Szent István Öregotthonban (Chilavert, Provincia de Buenos Aires), 2008. húsvét hétfőjén, úrvacsorás Istentisztelet keretében.
Igét hirdetett Tóthné Bede Krisztina lelkész. Az igehirdetés meghalgatható ide kattintva.

Ünnepi Igehirdetés, 2008. március 23, Húsvét

Buenos Aires

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Lukács 24,13-35

Textus: Lukács 24,19-24

„Mi történt?” - kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: „Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt; ²⁰hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. ²¹Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. ²²Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, ²³de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. ²⁴El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.”

Cím: Az emmausi tanítványok

Bevezetés

Kedves testvérek!

Harmadik napja, hogy a Nagypénteket ünnepeltük. Péntek óta eltelt egy kis idő, nyilván sok mindent csináltunk mindannyian. Gondoljuk végig, hogy milyen hosszú tud lenni ez az idő akkor, ha várunk valami reménykeltő eseményre, bár közelebbről nem tudjuk mire, de az várat magára. Befejezetlennek, sikertelennek érzünk valamit, és nem tudjuk, hogy hol a hiba. Vajon mi lehet az, amit ilyenkor érzünk? Az, ami ennek a két tanítványnak a gondolatait is eltölti: a keserűség.

Ők ketten nem voltak a legszűkebb tanítványi kör tagjai, talán a hetvenes körhöz tartozhattak. Nevét is csak az egyiknek ismerjük, Kleopás vagy Klópás, és azt feltételezzük, hogy József testvére. A másik feltételezhetően a fia, Simon, aki később Jakab halála után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett. Vasárnap, azaz a hét első napja reggelén mendegélnek Jeruzsálemből a körülbelül 12 kilométerre lévő otthonukba, Emmausba. E település vélhetően a mai El-kubebe helyén állhatott akkoriban. Az ünnep elmúltával hazatérnek, és közben azon jár az eszük, mi is történt az elmúlt három-négy napban. Az ünnep utáni reggel távoznak Jeruzsálemből, szívükben befejezetlenség érzésével. Arra számítottak, hogy Jézus valami nagy dolgot fog tenni, ehelyett az ünnep olyan volt, mint tavaly vagy azelőtt, ráadásul a Mestert ki is végezték. Mintha az egész küldetése kudarcba fulladt volna. Ráadásul nem értik, mi történt hajnalban, számukra oda nem illő esemény az, hogy az asszonyok üres sírt találtak. Ezen beszélgetnek, amikor csatlakozik hozzájuk Jézus, akit ők nem ismernek fel. Szerintem nem azért, mert nem ismerték jól a Mester arcvonásait – bár ez sem kizárt – hanem inkább azért, mert az Úr „inkognitóban” akart maradni, meg akarta ismerni e két embere gondolatait, kétségeit, hangulatát. Mint egy álruhás uralkodó. Nem mondhatjuk, hogy nagyon örült az eredménynek. A mai szóval élve exit-poll (a szavazókörökből távozó választók kikérdezésén alapuló választási előrejelzés angol kifejezése ez) nem tűnik túl sikeresnek. Ez a két tanítvány nem azt teszi, arra gondol és úgy érez, ahogy jó lenne. Nem mai igénkből derül ki, de akik olvassuk a Bibliát, tudjuk, hogy a tizenegy tanítvány sincs igazán a helyzet magaslatán ezekben az órákban. Mi okozhatta ezt a levertséget, keserűséget e két tanítványnál, és milyen következtetéseket vonhatunk le a magunk számára ebből?

1. A két tanítvány keserűsége

Jézus Krisztus Kr. U. 30 körül kezdte meg nyilvános szolgálatát. Karácsonyi megszületését, 8 napos korában körülmetélését, Egyiptomba való menekítését, visszatértét, felnövekedését, barmicvóját (felnőtté avatását) követően tudatosan készült a szolgálatára, amelyet harmincévesen, negyven napos böjttel kezdett meg. Jól ismerjük a sátán három kísértését és Jézusnak az ezekre adott feleltét. Miután felkészült, Jézus követőket gyűjtött maga mellé. De nem ötletszerűen, hanem nagyon is gondosan válogatta ki tizenkét tanítványát. A Genezáreti tó melletti nevezetes démonűzést követően hívta magához Márk leírása szerint a tizenkettőt. Ezek rendszeresen, a tágabb, hetvenes kör és a többi követők pedig alkalomszerűen mentek Jézussal, figyelték, hallgatták tanítását, igyekeztek megérteni, mit tanít az Isten akaratáról. Minél közelebb voltak hozzá, annál inkább sikerülhetett ez nekik. És annál inkább tapasztalták, hogy veszély fenyegeti a prófétát, sőt azt is, hogy Jézus igazából nem sokat tesz a veszély elhárítása érdekében. Aztán eljött a nap, amikor Jézus már árulásról beszél, és mire a tanítványok felfoghatnák, mi is zajlik körülöttük, mesterük már fogoly, egyik társuk pedig áruló.

Az utolsó napokban nagyon felgyorsultak az események, és mi hajlamosak vagyunk elhamarkodott ítéletet mondani a szereplők fölött. Nekünk könnyebb dolgunk van, hiszen egyrészt annyi időt szánunk az események megismerésére, amennyit csak akarunk, akár többször is elolvashatjuk a Biblia egy-egy részletét, másrészt tudjuk, mi lesz a vége. Nekik ez az ismeret nem állt rendelkezésükre, és a rohanó események között nem csoda, hogy elvesztették a fejüket. Ezért lehetséges, hogy a tizenkettő (mínusz egy) bezárkózva retteg, a közvetlen fenyegetettséget nem érző távolabbi tanítványok – mint az emmausi kettő – pedig elkeseredett.

Érzik, hogy valami nem stimmel, nem így kellett volna véget érnie. Nem lett volna szabad hagyni, hogy mindez bekövetkezzék. De nem tettek, nem tehettek semmit. Ez teljes joggal okozott keserűséget e két derék embernek.

Egyik kedvenc vesszőparipám, hogy Jézus nem véletlen választott ki tanítványául olyan embereket, akiket kiválasztott. Ez a tizenkét ember (Júdást is beleértve) reprezentatív mintája az emberiségnek. Egy-egy tulajdonságukban mi is magunkra ismerhetünk. Egyébként nem csak a tizenkét tanítvánnyal van így, hanem az Ó és Újszövetség szinte minden szereplőjével. Jézus tudta, kiket választott, tudta, kik követik, sejtette, mire hogyan fognak reagálni. És mindezeknek tudatában építette fel küldetését. Nem árult ő zsákbamacskát, a Máté 13,10-ben kerek perec kijelenti, hogy a sokaságnak példázatokban beszél.

