Ünnepi Igehirdetés, 2008. március 24. Húsvét

Az igehirdetés elhangzott a Szent István Öregotthonban (Chilavert, Provincia de Buenos Aires), 2008. húsvét hétfőjén, úrvacsorás Istentisztelet keretében.
Igét hirdetett Tóthné Bede Krisztina lelkész. Az igehirdetés meghalgatható ide kattintva.

Ünnepi Igehirdetés, 2008. március 23, Húsvét

Buenos Aires

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Lekció: Lukács 24,13-35

Textus: Lukács 24,19-24

„Mi történt?” - kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: „Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt; ²⁰hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. ²¹Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. ²²Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, ²³de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. ²⁴El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.”

Cím: Az emmausi tanítványok

Bevezetés

Kedves testvérek!

Harmadik napja, hogy a Nagypénteket ünnepeltük. Péntek óta eltelt egy kis idő, nyilván sok mindent csináltunk mindannyian. Gondoljuk végig, hogy milyen hosszú tud lenni ez az idő akkor, ha várunk valami reménykeltő eseményre, bár közelebbről nem tudjuk mire, de az várat magára. Befejezetlennek, sikertelennek érzünk valamit, és nem tudjuk, hogy hol a hiba. Vajon mi lehet az, amit ilyenkor érzünk? Az, ami ennek a két tanítványnak a gondolatait is eltölti: a keserűség.

Ők ketten nem voltak a legszűkebb tanítványi kör tagjai, talán a hetvenes körhöz tartozhattak. Nevét is csak az egyiknek ismerjük, Kleopás vagy Klópás, és azt feltételezzük, hogy József testvére. A másik feltételezhetően a fia, Simon, aki később Jakab halála után a jeruzsálemi gyülekezet vezetője lett. Vasárnap, azaz a hét első napja reggelén mendegélnek Jeruzsálemből a körülbelül 12 kilométerre lévő otthonukba, Emmausba. E település vélhetően a mai El-kubebe helyén állhatott akkoriban. Az ünnep elmúltával hazatérnek, és közben azon jár az eszük, mi is történt az elmúlt három-négy napban. Az ünnep utáni reggel távoznak Jeruzsálemből, szívükben befejezetlenség érzésével. Arra számítottak, hogy Jézus valami nagy dolgot fog tenni, ehelyett az ünnep olyan volt, mint tavaly vagy azelőtt, ráadásul a Mestert ki is végezték. Mintha az egész küldetése kudarcba fulladt volna. Ráadásul nem értik, mi történt hajnalban, számukra oda nem illő esemény az, hogy az asszonyok üres sírt találtak. Ezen beszélgetnek, amikor csatlakozik hozzájuk Jézus, akit ők nem ismernek fel. Szerintem nem azért, mert nem ismerték jól a Mester arcvonásait – bár ez sem kizárt – hanem inkább azért, mert az Úr „inkognitóban” akart maradni, meg akarta ismerni e két embere gondolatait, kétségeit, hangulatát. Mint egy álruhás uralkodó. Nem mondhatjuk, hogy nagyon örült az eredménynek. A mai szóval élve exit-poll (a szavazókörökből távozó választók kikérdezésén alapuló választási előrejelzés angol kifejezése ez) nem tűnik túl sikeresnek. Ez a két tanítvány nem azt teszi, arra gondol és úgy érez, ahogy jó lenne. Nem mai igénkből derül ki, de akik olvassuk a Bibliát, tudjuk, hogy a tizenegy tanítvány sincs igazán a helyzet magaslatán ezekben az órákban. Mi okozhatta ezt a levertséget, keserűséget e két tanítványnál, és milyen következtetéseket vonhatunk le a magunk számára ebből?

1. A két tanítvány keserűsége

Jézus Krisztus Kr. U. 30 körül kezdte meg nyilvános szolgálatát. Karácsonyi megszületését, 8 napos korában körülmetélését, Egyiptomba való menekítését, visszatértét, felnövekedését, barmicvóját (felnőtté avatását) követően tudatosan készült a szolgálatára, amelyet harmincévesen, negyven napos böjttel kezdett meg. Jól ismerjük a sátán három kísértését és Jézusnak az ezekre adott feleltét. Miután felkészült, Jézus követőket gyűjtött maga mellé. De nem ötletszerűen, hanem nagyon is gondosan válogatta ki tizenkét tanítványát. A Genezáreti tó melletti nevezetes démonűzést követően hívta magához Márk leírása szerint a tizenkettőt. Ezek rendszeresen, a tágabb, hetvenes kör és a többi követők pedig alkalomszerűen mentek Jézussal, figyelték, hallgatták tanítását, igyekeztek megérteni, mit tanít az Isten akaratáról. Minél közelebb voltak hozzá, annál inkább sikerülhetett ez nekik. És annál inkább tapasztalták, hogy veszély fenyegeti a prófétát, sőt azt is, hogy Jézus igazából nem sokat tesz a veszély elhárítása érdekében. Aztán eljött a nap, amikor Jézus már árulásról beszél, és mire a tanítványok felfoghatnák, mi is zajlik körülöttük, mesterük már fogoly, egyik társuk pedig áruló.

Az utolsó napokban nagyon felgyorsultak az események, és mi hajlamosak vagyunk elhamarkodott ítéletet mondani a szereplők fölött. Nekünk könnyebb dolgunk van, hiszen egyrészt annyi időt szánunk az események megismerésére, amennyit csak akarunk, akár többször is elolvashatjuk a Biblia egy-egy részletét, másrészt tudjuk, mi lesz a vége. Nekik ez az ismeret nem állt rendelkezésükre, és a rohanó események között nem csoda, hogy elvesztették a fejüket. Ezért lehetséges, hogy a tizenkettő (mínusz egy) bezárkózva retteg, a közvetlen fenyegetettséget nem érző távolabbi tanítványok – mint az emmausi kettő – pedig elkeseredett.

Érzik, hogy valami nem stimmel, nem így kellett volna véget érnie. Nem lett volna szabad hagyni, hogy mindez bekövetkezzék. De nem tettek, nem tehettek semmit. Ez teljes joggal okozott keserűséget e két derék embernek.

Egyik kedvenc vesszőparipám, hogy Jézus nem véletlen választott ki tanítványául olyan embereket, akiket kiválasztott. Ez a tizenkét ember (Júdást is beleértve) reprezentatív mintája az emberiségnek. Egy-egy tulajdonságukban mi is magunkra ismerhetünk. Egyébként nem csak a tizenkét tanítvánnyal van így, hanem az Ó és Újszövetség szinte minden szereplőjével. Jézus tudta, kiket választott, tudta, kik követik, sejtette, mire hogyan fognak reagálni. És mindezeknek tudatában építette fel küldetését. Nem árult ő zsákbamacskát, a Máté 13,10-ben kerek perec kijelenti, hogy a sokaságnak példázatokban beszél.

Jézus tudja, hogy kell bánni az emberrel, és amit el akar érni, az az, hogy követői értsék, mi történik körülöttük, velük és értük. Ne csak közönsége legyenek az Isten terve végbemenésének, hanem cselekvő részesei. Nem lett volna célravezető – nem is jellemző Jézusra –, ha ráripakodik ezekre az emberekre, vagy jól leszidja őket, hogy miért nem figyeltek jobban, hiszen mindent előre elmondott, hogy mi hogyan fog történni. Ezek az emberek csalódottak és keserűek. Hanem végighallgatja őket, hadd beszéljék ki magukból mindazt, ami a szívüket nyomja. Így juthatnak el majd oda, hogy a kenyér megtörésekor felismerik az Urat. Különben a maguk keserűségével lettek volna elfoglalva még akkor is, sőt sokáig.

2. Tanulság

Én valószínűleg ugyanebben a helyzetben ugyanígy cselekedtem volna. Nem érzem magam különbnek ezeknél a tanítványoknál, hiszen nap mint nap tapasztalom, hogy hiába hallottam sok mindent Jézusról, hiába tapasztaltam meg dolgokat, hiába vagyok okleveles magisztere a teológiai tudományoknak, előfordul, hogy nem értem, mit akar mondani Jézus. Nem vagyok tisztában azzal, hogy mi következik. Nem tudom elképzelni sem, hogy mit kellene tennem. És mindezért hálás vagyok az Úrnak. Örülök neki, hogy nincs mindenre kész válaszom, hogy néha bizonytalankodnom kell, hogy sokszor nem tudom, mi fog történni a következő napon. Sőt, a következő pillanatban. Ahogy továbbolvastuk a történteket a lekcióban, megtudtuk, hogy végül velük tartott, bár rá kellett beszélni, és noha útközben kifejtette nekik, hogy miért is volt szükségszerű, hogy mindezek a dolgok megtörténjenek vele, felismerni csak akkor tudták, amikor a kenyeret megtörte az asztali áldás alkalmával.

Emberi szinten nézve maradandó élmény volt legalább két embernek ez az emmausi úton lejátszódott jelenet. Így biztos, hogy nem felejtették el, mit jelent a feltámadás. Számunkra azonban nagyobb a jelentősége. Természetesen nem felejtem el, hogy jártunkban keltünkben mi is találkozhatunk Jézussal akár nagyon hasonló formában. De nem fogunk. Mert Jézus nem azt akarja, hogy egy sablon-helyzetben álljunk helyt, bizonyuljunk igazi keresztyénnek, hanem hogy bármikor azok legyünk. Tehát ne okozzon meglepetést, hogyha olyan szituációban találjuk magunkat, amelyben hitet kell vallanunk. Ha a keresztyénség nem csak egy máz, amit magunkra kenünk, vagy álarc, amit felveszünk, hanem az életünk része, sőt, lényege, akkor akármikor helyt tudunk állani.

Befejezés

Hálás vagyok Istennek, hogy ezek a bibliai szereplők olyan emberiek, és azért imádkozom, hogy mi, mai keresztyének értsük meg őket, és azt, amit történetükön keresztül Jézus meg akar mutatni nekünk. Mert nem az a baj, hogy sokszor bizonytalankodunk, kétségeink vannak és nem értünk dolgokat, hanem az, hogy ha eltakarjuk bizonytalanságunkat és magabiztosnak mutatjuk magunkat, vagy kétségeinkkel nem fordulunk Istenhez, illetve hogy amit nem értünk, arra nem kérünk, sőt nem fogadunk el magyarázatot Tőle. Ő ismer bennünket, és tudja, hogy milyenek vagyunk. Mindent megtesz, hogy segítsen nekünk. Fogadjuk el Tőle!

