Az Argentinai Magyar Evangéliumi Református Egyházban elhangzó igehirdetések szöveges és meghallgatható hangformátumban is!

2007. október 31., szerda

Úrnapi Igehirdetés, 2007. október 28.

Buenos Aires, 2007. október 28.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Zsoltárok 34

Textus: 1Péter 5,5-6

Ugyanúgy, ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. 6Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.

Cím: Az alázat ereje

Bevezetés

Egy afrikai törzs hetek óta tartó szárazság miatt szenvedett. Nagyon kellett már az eső, mert nem csak a növények kiszáradása fenyegetett, hanem az embereket sem választotta el sok a szomjhaláltól. Elment tehát a főnök a közeli missziós telepre, és megkérte az ott szolgálatot teljesítő lelkészt, hogy másnap menjen el a faluba, és imádkozzon esőért. A lelkész meg is ígérte. Másnap a falu főterén összegyűltek a fekete emberek, ott volt a falu apraja-nagyja. A lelkész beszélt pár szót a Bibliáról, majd imádkozni kezdett. Sok mindenért imádkozott a falubeliek figyelme közepette, egyvalamiért azonban nem: esőért. A végén áment mondott, és befejezte az imádkozást, majd elindult hazafelé. A főnök utána szaladt, és megszólította: Nem imádkoztál az esőért, amire megkértünk. Miért? A lelkész így felelt. Ti meghívtatok engem, hogy esőért imádkozzam, és megjelentetek teljes létszámban, de senki nem hozott esernyőt!

Ezt a történetet a hit megvilágítására szokták használni, én most mégis az alázatról szóló mondanivalóm elejére tettem. Mégpedig azért, mert ha nem értjük meg az alázat mibenlétét, akkor a hitünk is hiábavaló marad, és mindaz, amit a Biblia alapján hiszünk, összeomlik. Az esőre áhítozó, de az esernyőt otthon hagyó – tehát az ima sikerében nem bízó – emberből nem feltétlen a hit hiányzik. Lehetséges, hogy hite lenne, de az alázat hiányzik belőle ahhoz, hogy elfogadja a tényt: segítségre szorul, ráadásul Isten – egy természetfeletti lény – segítségére.

  1. A keresztyén alázat

A keresztyén alázat gyökereiben különbözik az alázatoskodástól. Szerintem rokona a szerénységnek. Szerénynek lenni pedig akkor az igazi, ha van mire. Ha valaki azért szerénykedik valamiben, mert az a dolog tényleg nem az erőssége, akkor az nem szerénység, hanem objektivitás. Ha például valaki felkér engem, hogy táncoljak tangót, és én elhárítom magamtól a „megtiszteltetést”, azzal, hogy tangótudásom szintje alulról közelíti a nullát, ez nem szerénységemről tanúskodik, hanem a helyes lényeglátásomról. Ha viszont például tortasütési tudományom kerül elő, és szerényen viselkedem, akkor – sokak szerint – tényleg van mire.

Az alázat akkor helyes és bibliai, ha az alázatos ember tisztában van azzal, hogy kicsoda. Az alázat példaképe Jézus Krisztus, aki Isten fia. Pál apostol az Ő alázatáról így ír a Filippi levélben (2,6-8): „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: 6mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, 7hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; 8megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Jézus tökéletesen tisztában volt vele, hogy Ő kicsoda, ezért volt tiszta és őszinte az ő alázata.

Ha összetalálkozik két katona, az egyik parancsnok. Ha azonos a rangjuk (pontosabban rendfokozatuk), akkor az a rangidős, aki régebb óta viseli a csillagait. Ha véletlen ugyanaznap kapták a kinevezésüket, akkor az idősebb. Ha egy napon születtek, akkor az, akinek a rendes beosztása magasabb. Lényeg, hogy az egyik a másiknak elöljárója, mégpedig azért, mert hadműveleti kérdésekben nem lehet kétséges az illetékesség. Biztosan kell tudni, kinek van joga parancsot adni, különben az ellenség szétveri a sereget. A keresztyénség is szellemi harcban van, és ha nincsenek tisztában a keresztyének egyénenként azzal, hogy kinek hol a helye, akkor a Gonosz könnyen diadalt arat.

Az alázat tehát kifejezi az Istennel való kapcsolatomat, és ezen keresztül a viszonyomat a többi emberrel. Tudom, hogy Istennek terve van velem, és terve van másokkal is. Elismerem a helyem, és mások helyét is. Ha pedig valakivel konfliktusba keveredem, akkor nem elpusztítani akarom, nem uralkodni fölötte, hanem közösen megkeresni a magunk helyét.

  1. A nem keresztyén alázat

Mi már jóformán csak a múlt század elején játszódó regényekből, filmekből, jelenetekből ismerjük az „Alá’ szolgája” köszönést, aminek teljes formája „Alázatos szolgája (vagyok) volt. Ma már senki nem köszön így. Vagy mégis? Amikor a fiatalok sziával vagy egymást tegező emberek szervusszal köszönnek egymásnak, akkor tulajdonképpen azt mondják, hogy „Szolgája”. Persze ezzel nincs semmi gond, nem kell senkinek megváltoztatnia emiatt a köszönési szokásait. Csak a hozzáállással van gond sokszor. Egyrészt az emberek manapság egy olyan világban élnek, amelyben – elvileg – mindenkinek joga van az emberi méltósághoz, tehát senki nem kényszeríthető megalázkodásra, másrészt érdekből vagy félelemből nap mint nap megalázkodnak. Harmadikként hozzá jön még ezekhez, hogy az Istennel szembeni viselkedés gyakran teljesen nélkülözi az alázatot, pedig ha valaki iránt jogos az alázat, akkor az épp Isten.

A mai ember – általánosságban – nem tudja jól a helyét. Vagy azt gondolja, hogy az ember a teremtés koronája, vagy azt, hogy a selejtje. De mindkettő tévedés. A teremtés csúcsa nem az ember (nem a férfi, ahogyan páran képzelik, de nem is a nő!), hanem az Istentisztelet! Az Isten teremtő munkájának utolsó, megáldott mozzanata volt a sabbát létrehozása. Nem is isten az ember, ahogy néhány filozófia tartja, nem egyre tökéletesebb. De az is téved, aki az embert elhibázottnak vagy értéktelennek tartja. Isten szemében az ember értékesebb az angyaloknál. Nincs az ember birtokában sok dolognak, aminek az angyalok és démonok igen, például nem él örökké, nem képes felülemelkedni a fizikai törvényeken. Mégis, melyik angyalért küldte el egyszülött Fiát, melyik szellemi lény megmentéséért adta kínhalálra? Csakis az emberért, mert ennyire értékesek vagyunk.

Ha helytelenül látjuk a helyünket, akkor vagy istenné emeljük fel magunkat, vagy a démonnál is alacsonyabbra alázkodunk meg. Egyik sem visz közelebb senkit Istenhez.

  1. Az alázat ereje

Úgy is mondhatom, hogy az alázat haszna. Mire jó az alázat? Mi a pláne benne nekem? Ezt a kérdést bátran feltehetjük, a reformáció 490 éves mozgalmának egyik vívmánya ez. Nem valami emberi testület mondja meg, hogy mit kell tennünk, és azt kérdés nélkül el kell fogadnunk, hanem megkérdezhetjük, miért jó? És Isten válaszol, mert ő azt akarja, hogy az embernek jó legyen.

Az embertársaimmal való kapcsolatomban segít feloldani a konfliktushelyzeteket. Persze, ha nem helyes, nem egészséges az önértékelésem, akkor hamis az alázatom, és ez inkább okozza a konfliktushelyzeteket. Ha nem bibliai az alázatom, hanem alázatoskodás vagy megalkuvás bújik meg mögötte, akkor abból elnyomottság vagy uralkodás lesz, és ez senkinek nem jó. A bibliai alázat segíti a csapatmunkát, mert az ilyen keresztyén könnyebben megtalálja a helyét és kész lelkiismeretesen ellátni a rábízott feladatot.