Jézus tudja, hogy kell bánni az emberrel, és amit el akar érni, az az, hogy követői értsék, mi történik körülöttük, velük és értük. Ne csak közönsége legyenek az Isten terve végbemenésének, hanem cselekvő részesei. Nem lett volna célravezető – nem is jellemző Jézusra –, ha ráripakodik ezekre az emberekre, vagy jól leszidja őket, hogy miért nem figyeltek jobban, hiszen mindent előre elmondott, hogy mi hogyan fog történni. Ezek az emberek csalódottak és keserűek. Hanem végighallgatja őket, hadd beszéljék ki magukból mindazt, ami a szívüket nyomja. Így juthatnak el majd oda, hogy a kenyér megtörésekor felismerik az Urat. Különben a maguk keserűségével lettek volna elfoglalva még akkor is, sőt sokáig.

2. Tanulság

Én valószínűleg ugyanebben a helyzetben ugyanígy cselekedtem volna. Nem érzem magam különbnek ezeknél a tanítványoknál, hiszen nap mint nap tapasztalom, hogy hiába hallottam sok mindent Jézusról, hiába tapasztaltam meg dolgokat, hiába vagyok okleveles magisztere a teológiai tudományoknak, előfordul, hogy nem értem, mit akar mondani Jézus. Nem vagyok tisztában azzal, hogy mi következik. Nem tudom elképzelni sem, hogy mit kellene tennem. És mindezért hálás vagyok az Úrnak. Örülök neki, hogy nincs mindenre kész válaszom, hogy néha bizonytalankodnom kell, hogy sokszor nem tudom, mi fog történni a következő napon. Sőt, a következő pillanatban. Ahogy továbbolvastuk a történteket a lekcióban, megtudtuk, hogy végül velük tartott, bár rá kellett beszélni, és noha útközben kifejtette nekik, hogy miért is volt szükségszerű, hogy mindezek a dolgok megtörténjenek vele, felismerni csak akkor tudták, amikor a kenyeret megtörte az asztali áldás alkalmával.

Emberi szinten nézve maradandó élmény volt legalább két embernek ez az emmausi úton lejátszódott jelenet. Így biztos, hogy nem felejtették el, mit jelent a feltámadás. Számunkra azonban nagyobb a jelentősége. Természetesen nem felejtem el, hogy jártunkban keltünkben mi is találkozhatunk Jézussal akár nagyon hasonló formában. De nem fogunk. Mert Jézus nem azt akarja, hogy egy sablon-helyzetben álljunk helyt, bizonyuljunk igazi keresztyénnek, hanem hogy bármikor azok legyünk. Tehát ne okozzon meglepetést, hogyha olyan szituációban találjuk magunkat, amelyben hitet kell vallanunk. Ha a keresztyénség nem csak egy máz, amit magunkra kenünk, vagy álarc, amit felveszünk, hanem az életünk része, sőt, lényege, akkor akármikor helyt tudunk állani.

Befejezés

Hálás vagyok Istennek, hogy ezek a bibliai szereplők olyan emberiek, és azért imádkozom, hogy mi, mai keresztyének értsük meg őket, és azt, amit történetükön keresztül Jézus meg akar mutatni nekünk. Mert nem az a baj, hogy sokszor bizonytalankodunk, kétségeink vannak és nem értünk dolgokat, hanem az, hogy ha eltakarjuk bizonytalanságunkat és magabiztosnak mutatjuk magunkat, vagy kétségeinkkel nem fordulunk Istenhez, illetve hogy amit nem értünk, arra nem kérünk, sőt nem fogadunk el magyarázatot Tőle. Ő ismer bennünket, és tudja, hogy milyenek vagyunk. Mindent megtesz, hogy segítsen nekünk. Fogadjuk el Tőle!

Ámen!

Ünnepi Igehirdetés 2008. március 21.

Nagypénteki Istentisztelet
Igét hirdetett Tóth L. Kristóf lelkész. Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: János 19,23-37

Textus: János 13,31-35

Amikor kiment, így szólt Jézus: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne; ³²ha pedig az Isten dicsőült meg benne, az Isten is megdicsőíti majd őt önmagában, sőt azonnal megdicsőíti őt. ³³Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom. ³⁴Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! ³⁵Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

Cím: Dicsőség és szeretet

Bevezetés

Kedves testvérek!

Nagycsütörtök esti, az úrvacsora szereztetése utáni részt olvastunk az imént. Jézus megmosta tanítványai lábát – Péter először nem engedte, aztán túlzásba esett és fejmosást is akart –, elfogyasztották a páskavacsorát, s közben Jézus egyértelmű utalást tett arra, hogy legközelebbi tanítványai közül egy el fogja árulni. Jézus már azt is tudta, hogy még napfelkelte előtt, a tanítványok még nem. Júdás, az áruló felugrik és elmegy, hogy megadja a végső ismertetőjelet, ami alapján a templomőrség elfoghatja a felforgató názáreti prófétát: Jézust.

Amikor Júdás kiteszi a lábát, Jézus a dicsőségről, az Ő megdicsőüléséről kezd beszélni. Miért? – tettem fel magamban a kérdést azonnal, amikor elolvastam az igerészt. Miért nem arról beszél, hogy nem helyes dolog az árulás, vagy miért nem kezd azonnal a legsürgősebb tudnivalók elmondásába, hogy a maradék tizenegy tanítvány még gyorsan megtudhassa, amire szüksége van, mielőtt a katonák Jézusba fojtanák a szót. E helyett egy látszólag elvont teológiai értekezésbe kezd, amit egy mai képzett professzor sem tudna kapásból értelmezni. Én ilyenkor mindig felteszem magamban: mi az oka, mi az indoka ennek? Mivel pedig a választ a Nagypénteki események körül találtam meg, vettem a bátorságot, hogy Nagypénteken vegyem fel alapigének.