Ámen!

Ünnepi Igehirdetés 2008. március 21.

Nagypénteki Istentisztelet
Igét hirdetett Tóth L. Kristóf lelkész. Meghallgatható ide kattintva.

Lekció: János 19,23-37

Textus: János 13,31-35

Amikor kiment, így szólt Jézus: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne; ³²ha pedig az Isten dicsőült meg benne, az Isten is megdicsőíti majd őt önmagában, sőt azonnal megdicsőíti őt. ³³Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom. ³⁴Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! ³⁵Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

Cím: Dicsőség és szeretet

Bevezetés

Kedves testvérek!

Nagycsütörtök esti, az úrvacsora szereztetése utáni részt olvastunk az imént. Jézus megmosta tanítványai lábát – Péter először nem engedte, aztán túlzásba esett és fejmosást is akart –, elfogyasztották a páskavacsorát, s közben Jézus egyértelmű utalást tett arra, hogy legközelebbi tanítványai közül egy el fogja árulni. Jézus már azt is tudta, hogy még napfelkelte előtt, a tanítványok még nem. Júdás, az áruló felugrik és elmegy, hogy megadja a végső ismertetőjelet, ami alapján a templomőrség elfoghatja a felforgató názáreti prófétát: Jézust.

Amikor Júdás kiteszi a lábát, Jézus a dicsőségről, az Ő megdicsőüléséről kezd beszélni. Miért? – tettem fel magamban a kérdést azonnal, amikor elolvastam az igerészt. Miért nem arról beszél, hogy nem helyes dolog az árulás, vagy miért nem kezd azonnal a legsürgősebb tudnivalók elmondásába, hogy a maradék tizenegy tanítvány még gyorsan megtudhassa, amire szüksége van, mielőtt a katonák Jézusba fojtanák a szót. E helyett egy látszólag elvont teológiai értekezésbe kezd, amit egy mai képzett professzor sem tudna kapásból értelmezni. Én ilyenkor mindig felteszem magamban: mi az oka, mi az indoka ennek? Mivel pedig a választ a Nagypénteki események körül találtam meg, vettem a bátorságot, hogy Nagypénteken vegyem fel alapigének.

1. Az Isten dicsősége a keresztben

Szerintem a válasz a kereszt. A golgotai dombon Jézus Krisztus megfeszítésére felállított fa-alkotmány, a kivégzőeszköz, melyhez brutális módon nagy szegekkel rögzítették hozzá egy ember kezeit-lábait. Amelyre ráfolyt a vére, és amelyen kilehelte lelkét. Ez a kereszt az, ami miatt Jézus nem másról kezd el beszélni tanítványai előtt, hanem Isten dicsőségéről. Mintha Júdás távoztakor felsejlett volna az Úr Jézus szeme előtt az, amit majd a kereszten fog látni. Nem a gúnyolódó tömeg, nem az anyja fájdalmas arca, aki János karjába kapaszkodik, hanem amit mindezeken túl látott: az embereknek a bűntől való megszabadulását, a Sátán rabságából való kitörését. Ezt hozta el a kereszt. Jézus tudatában volt annak, mi vár rá: tudjuk jól, hogy imájában azt kérte, hogy ha lehetséges, múljék el tőle e pohár, azaz ne kelljen végigmennie a szenvedés útján. Tudta, mi fog történni, hogy nem kerülheti el a fájdalmat, a kínt. De nem önmaga erősítésére, hanem inkább a tanítványok vigasztalására beszélt inkább az Isten dicsőségéről. Hogy megértették-e a tanítványok, nem tudjuk. Másnapi és harmadnapi viselkedésükből ítélve nem. De utána biztosan. Lehet, hogy mi sem értettük meg, mit mondott Jézus nekünk az elmúlt időszakban, például a böjt alatt, de hiszem, hogy nem hiába beszélt hozzánk. Amikor eljön az ideje, akkor eszünkbe fog jutni, és tudjuk majd, mit kell tennünk.

Jézus tehát arról beszél a maradék tizenegynek, hogy megnyílt a dicsőség útja. Júdás távozásával kezdetét vette az egész Jézus-küldetés végkifejlete, aminek a csúcspontja a kereszten lesz.

2. A tanítványok egyedül maradnak

Jézus elfogatását, elítélését, megveretését, a városon való végighajszolását, keresztre szegezését és halálát a tanítványoknak – mindazoknak, akik szerették Jézust – egyedül kellett átvészelniük. Nem lehetett mellettük senki tanácsoló, vigasztaló. Mint az emmausi tanítványok példájából tudjuk, egymást sem sikerült eredményesen megvigasztalniuk. És Jézus az utolsó vacsora alkalmával ezt már tudta jól. Mert a Terv szerint ennek így kellett lennie. Egyedül kellett mindannyiuknak végigélni ezt a három napot és megharcolni azt a kérdést, hogy vajon miben hisznek.

Nekünk is egyedül kell megharcolnunk magunkban a hitünket. Egyedül kell lenned, amikor szembekerülsz a kérdéssel: hiszel el Krisztusban, az Ő feltámadásában? Abban, hogy szükséged van rá, nélküle a Sátán rabja vagy. Ebben senki nem lehet a segítségünkre, se lelkész, se jóbarát, se rokon, senki. Vagy te magad megharcolod a döntést és Krisztusé leszel testestől-lelkestől, vagy a megszerzett (és hitnek tartott) ismereteiddel élsz tovább többé-kevésbé keresztyénként a következő lehetőségig – ha úgy tetszik hit-konfliktusig – és két dolog történhet veled. Az egyik az, hogy előbb vagy utóbb megunod a feszültséget, a döntéskényszert és kijelented, nekem ez nem kell – és kilépsz Isten táborából, vagy halogatod tovább és tovább, míg végül késő lesz.

A tanítványoknak egyedül kellett harcolniuk önmagukban a gonosz ellen. Nekünk mégsem kell teljesen egyedül végigharcolni, mert nekünk a rendelkezésünkre áll a Szent Lélek, aki hathatósan segít keresztüljutni a próbákon.

3. Ami megtartja őket együtt: a szeretet

A keresztyénség ilyen furcsa dolgokat produkál. Jézus az Isten dicsőségéről beszél, amikor Júdás árulása a gyalázat kezdete. Az Isten Fia emberkéz által megöletve arat győzelmet. Akik alsóruhát vesznek el, felsőruhát kapnak ráadásul, akik pedig átkozódnak, áldást kapnak cserébe. És akiknek egyedül kell megvívniuk a hit megalapozásának harcát, azoknak az erejük a közösségben van. Nem így gondolnánk, igaz-e? Ha valamit nehezen sikerült megszereznem, akkor azt nem könnyen osztom meg másokkal, főleg nem ismeretlenekkel. A keresztyénség azonban pont erre ellenpélda. Megszereztem az örökéletet Jézus Krisztustól, drága áron. Mármint Ő fizetett drága árat az én örökéletemért. Ennek elfogadása volt kemény küzdelem a számomra. Nem az, hogy megértsem, mit tett értem Jézus, hanem az, hogy hajlandó legyek ezt elfogadni. Hogy legyűrjem az énemet, az EGOmat (csupa nagybetűvel!), és hajlandó legyek elfogadni, hogy segítségre, megmentésre szorulok. Ez az, ami arra motivál, hogy továbbadjam, amit kaptam. Hogy igyekezzek megmutatni a körülöttem lévőknek, hogy milyen jó dolog Jézus követőjének lenni. Milyen csodás, amikor a gondjaimat, nehézségeimet Ő segít megoldani. Amikor örömeimet Vele megosztva megsokszorozódva élem át újra.

A gyülekezetbeli szeretetet sokan úgy értelmezik, hogy szeretnem kell – erőből – a másikat. Ha valami miatt nem szeretem, akkor is. Nos, szerintem ez nem így működik. Jézus nem azt akarja, hogy én az ember által érzett – vagy a magából kipréselni képes – szeretetet nyújtsam embertársaim, gyülekezet-társaim felé. Ezt bármilyen társaságban, klubban meg lehet tenni. Inkább azt szeretné, ha azt látnánk meg és hinnénk el, hogy Jézus Krisztus nem csak minket, hanem a másikat is szereti. Ha erőlködöm, hogy szeressek valakit, abból nem lesz más, csak bűntudat, sőt, erősödő gyűlölet a másik iránt, mert őt okolom azért, mert nem tudok egy jézusi parancsot teljesíteni. Az Úr Jézus nem azt várja tőlünk, hogy erőlködjünk, hanem azt, hogy kövessük őt. Nézzünk az ő szemével embertársainkra. S ha ezt meg tudjuk tenni, ha tudjuk Jézus szemével látni a másik embert, akkor már megtettük, amire Jézus kér.

Befejezés

Nem akarom igazán befejezni ezt az igehirdetést, mert holnapután itt a feltámadás, Azt szeretném – tudom, sokan nem lesznek itt vasárnap – hogy ez az egész ünnep szerves egész lehessen mindannyiunk számára. De hát ez így is van. Hiszen az egész év valamennyi ünnepe, de az úgynevezett közönséges vasárnapok is egy lánc részei, amelyben szemek egymásba kapaszkodnak. Tehát szeretném, ha a nagypéntek átnőne a feltámadás ünnepébe, majd a Szent Lélek eljövetelébe és így tovább. Ezért bátorítok mindenkit, hogy olvassa a Bibliáját imádságos szívvel, és beszélje meg az ott olvasottakat egy olyan valakivel, aki Jézus Krisztus igaz követője.

Végezetül kívánom az egész gyülekezetnek, hogy az úrvacsora sákramentumának vételekor töltsön el mindannyiunkat a Krisztus áldozatából áradó áldás.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 16.

Virágvasárnapi Istentisztelet. Igét hirdetett rev. Gabriel Miraz lelkész, spanyol nyelven. Meghallgatható ide kattintva.
Az alkalmon megemlékeztünk Benedek Lászlóról, aki Gyülekezetünk, az argentinai magyarság és a cserkészet nagy pártolója volt, és tragikusan fiatalon, 47 éves korában március 11-én, Budapesten érte a halál. Személyében Benedekné Micsinay Mária pénztárosunk fiát gyászolja. Részletesebben a Hírek rovatban.

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 9.

Igét hirdetett Tóthné Bede Krisztina. Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Úrnapi Igehirdetés 2008. március 2.

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.