Az Istennel való kapcsolatban szintén segít megtalálni a helyem, a feladatom és segít elfogadni Isten vezetését, segítségét. Segít az alázat – a bibliai alázat – abban, hogy tanuljak a hibáimból ,s egyre jobban csináljam a feladatomat.

Három helyen, szó szerint megegyező módon jegyezték le az evangélisták Jézus szavait a Máté 23,12-ben, a Lukács 14,11-ben és a 18,14-ben: „Aki megalázza magát, felmagasztaltatik, aki felmagasztalja magát, megaláztatik.” Ennél jobban leírni/elmondani a lényeget nem lehet.

Befejezés

Hadd fejezzem be egy történettel. Egy fiatalember missziós szolgálatra jelentkezett. Az egyházi szervezet alkalmassági vizsgálatra hívta be. Megkapta, hogy hajnali fél háromra jelenjen meg a bizottság előtt. Pontosan megjelent. Leültették az előtérben és várnia kellett … reggel nyolc óráig. Akkor végre behívták. A bizottság elnöke egyetlen kérdést tett fel neki: Mondja meg, kérem, mennyi kétszer kettő? A fiatalember azt felelte: Négy. Erre az elnök mosolyogva kezet nyújtott: Ön fel van véve. Megállapítottuk, hogy pontos ember, van türelme, és kellőképpen alázatos.

Hányan vagyunk, akik hajlandóak lennénk akár egy jól fizető állásért is hajnali fél háromra interjúra menni? Hányan lennénk, akik kibírják szó nélkül, hogy órákig váratják? Ki az közülünk, aki nem borítja rá a bizottságra az asztalt, miután ezt végigcsinálták vele?

Nos, nem kell mindannyiunknak missziós munkára jelentkeznünk. De akárhol állunk az életünkben, akárhová kerülünk, csak segít, ha tudjuk Krisztust követni az alázatban is.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. október 14.

Buenos Aires, 2007. október 14.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: János 18,15-17; 25-27; 21,15-18;

Textus: 1Péter 5,1-4

A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: 2legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; 3ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. 4És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját..

Cím: Az elöljárók szolgálata

Bevezetés

Ezt a bibliai igét legtöbbször presbiterek beiktatásakor szokták felhasználni a szolgálattevők arra, hogy ennek alapján a presbiterekre háruló feladatok felelősségét hangsúlyozzák. Ugyanakkor hallottam már lelkészbeiktatási igehirdetést is ennek alapján, hiszen a református egyház tanítása szerint az egyházi szolgálatok között csak jellegükben lehet különbség, felelősségben nem. Péter apostol is úgy fogalmaz: „…én, a presbitertárs…” , és a Magyarországi Református Egyház alkotmánya értelmében ennek megfelelően a lelkész hivatalból elnöke a presbitériumnak (1994. évi II. tc. 51. § (2) bek.) A „preszbüterosz” görög szó egyébként magyarul elöljárót jelent.

Mai igénk összefoglalja a legfontosabb dolgokat, amelyeket az egyházi vezetőknek (a presbitertől a zsinati elnökig bezárólag) szem előtt kell tartaniuk a szolgálatuk során. Ezek közül fogjuk most megvizsgálni a következőket: legeltetés, önkéntesség, nyerészkedésmentesség, szolgai mód, példaadás.

  1. Legeltetés

A pásztor képe a keresztyén közösség vezetésére Jézustól származik, ő hasonlította magát a pásztorhoz, aki úgy bánik az őt követőkkel, ahogy a hűséges pásztor a rábízott nyájjal. Ennek megfelelően nevezik mind a mai napig csak félig tréfásan nyájnak a gyülekezeteket. Az ideális pásztor tudja, hová kell vezetnie a nyájat, tudja, hol lelnek enni és innivalóra, és képes arra, hogy megóvja a bárányokat a farkastól, és más veszedelmektől.

A keresztyén embernek, a vezetésre elhívottnak pont ezt kell tennie szellemi értelemben. Segítenie kell a rábízott gyülekezeti tagnak, hogy megtalálja a lelki táplálékát, a Bibliaolvasásában, imádkozásában, bűnvallásában, úrvacsorázást és a többi keresztyénnel való közösség gyakorlásában.

  1. Önkéntesség

Senkit nem lehet kényszeríteni arra, hogy Krisztus követője legyen. Ez ma már a világ legnagyobb részén egyértelmű és vitathatatlan tény. Bár sokan úgy vélik, hogy a konstantini kor „erénye” volt, hogy erőszakkal lehetett téríteni. Zárójelben megkérdezem, micsoda keresztyén az, akit kényszerítettek, hogy nevezze Krisztust megmentőjének? Ebből pedig következik egy fontos dolog, amit sokszor elfelejtünk. Ha senkit nem kényszeríthetsz Krisztus követésére, akkor magadat sem! A Biblia azt tanítja, hogy nem viselkedhetsz úgy, mintha Krisztus-követő lennél akkor, ha nem vagy valóban az! Nem lehetsz képmutató, nem játszhatod meg, hogy követed Krisztust, ha a valóságban nem engedelmeskedsz neki. Bizony, vannak ilyen emberek. Sokszor magukról sem tudják, hogy valójában nem keresztyének, hanem csak erőszakot téve magukon, úgy viselkednek.

Én azt a nézetet vallom, hogy jobb egy őszinte ateista, mint egy képmutató keresztyén. Az előbbi ugyanis ráébredhet, hogy szüksége van Jézusra, míg az utóbbi bebeszélte magának, hogy hívő, és meg van győződve arról, hogy Isten útján jár, és ebben a tévképzetében nagyon nehéz megingatni.

Az Istent szolgálónak tehát olyannak kell lennie, aki jókedvében végzi a szolgálatot, tiszta szívvel, örömöt találva benne. Ellenkező esetben hitelét veszti.

  1. Önzetlenség

Péter azt a kifejezést használja, hogy nem nyerészkedve, én inkább azt, hogy önzetlenül. Egyrészt jobb szeretem a pozitív kijelentéseket, mint a negatívakat, azaz arról beszélni, hogy mit hogyan kell csinálni, nem pedig arról, hogyan ne, másrészt az önzetlenség tágabb fogalom. Az önzetlenség magában foglalja nem csak azt, hogy az elöljáró nem gazdagszik meg a rábízottakon, hanem azt is, hogy a maga érdekénél előbbre valónak tekinti a keresztyén közösségnek a Krisztussal való kapcsolatát. Sajnos vannak olyan közösségek, amelyeknél kifogásolható a vezetők életmódja. Isten azért enged meg ilyet, hogy tanulhassunk a rossz példából, és ne engedjük, hogy a Gonosz bennünket is eltévelyítsen a becsület és tisztesség útjáról.

Péter, de a többi apostolok is megmutatták, hogy hogyan lehet és kell keresztyénként önzetlen módon szolgálni. Nem véletlenül terjedt el a szólás a magyarul beszélők között, hogy valaki „az apostolok lován” közlekedik. Ha valaki mégsem ismerné, ez azt jelenti, hogy gyalog.

  1. Szolgai mód

Az előbbihez kapcsolódik szorosan a szolgai mód. Itt sem Péter szavait idézem, aki azt mondja a harmadik versben: „ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon”, hanem inkább Pál apostolt, a Filippi 2,5-8-ból: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”.

  1. Példaadás

Az utolsó pedig a példaadás vagy példamutatás. A pásztorok azaz az elöljárók minden tekintetben legyenek példaképek a gyülekezet tagjai előtt. A jó Pásztort, azaz Jézus Krisztust kell kiábrázolniuk, aki beszédben és cselekedetben egyetlen példakép.