1. Az Isten dicsősége a keresztben

Szerintem a válasz a kereszt. A golgotai dombon Jézus Krisztus megfeszítésére felállított fa-alkotmány, a kivégzőeszköz, melyhez brutális módon nagy szegekkel rögzítették hozzá egy ember kezeit-lábait. Amelyre ráfolyt a vére, és amelyen kilehelte lelkét. Ez a kereszt az, ami miatt Jézus nem másról kezd el beszélni tanítványai előtt, hanem Isten dicsőségéről. Mintha Júdás távoztakor felsejlett volna az Úr Jézus szeme előtt az, amit majd a kereszten fog látni. Nem a gúnyolódó tömeg, nem az anyja fájdalmas arca, aki János karjába kapaszkodik, hanem amit mindezeken túl látott: az embereknek a bűntől való megszabadulását, a Sátán rabságából való kitörését. Ezt hozta el a kereszt. Jézus tudatában volt annak, mi vár rá: tudjuk jól, hogy imájában azt kérte, hogy ha lehetséges, múljék el tőle e pohár, azaz ne kelljen végigmennie a szenvedés útján. Tudta, mi fog történni, hogy nem kerülheti el a fájdalmat, a kínt. De nem önmaga erősítésére, hanem inkább a tanítványok vigasztalására beszélt inkább az Isten dicsőségéről. Hogy megértették-e a tanítványok, nem tudjuk. Másnapi és harmadnapi viselkedésükből ítélve nem. De utána biztosan. Lehet, hogy mi sem értettük meg, mit mondott Jézus nekünk az elmúlt időszakban, például a böjt alatt, de hiszem, hogy nem hiába beszélt hozzánk. Amikor eljön az ideje, akkor eszünkbe fog jutni, és tudjuk majd, mit kell tennünk.

Jézus tehát arról beszél a maradék tizenegynek, hogy megnyílt a dicsőség útja. Júdás távozásával kezdetét vette az egész Jézus-küldetés végkifejlete, aminek a csúcspontja a kereszten lesz.

2. A tanítványok egyedül maradnak

Jézus elfogatását, elítélését, megveretését, a városon való végighajszolását, keresztre szegezését és halálát a tanítványoknak – mindazoknak, akik szerették Jézust – egyedül kellett átvészelniük. Nem lehetett mellettük senki tanácsoló, vigasztaló. Mint az emmausi tanítványok példájából tudjuk, egymást sem sikerült eredményesen megvigasztalniuk. És Jézus az utolsó vacsora alkalmával ezt már tudta jól. Mert a Terv szerint ennek így kellett lennie. Egyedül kellett mindannyiuknak végigélni ezt a három napot és megharcolni azt a kérdést, hogy vajon miben hisznek.

Nekünk is egyedül kell megharcolnunk magunkban a hitünket. Egyedül kell lenned, amikor szembekerülsz a kérdéssel: hiszel el Krisztusban, az Ő feltámadásában? Abban, hogy szükséged van rá, nélküle a Sátán rabja vagy. Ebben senki nem lehet a segítségünkre, se lelkész, se jóbarát, se rokon, senki. Vagy te magad megharcolod a döntést és Krisztusé leszel testestől-lelkestől, vagy a megszerzett (és hitnek tartott) ismereteiddel élsz tovább többé-kevésbé keresztyénként a következő lehetőségig – ha úgy tetszik hit-konfliktusig – és két dolog történhet veled. Az egyik az, hogy előbb vagy utóbb megunod a feszültséget, a döntéskényszert és kijelented, nekem ez nem kell – és kilépsz Isten táborából, vagy halogatod tovább és tovább, míg végül késő lesz.

A tanítványoknak egyedül kellett harcolniuk önmagukban a gonosz ellen. Nekünk mégsem kell teljesen egyedül végigharcolni, mert nekünk a rendelkezésünkre áll a Szent Lélek, aki hathatósan segít keresztüljutni a próbákon.

3. Ami megtartja őket együtt: a szeretet

A keresztyénség ilyen furcsa dolgokat produkál. Jézus az Isten dicsőségéről beszél, amikor Júdás árulása a gyalázat kezdete. Az Isten Fia emberkéz által megöletve arat győzelmet. Akik alsóruhát vesznek el, felsőruhát kapnak ráadásul, akik pedig átkozódnak, áldást kapnak cserébe. És akiknek egyedül kell megvívniuk a hit megalapozásának harcát, azoknak az erejük a közösségben van. Nem így gondolnánk, igaz-e? Ha valamit nehezen sikerült megszereznem, akkor azt nem könnyen osztom meg másokkal, főleg nem ismeretlenekkel. A keresztyénség azonban pont erre ellenpélda. Megszereztem az örökéletet Jézus Krisztustól, drága áron. Mármint Ő fizetett drága árat az én örökéletemért. Ennek elfogadása volt kemény küzdelem a számomra. Nem az, hogy megértsem, mit tett értem Jézus, hanem az, hogy hajlandó legyek ezt elfogadni. Hogy legyűrjem az énemet, az EGOmat (csupa nagybetűvel!), és hajlandó legyek elfogadni, hogy segítségre, megmentésre szorulok. Ez az, ami arra motivál, hogy továbbadjam, amit kaptam. Hogy igyekezzek megmutatni a körülöttem lévőknek, hogy milyen jó dolog Jézus követőjének lenni. Milyen csodás, amikor a gondjaimat, nehézségeimet Ő segít megoldani. Amikor örömeimet Vele megosztva megsokszorozódva élem át újra.

A gyülekezetbeli szeretetet sokan úgy értelmezik, hogy szeretnem kell – erőből – a másikat. Ha valami miatt nem szeretem, akkor is. Nos, szerintem ez nem így működik. Jézus nem azt akarja, hogy én az ember által érzett – vagy a magából kipréselni képes – szeretetet nyújtsam embertársaim, gyülekezet-társaim felé. Ezt bármilyen társaságban, klubban meg lehet tenni. Inkább azt szeretné, ha azt látnánk meg és hinnénk el, hogy Jézus Krisztus nem csak minket, hanem a másikat is szereti. Ha erőlködöm, hogy szeressek valakit, abból nem lesz más, csak bűntudat, sőt, erősödő gyűlölet a másik iránt, mert őt okolom azért, mert nem tudok egy jézusi parancsot teljesíteni. Az Úr Jézus nem azt várja tőlünk, hogy erőlködjünk, hanem azt, hogy kövessük őt. Nézzünk az ő szemével embertársainkra. S ha ezt meg tudjuk tenni, ha tudjuk Jézus szemével látni a másik embert, akkor már megtettük, amire Jézus kér.

Befejezés

Nem akarom igazán befejezni ezt az igehirdetést, mert holnapután itt a feltámadás, Azt szeretném – tudom, sokan nem lesznek itt vasárnap – hogy ez az egész ünnep szerves egész lehessen mindannyiunk számára. De hát ez így is van. Hiszen az egész év valamennyi ünnepe, de az úgynevezett közönséges vasárnapok is egy lánc részei, amelyben szemek egymásba kapaszkodnak. Tehát szeretném, ha a nagypéntek átnőne a feltámadás ünnepébe, majd a Szent Lélek eljövetelébe és így tovább. Ezért bátorítok mindenkit, hogy olvassa a Bibliáját imádságos szívvel, és beszélje meg az ott olvasottakat egy olyan valakivel, aki Jézus Krisztus igaz követője.