Buenos Aires, 2008. március 2.
írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: 1János 3,1-16

Textus: Galata 1,17-24

¹⁷Nem is mentem fel Jeruzsálembe azokhoz, akik előttem lettek apostolokká, hanem azonnal elmentem Arábiába, aztán ismét visszatértem Damaszkuszba. ¹⁸Majd három esztendő múlva felmentem Jeruzsálembe, hogy meglátogassam Kéfást, és nála maradtam tizenöt napig. ¹⁹De az apostolok közül nem láttam mást, csak Jakabot, az Úr testvérét. ²⁰Amit pedig nektek írok, íme, az Isten színe előtt mondom, hogy nem hazugság. ²¹ Azután elmentem Szíria és Cilicia vidékére. ²²Júdea keresztyén gyülekezetei azonban személy szerint nem ismertek engem. ²³Csupán ezt hallották: „Aki egykor üldözött minket, most hirdeti azt a hitet, melyet valamikor pusztított.” ²⁴És dicsőítették énértem az Istent.

Cím: Aki egykor…, az most…

Bevezetés

Kedves testvérek!

Majd egy hónap eltelt az elmúlt igehirdetésem óta. Közben volt egy második vasárnap, amikor Gábriel prédikált – nem a főangyal –, aztán két vasárnap, amikor szabadságon voltam, és el is szaladt február, noha idén szokatlanul hosszú volt. De folytassuk ott, ahol abbahagytuk, vegyük fel újra az Ige fonalát. De ezt csak a vasárnapi igehirdetéseket illetően kell megtennünk, hiszen a napi igeolvasás fonalát – mint ez igazi reformátushoz illik – a vakáció idejére sem tettük le, igaz?

Nos tehát csapjunk bele! Jézus Krisztus, a názáreti ács fia, aki harmincegynéhány évesen az Isten akaratát kezdte nyilvánosan hirdetni, teljesen tisztában volt az erőviszonyokkal, és képes volt arra, hogy szembemenjen kora vallási gyakorlatával, sőt, a vallási vezetők nézeteivel. Ezzel kivívta magának azok ellenségességét, és a nép egy részének ellenszenvét is. De hűséges maradt ahhoz az Istenhez, aki elküldte őt. Jézus, ha konformista (megalkuvó) lett volna, akkor lehetett volna belőle eredményes igehirdető, gyógyító, valószínűleg igen sok követője lett volna, és késő öregségéig folytathatta volna szolgálatát, amelyben az embereket alázatra és türelemre tanító gondolatok kaptak volna hangsúlyt, a bűnnel való gyökeres szakítás kívánalma és a vallásos képmutatás, valamint a rossz hagyományok bírálata pedig elhalkult volna. És így szépen lassan a követők is megöregednek, megfogyatkoznak, és végül az egész mozgalom úgy az első század végére, vagy legkésőbb a második közepére végképp eltűnik a vallástörténet színpadáról. Nem ezt tette. Annyit mindenki, még a legműveletlenebb ember is tud, hogy Jézus nem volt megalkuvó, nem kerülte a konfliktust és nem élt, se nem halt békességben.

Pál sem. A farizeus Saulból lett apostol – ha úgy tetszik, a gyertyát mind a két végén égetve – radikális harcot kezdett kora téves vallási felfogása ellen. Legelőször is önmagában. Erről beszélünk ma. Azután a körülötte élők életében is háborút hirdetett a bűn ellen, és nem nyugodott egész addig, amíg a halál le nem zárta szemeit. Ha a damaszkuszi úton átélt élményei hatására alapít egy missziós társaságot, amely Jézus kereszthalálának tényével ismerteti meg mindazokat, akik érdeklődést mutatnak, simán ellavírozhatott volna kényelmesen nyugdíjas éveiig. Rengeteg követőt gyűjthetett volna maga köré kiművelt beszédeivel, finom célzásaival. A hatalmi köröket – főleg a Sátánét – nem zavarta volna, így azok is békén hagyták volna. Egy kedves, bogaras öregúr lett volna élete végére. De nem így tett! Amilyen elszántsággal küzdött korábban a Jézus tanítása fényében hamisnak bizonyult tanokért, ugyanolyan kitartással szállt harcba megtérése után Jézusért, a bűnök ellen, az üdvösségért. Szent Pál nem arról lett híres, hogy finoman bánt volna a hit ellenségeivel. De ezt úgy tette, hogy legelőször, majd nap mint nap kíméletlenül leszámolt saját magában mindennel, ami nem volt összhangban Jézus iránt érzett szeretetével.

1. Pál tanácsadója

A 16. versben azt mondj magáról Pál, hogy nem tanácskozott testtel és vérrel, azaz nem emberek voltak a tanácsadói. Mai igénk elején pedig azt mondja, hogy nem ment Jeruzsálembe azokhoz, akik Jézus közvetlen tanítványai voltak, és az általa (arámul) Kéfásnak, kősziklának nevezett Péterrel, a „főapostollal” is csak három évvel később találkozott. Szinte kérkedik azzal, hogy semmi érdemleges kapcsolata nem volt azokkal, akik testben is látták Jézust. Vajon miért beszél így? Rossz dolgokat tanítottak volna neki a régebbi apostolok? Miért büszke a függetlenségére? Nem tudom a választ, és nem is akarok semmi olyasmit Pál szájába adni, amit nem ő gondolt vagy mondott. Inkább azt szeretném elmondani, hogy én az ő helyében miért tettem volna így.

Legelsősorban azért, mert mindig sokkal jobb a forrásból meríteni. Azután pedig azért, mert a több irányból megtapasztalt üzenet meggyőzőbb. Én nem keresztyén családban nőttem fel, nem jártam hittanra, nem kaptam vallásos nevelést. Ezt biztos vannak, akik kárnak, veszteségnek tekintik. Én viszont inkább elfogadom, mint tényt, és merítek az előnyeiből. Ez az előny pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy a keresztyén igazságokat, a Jézussal kapcsolatos tényeket nem emberektől kaptam készen, hanem leginkább magam „kapartam ki”, önállóan értettem meg és dolgoztam fel. Emiatt sokkal inkább a magaménak érzem és őszintébben tudok harcolni értük és továbbadni azoknak, akik az úton mögöttem jönnek. Természetesen tanultam emberektől is – különben nem lehetne lelkészi diplomám – és igen hálás vagyok azokért az emberekért (professzorokért, lelkészekért, hívőkért) akik megmutattak egyet s mást Krisztussal kapcsolatban. A legfontosabb azonban mindenképpen a Szent Lélek tanácsa volt. Mert – bár ezt nem innen tudjuk meg – Pál apostol a három évet nem pihenéssel töltötte és nem vezetés nélkül, hanem a Szent Lélek által hajtva és kiképezve. Ezt próbáltam – kezdetben nem tudatosan – én is alkalmazni.

Pál legfőbb tanácsadója a Szent Lélek volt, tehát közvetlen a mennyei trónteremből származtak az értesülései, minden emberi közvetítő kizárásával. És valószínűleg éppen ezért lett az ő szolgálata annyira munkatársközpontú. Pál szolgálatáról jól tudjuk, hogy mindig munkatársakkal dolgozott együtt, és ha kapcsolata velük nem is volt mindig harmonikus, de mindenképpen gyümölcsöző volt.

2. A felkészülés

Pálnak először meg kellett térnie, hogy térítő lehessen. Anélkül, hogy ő maga meggyőződött volna az Isten akaratáról, nem hirdethette azt. Sokan képzelik ma is, hogy kellő jártassággal, magabiztossággal, rámenősséggel kipótolhatják a megtérést, a hitet, és jó keresztyének lehetnek. Ez jó darabig így is látszik. Mivel nincs műszerünk arra, hogy lemérjük, ki az, aki őszintén és igazi, hitből fakadó lelkesedéssel él bizonyságtévő életet, kénytelenek vagyunk a szemünknek hinni, és az bizony sokszor megtéveszt. Amikor azt tanuljuk a Bibliából, hogy akárki lehet igehirdető, vagy a református egyház tanításából, hogy bárki prédikálhat, sajnos gyakran azt gondoljuk, hogy ez azt jelenti, hogy nincs szükség a felkészülésre. A klasszikus történet szerint a lelkész – félreértelmezve a bibliai igét – készülés nélkül megy fel a szószékre azzal, hogy majd a Szent Lélek megadja, amit mondania kell. Az igehirdetés csapnivalóan sikerül, amikor jön le a szószékről, az idősebb lelkész kissé gúnyosan megkérdezi: „Na, mit mondott a Szent Lélek?” „Azt, hogy ejnye-ejnye, nem készültél fel!”.

Az igehirdetés egyik része az, amikor az ember felmegy a szószékre és prédikál. Ebben van nem kevés rögtönzés, a Lélek munkája is. De a Bibliát és Istent ismernie kell annak, aki veszi a bátorságot, hogy az Igét szólja. Megismerni pedig nem lehet senkit anélkül, hogy együtt töltenénk időt vele. Ilonka néni sok időt töltött és tölt most is imádkozással, az Igével, ezért tudja annyira őszinte hitelességgel hirdetni az Igét.

Az igehirdetés másik része pedig az, amikor az életünkkel hirdetjük az Igét. Pál nem csak prédikált, hanem cselekedett is. Kért egy látomást Istentől az előtte álló feladatokról, imádkozott, megformálta, megtervezte, hogyan fog cselekedni, és aztán a Szent Lélek irányításával ment, és végezte a rábízott feladatot. Ezt kellene tennünk nekünk is. Szolgálni és az életünkkel tenni bizonyságot.

És akkor eljuthatunk oda, ahová Pál is eljutott, hogy azt mondták róla: egykor üldözőnk volt, most tanítónk. Egykor érdektelen voltam, ma mindennap beszélgetek Istennel. Egykor tagadtam a létét, ma rendszeresen imádkozom hozzá. Egykor színleltem, hogy követem Jézust, ma meglátszik az életemen, még olyankor is, amikor megpróbálom eltitkolni.

Befejezés

Aki hittel olvassa a Bibliát, az mindenképpen és rendszeresen találkozik nagyon komoly és fontos dolgokkal, többek között azzal, hogy a keresztyén embernek szolgálata van. Amióta itt vagyok, mindenki legalább egyszer hallotta már tőlem, hogy minden egyes hívőnek van szolgálata, tennivalója, és akkor működik jól egy gyülekezet, ha mindenki megteszi azt, amit tőle Isten kér. És ideális esetben senki sem kényszerből, megszokásból vagy képmutatásból cselekszik. Azt sem először halljátok tőlem, hogy van olyan szolgálat, amelyet minden egyes gyülekezeti tagnak végeznie kell, függetlenül attól, hogy milyen „hivatalos” vagy elismert szolgálata van egyébként. Ez pedig nem más, mint a bizonyságtétel szolgálata. És azért említem most megint, hogy akik hallják – itt vagy az Interneten, illetve olvassák – nehogy elhanyagolják ezt a szolgálatot.