Ahhoz tehát, hogy valaki példát tudjon adni, valamit előzőleg meg kell tennie. Igen, példát venni! Mégpedig nem másról, mint Jézus Krisztusról. Ő megmutatta, hogyan kell élnie, cselekednie, beszélnie egy olyan embernek, aki Istennek tetsző életet akar élni. És ez az, amit kétezer év alatt a keresztyén egyház oly sokszor elfelejtett. Amikor a hatalommal kacérkodott, amikor államként viselkedett, amikor megfeledkezett a szeretet, a könyörület, az irgalom kötelességéről. Mi ne tegyük ezt. Mi törekedjünk arra, hogy életünk, közösségünk, Istennel való kapcsolatunk kívánatossá tegye hitünket, keresztyénségünket azok előtt, akik rólunk ítélik meg Istent. És segítsük egymást abban, hogy kapcsolatunk épüljön Krisztussal és egymással, mert példát leginkább akkor tudunk adni akárkinek, ha azokkal vagyunk szeretetteljesek és könyörületesek, akik a közelünkben vannak.

Befejezés

Az egyházi elöljáróknak az a feladatuk, hogy a gyülekezeteket, Isten tulajdon nyáját, legeltessék. Gondoskodni tartoznak arról, hogy a gyülekezetek tagjai mindent megkapjanak, ami hitük és egész életük megtartására szükséges. Az elöljárók feladata tehát a gyülekezetek szolgálata. Munkájukért felelősek, mert a nyáj Istené (ApCsel 20:28). Mivel Isten szolgái, Isten gondoskodik is róluk: az elöljárók anyagiassága, nyerészkedése ennek a hitnek a hiányából táplálkozik, tehát a gyökere, hitetlenség, amit a gyülekezet tagjai és a kívülállók egyaránt látnak és elítélnek. A pásztorok ne kelletlenül végezzék szolgálatukat, hanem látszódjék rajtuk a hivatástudat és a szolgálat öröme.

A pásztorok a Főpásztortól kapják meg igazi jutalmukat. Krisztus úgy jelenik majd meg, mint Főpásztor, megítéli a pásztorokat, elöljárókat s túl azon, amit szolgálatuk fejében a nyájtól kaptak, megjutalmazza őket olyan jutalommal, amit Ő érdemelt ki a számukra is. S ez minden földi jutalomnál, sikernél becsesebb.

Ámen!

2007. október 6., szombat

Úrnapi Igehirdetés, 2007. október 7.

Buenos Aires, 2007. október 7.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész


Lekció: Jel 20,1-15

Textus: 1Péter 4,15-19

Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. 16Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel. 17Mert itt van az az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában? 18És ha az igaz is alig menekül meg, akkor hova lesz az istentelen és a bűnös? 19Akik tehát az Isten akaratából szenvednek, azok is - jót cselekedve - ajánlják lelküket a hű Teremtőnek.

Cím: Ítélet és kegyelem

Bevezetés

Jogi formulákat használt Péter, amikor bizonyos isteni tanításokat akart földi fogalmakba tömöríteni. Ilyenek a mai ítélet és kegyelem szavak. Ma is használják őket bíróságokon. Az ítélet az a végkövetkeztetés, amelyet a bíró és/vagy az esküdtszék meghoz atekintetben, hogy a vádlott bűnös-e, vagy ártatlan, netalán nincs elég bizonyíték ennek eldöntésére, illetve, hogy az alperesnek vagy a felperesnek van-e igaza. A kegyelem pedig az a jogintézmény, mely szerint a különösen súlyos, jogerőre emelkedett, tehát a fellebbezési lehetőségeket kimerítve meghozott ítélet végrehajtása alól – a körülmények egyedi mérlegelése nyomán – az ország legfőbb közjogi méltósága, leggyakrabban a király, illetve az államelnök felmentést adhat. A Biblia kifejezésrendszerében az ítélet és a kegyelem ugyanez. Isten, mint bíró elbírálja, az enyhítő és súlyosbító körülmények figyelembevételével, hogy az illető élete jutalmat vagy büntetést, azaz kárhozatot vagy üdvösséget érdemel-e. Ez az ítélet végrehajtandó. A kegyelem pedig azt jelenti, hogy a meghozott elmarasztaló ítélet végrehajtásától Isten, a királyok királya, egyéni elbírálás alapján eltekint azoknál, akik helyett valaki már – Jézus Krisztus – már elszenvedte a büntetést.

Ez csoda, és hogy e csodát jobban értsük, nézzük meg a bűntelen keresztyént, a büszke keresztyént és az Isten ítéletét!

  1. Bűntelen keresztyén

Az ember – „jellegéből” adódóan – bűnös. A Biblia azt tanítja, hogy amíg Krisztus nélkül élünk, mindannyian bűnösök vagyunk. Amikor pedig megtértünk, bocsánatot nyertünk az addigi bűneinkre, és attól fogva megmentett bűnösök vagyunk, akiknek harcolnunk kell a bűn ellen, ha pedig mégis elkövetünk valamit, akkor már ismerjük az utat Krisztushoz, aki az őszinte bűnbánónak bizonyosan megbocsát.

Ezt a gondolatot hézagosan értelmezve sajnos eljuthatunk egy olyan tévedéshez, amely a bűn elkövetésének súlyát kisebbíti. A „mindannyian bűnösök vagyunk” – egyébként teljesen igaz – kijelentést panellé silányítva felmentést és ürügyet kreálhatunk magunknak ahhoz, hogy ne kelljen harcolnunk minden erőnkből a bűn ellen. Hogy ne kelljen rendszeresen önvizsgálatot tartanunk, hogy ne kelljen nap nap után szembesülnünk azzal, hogy a bűnök elleni harcban bizony nem ritkán elbukunk.

Épp ezért kell alkalmaznunk a „bűntelen keresztyén” fogalmát a fent említett „mindannyian bűnösök vagyunk” párjaként. Önállóan – ezt külön hangsúlyozom – nem áll meg, mert ez is félreértelmezésre adhat módot. Együtt azonban helyre tesz néhány dolgot. A bűntelen keresztyén azt jelenti, hogy a keresztyén ember élhet úgy, hogy az elkerülhetetlennél több bűn nem terheli. A mindennapokban gondolatban, mulasztásban, cselekedetben, szóban elkövetett és megbánt bűnök mellett nem követ el semmi olyat, ami miatt akár Isten, akár a világi bíróság, vagy akár csupán a környezete erkölcsi értékítélete elmarasztalhatná. Ezt mondja Péter, amikor így ír: „senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó.”

Ha tehát korrekt – bár kicsit nehézkes – megfogalmazást akarunk alkotni arra, hogy milyennek kell lennie a keresztyénnek, akkor próbáljuk meg ezt: további bűnökkel nem terhelt, Jézus vérében megtisztálkodott egykori bűnös, aki harcol az újabb bűnök elkövetése ellen. Esetleg rövidebben: bűntelen megváltott bűnös.

  1. Büszke keresztény

Ez a bűnt a környezetében meg nem tűrő, ellene önmagában is kitartóan harcoló keresztyén büszkén viselheti a Krisztus-követő nevet akkor is, ha a környezet nem igazán barátságos. Az Isten Szavának rendíthetetlenül és következetesen engedelmeskedő ember fel kell legyen készülve arra, hogy üldöztetésben, szenvedésben lesz része. Erről az elmúlt hetekben több szót is ejtettünk, most csak azért idézem fel, mert Péter is újra beszél róla. Egyébként azért is fontos erről többször hallanunk, mert manapság, amikor minden fájdalom rossznak számít, és azonnal csillapítandó, és a üldöztetés szó már önmagában félelemmel tölt el sokakat, a keresztyéneknek tudniuk kell, hogy Krisztusért, az Ő ügyéért bizony nekünk ezt is vállalunk kell. Ő sokkal nagyobb fájdalmat, sokkal súlyosabb üldöztetést vállalt értünk és helyettünk, mint amiben mi bármikor is részesülhetünk.