Végezetül kívánom az egész gyülekezetnek, hogy az úrvacsora sákramentumának vételekor töltsön el mindannyiunkat a Krisztus áldozatából áradó áldás.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 16.

Virágvasárnapi Istentisztelet. Igét hirdetett rev. Gabriel Miraz lelkész, spanyol nyelven. Meghallgatható ide kattintva.
Az alkalmon megemlékeztünk Benedek Lászlóról, aki Gyülekezetünk, az argentinai magyarság és a cserkészet nagy pártolója volt, és tragikusan fiatalon, 47 éves korában március 11-én, Budapesten érte a halál. Személyében Benedekné Micsinay Mária pénztárosunk fiát gyászolja. Részletesebben a Hírek rovatban.

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 9.

Igét hirdetett Tóthné Bede Krisztina. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 2.

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.


Buenos Aires, 2008. március 2.
írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: 1János 3,1-16

Textus: Galata 1,17-24

¹⁷Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába, aztán ismét visszatértem Damaszkuszba. ¹⁸Majd három esztendő múlva felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást, és nála maradtam tizenöt napig. ¹⁹De az apostolok közül nem láttam mást, csak Jakabot, az Úr testvérét. ²⁰Amit pedig nektek írok, íme, az Isten színe előtt mondom, hogy nem hazugság. ²¹ Azután elmentem Szíria és Cilicia vidékére. ²²Júdea keresztyén gyülekezetei azonban személy szerint nem ismertek engem. ²³Csupán ezt hallották: „Aki egykor üldözött minket, most hirdeti azt a hitet, melyet valamikor pusztított.” ²⁴És dicsőítették énértem az Istent.

Cím: Aki egykor…, az most…

Bevezetés

Kedves testvérek!

Majd egy hónap eltelt az elmúlt igehirdetésem óta. Közben volt egy második vasárnap, amikor Gábriel prédikált – nem a főangyal –, aztán két vasárnap, amikor szabadságon voltam, és el is szaladt február, noha idén szokatlanul hosszú volt. De folytassuk ott, ahol abbahagytuk, vegyük fel újra az Ige fonalát. De ezt csak a vasárnapi igehirdetéseket illetően kell megtennünk, hiszen a napi igeolvasás fonalát – mint ez igazi reformátushoz illik – a vakáció idejére sem tettük le, igaz?

Nos tehát csapjunk bele! Jézus Krisztus, a názáreti ács fia, aki harmincegynéhány évesen az Isten akaratát kezdte nyilvánosan hirdetni, teljesen tisztában volt az erőviszonyokkal, és képes volt arra, hogy szembemenjen kora vallási gyakorlatával, sőt, a vallási vezetők nézeteivel. Ezzel kivívta magának azok ellenségességét, és a nép egy részének ellenszenvét is. De hűséges maradt ahhoz az Istenhez, aki elküldte őt. Jézus, ha konformista (megalkuvó) lett volna, akkor lehetett volna belőle eredményes igehirdető, gyógyító, valószínűleg igen sok követője lett volna, és késő öregségéig folytathatta volna szolgálatát, amelyben az embereket alázatra és türelemre tanító gondolatok kaptak volna hangsúlyt, a bűnnel való gyökeres szakítás kívánalma és a vallásos képmutatás, valamint a rossz hagyományok bírálata pedig elhalkult volna. És így szépen lassan a követők is megöregednek, megfogyatkoznak, és végül az egész mozgalom úgy az első század végére, vagy legkésőbb a második közepére végképp eltűnik a vallástörténet színpadáról. Nem ezt tette. Annyit mindenki, még a legműveletlenebb ember is tud, hogy Jézus nem volt megalkuvó, nem kerülte a konfliktust és nem élt, se nem halt békességben.

Pál sem. A farizeus Saulból lett apostol – ha úgy tetszik, a gyertyát mind a két végén égetve – radikális harcot kezdett kora téves vallási felfogása ellen. Legelőször is önmagában. Erről beszélünk ma. Azután a körülötte élők életében is háborút hirdetett a bűn ellen, és nem nyugodott egész addig, amíg a halál le nem zárta szemeit. Ha a damaszkuszi úton átélt élményei hatására alapít egy missziós társaságot, amely Jézus kereszthalálának tényével ismerteti meg mindazokat, akik érdeklődést mutatnak, simán ellavírozhatott volna kényelmesen nyugdíjas éveiig. Rengeteg követőt gyűjthetett volna maga köré kiművelt beszédeivel, finom célzásaival. A hatalmi köröket – főleg a Sátánét – nem zavarta volna, így azok is békén hagyták volna. Egy kedves, bogaras öregúr lett volna élete végére. De nem így tett! Amilyen elszántsággal küzdött korábban a Jézus tanítása fényében hamisnak bizonyult tanokért, ugyanolyan kitartással szállt harcba megtérése után Jézusért, a bűnök ellen, az üdvösségért. Szent Pál nem arról lett híres, hogy finoman bánt volna a hit ellenségeivel. De ezt úgy tette, hogy legelőször, majd nap mint nap kíméletlenül leszámolt saját magában mindennel, ami nem volt összhangban Jézus iránt érzett szeretetével.

1. Pál tanácsadója

A 16. versben azt mondj magáról Pál, hogy nem tanácskozott testtel és vérrel, azaz nem emberek voltak a tanácsadói. Mai igénk elején pedig azt mondja, hogy nem ment Jeruzsálembe azokhoz, akik Jézus közvetlen tanítványai voltak, és az általa (arámul) Kéfásnak, kősziklának nevezett Péterrel, a „főapostollal” is csak három évvel később találkozott. Szinte kérkedik azzal, hogy semmi érdemleges kapcsolata nem volt azokkal, akik testben is látták Jézust. Vajon miért beszél így? Rossz dolgokat tanítottak volna neki a régebbi apostolok? Miért büszke a függetlenségére? Nem tudom a választ, és nem is akarok semmi olyasmit Pál szájába adni, amit nem ő gondolt vagy mondott. Inkább azt szeretném elmondani, hogy én az ő helyében miért tettem volna így.