Ámen!

Február 24-én Schirl Ilonka néni (100 éves!) presbiter hirdette az Igét a templomban. A fotót Pataky László főgondnok készítette.

Predicación en idioma castellano 10/02/2008

A 2008. február 10-i vasárnapi Istentiszteleten rev. Gabriel Miraz által elmondott spanyol nyelvű igehirdetés meghallgatható ide kattintva.
Usted puede escuchar la predicación por rev. Gabriel Miraz de 10 de febrero de 2008 en idioma castellano. Haga click aqui.

Úrnapi Igehirdetés 2008. február 3.

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Az igazi pálfordulás

Textus:	Galata 1,13-16
13Mert hallottátok: milyen volt az én egykori magatartásom a zsidóság körében, hogy féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt. 14És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak. 15De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, 16hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel.

(Lekció: Ézsaiás 49,1-13)

Bevezetés

Kedves testvérek!

Egy filmből emlékszem egy jelenetre, amikor egy szabadcsapat az amerikai polgárháborúban úgy lavírozott, hogy két garnitúra egyenruhájuk volt, és mindig azt vették fel, amilyen csapatok a környéken tartózkodtak. Egy alkalommal szembejött egy csapat szürke ruhás dragonyos. Gyorsan átöltöztek a déliek ruhájába. Csakhogy, amikor közelebb ért a két csapat, és a szembejövők puskát fogtak rájuk, derült ki, hogy nem déliek voltak, hanem kék ruhás északiak, akikre rátelepedett a por, és szürkének tűntek. Az álcázás nem sikerült…

Pál nem köpönyegforgató volt, hanem pálforduló. A két gyönyörű magyar szólás ellentétes értelmű. Aki köpönyeget forgat, az a színével befelé veszi fel a ruhadarabot, így a visszáját mutatja kifelé, ezzel félrevezeti a többieket, másnak mutatva magát, mint aki a valóságban. Aki viszont eljut a pálfordulásig, az – éppen, mint Pál, hiszen az ő megtérésének esetéből ered a szólás – rájön arra, hogy nem jó irányba halad, és sarkon fordul. Valóban megváltoztatja irányultságát, ténylegesen megváltozik belülről. Hasonlítsuk hát össze a megtérés előtti Saul/Pált a megtérés utánival. Azután engedjük meg a Szent Léleknek, hogy bennünket is vizsgálat alá vegyen!

1. Egyházüldöző Saul

Egy magas rangú zsidó tisztségviselő kitartóan, céltudatosan és hatékonyan üldözte Krisztus egyházát. Saját magát így jellemzi egy a barátjának és tanítványának írt levelében …őt [Jézust] káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam…”. Lukács evangélista pedig így ír róla az Apostolok Cselekedetei 8,3-ban: „pusztította az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket.” A barát-tanítvány Timóteus volt, a levélrészlet pedig a Timóteusnak írt első levél 1,13. A férfi neve pedig Saul. Ez a héber név annyit tesz: „akit kértek, kívántak; a megkérdezett, kikövetelt”. Körülbelül Krisztussal egy időben született, farizeus családban, később a bölcs tanító Gamáliel tanítványaként. Lebegett a szeme előtt egy cél, mégpedig az, hogy Istennek tetsző életet éljen, és lehetőleg minél többeket erre rávezessen – ha kell, erőszakkal is. Meg volt győződve igazáról, és személyiségéből adódó hévvel és alapossággal küzdött minden olyan dolog ellen, amely a szemében az Istenbe vetett hitet veszélyeztette. Ahogy magáról mondja: féktelenül üldözte és pusztította Isten egyházát.

Rossz ember volt-e Saul? A gyerekek hajlamosak fekete-fehérben látni az embereket. Ágota is gyakran kérdezgeti egy-egy mese vagy film kapcsán: Apa, ő jó? Nehéz a felelet, mert mi felnőttek már tudjuk, hogy a világ nem jókra és gonoszokra van felosztva. Ha gyerekként akarjuk értékelni Sault, akkor kimondjuk rá az ítéletet: gonosz volt, mert üldözte a keresztyéneket. A gyermeki gondolkodás azt még megengedi, hogy hozzátegyük, később megjavult és Jézus hűséges követője lett, de ennél tovább ezen a vonalon nem jutunk Saul megértésében. Pedig fontos, mert hogy értsük a tetteit, ahhoz a motivációt, a mozgatórugót is meg kell találnunk. Tehát nézzük felnőtt szemmel Sault, és vegyük észre, hogy cselekedeteit a lelkesedés, ha úgy tetszik a rajongás bizonyos tanításokért igazgatta. Stréber is volt egy kicsit, hiszen igyekezett első lenni, és a maga értékelése szerint az is volt az Atyák hagyományait illetően. Saul lelkes volt, kitartó, jó problémamegoldó és helyzetfelismerő volt, ráadásul nagyon nagy lexikális tudással rendelkezett. A gond csak az volt, hogy tévesen választotta meg a kiindulópontot. Saul nem volt rossz ember. Saul jó ember sem volt. Ember volt, mint bármelyikünk, aki az adottságait, tehetségét rossz ügy szolgálatába állította. Olyan emberi hagyományoknak, szokásoknak, gyakorlatnak vetette alá magát, amelyek már nagyon régen elszakadtak a bibliai hittől és attól az Istentől, aki kivezette népét Egyiptomból, a Tízparancsolatot adta nekik, átvezette őket a Jordánon, segített letelepedni. Aki Ábrahámmal szövetséget kötött, a csaló Jákóbból Isten harcosát, Izráelt faragott, akinek Dávid énekelt és akinek Salamon templomot épített. Saul rossz útra tévedt ember volt, akinek szüksége volt arra, hogy rátaláljon a helyes útra.

Nem ismerjük az egészen pontos körülményeit a damaszkuszi úton történt megtérésének, de Saul ott részesült egy olyan élményben, amely ráébresztette, helytelen irányba halad. Nem azt teszi, amit Isten akar, pontosabban az, amit tesz, nem az Isten akarata, sőt, nem is hoz az ő nevére dicsőséget! És így lett belőle

2. Krisztuskövető Pál

A Pál név jelentése kicsi, alacsony, csekély. Hogy ki adta neki ezt a nevet, nem tudjuk. Szokás volt, hogy két neve legyen egy zsidó férfinak, egy héber (ez lenne a Saul) és egy latin (ez lenne a Pál). A névváltozás nem köthető eseményhez, mint mondjuk Ábrahámé, akivel Isten szövetséget kötött, majd e szavakkal változtatta meg a nevét: „Nem neveznek többé Abrámnak, hanem Ábrahám lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek.” (1Móz 17,5) Akár önmaga választotta, akár a szülei, akár valaki az új testvérei közül, a Pál név beszédessé vált. Mint farizeus nagy hatalmú és tekintélyes ember volt, Pálként és keresztyénként a ranglétra legalsó fokára került. Eleinte a keresztyének sem bíztak benne a múltja miatt. De a fontos az ő számára már nem ez volt. Ha a keresztyének kegyeit, rokonszenvét, jóindulatát kereste volna, hamarosan ugyanabban a csapdában vergődött volna, mint korábban. Ugyanúgy üldözte volna a Krisztus-vallás ellenségeit, ahogyan korábban a követőit üldözte. Pálnak azonban nem ez adatott. Így fogalmaz: „amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, ¹⁶hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel.” Mennyire más, mint amikor élete korábbi részét írta le. Ott mindig csak az én, én, én volt hangsúlyos, innen már az Ő, Ő, Ő. Már nem arról beszél, mit tett Saul, hanem arról, mit tett és tesz Jézus.

Pál megértette, amit Saul nem, hogy az ember élete kezdettől fogva Isten figyelme középpontjában van. Saul azt gondolta, hogy neki kegyes cselekedeteivel fel kell hívnia magára Isten figyelmét, Pál viszont megértette, hogy neki kell a figyelmét Istenre összpontosítania. Nem emberektől kérni és várni a vezetést, a szabályokat, a kitaposott utat, hanem Isten Szent Lelkének erejére és vezetésére kell hagyatkozni. A testtel és vérrel való tanácskozás azt jelenti, hogy emberek véleményét kikérni. Pál nem ezt tette, hanem azt, amit Isten rábízott. És sokkal sikeresebb lett. Felhasználta az adottságait, képességeit, azaz a lelkesedését, kitartását, jó problémamegoldó és helyzetfelismerő képességét és nagyon nagy lexikális tudását. De most már a helyes irányban.

Jó ember volt-e Pál? Jobb ember volt-e Pál mint Saul? Ha felnőtt módon gondolkozunk, a válasz egyértelmű. Hiszen egy emberről van szó. Pál nem levetette magáról Sault, mint egy elrongyolódott ruhát és nem dobta ki a szemétbe. Az ember – jó és rossz tulajdonságaival egyetemben – állt a jó oldalra és állította tehetségét Krisztus szolgálatába. Egy nagyon súlyos hibáját korrigálta. Pál nem lett tökéletes, hibátlan, bűntelen. Hanem Krisztus követője lett, aki tudta, hová kell fordulni, ha a tökéletlensége hiba elkövetésébe, bűnbe sodorja. Ezért lett példa.

3. Én

Nem magamról szeretnék beszélni, természetesen, hanem azt szeretném, ha mindannyian egy kicsit magunkról gondolkodnánk. Mindezek alapján kicsit átgondolnánk az életünket, a hitünket, a keresztyénségünket. Hogy vajon nem vagyunk-e néha, kicsit keresztyén Saulok? Magunkat keresztyénnek tudva-vallva nem cselekszünk úgy, mint a megtérés előtti Saul? Nem követünk-e emberi hagyományokat, rendelkezéseket, talán olyanokat, amelyeknek már semmi köze ahhoz az Istenhez, aki őrzi és oltalmazza az Ő népét? Aki elküldte a kínos kereszthalálba Jézust, aki kiválasztotta és megerősítette az apostolokat az evangélium elterjesztésére? Aki Szent Lelkével segíti egyházát? Aki rávette Luthert, hogy szakítson a Biblia-ellenes gyakorlattal? Aki lediktálta Kálvinnak az Institúciót? Aki végig bíztatta a hitvallókat, aki elkísérte Bonhoeffert a koncentrációs táborba vagy Csiha Kálmánt a börtönbe? Nem tanácskozunk-e túl sokszor testtel és vérrel?