Krisztus szenvedése az, ami igazán büszkévé teheti a keresztyént. Hogy is lehetséges ez? Krisztus szenvedése egy borzasztó dolog. Az emberiség jótevője szörnyű kínok között halt meg, mi adhat okot ebben a büszkeségre. Nos az, hogy én – és te és mindannyian – annyira értékesek voltunk és vagyunk Jézus számára, hogy értünk és helyettünk vállalta mindezt. Ez az, amit egy nem keresztyén soha nem lesz képes megérteni, főleg a mi civilizációnkban, amiben a másokért való szenvedés, sőt egyáltalán a szenvedés, a fájdalom „nem szalonképes”, titkolni, szégyellni való dolog. Hallottam egy mozlim vezetőtől, hogy milyen morbid, sőt istenkáromló, amit a keresztyének tesznek, hogy jelképként használják (sokan a nyakukban hordják) azt a kivégzőeszközt, amivel megölték az istenüket. Igen, használjuk e jelképet – mi, protestánsok is, a keresztet, Jézus teste nélkül –, mert arra emlékeztet bennünket, hogy milyen értékesek vagyunk, és hogy milyen óriási ajándékért lehetünk hálásak Jézus Krisztusnak.

  1. Isten ítélete

Egészen biztosan elkövetkezik a bűntelen és a büszke keresztyén számára is Isten ítélete. Legalábbis valamilyen formában. Még egyetemista koromban a budapesti Ferenciek terén jártomban a kezembe nyomtak egy szórólapot, ami arról szólt, hogy Isten kijelentette az ő prófétájának (egy kis névtelen gyülekezet vezetőjének), hogy (ha jól emlékszem) 1994. április 15-én véget vet a világnak, megítéli a föld minden népét. Nos, mint látjátok, ez a prófécia nem vált be. A Biblia világossá teszi, hogy Isten nem akarja, hogy az ember tudja a pontos dátumát az ítélet napjának, mégpedig azért, mert azt akarja, hogy minden napon felkészült legyen. A kollégákkal megtárgyaltuk, hogy a prófécia hamis, mert ellentmond a Bibliának. Azonban akkor is bakot lövünk, ha azt gondoljuk, hogy azon a napon nem jöhet el az ítélet, mert egy hamis prófécia megnevezte! Isten ítélete el fog jönni, és észre fogjuk venni.

Az „ítélet“ szó itt kettős értelmű. Az ártatlanul szenvedő keresztényekre nézve azokat a küzdelmeket és szenvedéseket jelenti, amelyeket Isten próbálásul küld rájuk, a hitetlenekre nézve pedig büntető ítéletet jelent. Jelenleg tart az első ítélet, amelyet Isten az ő egyházán kezdett el, amely kegyelmes, mert nem az célja, hogy megfizessen, hanem egyrészt az, hogy az egyházat földi küldetése lényegére eszméltesse, a szolgálatok felismerésére kényszerítse és megtisztogatva alkalmassá tegye, másrészt pedig az, hogy az egyházat felkészítse az utolsó napra, hogy akkor úgy álljon majd meg, mint a Bárány számára felékesített menyasszony.

Az, hogy Isten az egyház ítéletét nem a végítéletben, hanem jóval előbb már el is kezdte, már egymagában is kegyelem, mert bármennyire fájdalommal, szenvedéssel járjon is ez a kegyelmes ítélet, meg kell érteni, hogy Isten az egyház javára cselekszik benne. Ha pedig a kegyelmes ítélet ilyen gyötrelmes, mennyi szenvedés vár azokra, akik végső ítéletben engedetlenségük miatt az örök kárhozat ítéletét fogják elszenvedni.

A végső ítéletben az engedelmes hívők, az igazak is alig, azaz kizárólag Krisztus szenvedése és halála árán menekülnek meg: egész életművük ítélet alá kerül. Napvilágra jut mindaz, amit a fundamentumra építettek. Mindent tűz próbál majd meg: az igazak Krisztus tökéletes váltsága révén megmenekülnek ugyan, de csak mint tűzön keresztül (1Kor 3:15). Az, aki hiába ismerte meg Istent s végig engedetlenségben marad, menthetetlenül elvész.

Befejezés

Akik Isten előkészítő, kegyelmes ítéletében szenvednek, számíthatnak rá, hogy Isten szeretete és hatalma átsegíti őket a legnagyobb megpróbáltatásokon, még az esetleges mártírhalálon is – bár ez felénk nem nagyon fenyeget. De bármi történjék is velünk, testünk-lelkünk mindig Isten kezében marad! Isten hű Teremtő, aki minden ígéretét megtartja. Bátran rábízhatjuk magukat, egész sorsunkat. Azokhoz pedig, akik szenvedéseinket okozzák, legyünk jók: tegyünk félre minden haragot és bosszúállást. Az Istennel szemben váló megkeseredés és az emberek elleni vétkezés helyett ez a helyes keresztyén magatartás az egyház ítéletének idejében.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. szeptember 30.

Buenos Aires, 2007. szeptember 30.

írta Tóth L. Kristóf lelkész


Lekció: Jakab 5,7-20

Textus: 1Péter 4,12-14

Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. 13Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. 14Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok.

Cím: Szenvedés tüze

Bevezetés

Bizonyára sokan emlékeznek a szimpatikus Kovács „Kokó” Istvánra, olimpiai és világbajnok bokszolóra, az első magyar profi ökölvívóra, aki 2001-ben lett hivatásos öklöző, és sajnos egy év után épp egy argentin, Juan Pablo Chacón ellen elvesztett meccse után vonult vissza. Nos, azzal szoktam példálózni, hogy ha a ringben Kokó kap egy pofont az ellenfelétől, akkor nem lehet meglepődve. Ő is, az ellenfele is azért lépett be a ruganyos kötelek által határolt területre, hogy megmérkőzzenek egymással, és ennek során pofonokat, ütéseket váltanak. Amikor megkezdte Kokó a sportolást, és az ökölvívás mellett kötött ki, felkészült arra, hogy beverhetik az orrát – ahogy be is verték. Szóval semmi oka nem lehetett a meglepődésre.

Ha én találkoztam volna Péter kisázsiai keresztyéneivel ebben a helyzetben, ugyanezt mondtam volna nekik. Amikor keresztyének lettek, tudták, tudniuk kellett, mire vállalkoznak, mire számíthatnak. És bizony ebben benne vannak a megpróbáltatások, a pogányok általi gyaláztatás, és sok minden más. Tehát semmi okuk nem lehetett volna a meglepődésre.

Mielőtt azonban fognánk azt a bizonyos első követ, és rájuk vetnénk, azért egy pillanatra álljunk meg, és gondoljuk végig, hogy vajon mi minden megpróbáltatásra, veszedelemre, gyalázatra fel vagyunk készülve? Semmi nem érhet bennünket készületlenül a keresztyén életünkben? Semmi olyanban nem részesülhetünk, amely meglepetést okoz? Én a magam részéről meg kell valljam, hogy de igen. És boldog lennék, ha most bárki közbeszólna, és azt mondaná, hogy ő nem. Azonban élek a gyanúperrel, hogy bizony mind így vagyunk.

Isten Igéje azonban épp ezért tartalmazza ezeket a tanításokat, melyek kétezer éve élt, és mára rég elporladt keresztyéneknek íródtak. Hogy mi itt, most okuljunk belőlük. Azzal adózhatunk keresztyén elődeinknek, és engedelmeskedhetünk Krisztusnak, ha hajlandók vagyunk tanulni mindebből, és engedjük Isten Lelkét munkálkodni az életünkben.

Min lepődhet meg egy-egy keresztyén, és miért nincs rá valójában oka? Ezt nézzük meg három részre osztva!