Legelsősorban azért, mert mindig sokkal jobb a forrásból meríteni. Azután pedig azért, mert a több irányból megtapasztalt üzenet meggyőzőbb. Én nem keresztyén családban nőttem fel, nem jártam hittanra, nem kaptam vallásos nevelést. Ezt biztos vannak, akik kárnak, veszteségnek tekintik. Én viszont inkább elfogadom, mint tényt, és merítek az előnyeiből. Ez az előny pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy a keresztyén igazságokat, a Jézussal kapcsolatos tényeket nem emberektől kaptam készen, hanem leginkább magam „kapartam ki”, önállóan értettem meg és dolgoztam fel. Emiatt sokkal inkább a magaménak érzem és őszintébben tudok harcolni értük és továbbadni azoknak, akik az úton mögöttem jönnek. Természetesen tanultam emberektől is – különben nem lehetne lelkészi diplomám – és igen hálás vagyok azokért az emberekért (professzorokért, lelkészekért, hívőkért) akik megmutattak egyet s mást Krisztussal kapcsolatban. A legfontosabb azonban mindenképpen a Szent Lélek tanácsa volt. Mert – bár ezt nem innen tudjuk meg – Pál apostol a három évet nem pihenéssel töltötte és nem vezetés nélkül, hanem a Szent Lélek által hajtva és kiképezve. Ezt próbáltam – kezdetben nem tudatosan – én is alkalmazni.

Pál legfőbb tanácsadója a Szent Lélek volt, tehát közvetlen a mennyei trónteremből származtak az értesülései, minden emberi közvetítő kizárásával. És valószínűleg éppen ezért lett az ő szolgálata annyira munkatársközpontú. Pál szolgálatáról jól tudjuk, hogy mindig munkatársakkal dolgozott együtt, és ha kapcsolata velük nem is volt mindig harmonikus, de mindenképpen gyümölcsöző volt.

2. A felkészülés

Pálnak először meg kellett térnie, hogy térítő lehessen. Anélkül, hogy ő maga meggyőződött volna az Isten akaratáról, nem hirdethette azt. Sokan képzelik ma is, hogy kellő jártassággal, magabiztossággal, rámenősséggel kipótolhatják a megtérést, a hitet, és jó keresztyének lehetnek. Ez jó darabig így is látszik. Mivel nincs műszerünk arra, hogy lemérjük, ki az, aki őszintén és igazi, hitből fakadó lelkesedéssel él bizonyságtévő életet, kénytelenek vagyunk a szemünknek hinni, és az bizony sokszor megtéveszt. Amikor azt tanuljuk a Bibliából, hogy akárki lehet igehirdető, vagy a református egyház tanításából, hogy bárki prédikálhat, sajnos gyakran azt gondoljuk, hogy ez azt jelenti, hogy nincs szükség a felkészülésre. A klasszikus történet szerint a lelkész – félreértelmezve a bibliai igét – készülés nélkül megy fel a szószékre azzal, hogy majd a Szent Lélek megadja, amit mondania kell. Az igehirdetés csapnivalóan sikerül, amikor jön le a szószékről, az idősebb lelkész kissé gúnyosan megkérdezi: „Na, mit mondott a Szent Lélek?” „Azt, hogy ejnye-ejnye, nem készültél fel!”.

Az igehirdetés egyik része az, amikor az ember felmegy a szószékre és prédikál. Ebben van nem kevés rögtönzés, a Lélek munkája is. De a Bibliát és Istent ismernie kell annak, aki veszi a bátorságot, hogy az Igét szólja. Megismerni pedig nem lehet senkit anélkül, hogy együtt töltenénk időt vele. Ilonka néni sok időt töltött és tölt most is imádkozással, az Igével, ezért tudja annyira őszinte hitelességgel hirdetni az Igét.

Az igehirdetés másik része pedig az, amikor az életünkkel hirdetjük az Igét. Pál nem csak prédikált, hanem cselekedett is. Kért egy látomást Istentől az előtte álló feladatokról, imádkozott, megformálta, megtervezte, hogyan fog cselekedni, és aztán a Szent Lélek irányításával ment, és végezte a rábízott feladatot. Ezt kellene tennünk nekünk is. Szolgálni és az életünkkel tenni bizonyságot.

És akkor eljuthatunk oda, ahová Pál is eljutott, hogy azt mondták róla: egykor üldözőnk volt, most tanítónk. Egykor érdektelen voltam, ma mindennap beszélgetek Istennel. Egykor tagadtam a létét, ma rendszeresen imádkozom hozzá. Egykor színleltem, hogy követem Jézust, ma meglátszik az életemen, még olyankor is, amikor megpróbálom eltitkolni.

Befejezés

Aki hittel olvassa a Bibliát, az mindenképpen és rendszeresen találkozik nagyon komoly és fontos dolgokkal, többek között azzal, hogy a keresztyén embernek szolgálata van. Amióta itt vagyok, mindenki legalább egyszer hallotta már tőlem, hogy minden egyes hívőnek van szolgálata, tennivalója, és akkor működik jól egy gyülekezet, ha mindenki megteszi azt, amit tőle Isten kér. És ideális esetben senki sem kényszerből, megszokásból vagy képmutatásból cselekszik. Azt sem először halljátok tőlem, hogy van olyan szolgálat, amelyet minden egyes gyülekezeti tagnak végeznie kell, függetlenül attól, hogy milyen „hivatalos” vagy elismert szolgálata van egyébként. Ez pedig nem más, mint a bizonyságtétel szolgálata. És azért említem most megint, hogy akik hallják – itt vagy az Interneten, illetve olvassák – nehogy elhanyagolják ezt a szolgálatot.

Ámen!

Február 24-én Schirl Ilonka néni (100 éves!) presbiter hirdette az Igét a templomban. A fotót Pataky László főgondnok készítette.

Predicación en idioma castellano 10/02/2008

A 2008. február 10-i vasárnapi Istentiszteleten rev. Gabriel Miraz által elmondott spanyol nyelvű igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Usted puede escuchar la predicación por rev. Gabriel Miraz de 10 de febrero de 2008 en idioma castellano. Haga click aqui.

Úrnapi Igehirdetés 2008. február 3.

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Az igazi pálfordulás

Textus:	Galata 1,13-16
13Mert hallottátok: milyen volt az én egykori magatartásom a zsidóság körében, hogy féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt. 14És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak. 15De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, 16hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel.

(Lekció: Ézsaiás 49,1-13)

Bevezetés

Kedves testvérek!