Pünkösd óta van Szent Lelkünk J, aki segít nekünk eligazodni, megérteni, ha valami túl bonyolultnak látszik. 1590 óta van teljes magyar nyelvű Bibliánk. Nekünk itt Argentínában van ráadásként a spanyol nyelvű fordítás is. Van közösségünk, alkalmunk, hogy másik keresztyénnel együtt legyünk, feltárjuk gondolatainkat, kérdéseinket, kételyeinket. Élünk-e mindezekkel?

És rendelkezésünkre áll mindezeken felül az, ami minden keresztyénnek a világon. Van két kezünk, amit imára kulcsolhatunk, két lábunk, amellyel elmehetünk bizonyságot tenni és szánk, amellyel meg tudjuk formálni az Isten szeretetéről hitet valló szavainkat.

Létezik egy látható és egy láthatatlan világ. Könnyebbnek tűnik a láthatóhoz igazodni a láthatatlan helyett. Kényelmesebb, ha azok megbecsülését próbáljuk kivívni, akik itt vannak mellettünk, főleg, ha azzal, hogy Istennek tetsző életet élünk, ezek megvetését, de legalábbis rosszallását vívjuk ki. De nem éri meg. Saul példája ez. Isten tetszésére élni lehet, hogy kevesebb megbecsüléssel jár, de sokkal jobb, mint emberek tiszteletére és elégedettségére ácsingózni.

Befejezés

Egy vonatfülkében többen utaztak Debrecen felé. Az egyik utas – láthatóan kicsit italos állapotban – minden állomáson felállt, az ablakhoz lépett, kinézett, majd gondterhelten visszaült a helyére, miközben ezt dünnyögte: „Ajjajaj!” Így tett minden egyes állomáson. Szolnoknál az egyik utastárs már nem bírta tovább, és megkérdezte, miért teszi ezt? A részeg így felelt: „mert minden állomással egyre biztosabb vagyok, hogy ez a vonat nem Győrbe megy”.

Az a keresztyén, aki hallgatja a prédikációt, a bizonyságtételt, olvassa a Bibliát, aztán jajong, hogy rossz az élete, az pont ilyen. Ne jajgass, testvérem, hanem szállj le a rossz irányba tartó vonatról minél előbb.

Úrnapi Igehirdetés 2008. január 27.

Az igehirdetés meghallgatható ide kattintva.

Buenos Aires, 2008. január 27.

írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: ApCsel 8,26-40

Textus: Galata 1,10-12

¹⁰Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája. ¹¹Tudtotokra adom, testvéreim, hogy az evangélium, amelyet én hirdettem, nem embertől származik, ¹²mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam.

Cím: Az evangélium származása

Bevezetés

Kedves Testvéreim, a lekcióban olvasott történet ismerős, gondolom mindannyian hallottuk már egyszer-kétszer, a szerecsen főemberről, a szerecsen komornyikról és Fülöpről szóló történet. Ugye, ez a Fülöp evangélista volt, egyike a jeruzsálemi gyülekezet hét diakónusának, nem azonos azzal a Fülöppel, aki Jézus tizenkét tanítványa közé tartozott. Ez a főember, akiről a lekcióban volt szó, a kandakénak, az etiópok királynéjának a főembere, keresi az evangéliumot, keresi az Istent, hiszen elment Jeruzsálembe és Ézsaiás próféta könyv-tekercsét tanulmányozza. Tehát keresi Istent, de csak segítséggel találja meg. Ott van készen Fülöp, aki nem a maga ötletéből indul el, nem azért, mert jön valaki és azt mondja: Te, figyelj, itt ez a főember, ez a szerecsen komornyik, aki biztos nagyon jó támogatója lehetne az evangéliumnak. Menj el hozzá és puhatold ki, hátha lehetne beszélni neki Jézusról. Nem. A Szent Lélek indítja erre. Egyszerűen kap egy sugallatot, hogy menjen el egy néptelen útra, és ott fogja találni ezt az embert. Nem mondja meg neki a Szent Lélek, hogy menj el oda, és ő ott az Ézsaiás prófétát fogja olvasni, és majd megkér arra, hogy magyarázd el neki – és akkor elmagyarázod. Szó sincs erről! A Szent Lélek elmondja azt Fülöpnek, amire éppen abban a pillanatban szüksége van: Menj oda, és ott lesz majd dolgod. Fülöp odamegy, meglátja a helyzetet, a Szent Lélek megsúgja neki, mit kell tennie, és a magyarázatot is megadja neki. És amikor lezajlik ez az egész dolog, s amikor megkeresztelkedik ez a szerecsen főember, akkor Fülöpöt a Szent Lélek egyszerűen elviszi máshova, és soha többé nem találkoznak egymással - valószínűleg.

Az írott Ige, ami az Ézsaiás tekercse, a hallott Ige, amit Fülöp elmondott ennek a főembernek, a prédikáció, a bizonyságtétel, ezek mind olyan segítségek, amik segítenek az embernek abban, hogy megtalálja az evangéliumot. Nekem is, neked is így kell, így kellett, vagy kellett volna, hogy valamilyen formában élővé és fontossá legyen az evangélium.

Pál mondanivalójának a középpontja, testvéreim, az evangélium. Tizenhárom levelet írt Pál, különböző gyülekezeteknek, és mindegyiknek van valami központi üzenete. A bibliai lexikonban meg lehet találni, hogy ennek a levélnek a központi üzenete az úrvacsora, annak a kegyelemből való megigazulás, ennek ez, annak az, amannak amaz. De a lényege, a kvintesszenciája valamennyi páli levélnek, sőt valamennyi bibliai könyvnek az evangélium. Leveleiben, tanításaiban, életében Pálnak mindenhol megjelenik az evangélium.

A galaták életének a központi problémája, ha úgy tetszik központi kérdése az evangélium. Az, hogy miért döntöttek az evangélium mellett, mi volt az az ok, ami miatt úgy határoztak, hogy Jézust követni akarják. Hogyan döntöttek az evangélium, Jézus mellett, milyen körülmények között. Mi volt az ami megadta nekik az utolsó lökést, hogy átálljanak arra az oldalra, ahol Jézus, az evangélium van. Nagyon fontos kérdés szintén, hogy mikor döntöttek. Lényeges az is, hogy mennyi idő telt el az evangélium befogadása óta – nem hónapban, hanem keresztyén előrehaladásban. A galaták életének is központi kérdése, problémája az evangélium.

A mi életünknek is központi kérdése kell hogy legyen az evangélium, hiszen ezért vagyunk keresztyének, ezért vagyunk reformátusok. Ezért vagyunk evangéliumi keresztyének. Vannak kérdéseink és kételyeink, természetesen, de mint keresztyéneknek, a kérdéseink és kételyeink is az evangélium körül forognak. Követésre méltó példát keresünk, próbáljuk megtalálni azt az utat, amelyet számunkra kijelölt az Úr. Keressük, igyekszünk megtalálni Jézus Krisztust. Ebben vannak segítségünkre az igehirdetések, amelyeknek a feladata az Istenhez való közeledés elősegítése. A református igehirdetés központja az evangélium, az írott Ige: a Biblia, a hirdetett Ige: a prédikáció, a látható Ige: az úrvacsora és a testet öltött Ige: Jézus; erről is hosszú könyveket, könyvtárakat írtak. Az evangélium megjelenik gyakorlatilag minden aktusban, ami a református Istentiszteleten történik.

Két dologról szeretnék beszélni – még. Először arról, hogy honnan ered az evangélium, másodszor arról, hogy tetszik-e, vagy nem tetszik?

Mi az evangélium? Sokszor elhangzott már, egy mondatban ismételjük meg. Örömhír, ami örömöt kell hogy keltsen a hallgatóban. És merem mondani, testvéreim, hogy ha az evangélium nem kelt örömöt a hallgatóban, akkor a hiba, az nem az evangéliumban hanem a fogadó készülékében van.

Az evangélium örömhír, bár tragikus, hiszen Jézus Krisztus az életét adta értünk. Nem egy könnyű és vidám dolog volt. A mi számunkra mégis örömhír, mert ez nyitotta meg a menny kapuját előttünk. Ez a lényeges, hogy az evangélium Jézus Krisztus személye és szolgálata. Az, hogy ki volt ő és mit tett értünk. Megszabadított bennünket a bűn és a halál rabságából. Nem Jézus halálának a ténye a boldogság a mi számunkra, hanem az, amit az Ő halála eredményez, eredményezhet az életünkben.

Most nézzük meg, hogy mi nem az evangélium. Olyan sokszor mást gondolunk az evangéliumról, nem azt, ami a valóság. Először is az evangélium nem varázsige. Nem egy olyan információforrás, amit különböző helyzetekben fel tudnuk használni és be tudunk illeszteni valahová. Nem lehet vele az ólmot arannyá változtatni. Másodszor az evangélium nem mese, nem tanulságos történet. Magyarországon a körülbelül tíz éve bevezetett Nemzeti Alaptanterv tartalmazza a Biblia alapvető ismeretének követelményét. Ezért az Irodalom tantárgyban tanítanak bizonyos ószövetségi történeteket és Jézus életét. Érdekes módon a népmeséket követően tanulják ezt a gyerekek. Egyrészt örülök annak, hogy tanítják az evangélium lényegét minden iskolában, a másik szemem viszont sír, mert a téma elhelyezésével azt sugallják, hogy a Biblia, Jézus élete egy mese, vagy tanulságos történet. Égig érő paszuly, Hüvelyk Panna és Jézus születése egy sorban. S ha nincs a tanárban olyan felelősség, hogy elmagyarázza a gyerekeknek, hogy Jézus nem mese, a gyerekben úgy marad meg. Holott az evangélium egy szilárd alap, amire életet lehet felépíteni. Nem csak a már megtért keresztyének számára, hanem azok számára is, akik majd csak ez után fogják megismerni Jézust. Harmadrészt az evangélium nem hazugság. Van egy logikai elemzés, amely szerint vagy igaz valami, vagy nem. Ha az evangélium nem igaz, akkor két eset lehetséges. Hogy aki hirdeti tudja, hogy nem igaz, amit hirdet, van nem tudja. Ha nem tudja, akkor őrült, ha tudja, akkor szélhámos. Ennek alapján tehát háromféleképpen értékelhetjük az evangéliumot, illetve annak kulcsfiguráját: Jézust. Vagy valóban az, akinek mondja magát: az Isten Fia, van őrült, vagy szélhámos. Több lehetőség nincs. Vagy elfogadjuk, hogy az evangélium valóban Isten üzenete, vagy azt állítjuk Jézusról, Pálról, és sok millió újjászületett keresztyénről, hogy vagy őrült mind, vagy szélhámos. 11.00

Úrnapi Igehirdetés, 2008. január 20.