  1. Hite miatt üldözik

Pár héttel ezelőtt volt szó egy rövid egyháztörténeti áttekintés erejéig a keresztyénüldözésekről, arról az időszakról, amikor – legfőképpen Néró és Diocletianus császárok uralkodása idején – a Krisztust követő embereket kegyetlenül lemészárolták családjukkal együtt, vagy látványosságként vadállatokkal falatták fel őket. Nos, ez a régmúlt, ez történelem, ma már ilyen nem történik. A római birodalomban. De van a világnak olyan része, ahol bizony a hitvalló keresztyének fizikai veszedelemnek vannak kitéve. Kínában, Délkelet-Ázsia vagy Afrika egyes részein, nem egyszer nemcsak a más vallású állampolgárok, hanem a hatóságok üldözik, bántalmazzák a keresztyéneket. De nem érezheti magát végleges, teljes biztonságban a hite miatt a keresztyén az ún. nyugati civilizáció területén (így Dél-Amerikában) sem. Az utolsó időkben, amelyek közelednek, az evangéliumi keresztyéneket üldözni fogják, méghozzá a felvilágosult civilizáció nevében. Adjunk hálát az Istennek, hogy még nem ez zajlik, de talán már nem sok van hátra. Az üldöztetés tehát nem csak a múlt része, hanem a jövőé is. Úgy néz ki, hogy az emberiség kedvenc hobbija az, hogy bizonyos csoportokat fajtájuk vagy vallásuk miatt lenéz, elnyom vagy üldöz.

Tehát a mai keresztyén is kerülhet olyan helyzetbe, amikor üldözés éri. Legtöbben meg fognak lepődni, holott nincs rá igazán okuk, hiszen van róla szó a Bibliában (ezért kellene mindennap olvasni…), prédikációkban, tanításokban.

Azért nem kellene meglepődnünk, mert ez a hitünkkel együtt jár. A Gonosznak az a célja, hogy az embereket távol tartsa Istentől, megakadályozza őket abban, hogy felismerjék bűneiket, megbánják azokat és bocsánatot kapjanak rájuk Istentől. A Bibliának engedelmeskedő, állhatatos hívő azonban állandóan arra figyelmezteti a körülötte élőket, hogy Isten nélkül elvesznek, és azért szálka lesz a Sátán szemében, aki nem rest ráuszítani a befolyása alatt álló embereket, akik gyűlölni és üldözni fogják a keresztyént.

  1. Hite miatt szenvednie kell

Az üldözés önmagában – sok esetben – még csak annyit jelent, hogy bántják, sértegetik, lenézik az embert. Ez elől talán el lehet menekülni, ezt valahogyan el lehet hárítani. De azzal szembesülni, hogy a keresztyénnek a hite miatt szenvednie is kell, az már sokkal nehezebb. Péter idejében elsősorban fizikai szenvedések érhették a kisázsiai Krisztus-követőket a pogány kultuszok részéről. Abban az időben sokkal könnyebben megvertek bárkit az utcán. De lelki szenvedéseken is át kellhetett menniük, hiszen nem egy esetben családok szakadtak szét a keresztyénség/pogányság választóvonal mentén. Nem értették, miért üldözik őket holott ők senkit sem bántottak s a hitük sem árt senkinek.

De minden ilyen megpróbáltatás mögött Isten áll. Ami az egyházban történik, az nem az ő tudta vagy akarata ellenére megy végbe. Az apostol megmagyarázza nekik, hogy a megpróbáltatásban Isten ítéli az ő egyházát, Isten ítélete az egyház vonatkozásában nem veszedelmet, hanem megpróbáltatást jelent; célja nem az egyház megsemmisítése, hanem megtisztítása és megerősítése. Örömmel kell tehát fogadni

  1. Isten nem siet a segítségére

Péter levelének címzettjeit meglepte az, hogy a hitük miatt szenvedniük kellett. Éppen úgy csodálkoztak, mint a pogányok, amikor látták, hogy többé nem futnák velük. Csodálkoztak azon, hogy Isten nem siet az üldözött egyház védelmére. Csak az embereket látták, akik szenvedéseiket okozták.

Krisztus követői részesedhetnek Krisztus szenvedéseiben. Ha a keresztyének igazán szeretik az Üdvözítőt és megbecsülik az általa szerzett váltságot, akkor még szenvedéseket is szívesen vállalnak érte. Minden szenvedőt eltölthet az öröm, hogy miután együtt szenvedett Krisztussal, vele együtt részesedik a dicsőségében is.

A pogányok tulajdonképpen Krisztust üldözik, Őt káromolják, mint olvastuk korábban a 4. versben, neki akarnak szenvedést okozni, de mivel Őt nem látják, azok ellen fordulnak, akik a nevét viselik s együtt az ő titokzatos testét alkotják. Ha elhagynánk Krisztus egyházát, szakítanánk a gyülekezettel, megtagadnánk a Krisztus nevét, nem bántalmaznának tovább minket. Aki azonban Krisztus megtagadására gondol, az azt is fontolja meg, hogy Krisztus is megtagadná őt a mennyei Atya előtt, ha megtagadná Krisztust az emberek előtt. Krisztus nem nézi tétlenül a szenvedéseinket, Szentlelkével szüntelen munkálkodik bennünk.

Az egyház tagjai nemcsak Krisztusért szenvedhetnek, hanem a saját bűneik miatt is. Fennállt az a kísértés, hogy az üldözött keresztyének bosszút állnak azokon, akik közvetlenül okozzák szenvedéseiket, esetleg bántalmazzák, megölik azokat, vagy elvesznek tőlük valamit. Ilyesmiért egyikük se szenvedjen. Ha bíróság elé viszik őket, ne bizonyíthassanak rájuk közönséges bűnöket. Amiatt se szenvedjenek, hogy más dolgába avatkoznak: ne legyenek izgágák, ingerkedők, mindenkinél okosabbak, kioktatók, a pogány hatóságokra tartozó dolgokban „szakértők”. Akit a bíróság közönséges bűncselekmény miatt elítél, az szégyellheti, mert méltán kiszabott büntetést kell elszenvednie, azonkívül mindenki tudja, mi rosszat tett. Akiről azonban a bíróság előtt csak az derül ki, hogy Krisztus követője, az ne szégyellje, sőt inkább dicsérje Istent, amiért ilyen kegyelemre méltatta.

Befejezés

Nem tudjuk, mikor jönnek el ránk azok az idők, amikor fizikai üldöztetésben, szenvedésben lesz részünk a Bibliába, Jézus Krisztusba vetett hitünk miatt. Lehet, hogy egyikünk sem éri meg. És az is lehet, hogy bár általánosan nem, de egyikünk-másikunk belekóstol a hite miatti szenvedésbe, üldöztetésbe. Azzal azonban mindannyiunknak szembe kell néznünk, hogy Krisztus állhatatos követése, a Bibliai igazsághoz való következetes ragaszkodás nem hoz népszerűséget egyikünk számára sem. De a jutalom mindennél inkább kárpótol. Ne feledjük, hogy Krisztusért, az ő érünk hozott áldozatáért hálából engedelmeskedünk Neki. Meg akarjuk mutatni, hogy Ő szeret, és mi is szeretünk. Ennek fényében éljünk hitvallóként.

Ámen!

2007. szeptember 27., csütörtök

Úrnapi Igehirdetés, 2007. szeptember 23.

Buenos Aires, 2007. szeptember 23.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész


Lekció: 1Kor 12,1-27

Textus: 1Péter 4, 10-11

Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: 11ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

Cím: Kegyelmi ajándékok

Bevezetés

Az úgynevezett kegyelmi vagy lelki ajándékok témája egy olyan kérdéskört érint, amely sok félreértésre ad alkalmat. Úgy látom, hogy a történelminek nevezett egyházakban, azok közül is a protestánsokban – a reformátusra és az evangélikusra gondolok – méltatlanul elhanyagoljuk őket, miközben egyes újprotestáns, pünkösdi-karizmatikus közösségekben egészségtelenül túlhangsúlyozzák jelentőségüket. Mindezek mellett – hála Istennek – vannak olyan keresztyének is, akik helyesen élnek velük.

Nézzük meg először, hogy igazából mik is a kegyelmi ajándékok, hogy aztán megvizsgálhassuk azt, hogy honnan származnak, hogyan kell alkalmazni őket, és végül, hogy mi a céljuk!