Egy filmből emlékszem egy jelenetre, amikor egy szabadcsapat az amerikai polgárháborúban úgy lavírozott, hogy két garnitúra egyenruhájuk volt, és mindig azt vették fel, amilyen csapatok a környéken tartózkodtak. Egy alkalommal szembejött egy csapat szürke ruhás dragonyos. Gyorsan átöltöztek a déliek ruhájába. Csakhogy, amikor közelebb ért a két csapat, és a szembejövők puskát fogtak rájuk, derült ki, hogy nem déliek voltak, hanem kék ruhás északiak, akikre rátelepedett a por, és szürkének tűntek. Az álcázás nem sikerült…

Pál nem köpönyegforgató volt, hanem pálforduló. A két gyönyörű magyar szólás ellentétes értelmű. Aki köpönyeget forgat, az a színével befelé veszi fel a ruhadarabot, így a visszáját mutatja kifelé, ezzel félrevezeti a többieket, másnak mutatva magát, mint aki a valóságban. Aki viszont eljut a pálfordulásig, az – éppen, mint Pál, hiszen az ő megtérésének esetéből ered a szólás – rájön arra, hogy nem jó irányba halad, és sarkon fordul. Valóban megváltoztatja irányultságát, ténylegesen megváltozik belülről. Hasonlítsuk hát össze a megtérés előtti Saul/Pált a megtérés utánival. Azután engedjük meg a Szent Léleknek, hogy bennünket is vizsgálat alá vegyen!

1. Egyházüldöző Saul

Egy magas rangú zsidó tisztségviselő kitartóan, céltudatosan és hatékonyan üldözte Krisztus egyházát. Saját magát így jellemzi egy a barátjának és tanítványának írt levelében …őt [Jézust] káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam…”. Lukács evangélista pedig így ír róla az Apostolok Cselekedetei 8,3-ban: „pusztította az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket.” A barát-tanítvány Timóteus volt, a levélrészlet pedig a Timóteusnak írt első levél 1,13. A férfi neve pedig Saul. Ez a héber név annyit tesz: „akit kértek, kívántak; a megkérdezett, kikövetelt”. Körülbelül Krisztussal egy időben született, farizeus családban, később a bölcs tanító Gamáliel tanítványaként. Lebegett a szeme előtt egy cél, mégpedig az, hogy Istennek tetsző életet éljen, és lehetőleg minél többeket erre rávezessen – ha kell, erőszakkal is. Meg volt győződve igazáról, és személyiségéből adódó hévvel és alapossággal küzdött minden olyan dolog ellen, amely a szemében az Istenbe vetett hitet veszélyeztette. Ahogy magáról mondja: féktelenül üldözte és pusztította Isten egyházát.

Rossz ember volt-e Saul? A gyerekek hajlamosak fekete-fehérben látni az embereket. Ágota is gyakran kérdezgeti egy-egy mese vagy film kapcsán: Apa, ő jó? Nehéz a felelet, mert mi felnőttek már tudjuk, hogy a világ nem jókra és gonoszokra van felosztva. Ha gyerekként akarjuk értékelni Sault, akkor kimondjuk rá az ítéletet: gonosz volt, mert üldözte a keresztyéneket. A gyermeki gondolkodás azt még megengedi, hogy hozzátegyük, később megjavult és Jézus hűséges követője lett, de ennél tovább ezen a vonalon nem jutunk Saul megértésében. Pedig fontos, mert hogy értsük a tetteit, ahhoz a motivációt, a mozgatórugót is meg kell találnunk. Tehát nézzük felnőtt szemmel Sault, és vegyük észre, hogy cselekedeteit a lelkesedés, ha úgy tetszik a rajongás bizonyos tanításokért igazgatta. Stréber is volt egy kicsit, hiszen igyekezett első lenni, és a maga értékelése szerint az is volt az Atyák hagyományait illetően. Saul lelkes volt, kitartó, jó problémamegoldó és helyzetfelismerő volt, ráadásul nagyon nagy lexikális tudással rendelkezett. A gond csak az volt, hogy tévesen választotta meg a kiindulópontot. Saul nem volt rossz ember. Saul jó ember sem volt. Ember volt, mint bármelyikünk, aki az adottságait, tehetségét rossz ügy szolgálatába állította. Olyan emberi hagyományoknak, szokásoknak, gyakorlatnak vetette alá magát, amelyek már nagyon régen elszakadtak a bibliai hittől és attól az Istentől, aki kivezette népét Egyiptomból, a Tízparancsolatot adta nekik, átvezette őket a Jordánon, segített letelepedni. Aki Ábrahámmal szövetséget kötött, a csaló Jákóbból Isten harcosát, Izráelt faragott, akinek Dávid énekelt és akinek Salamon templomot épített. Saul rossz útra tévedt ember volt, akinek szüksége volt arra, hogy rátaláljon a helyes útra.

Nem ismerjük az egészen pontos körülményeit a damaszkuszi úton történt megtérésének, de Saul ott részesült egy olyan élményben, amely ráébresztette, helytelen irányba halad. Nem azt teszi, amit Isten akar, pontosabban az, amit tesz, nem az Isten akarata, sőt, nem is hoz az ő nevére dicsőséget! És így lett belőle

2. Krisztuskövető Pál

A Pál név jelentése kicsi, alacsony, csekély. Hogy ki adta neki ezt a nevet, nem tudjuk. Szokás volt, hogy két neve legyen egy zsidó férfinak, egy héber (ez lenne a Saul) és egy latin (ez lenne a Pál). A névváltozás nem köthető eseményhez, mint mondjuk Ábrahámé, akivel Isten szövetséget kötött, majd e szavakkal változtatta meg a nevét: „Nem neveznek többé Abrámnak, hanem Ábrahám lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek.” (1Móz 17,5) Akár önmaga választotta, akár a szülei, akár valaki az új testvérei közül, a Pál név beszédessé vált. Mint farizeus nagy hatalmú és tekintélyes ember volt, Pálként és keresztyénként a ranglétra legalsó fokára került. Eleinte a keresztyének sem bíztak benne a múltja miatt. De a fontos az ő számára már nem ez volt. Ha a keresztyének kegyeit, rokonszenvét, jóindulatát kereste volna, hamarosan ugyanabban a csapdában vergődött volna, mint korábban. Ugyanúgy üldözte volna a Krisztus-vallás ellenségeit, ahogyan korábban a követőit üldözte. Pálnak azonban nem ez adatott. Így fogalmaz: „amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, ¹⁶hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel.” Mennyire más, mint amikor élete korábbi részét írta le. Ott mindig csak az én, én, én volt hangsúlyos, innen már az Ő, Ő, Ő. Már nem arról beszél, mit tett Saul, hanem arról, mit tett és tesz Jézus.