Az igehirdetés meghallgatható ide kattitntva.

Buenos Aires
Írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: 5Mózes 11,26-32

Textus: Galata 1,6-7

„⁸Viszont ha még mi magunk, vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azonkívül, amit mi hirdetünk, átkozott legyen! ⁹Amint már korábban is megmondtuk, most ismét mondom: ha valaki nektek más evangéliumot hirdet, azonkívül, amelyet elfogadtatok, átkozott legyen!”

Cím: Átok

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Azt gondolom, hogy első olvasásra mindannyiunknak azon akad meg a szeme, illetve arra kapjuk fel a fejünket a mai Ige hallatán, hogy kétszer is elhangzik a súlyos kifejezés: átkozott legyen. Az átok egy nagyon negatív dolog a mai ember gondolkodásában. Átkozódni végső elkeseredésben szokás. Más összefüggésben pedig egy köznyelvi fogalmat takar: amikor valakit kizárnak egy közösségből, arra szokták mondani, hogy kiátkozták.

A bibliai fogalomrendszerben az átok azonban kicsit más szerepet tölt be. Pál nem erős felindulásból, és nem is indokolatlanul használja ezt a kifejezést, ráadásul kétszer is. Fontos dolgot jelez ezzel a galatáknak, és nekünk is, ezért nem tehetjük meg azt, hogy elsiklunk fölötte. Ha már ilyen – megbotránkoztató (?) felháborító (?) megdöbbentő (?) – dolgot mond Pál, vizsgáljuk is meg közelebbről, hogy mit is mond és miért mondja. S ha ezeket megnéztük, mindjárt jobban fogjuk érteni, miért fontos ez az ige a mai keresztyénség számára.

Először azt tekintsük meg, hogy mit jelent és milyen szerepet játszik az átok a Bibliában. Utána azt, hogy hogyan és miért használja Pál, végül pedig ejtsünk pár szót egy most még rejtve maradó fogalomról, amely gyökeresen megváltoztatja az átokhoz fűződő viszonyunkat.

1. Az átok a Bibliában

A magyar nyelvű, új fordítású Bibliában az átok szó különböző toldalékokkal és ragokkal összesen 93 alkalommal szerepel, ebből tizenötször az Újszövetségben. Az Ószövetségben kétféle kifejezés szerepel az átokra. A hérem és a hálal. Az utóbbi jelentése kicsinek, jelentéktelennek lenni. Isten ezzel a kifejezéssel átkozza meg a kígyót a bűneset után. Ennek a szónak a görög megfelelőjét olvassuk az Újszövetségben ott, ahol Jézus megátkozza a fügefát a Márk evangéliuma 11,21 versében, és a párhuzamos helyeken. Pál szavaiban máshol is, de a mai igénkben is viszont a hérem héber szó görög változata, az anathema (ajnavqema) szerepel. A hérem szó alapjelentése: megtiltani, elkülöníteni, odaszentelni, megsemmisíteni. Ennek értelmében a megátkozott, s így elkülönített dolog vagy személy közvetlenül Isten tulajdonába – az ember szempontjából megsemmisítésre – kerül, illetve enyhébb esetben a papok számára elkülönítik. Háborús helyzetben az átok kimondása a győztes hódító előjoga. Az átoknak tehát súlyos büntetés jellege van, aki pedig az átokkal kapcsolatos rendelkezéseket megszegi, vagy a megsemmisítésre szánt dolgokat megtartja, maga is átok alá kerül. Az átok végső soron magának Istennek a büntetése. Ezsdrás például a 10,8-ban különválasztja az ítélet alatt álló ember javainak megsemmisítését, és a gyülekezetből történő exkommunikációját (kizárását), ami azt jelenti, hogy az anyagiak közvetlenül Istennek adatnak át, az embert viszont eltávolítják a közösségből, a gyülekezetből.

Ennek az ószövetségi hérem kifejezésnek a görög megfelelője tehát a Pál által használt anatéma. Az Apostolok Cselekedetei 23,14-ben a fogadalom megtartására vonatkozó önátkozást jelenti A Pál elleni, negyven főt számláló összeesküvő csoport jelenti ki: „Súlyos átokkal köteleztük magunkat, hogy semmi táplálékot sem veszünk magunkhoz, amíg meg nem öljük Pált”. Az 1Kor 16,22-ben megjelenő átokformula, amely mai igénkben is visszaköszön, minden bizonnyal az úrvacsorai liturgiából származik, és azzal függ össze, hogy az úrvacsora előtt a résztvevőknek meg kellett vallaniuk Krisztusban való hitüket, és az átokformula elmondásának kényszere a méltatlanokat kívül rekesztette a szertartáson.

Az átok – és természetesen az áldás – az ókori ember számára nem egyszerűen a rosszkívánság kifejeződése volt. Abban a hitben – és tapasztalatban – gyökerezett, hogy a kimondott szónak ereje van. Egyszerűen hozzátartozott az akkori emberek életéhez úgy, hogy megtanulták, hogyan lehet szigorú szabályok mentén élni akár az egyikkel, akár a másikkal. Aki például a szüleit átkozta, halállal bűnhődött a 3Móz 20,9 alapján. Persze kimondott szavak nélkül is lehet valakit átkozni (Zsolt 62,5 vö. Préd 10,20). A keresztyéneket külön inti a Biblia, hogy inkább áldjanak, és ne átkozzanak.

2. Pál és az átok

Már a legelső alkalommal – három hete – említettem, hogy Pál apostol Krisztus és az Ige tekintélyének védelmében határozott kijelentéseket tesz a galatáknak írt levelében (is). Egy ilyen „határozott” kijelentéshez jutottunk el. A ma előttünk fekvő két igeversben kétszer, tehát hangsúlyosan szerepel az „átkozott legyen” kitétel. Az apostol pásztori gyengédsége szinte az első verstől az utolsóig érvényesül ebben a keményhangú levélben. Gyengédsége már abból kitetszik, hogy nem nevezi meg az elpártoltakat. Alkalmat akar hagyni nekik az evangéliumhoz való visszatérésre. Csodálkozik a galaták eltántorodásán, mint valami önámító képtelenségen, csodálkozásában reménység rezdül és hazahívó szó. Pedig kemény dolgot kell kimondania. Mert egy az evangélium, annak hirdetése mindenkor a hit és hitetlenség vagy-vagy kérdését veti fel. Nincs tehát alkudozásnak, egyezkedésnek, toldozgatásnak helye. Isten igazsága kérlelhetetlen. Az apostol ennek tudatában mond átkot az evangélium meghamisítására. Határozott okfejtése kizárja azt a hamis látszatot, mintha itt a saját munkája eredményének védelméről, vagy éppen a megbántott egyéni hiúság elégtételéről volna szó. Az ellenfelek nem Pállal, hanem Isten rendelésével állnak szemben. Az apostol a feddésben mégsem fölényes, sőt önmagát, a maga munkáját is aláveti Isten ítéletének: Még ha én hirdetnék nektek valami mást, mint amit befogadtatok, legyek átkozott, mert nincsen más evangélium! Úgy fenyegetőzik az átokkal, hogy a galatákkal együtt önmagát is ott tudja Isten egyazon ítéletében. Az ellentét személyes élét ezzel elvette. A front Isten Igéje és a Gonosz között húzódik, nem egyik ember és a másik ember – ráadásul Krisztust szerető ember – között. Pál szenvedélyesen érvel, de szavaival nem saját ügyét védi, hanem Isten ügyét, az evangélium meghamisítóival szemben. Ezzel mértéket állít a mi vitáink számára is: a hiú egyéni érdek érvényesítése helyett, az ügyhöz való hűség mértékét.

Tehát az itt megjelenő átokformula értelme nem az exkommunikáció, hanem az, hogy a »más evangélium« hirdetői Isten ítélete alá esnek.

3. Kegyelem

Végül eljutottunk ahhoz a kifejezéshez, amelyet rejtve kívántam tartani a végéig. Nem holmi hatásvadász titokzatosság kedvéért, hanem azért, hogy ez legyen a leghangsúlyosabb, amit hazavihettek. Én a tükörtojásnak a sárgáját szeretem a legjobban, ezért azt a végére hagyom.

A kegyelem – amint már idén is említésre került – azt jelenti, hogy a kiszabott és jogos büntetés elengedésre kerül. A köznyelvben és a bibliai kifejezésrendszerben is így van ez. Ami a keresztyének számára a többletet adja a világi értelmezéssel szemben, az a megkegyelmező személye és a kegyelem elnyerésének módja.

Az átokhoz azért kapcsolódik szorosan a kegyelem, mert Jézus kiszabadított bennünket az ő kegyelme által az bűn és a halál átkából! Néhány hónap múlva elérkezünk a Galata 3,16-hoz, ahol ezt olvassuk: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk - mert meg van írva: »Átkozott, aki fán függ«”. Nem beszélhetünk tehát úgy az átokról, hogy ne tudatosítsuk magunkban, hogy az nem egy az Ószövetség ködös távolába vesző, bennünket hidegen hagyó babona, hanem egy olyan dolog, amely Krisztus nélkül megkeserítené, tönkre is tenné az életünket, sőt, az üdvösségünket.

Jézus Krisztus átokká lett értünk, azaz magára vette a mi bűneinkért járó büntetést azért, hogy elhárítsa a fejünk fölül az átok minden rontását. Ezért hálásak lehetünk neki, többek között úgy, hogy ragaszkodunk a tiszta, hamisítatlan evangéliumhoz, amelyet se nem csonkolunk, se nem hizlalunk, és másoknak sem engedjük meg, hogy ezt tegyék. Az Örömhír készen van, tartalmaz mindent, amit Isten általa el akart juttatni hozzánk, és ha engedjük, hogy a Szent Lélek feltárja a lényegét előttünk, akkor a boldog földi és örökéletre vezet el.