A Biblia szerint a kegyelmi ajándékok Istentől származó adományok, képességek, erők, amelyek haszonra adattak. Már az Ószövetségben is találkozunk velük, noha maga a kifejezés csak az Újszövetségben, és ott is csak a Szent Lélek kitöltetése – azaz pünkösd – utáni események leírásában. A kegyelmi ajándékok görög nevéből (karizma) képzett „karizmatikus” kifejezéssel messzemenően jellemezhetők olyan ótestamentumi szereplők, mint mondjuk Mózes, akinek olyan sok volt a karizmája, hogy Isten „visszavett” belőle, hogy a hetven vénnek adjon. Vagy Dávid király, aki amikor Isten akaratát követte, gyakorlatilag bármit képes volt megtenni. Vagy Sámson, Józsué, sőt Saul is. Az Újszövetségben legelőször erőteljesebben akkor találkozunk velük, amikor egy egyszerű halászember olyan erővel hirdeti Isten szeretetének üzenetét az összesereglett hívők előtt a templomban, hogy mintegy háromezren azonnal megtérnek Jézushoz. Péter apostolról van szó, és az ő nevezetes pünkösdi prédikációjáról. Talán a legnagyobb karizmatikus az egyház hőskorában Pál apostol volt, aki nem egy ajándékkal bírt. De az üldözött keresztyénségben is rengeteg volt belőle, hiszen Isteni erő nélkül nem lehet vállalni az oroszlánok elé vettetést. Az egyház és az állam összefonódásától, azaz az ún. nagykonstantini kortól kezdve a hivatalos keresztyénségből egyre jobban eltűnnek a kegyelmi ajándékok. Ahogy kialakulnak a különböző szervek és tisztségek, az Isten Szent Lelkének egyre inkább meg van kötve a keze atekintetben, hogy kinek milyen kegyelmi ajándékot adjon. Így aztán lassan kiszorulnak az ajándékok, hogy egy-egy eretnekmozgalomban, illetve később a reformációs mozgalmakban új életre keljenek. De a 16. század után induló ébredések kulcs eleme is a kegyelmi ajándékok életre keltése, használatba vétele. Sajnálatos, hogy manapság leginkább a pünkösdiek és a karizmatikusok „híresek” a kegyelmi ajándékokkal való élésről, és bizony gyakorlatukkal megijesztenek sok őszinte hívő, de a teológiában kevéssé jártas keresztyént. Mi reformátusok azonban nem mondhatunk le a kegyelmi ajándékok gyakorlásáról csak azért, mert mások esetleg harsányságukkal megbotránkoztattak. Nekünk, akiknek a legfontosabb a Biblia, azt kell tudnunk, hogy Isten mit tanít a karizmákról (a kegyelmi ajándékokról) a Bibliában, és nekünk hogyan kell gyakorolnunk azokat, amelyek nekünk adattak. Tehát akkor nézzük meg a bibliai tanítást!

  1. A kegyelmi ajándékok forrása

Teljesen egyértelmű, hogy a kegyelmi ajándékok Istentől származnak. Az ő ajándékai, amelyeket azért ad nekünk, hogy örüljünk, hogy segítséget kapjunk, hogy eredményesebbek legyünk. Természetesen a maga dicsőségére, hiszen az embernek az a feladata, hogy Istent dicsőítse. Hála Istennek, hogy ennek a feladatnak a teljesítése az egészséges lelkületű embernek örömet okoz, sőt, a boldogsága forrása ez. Mert vannak olyanok, akik megijednek attól, hogy a keresztyén feladata Isten dicsőítése, mert azt gondolják, hogy az ember azért van, hogy boldog legyen. De ez a két dolog nem zárja ki egymást, hanem ellenkezőleg, szoros kapcsolatban vannak.

A kegyelmi ajándékok tehát a mennyből érkeznek, Isten trónterméből. Ő az, aki kiosztja mindenkinek a személyére szabott ajándékot, hogy azzal örvendeztesse meg. Ő Isten, tehát igazán jól ismer mindannyiunkat, és tudja jól, hogy mi kell nekünk. Ha tehát valamelyikünknek problémája van azzal a kegyelmi ajándékkal, amit kapott, akkor a hiba az ő készülékében van, nem Istenében.

Úgy fogalmaztam az előbb, hogy mindenkinek ad Isten kegyelmi ajándékot. Ezt úgy kell érteni, hogy minden egyes emberi egyed számára van elkészítve karizma, de Isten jól tudja, hogy mikor kell azt átadni neki. A lehető legalkalmasabb időpontban kapod meg te is a tiédet, akkor amikor felkészültél rá. Aki pedig nem tér meg, nem adja Krisztusnak az életét, azé akár örökre is a mennyei raktárban maradhat. És bizony Isten – helytelen működtetés esetén – akár vissza is veheti a kegyelmi ajándékot, mert a rossz használat sokkal többet tud ártani a megajándékozottnak és a környezetének is, mint az ajándéktól való megfosztottság.

  1. A kegyelmi ajándékok alkalmazása

A kegyelmi ajándékokkal egymás javára szolgálni kell. A kegyelmi ajándék nem azé, aki kapta, ő csak sáfár. Itt a „sáfárság” kifejezést meg kell magyarázni, mielőtt továbbmennénk. A sáfár az az ember, akinek a rábízott javakkal gazdálkodnia vagy valamely feladatot megbízásból végre kell hajtania. A sáfáré csak a szolgálat, a diakónia kötelezettsége. A diakónia alatt nem a szűk értelemben vett szeretetszolgálatot (szegények, öregek, betegek gondozása, adakozás) értjük, hanem minden keresztyén szolgálatot.

Azt se feledjük, hogy sokféle karizma van: mindenki azzal szolgáljon, amit Istentől kapott, aki lelkieket, az a lelkiekkel, aki egyéb tehetséget, pl. jó anyagi helyzetet, vendégfogadásra alkalmas lakást, az az anyagi javaival szolgáljon. Az a fontos, hogy Isten kegyelmének az áldása eljusson a szolgálat révén ahhoz, akinek Isten szánta. Ennek biztosítása a sáfár feladata.

Az igehirdetés pedig az Isten beszédével való sáfárkodás. Az igehirdető abban különbözik minden más tanítótól, szónoktól, általában minden beszélő embertől, hogy Isten igéjével sáfárkodik: nem a saját gondolatait közli, hanem azt, amit Isten elmondás céljából üzenetként rábízott. Nem emberi vállalkozást hajt végre, hanem Istentől kapott szolgálatot végez, nem magáért, hanem azokért, akikhez Isten szólni akar. Lehet az igehirdetést utánozni, lehet kegyelmi ajándék nélkül is szólni, de abban nincs benne az az erő, amit Isten Szentlelke kölcsönöz kizárólag Isten szavának. Az igehirdetésnek az a célja, hogy a nyomában támadó élet mindenestől Istent dicsőítse.

  1. A kegyelmi ajándékok célja

A Pál apostol szerint kilenc kegyelmi ajándék listáját az 1 Korinthus 12-ben találjuk meg, így: „Mert némelyik a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által. 9Egyik ugyanattól a Lélektől a hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait. 10Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken való szólást, vagy pedig a nyelveken való szólás magyarázását kapta.” Ezek felölelik a keresztyén szolgálat spirituális részét, azaz a hithez kapcsolódó dolgokat. Megérne egy külön prédikációt az, hogy a páli megfogalmazás szerint mit is takar egy-egy név. Annyi legyen elég ez alkalommal, hogy mindezeknek a célja az, hogy az Isten Szent Lelke még jobban hatékonyabban, erőteljesebben tudjon munkálkodni a keresztyének egyéni életében és a gyülekezetben is. Azok a korok, amelyekben a karizmákat háttérbe szorították, az egyház hanyatlásának korai voltak. Azok a gyülekezetek, ahol nem éltek a kegyelmi ajándékokkal, azok enyészetnek indultak. Azok a keresztyének, akik nem használták a nekik adatott kegyelmi ajándékokat, lassan-lassan kiégtek, hitük legjobb esetben is megszürkült, s nem egy esetben szkeptikusokká, sőt hitehagyottakká váltak.