Pál megértette, amit Saul nem, hogy az ember élete kezdettől fogva Isten figyelme középpontjában van. Saul azt gondolta, hogy neki kegyes cselekedeteivel fel kell hívnia magára Isten figyelmét, Pál viszont megértette, hogy neki kell a figyelmét Istenre összpontosítania. Nem emberektől kérni és várni a vezetést, a szabályokat, a kitaposott utat, hanem Isten Szent Lelkének erejére és vezetésére kell hagyatkozni. A testtel és vérrel való tanácskozás azt jelenti, hogy emberek véleményét kikérni. Pál nem ezt tette, hanem azt, amit Isten rábízott. És sokkal sikeresebb lett. Felhasználta az adottságait, képességeit, azaz a lelkesedését, kitartását, jó problémamegoldó és helyzetfelismerő képességét és nagyon nagy lexikális tudását. De most már a helyes irányban.

Jó ember volt-e Pál? Jobb ember volt-e Pál mint Saul? Ha felnőtt módon gondolkozunk, a válasz egyértelmű. Hiszen egy emberről van szó. Pál nem levetette magáról Sault, mint egy elrongyolódott ruhát és nem dobta ki a szemétbe. Az ember – jó és rossz tulajdonságaival egyetemben – állt a jó oldalra és állította tehetségét Krisztus szolgálatába. Egy nagyon súlyos hibáját korrigálta. Pál nem lett tökéletes, hibátlan, bűntelen. Hanem Krisztus követője lett, aki tudta, hová kell fordulni, ha a tökéletlensége hiba elkövetésébe, bűnbe sodorja. Ezért lett példa.

3. Én

Nem magamról szeretnék beszélni, természetesen, hanem azt szeretném, ha mindannyian egy kicsit magunkról gondolkodnánk. Mindezek alapján kicsit átgondolnánk az életünket, a hitünket, a keresztyénségünket. Hogy vajon nem vagyunk-e néha, kicsit keresztyén Saulok? Magunkat keresztyénnek tudva-vallva nem cselekszünk úgy, mint a megtérés előtti Saul? Nem követünk-e emberi hagyományokat, rendelkezéseket, talán olyanokat, amelyeknek már semmi köze ahhoz az Istenhez, aki őrzi és oltalmazza az Ő népét? Aki elküldte a kínos kereszthalálba Jézust, aki kiválasztotta és megerősítette az apostolokat az evangélium elterjesztésére? Aki Szent Lelkével segíti egyházát? Aki rávette Luthert, hogy szakítson a Biblia-ellenes gyakorlattal? Aki lediktálta Kálvinnak az Institúciót? Aki végig bíztatta a hitvallókat, aki elkísérte Bonhoeffert a koncentrációs táborba vagy Csiha Kálmánt a börtönbe? Nem tanácskozunk-e túl sokszor testtel és vérrel?

Pünkösd óta van Szent Lelkünk J, aki segít nekünk eligazodni, megérteni, ha valami túl bonyolultnak látszik. 1590 óta van teljes magyar nyelvű Bibliánk. Nekünk itt Argentínában van ráadásként a spanyol nyelvű fordítás is. Van közösségünk, alkalmunk, hogy másik keresztyénnel együtt legyünk, feltárjuk gondolatainkat, kérdéseinket, kételyeinket. Élünk-e mindezekkel?

És rendelkezésünkre áll mindezeken felül az, ami minden keresztyénnek a világon. Van két kezünk, amit imára kulcsolhatunk, két lábunk, amellyel elmehetünk bizonyságot tenni és szánk, amellyel meg tudjuk formálni az Isten szeretetéről hitet valló szavainkat.

Létezik egy látható és egy láthatatlan világ. Könnyebbnek tűnik a láthatóhoz igazodni a láthatatlan helyett. Kényelmesebb, ha azok megbecsülését próbáljuk kivívni, akik itt vannak mellettünk, főleg, ha azzal, hogy Istennek tetsző életet élünk, ezek megvetését, de legalábbis rosszallását vívjuk ki. De nem éri meg. Saul példája ez. Isten tetszésére élni lehet, hogy kevesebb megbecsüléssel jár, de sokkal jobb, mint emberek tiszteletére és elégedettségére ácsingózni.

Befejezés

Egy vonatfülkében többen utaztak Debrecen felé. Az egyik utas – láthatóan kicsit italos állapotban – minden állomáson felállt, az ablakhoz lépett, kinézett, majd gondterhelten visszaült a helyére, miközben ezt dünnyögte: „Ajjajaj!” Így tett minden egyes állomáson. Szolnoknál az egyik utastárs már nem bírta tovább, és megkérdezte, miért teszi ezt? A részeg így felelt: „mert minden állomással egyre biztosabb vagyok, hogy ez a vonat nem Győrbe megy”.

Az a keresztyén, aki hallgatja a prédikációt, a bizonyságtételt, olvassa a Bibliát, aztán jajong, hogy rossz az élete, az pont ilyen. Ne jajgass, testvérem, hanem szállj le a rossz irányba tartó vonatról minél előbb.

Úrnapi Igehirdetés 2008. január 27.

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Buenos Aires, 2008. január 27.

írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: ApCsel 8,26-40

Textus: Galata 1,10-12

¹⁰Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája. ¹¹Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, ¹²mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.

Cím: Az evangélium származása

Bevezetés

Kedves Testvéreim, a lekcióban olvasott történet ismerős, gondolom mindannyian hallottuk már egyszer-kétszer, a szerecsen főemberről, a szerecsen komornyikról és Fülöpről szóló történet. Ugye, ez a Fülöp evangélista volt, egyike a jeruzsálemi gyülekezet hét diakónusának, nem azonos azzal a Fülöppel, aki Jézus tizenkét tanítványa közé tartozott. Ez a főember, akiről a lekcióban volt szó, a kandakénak, az etiópok királynéjának a főembere, keresi az evangéliumot, keresi az Istent, hiszen elment Jeruzsálembe és Ézsaiás próféta könyv-tekercsét tanulmányozza. Tehát keresi Istent, de csak segítséggel találja meg. Ott van készen Fülöp, aki nem a maga ötletéből indul el, nem azért, mert jön valaki és azt mondja: Te, figyelj, itt ez a főember, ez a szerecsen komornyik, aki biztos nagyon jó támogatója lehetne az evangéliumnak. Menj el hozzá és puhatold ki, hátha lehetne beszélni neki Jézusról. Nem. A Szent Lélek indítja erre. Egyszerűen kap egy sugallatot, hogy menjen el egy néptelen útra, és ott fogja találni ezt az embert. Nem mondja meg neki a Szent Lélek, hogy menj el oda, és ő ott az Ézsaiás prófétát fogja olvasni, és majd megkér arra, hogy magyarázd el neki – és akkor elmagyarázod. Szó sincs erről! A Szent Lélek elmondja azt Fülöpnek, amire éppen abban a pillanatban szüksége van: Menj oda, és ott lesz majd dolgod. Fülöp odamegy, meglátja a helyzetet, a Szent Lélek megsúgja neki, mit kell tennie, és a magyarázatot is megadja neki. És amikor lezajlik ez az egész dolog, s amikor megkeresztelkedik ez a szerecsen főember, akkor Fülöpöt a Szent Lélek egyszerűen elviszi máshova, és soha többé nem találkoznak egymással - valószínűleg.