Befejezés

Egy örvendetes dologgal hadd fejezzem be a mai igehirdetést! Jézus olyan csodát tett értünk és velünk, hogy ha Őbelé vetjük a bizalmunkat, ha Őhozzá ragaszkodunk, ha Őt követjük, akkor elenyészően kevés dolgunk lesz az életünkben az átokkal, és annál több az áldással.

Ez egy újabb indok, hogy miért jó és érdemes követni Jézust!

Ámen!

Úrnapi igehirdetés, 2008. január 13.

Az igehirdetés meghallgatása Real Playerrel

Buenos Aires

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: 1Mózes 1,1-31

Textus: Galata 1,6-7

„⁶Csodálkozom, hogy attól, aki Krisztus kegyelme által elhívott titeket, ilyen hamar más evangéliumhoz pártoltok; ⁷pedig nincsen más. De egyesek megzavartak titeket, és el akarják ferdíteni a Krisztus evangéliumát.”

Cím: Elpártolás

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Folytatván a Galata levélnek az újesztendőben megkezdett tárgyalását, lépjünk ma tovább a múlt vasárnap megvizsgált bevezető, köszöntő versektől a levél mondanivalójának első darabja felé!

Egy pillanatra még visszalépve a köszöntéshez, észre kellett vennünk, hogy már abban ott rejlik a levél két nagy témája: az első két fejezetben az apostoli tisztséggel kapcsolatban kifejtett gondolatok, és a Krisztusba nyert ajándék, amiről a negyedik, ötödik és hatodik fejezet szól. Ráadásul ez a két téma igen szorosan összefügg egymással, erre már most hadd hívjam fel a figyelmet.

Mai igénkben tehát Pál apostol a

1. Krisztus kegyelmi elhívása

Ebben a kifejezésben három fontos szó található. Az első Krisztus. Jézus címe, ha úgy tetszik, rangja ez a szó, jelentése megegyezik a héber eredetű Messiás szóval, azaz Felkent, Felhatalmazott. A világot teremtő Atya Isten által a bűnös emberiség tanítására és megmentésére felhatalmazott egyszülött Fia. A másik a kegyelem, amiből fakad az elhívás. A kegyelem kivételesen pont azt jelenti, amilyen jelentéssel manapság a köznyelvben használjuk, hogy a megérdemelt büntetés elengedése. Amikor valamilyen méltányossági megfontolásból eltekintenek egy ítélet végrehajtásától. Akinek megkegyelmeztek, arról nem jelentik ki, hogy nem követte el, ami miatt elítélték, csak a büntetést nem hajtják végre. A harmadik pedig az elhívás. Mindegy, melyik igekötővel használjuk a szót, hogy el- vagy kihívás, ugyanazt jelenti. Mégpedig azt, hogy Isten – Jézus Krisztus által – felszólítja az embereket, hogy hagyjanak el mindent, ami elválasztja őket Istentől. Képletesen szólva jöjjenek ki abból a környezetből, amely akadályozza őket a Krisztussal való kapcsolattartásban. Ez a hívás pedig nem más, mint a keresztyén egyház létrejöttének alapja. A magyar egyház – s a spanyol iglesia – szó is a görög ekklészia (εκκλησια) szóból származik, aminek jelentése kihívottak. Akik Krisztushoz tartoznak, mert meghallották és engedelmeskedtek Isten hívásának, az ő egyházához tartoznak.

Amiről tehát itt Pál beszél, nem más, mint a keresztyén közösség, az egyház alapjához való viszony. A galáciaiak csatlakoztak az Isten láthatatlan egyházához, amelybe beletartozik minden egyes személy, aki Krisztust hűségesen követi, függetlenül attól, hogy melyik látható, intézményes egyházhoz, felekezethez tartozónak vallja magát. Fontos a sorrend! Krisztus a cselekvő: kegyelme által megteremtette a lehetőséget a bűnből való kijövetelre, és ezáltal ki is adta a hívójelet. Az ember pedig – a galáciaia és a budapesti, vagy a porteño, vagy a világ bármely részén élő ember – válaszolt a hívójelre és döntött. Így épül fel ma is Krisztus láthatatlan egyháza mindazokból, akik hűségesen követik Jézust.

A galáciaiak esetében azonban felbukkan egy – Pál szavaival élve –

2. Más evangélium.

Mi is az evangélium? Magyarul egyszerűen azt mondjuk, és a Biblia néhány kiadásában is így szerepel, hogy Máté evangéliuma, Márk evangéliuma és így tovább. A – szerintem – korrektebb kiadások úgy írják, hogy az evangélium Máté szerint. Ezt a vonalat követi a spanyol bibliakiadás is: El evangelio según Matteo. Mert: evangélium az csak egy van. Az evangélisták legfeljebb más megközelítésből írták meg a történteket. Ugye tudjuk, az evangélium szó örömhírt jelent, a mi számunkra annak a jó hírét, hogy Jézus Krisztus kiszabadított minket a halál csapdájából, a bűneink miatti örök kárhozat büntetéséből. Az evangélium pedig nem változhat. A Szent Lélek vezetése mutatja, hogy bár kétezer év alatt számtalan esetben voltak próbálkozások, sem a Bibliát, sem az evangéliumok tartalmát illetően nem változott semmi. Mégpedig azért, mert hitünk szerint ez Isten kijelentése.

A galaták esetében a másik evangélium azt jelenthette, hogy bizonyos kérdésekben elhajlottak attól a tanítástól, amelyet Páltól kaptak. Akkoriban nem volt még írott teljes Biblia, tehát nem lehetett vitás kérdés eldöntésére leemelni a könyvespolcról és fellapozni. De valószínűleg a probléma nem ebből adódott, hanem abból, amire már korábban utaltunk – és ami Péter leveleinek kisázsiai keresztyéneit is megzavarta –, hogy a környezet, az előélet és a mindennapok kísértései könnyen tévútra vezethetik a friss keresztyéneket.

Mindennapjainkban mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy a körülményeknek, a korszellemnek megfelelően próbáljuk módosítani vagy megtoldani a bibliai kijelentést. Mivel a Biblia a bűnök ellen szól, és bizony az emberi világ át meg át van hatva bűnnel, az Isten Szava soha nem népszerű. Megváltoztatása azonban lehetetlen. Elveszíti a lényegét. Ne áltassuk magunkat, az evangélium megtoldása, akár valami öröklött kegyes szokással, akár új gondolattal, az már az evangélium megmásítása. De mert más evangélium nincs, azért az egyetlen evangélium meghamisítása. Pál határozottan szól, de nem durván. Megérti az indítékot, a cselekedetről viszont egyértelműen kijelenti, hogy rossz.

3. Megzavarás

A keresztyénség – a keresztyén emberek – sokszor két végletet képviselnek. Az egyik véglet azt vallja, hogy senkinek semmi köze a másik életéhez, és mindenki csak magáért felelős, mindenkire mindent rá kell hagyni. Akár azt is, hogy a Biblia nem tekintély a szemében, vagy akár hogy támogatja a melegek házasságkötésének egyházi megáldását. A másik szélsőség szerint a hívek a végletekig felelősek egymásért, a gyülekezet tagjainak mindent tudniuk kell a másikról, hogy visszarántsák a bűn torkából. A közösségnek pedig kötelessége a legkisebb bűn felbukkanása esetén is szigorúan fellépni az elkövetővel szemben.

Nos, az igazság nem a kettő között van! Legalábbis nem félúton. A keresztyén közösségnek igenis felelőssége van minden egyes tagjáért! Nem belegyalogolva a magánéletébe, nem beleszólva személyes döntéseibe, de igenis odafigyelve rá. Nem lehet mindig arra várni, hogy valaki segítséget kér, mert bizony néha késő lehet. Másrészt pedig a keresztyén közösség arra is van, hogy segítse megmaradni önmagát a Krisztus útján. A közös igetanulmányozás, a közös imádkozás komoly segítséget nyújt magának a közösségnek is, hogy ne térjen el a bibliai normáktól. Ha ugyanis egy csoportban felüti a fejét egy újnak látszó nézet, akkor eleinte mindig kisebbségben van. Ha a közösség jól működik, mérlegre teszik a témát és a csoport közös bölcsessége – megtámogatva természetesen a Szent Lélekkel – eldönti, hogy egyezik-e a Bibliával, tehát hasznosítható, vagy nem, és elvetendő. Nos, a galatáknál nyilván ez működött rosszul. Valami megzavarta őket, éket vert a tagok közé, megszűnt – vagy létre se jött – az a közösség, amely egyik komoly biztosítéka lehet az igei hit-gyakorlásnak, és elkezdtek hozzá-hozzáadogatni a bibliai kijelentéshez, az evangéliumhoz. És ez bizony már hamisítás.

Gyerekkoromban nekünk még ún. szalagantennánk volt, azaz a tévéadást egy drót segítségével fogtuk. Ha elhaladt egy rossz gyújtású autó a ház előtt, a műsor élvezhetetlenné vált, nem lehetett pár másodpercig látni a képet, és a szövegből is kiestek szavak. A kinti elektromosság megzavarta a jelet. A galatákkal is ilyesmi történhetett. Bizony velünk is előfordulhat ilyen. Sok keresztyént megzavart például a Júdás evangéliumának nevezett program, vagy a Passió című film. De az evangélium kész egész, és akármennyire kívánatos vagy ésszerűnek tűnik az, amit állítólagos régészeti leletek vagy delíriumos látomások hozzátesznek az evangéliumhoz, az hamisítás.

Befejezés

Tehát – Krisztusban testvéreim – Pál arra tanít, hogy az evangéliumhoz ragaszkodnunk kell. Nem szabad eltérnünk tőle, még akkor sem, ha a körülöttünk élők mind arra bíztatnak. Még akkor sem, ha az eltérés kicsi. Még akkor sem, ha úgy látszik, jobb lesz tőle az evangélium. Testvéreim! Sok mindent bízott ránk Isten. Rengeteg feladatot kaptunk Tőle, sok dolgunk van. Egy azonban bizonyosan nincs közte: az evangélium javítása. Ő már elkészíttette a megfelelő emberekkel, és hiszem, hogy úgy szólt a végén, mint a teremtés befejeztekor: ”És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó!” (1Móz 1,31)

Ne engedjük magunkat eltéríteni az Isten Szavától. Örüljünk neki, hogy kész evangéliumunk van és hogy az jó!