De nem véletlen nevezi a Biblia kegyelmieknek ezeket az ajándékokat. Mert Isten kegyelmes, és mivel az a célja, hogy élő keresztyének, élő gyülekezetek, élő egyház dicsőítse Őt, ad estélyt a visszatérésre, a kegyelmi ajándékok leporolására, újraindítására, hogy feléledjen a keresztyénség és betöltse küldetését.

Ahogy a múlt vasárnap azt mondtam, hogy a szeretet akkor működik, ha gyakoroljuk, ugyanígy igaz a kegyelmi ajándékokra is. Ha felismered, hogy az életed célja az Isten dicsősége, és ezért minél eredményesebben kívánsz működni, mint keresztyén, akkor fogadd el és alkalmazd az Isten által neked szánt kegyelmi ajándékot.

Befejezés

Nagyon nehéz dolog valakinek olyan ajándékot találni, ami megfelelő, amelyiknek örül. Én bizony sokszor még azt sem tudom, hogy én minek örülnék, ha ajándékba kapnám. Az azonban bizonyos, hogy ha kapok egy ajándékot, aminek nem vagyok tisztában a rendeltetésével vagy működésével, akkor nem adnám vissza, vagy nem tenném el egy raktár mélyére, hanem megkérdezném az ajándékozótól, hogy mire való. Isten nagyon gondosan választja ki mindannyiunk számára azt a karizmát, amit aztán nekünk ad. Tévedésről az Ő esetében természetesen szó sem lehet. Tehát ha nem tudod, mi a karizmád, vagy nem érted, mire jó, akkor kérdezd meg az Urat, és Ő örömmel elmagyarázza. Ne hagyd porosodni, ha már megkaptad, hanem élj vele, a magad gyönyörűségére, a körülötted élők örömére és Isten dicsőségére.

Ámen!

2007. szeptember 16., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés, 2007. szeptember 16.

Buenos Aires, 2007. szeptember 16.

Írta Tóth L. Kristóf

lekész

Lekció: Máté 24

Textus: 1Péter 4,7-9

Mindennek a vége pedig már közel van: legyetek tehát bölcsek és józanok, hogy imádkozhassatok. 8Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez. 9Legyetek egymással vendégszeretők zúgolódás nélkül.

Cím: A szeretet és az utolsó idők

Bevezetés

Képzeld el, testvérem, hogy ülsz egy repülőgépen, ami épp harmincezer láb magasan repül az Atlanti óceán felett, amikor a pilóta bejelenti, hogy mind a négy motor meghibásodott, a Jumbo nem képes vitorlázni, úgyhogy óhatatlanul lezuhan. Körülbelül 10-15 perc van hátra a becsapódásig, ami minden valószínűség szerint az összes utas és a teljes személyzet azonnali halálával jár. Nincs semmi teendő, az életedből hátra lévő perceket kényelmesen ülve töltheted. Mire szánod ezt az időt?

Remélem, egyikünk se kerül ilyen helyzetbe a valóságban, és most nem is azért kérem, hogy gondoljátok végig, hogy ijesztgesselek benneteket, hogy esetleg ez járjon az eszetekben, amikor a legközelebb repülőre ültök, hanem azért, hogy egy kicsit belegondoljunk mindnyájan abba, hogy mi a legfontosabb az életünkben. Mi az, amit akkor tennénk, ha a rövides halállal kell szembenéznünk. Pánik? Félelem? Szomorúság? Vagy izgalmas várakozás az Úr előtt való megjelenésre? És mi az, amit addig még itt a földön (a levegőben) meg kell tenned? Megvallani bűneidet? Megbocsátani valakinek? Üzenetet küldeni szeretteidnek? Elmondani a melletted pánikoló utasnak, hogy a szívedben él Krisztus, és nem félsz a haláltól, és még ő is megtérhet Jézushoz a halála előtt?

Péter a kétezer évvel ezelőtti kisázsiai keresztyéneknek azt mondta: „Mindennek a vége pedig már közel van” . S ha akkor közel volt, akkor ma még közelebb. Nem tudjuk, mikor jön el az utolsó nap, mert ezt nem hozta tudomásunkra az Úr, de azt tudjuk, hogy egyre közelebb van, és hogy Jézus arra kéri, bíztatja az övéit, hogy legyenek mindig készenlétben. Éljenek úgy, hogy akármelyik pillanatban véget érhet az életük, és számot kell adjanak róla, hogy hogyan éltek a rájuk bízott lehetőségekkel, mennyire keresztyén életet éltek.

Ezt bizony nekünk is érdemes átgondolnunk. Nem úgy éljük mindennapjainkat, mintha nem is lennénk keresztyének? Nem feledkezünk meg arról, hogy lehetséges, hogy holnap már nem lesz? Hogy akár már ma meg kell állnunk az Úr ítélőszéke előtt? Nem halogatjuk életünk döntéseit, mondván, majd holnap? Nem jellemző ránk a keresztyénségünkben is a mañana-mentalitás?

  1. Bölcsesség és józanság

Előbbi példánkban a zuhanó repülőgépen – azt gondolom – a legfőbb erény ez a kettő lenne: a bölcsesség és a józanság. És azt is gondolom, hogy a legritkább is. Mert ilyen helyzetben az ember hajlamos pánikba esni, elveszteni a fejét. Kisázsiai elődeink is nehéz helyzetben voltak – ha nem is egészen olyanban, mint a zuhanó gép utasai – ezért könnyen pánikba eshettek volna, talán estek is. Egyrészt szorongatták őket munkatársaik, családtagjaik, volt barátaik, hogy hagyják el ezt a Jézus nevű názáreti prófétát és térjenek vissza korábbi pogány életmódjukhoz, másrészt belül is elbizonytalanodtak, mert arra számítottak, hogy minden szép és jó lesz keresztyénként, és nem ez történt. Idegesek lettek, kapkodtak, futkostak tanácsért fűhöz-fához. Péter azonban lecsendesítette őket. Nyugodjatok meg! Gondoljátok végig a helyzetet, legyetek bölcsek és józanok. Bölcsek, akik készek tanulni. Mert nem az a bölcs, aki sokat tanult vagy sokat tud, hanem az, aki a rendelkezésére álló tudás alapján tud jó döntést hozni. És józanok, akik hideg fejjel, kapkodás nélkül, megfontoltan végrehajtják a döntést.

Istennek ugyanis terve van. Az Ő bölcs elgondolása alapján vezeti végig az emberiséget úgy en block a történelmen, és az egyéneket az életükön. Tervet megvalósítani pedig nem lehet csapongva, ide-oda kapkodva, megfontolatlanul. Isten nem kapkod. Jézus megfontolt. Sokan gondolják, hogy Jézus hirtelen felindulásból verte ki a kufárokat a templomból. Ezt a jelenetet tévesen teszik Virágvasárnapra egyesek. Valójában Jézus vasárnap bement a templomba, látta az árusokat, aztán kiment Betániába imádkozni, aludni, és másnap, az Atyával való egyeztetés után font kötélből korbácsot és takarította ki a templomból az oda nem illőket. Utána lehet nézni a Márk 11-ben. A keresztyénnek tehát bölcsnek és józannak kell lennie, főleg az utolsó napok közeledtével, hogy nehogy a Gonosz félrevezesse.

Imádkozni sem lehet Hűbele Balázs módjára. Ha valami gondod, bajod, konfliktusod van, akkor imádkozol, elmondod Istennek a helyzetet, és Ő segít. És már azzal, hogy nem ösztönből válaszolsz egy konfliktusra, már előrébb vagy a jó megoldás felé vezető úton.

  1. A legsürgetőbb feladat a szeretet gyakorlása

A legfontosabb dolog a bibliai, igazi keresztyénségben a szeretet gyakorlása. Minden olyan dolog a keresztyénség mai gyakorlatában, amely nem a szeretetre épül, a jobbik esetben emberi hozzátétel, a rosszabbikban a Gonosz aknamunkájának köszönhető. Az utolsó idők egyik jellegzetessége, hogy még a keresztyének között is meghidegül a szeretet. A Máté 24,12 szerint az utolsó időkben „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” Nos, a szeretetet gyakorolni kell. Az a keresztyének legfontosabb teendője, hogy szeressenek. Szeressék Istent, szeressék testvéreiket és szeressenek mindenkit.