Az írott Ige, ami az Ézsaiás tekercse, a hallott Ige, amit Fülöp elmondott ennek a főembernek, a prédikáció, a bizonyságtétel, ezek mind olyan segítségek, amik segítenek az embernek abban, hogy megtalálja az evangéliumot. Nekem is, neked is így kell, így kellett, vagy kellett volna, hogy valamilyen formában élővé és fontossá legyen az evangélium.

Pál mondanivalójának a középpontja, testvéreim, az evangélium. Tizenhárom levelet írt Pál, különböző gyülekezeteknek, és mindegyiknek van valami központi üzenete. A bibliai lexikonban meg lehet találni, hogy ennek a levélnek a központi üzenete az úrvacsora, annak a kegyelemből való megigazulás, ennek ez, annak az, amannak amaz. De a lényege, a kvintesszenciája valamennyi páli levélnek, sőt valamennyi bibliai könyvnek az evangélium. Leveleiben, tanításaiban, életében Pálnak mindenhol megjelenik az evangélium.

A galaták életének a központi problémája, ha úgy tetszik központi kérdése az evangélium. Az, hogy miért döntöttek az evangélium mellett, mi volt az az ok, ami miatt úgy határoztak, hogy Jézust követni akarják. Hogyan döntöttek az evangélium, Jézus mellett, milyen körülmények között. Mi volt az ami megadta nekik az utolsó lökést, hogy átálljanak arra az oldalra, ahol Jézus, az evangélium van. Nagyon fontos kérdés szintén, hogy mikor döntöttek. Lényeges az is, hogy mennyi idő telt el az evangélium befogadása óta – nem hónapban, hanem keresztyén előrehaladásban. A galaták életének is központi kérdése, problémája az evangélium.

A mi életünknek is központi kérdése kell hogy legyen az evangélium, hiszen ezért vagyunk keresztyének, ezért vagyunk reformátusok. Ezért vagyunk evangéliumi keresztyének. Vannak kérdéseink és kételyeink, természetesen, de mint keresztyéneknek, a kérdéseink és kételyeink is az evangélium körül forognak. Követésre méltó példát keresünk, próbáljuk megtalálni azt az utat, amelyet számunkra kijelölt az Úr. Keressük, igyekszünk megtalálni Jézus Krisztust. Ebben vannak segítségünkre az igehirdetések, amelyeknek a feladata az Istenhez való közeledés elősegítése. A református igehirdetés központja az evangélium, az írott Ige: a Biblia, a hirdetett Ige: a prédikáció, a látható Ige: az úrvacsora és a testet öltött Ige: Jézus; erről is hosszú könyveket, könyvtárakat írtak. Az evangélium megjelenik gyakorlatilag minden aktusban, ami a református Istentiszteleten történik.

Két dologról szeretnék beszélni – még. Először arról, hogy honnan ered az evangélium, másodszor arról, hogy tetszik-e, vagy nem tetszik?

Mi az evangélium? Sokszor elhangzott már, egy mondatban ismételjük meg. Örömhír, ami örömöt kell hogy keltsen a hallgatóban. És merem mondani, testvéreim, hogy ha az evangélium nem kelt örömöt a hallgatóban, akkor a hiba, az nem az evangéliumban hanem a fogadó készülékében van.

Az evangélium örömhír, bár tragikus, hiszen Jézus Krisztus az életét adta értünk. Nem egy könnyű és vidám dolog volt. A mi számunkra mégis örömhír, mert ez nyitotta meg a menny kapuját előttünk. Ez a lényeges, hogy az evangélium Jézus Krisztus személye és szolgálata. Az, hogy ki volt ő és mit tett értünk. Megszabadított bennünket a bűn és a halál rabságából. Nem Jézus halálának a ténye a boldogság a mi számunkra, hanem az, amit az Ő halála eredményez, eredményezhet az életünkben.

Most nézzük meg, hogy mi nem az evangélium. Olyan sokszor mást gondolunk az evangéliumról, nem azt, ami a valóság. Először is az evangélium nem varázsige. Nem egy olyan információforrás, amit különböző helyzetekben fel tudnuk használni és be tudunk illeszteni valahová. Nem lehet vele az ólmot arannyá változtatni. Másodszor az evangélium nem mese, nem tanulságos történet. Magyarországon a körülbelül tíz éve bevezetett Nemzeti Alaptanterv tartalmazza a Biblia alapvető ismeretének követelményét. Ezért az Irodalom tantárgyban tanítanak bizonyos ószövetségi történeteket és Jézus életét. Érdekes módon a népmeséket követően tanulják ezt a gyerekek. Egyrészt örülök annak, hogy tanítják az evangélium lényegét minden iskolában, a másik szemem viszont sír, mert a téma elhelyezésével azt sugallják, hogy a Biblia, Jézus élete egy mese, vagy tanulságos történet. Égig érő paszuly, Hüvelyk Panna és Jézus születése egy sorban. S ha nincs a tanárban olyan felelősség, hogy elmagyarázza a gyerekeknek, hogy Jézus nem mese, a gyerekben úgy marad meg. Holott az evangélium egy szilárd alap, amire életet lehet felépíteni. Nem csak a már megtért keresztyének számára, hanem azok számára is, akik majd csak ez után fogják megismerni Jézust. Harmadrészt az evangélium nem hazugság. Van egy logikai elemzés, amely szerint vagy igaz valami, vagy nem. Ha az evangélium nem igaz, akkor két eset lehetséges. Hogy aki hirdeti tudja, hogy nem igaz, amit hirdet, van nem tudja. Ha nem tudja, akkor őrült, ha tudja, akkor szélhámos. Ennek alapján tehát háromféleképpen értékelhetjük az evangéliumot, illetve annak kulcsfiguráját: Jézust. Vagy valóban az, akinek mondja magát: az Isten Fia, van őrült, vagy szélhámos. Több lehetőség nincs. Vagy elfogadjuk, hogy az evangélium valóban Isten üzenete, vagy azt állítjuk Jézusról, Pálról, és sok millió újjászületett keresztyénről, hogy vagy őrült mind, vagy szélhámos. 11.00