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2008. január 6.

Az igehirdetés meghallgatása Real Playerrel, amely letölthető innen
Buenos Aires, 2008. január 6.
írta: Tóth L. Kristóf

Lekció: ApCsel 22,3-16
Textus: Galata 1,1-5:
„¹Pál apostol, aki nem emberektől, nem is emberek által kapta elhívását, hanem Jézus Krisztus által, és az Atya Isten által, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül - ²és a velem levő atyafiak mindnyájan: Galácia gyülekezeteinek. ³Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól, ⁴aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. ⁵Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.”

Cím: köszönés

Bevezetés

Kedves Testvérek!

Az új esztendőben – végezvén Péter apostol első levelével – Pál apostol irataihoz fordulunk, mégpedig a Galatákhoz írt leveléhez. Ebből az episztolából vesszük fel a magyar nyelvű vasárnapokon – előreláthatólag negyven alkalommal – az igehirdetési alapigéket. Folyamatosan haladunk majd végig a levélen, az egymást követő vasárnapokon egymást követő igék hangzanak majd el. A prédikációk továbbra is elolvashatók lesznek az internetes honlapunkon, és a bibliai textusokat is lehet majd ott követni előre.

Bevezetésképpen ismételjük át, kicsoda Pál, és nézzük meg, hogyan keletkezett a Galatákhoz írt levele. Pál neve jelentése kicsi, alacsony, csekély. Eredeti neve Saul, a korabeli zsidók körében általános volt, hogy egy zsidó és egy római nevet viseltek. Benjámin törzséből való volt, római polgárjoggal rendelkező farizeus fia. A cilíciai Tárzusban született, körülbelül Jézussal egy időben. Jeruzsálemben, Gamálielnél nevelkedett, a „polgári” mestersége sátorkészítés volt.

Damaszkusz felé tartott, ahová Krisztus követőit ment üldözni, amikor megjelent neki Jézus, és elhívta tanítványának. Anániás vezette be a keresztyénség alapjaiba. Eleinte bizalmatlanság övezte szolgálatát, de hamarosan kiderült, hogy hite őszinte és nagyon tehetséges apostolnak bizonyult. Missziói útjain előbb Barnabás tanítványaként, majd önállóan Kisázsiai gyülekezetek tömkelegét alapította. A gyülekezetekkel kiterjedt levelezést folytatott, ezekből a levelekből 13 része is lett az Újszövetségnek. Krisztus után kb. 67-ben, Rómában halt meg, valószínűleg vértanúságot szenvedve.

A Galatákhoz írt levél nem egy konkrét gyülekezethez, hanem a Galáciában lévő közösségekhez szóló körlevél. Galácia Kis-Ázsia középső része. Pál először dél-Galáciában alapított gyülekezeteket, például Derbében, Lystrában, a lykaoniai Ikoniumban és a pisidiai Antiochiában. Ezeket többször meglátogatta. A Galata levél azonban inkább a Galácia északi részén alapított gyülekezetekhez szól, mivel Pál missziós munkájának a második felére vonatkozó utalásokat találunk benne. Pál a Galata levelet Kr. u. 55-ben írhatta, harmadik missziós útja elején, útban Efézusba.

Ennyit a keletkezés körülményeiről – jövő vasárnap még többet tudhatunk meg a Galatákról.

Most nézzük meg az első öt vers mondanivalóját! Ebben Pál apostol bemutatkozik, köszön és bizonyságot tesz.

1. Pál apostol bemutatkozása

Életrajzi adatainak áttekintését már megejtettük pár perccel ezelőtt. De valójában ki is volt ez a Pál? Mit mond ő saját magáról? Először apostol, aztán Krisztus által elhívott, végül megmentett bűnös.

Az apostol szó jelentése küldött, követ. Egyrészt Jézus tizenkét tanítványát nevezzük így, másrészt azokat a hívő személyeket, akik missziós tevékenységükkel gyülekezeteket alapítottak. Pál ugyebár nem volt Jézus tanítványa, de megtérése után több gyülekezet alapításában vett tevőlegesen részt, mint a többi apostol együttvéve. Az apostolnak az a küldetése, hogy terjessze a Krisztusról szóló örömhírt, és közösségek – gyülekezetek – létrejöttét segítse. Irányítsa a megtért embereket, tanítsa és vezesse őket, de csak addig, amíg az Úr meg nem erősíti őket arra, hogy megálljanak a maguk lábán. A kiválasztott vezetőt aztán az apostol felkészíti a szolgálatra, majd útnak indul újabb gyülekezeteket alapítani. Nem hagyja magára a már saját lábukra állt közösségeket sem, hanem rendszeresen látogatja őket, vagy levélben válaszol kérdéseikre – épp úgy, mint Pál tette.

Pál megvallja, hogy elhívása nem embertől, hanem magától Krisztustól ered. A reformátori tanítás szerint kell legyen egy külső és egy belső elhívása annak, aki szolgálatot vállal az egyházban. A belső elhívás személyes ügy, a külső pedig az, amikor mások előtt világossá válik, hogy az illető alkalmas a szolgálatra. Képes megtanulni a szolgálathoz szükséges dolgokat, képes hosszú távon ellátni azt, és szolgálatának felismerhető gyümölcsei vannak. Ennek alapján döntheti el az egyházi felsőség, hogy az illetőt kiküldi szolgálatra. Ez valósult meg Pál életében is. Őt nem hatalmazta fel semmilyen ember vagy emberi testület arra, hogy Krisztust hirdesse. Akikhez születésileg és társadalmilag tartozott, azok Krisztus ellenségei voltak, akik Krisztus követésében társai lettek, eleinte nem bíztak benne, sőt, provokátornak tartották. Egyik oldal sem hatalmazhatta fel Krisztus szolgálatára. Ami azonban a Damaszkuszi úton történt, bőségesen helyettesítette a felhatalmazást, mert közvetlen Jézustól jött. A későbbi szolgálata pedig messzemenőkig igazolta külsőleg is az elhívatottságot Pál életében.

Megmentett bűnösként határozza meg magát Pál. Ez azért nagyon lényeges, mert ezzel bebizonyítja, hogy érti Jézus tettének lényegét. Nem opportunizmusból, nem megszokásból vagy óvatosságból, hanem mély meggyőződésből lett Krisztus követője.

2. Pál köszönése

Pál és a galaták testvérek voltak Jézus Krisztusban, erre utal a testvéri köszönés. Amit ma szertartásos köszöntésnek használunk, az akkoriban, Pál és a galaták között hétköznapi köszönésnek számított. A köszönések mindig kifejeznek valamit, még akkor is, ha már csak rutinból mondjuk őket, vagy meg se várjuk, mit felel a másik a „hogy vagy?” kérdésünkre. Pál köszönése azonban nem formalitás, hanem a keresztyén közösség egyik kifejeződése. Pál a kegyelem és a békesség által, valamint ezek megszerzőjének személye, Jézus Krisztus által van közösségben a galatákkal, azokkal is, akik azóta csatlakoztak a gyülekezethez, amióta Pál ott járt, tehát személyesen nem ismeri őket. Ez a köszönés tehát jóval több, mint jókívánság.

Amikor úgy köszönünk egymásnak, hogy „Áldás, békesség!”, akkor ez nem csupán egy jókívánság, amellyel ki akarom fejezni a szeretetemet. Volt, hogy olyan ember, aki nem tartozott olyan szorosan a gyülekezethez, hogy ez a vérébe ívódott volna, hogy ti. a reformátusok így köszönnek egymásnak, és az én áldás, békességemre úgy felelt, hogy Köszönöm! Semmi probléma ezzel, csakhogy a köszönésünk nem jókívánság, hanem a közösség kifejezése. Nem elsősorban a református egyház képviselte közösségünké, hanem inkább a Krisztusban való közösségünké. Azé, hogy a köszönő és a köszöntött egyaránt Jézus Krisztus – az áldás és a békesség kútfeje – követőjének vallja magát.

3. Pál bizonyságtétele

És ehhez szorosan kapcsolódik Pál bizonyságtétele. Mert a köszönés akkor lehet jókívánságon túl a közösség kifejeződése, ha valóban van közösség. Ha a gyülekezet tagjai valóban megtapasztalták azt, amiről Pál beszél. Ha nem csak névlegesen tartoznak a gyülekezethez, hanem Krisztus követői. Pál szava tulajdonképpen Jézus áldozatának összefoglalása. Az alap, amelyről el lehet indulni egy olyan levél megírására, amely egy apostol intéseit, tanácsait és utasításait tartalmazza olyanok számára, akikhez ő hozta el Krisztus váltságának hírét. És az az alap, amelyen kell állnunk akkor, ha itt a templomban Istentiszteletet akarunk tartani. Amely alap elengedhetetlen ahhoz, hogy az igehirdetés ne egy szép emberi beszéd legyen, hanem lehessen az Isten Szent Lelkének kijelentése, amelyben van intés, tanács és utasítás is – mindannyiunk számára. Hogy az igehirdetőben ne csupán egy embert lássunk, aki osztja az okosságot, hanem elfogadjuk, hogy Isten őrajta keresztül az igehirdetőnek és a gyülekezetnek egyaránt útmutatást akar adni, hogy egyik se térjen le az Úr útjáról.

Mindezek miatt büszkén vállalom, hogy azt mondom nektek: ³Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól, ⁴aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. ⁵Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen.” Mert vallom, hogy számomra ez az alapja, a conditio sine qua nonja annak, hogy én itt előttetek beszéljek, és azt is vallom, hogy számotokra is ez kell legyen az alapja annak, hogy meghallgatjátok, amit mondok. Nem azért tehát, mert diplomás és felszentelt lelkész vagyok, és erről papírom van, hanem azért, mert arról a Jézus Krisztusról beszélek, ⁴aki önmagát adta bűneinkért és annak a Bibliának az alapján, amely erről hírt ad.

Befejezés

Tehát – Krisztusban testvéreim – nekiindulunk a mai nappal annak a nagy kalandnak, amely a Galata levél tanulmányozása versről versre, és ennek alapja, bázisa, fundamentuma a Jézus Krisztusról szóló hitvallástétel, amely Pál bemutatkozásában és köszönésében is megnyilvánul. Szeretném, ha az én bemutatkozásaim és köszönéseim is ilyenek lennének, és azért imádkozom, hogy a tieitek is ilyenek legyenek.

Tartsuk meg a közösséget, és éljük meg úgy, ahogy Páltól tanuljuk.

Ámen!