A keresztyének egymás ellen elkövetett vétkei nagyon sok gondot, problémát okoznak a gyülekezetben – így volt ez akkoriban, és bár azt mondhatnánk, hogy ma nincs így. Nagyon sok esetben a keresztyének között ugyanazok az egymás ellen elkövetett bűnök találhatók meg, mint a Krisztust nem ismerő világiak között. Van azonban ennek egy kitűnő orvossága, mégpedig a szeretet, mert az képessé tesz a tűrésre és a megbocsátásra. Ha nem tekinted ellenségnek a másik embert – főleg keresztyén testvéredet –, mert Krisztus módján szereted, akkor sokkal könnyebb elhordozni minden konfliktust. Hogy ne értsük félre a Biblia szavait: az, hogy „a szeretet sok bűnt elfedez” nem azt jelenti, hogy a szeretet eltörli az elkövetett bűnt, vagyis ha bűnt követtem el valaki ellen, és utána kimutatom a szeretetem iránta, akkor megszűnt a bűnök! Nem erről van szó, hanem arról, hogy nincs ugyan a szeretetnek bűntörlő ereje, de a bűnök által egymáson ejtett sebeket képes begyógyítani.

A szeretetet pedig a mindennapi élet különböző helyzeteiben kézzelfogható módon kell gyakorolni: nemcsak a megbocsátásban, hanem a vendégszeretetben, amire az átutazó atyafiaknak (Jak 4:13), a vendégszolgálatra érkező igehirdetőknek (1Kor 9:5) és általában az idegeneknek (3Jn 5–8) volt szükségük. Szívesen kell gyakorolni a szeretetet idegenekkel is. Nem korlátozható a család, a gyülekezet vagy a közös hit körére. Felebarátot kell látni minden emberben (Lk 10:25–37). És ez ma sincs másként. Azzal tudjuk megmutatni a szeretetünket, hogy gyakoroljuk.

Befejezés

A hetvenes években készült egy háromrészes keresztyén film az USA-ban. Az első részben, melynek címe az volt, hogy Tolvaj az éjszakában (Thief in the Night) volt egy jelenet, amit szeretnék most felidézni. Vasárnap a lelkész a templomban az elragadtatásról beszélt, hogy amikor eljön az Úr, akkor a keresztyének egy szempillantás alatt eltűnnek, aki pedig halogatta a döntést, az hátramarad. A család – apa, anya, nagylány, kisfiú – együtt hallgatták. A kisfiú még nem tért meg, halogatta a döntést. Pár nappal később éppen jött haza a biciklizésből. Belépett a konyhába, ahol a következő kép fogadta: a tűzön forr az étel, a turmixgép forog, az anyja pedig sehol. Berohan a nővére szobájába, ott szól a magnó, az ágyon nyitott könyv, de a lány nincs ott. A kisfiúnak eszébe jut a vasárnapi prédikáció, és sikoltozva sírni kezd, mert azt hiszi, hogy az anyja és a nővére elragadtatott, ő pedig hátramaradt. A kiabálására bejön az anyja és a nővére a kertből, ahová kiszaladtak, mert a szomszédasszony hívta őket. A kisfiú boldogan rohan az anyja karjaiba, és azon nyomban, ott a konyhában letérdelnek és a kisfiú átadja életét az Úr Jézusnak.

Sokszor nem is gondoljuk végig, hogy tényleg bármikor eljöhet az, amikor véget ér az életünk, akár mert meghalunk, akár mert eljön az Úr. Mindkét esetben készen kell állnunk arra, hogy számot adjunk Istennek az életünkkel.

Ámen!

2007. augusztus 26., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés, 2007. augusztus 26.

Úrnapi Igehirdetések

Buenos Aires, 2007. augusztus 26.

írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Zsid 12,1-14

Textus: 1Péter 4,1-2

Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy aki testileg szenved, az elszakad a bűntől, 2hogy többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét.

Cím: Szenvedés - büntetés

Bevezetés

Jézus Krisztus kétezer éve Jeruzsálem mellett meghalt a kereszten, és ezzel beteljesítette az emberek bűneiért való tökéletes áldozatot. Azután a harmadik napon kijött a sírjából teljes elevenségben, és találkozott tanítványaival. Utána még közel másfél hónapon át velük volt, járt-kelt, tanított, étkezett, aludt, majd a mennybemenetel ünnepén, negyven nappal húsvét után és tíz nappal pünkösd előtt, az Olajfák hegyéről tanítványai szeme előtt felment a mennybe. Utolsó itt elhangzott szavaival adta tanítványainak a keresztség sákramentumának gyakorlására vonatkozó parancsát. Tíz nappal később eljött a Szent Lélek, létrejött az első gyülekezet Jeruzsálemben, majd Izraelben több helyütt. Innen hamarosan eljutott a Krisztusról szóló örömhír a Római Birodalom központjába, és onnan villámgyorsan szétvitték az akkor ismert világ mind a négy sarkába. A keresztyénség azóta sok nehézségen, tévúton, válságon keresztülment, de az Úr kegyelméből ma is él, és hirdeti, hogy van megszabadulás a bűn és a halál átkától Jézus vére árán. – Ez volt a két héttel ezelőtti Igehirdetésem bevezetése is. Azért idéztem ide szó szerint, mert a mai Igehirdetés bevezetője is ez. Ennek kell lennie, mert mindaz, amit a keresztyénség valójában jelent, erre alapul. Jézus Krisztus szenvedésére, áldozatára, halálára és feltámadására.

A mai Igehirdetés alapigéjében újra felbukkan a szenvedés, méghozzá Krisztus szenvedése. Nem is olyan rég volt már erről szó, mégis van újabb mondanivalója Istennek mindannyiunk számára a témával kapcsolatban, főleg, mert Krisztus szenvedése tette lehetővé, hogy mi most itt legyünk.

Ezt nézzük meg a következőkben!

  1. Krisztus szenvedése az emberekért

Krisztus testben szenvedett. Ebben a leglényegesebb momentum az, hogy testben. Sokan gondolják Jézusról, hogy ő valami különleges lény volt, mivel Isten Fia, hát biztos valami szupermenként létezett. Mindenkinél erősebb volt, kibírt mindenféle fájdalmat, és csodákat tudott tenni. Nos, az utóbbi igaz.

Az első századokban létezett egy eretnekmozgalom, amely egy bizonyos Marción nevű kisázsiai kereskedőből lett hitszónok nézeteit követte, aki azt tanította, hogy Jézus Krisztusnak „jelenésszerű, mennyből aláhozott teste” volt. Sokan ma is azt gondolják, hogy az Isten Fia nem élhetett a miénkhez hasonló testben, hiszen ez fáj, fázik, törékeny és betegségre hajlamos, ráadásul 80-100 év alatt elhasználódik. Márpedig ilyen testben jött el a földre az Isten Fia.

Ez azért lényeges, hogy lássuk, Jézus nem kívülállóként, nem mint egy előkelő idegen jött közénk, tartózkodott a földön, hanem olyan megmentőként, aki teljesen azonosul a megmenteni való emberrel. Kivéve természetesen a bűnt, hiszen azért jött, hogy attól megszabadítsa az emberiséget. Jézus teste tehát pontosan olyan volt, mint a miénk. Volt szíve, tüdeje, mája, veséje, gyomra, szüksége volt levegőre, vízre, táplálékra az életben maradáshoz. Voltak idegvégződései, amelyekkel érzékelte a meleget és a hideget, a simogatást és a fájdalmat. Amelyekkel érezte a töviskorona szúrását, a dárda döfését, amelyekkel érzékelte a fájdalmat, melyet kínzói okoztak neki és amely végül a halálához vezetett.

Az első vers második fele nem azt jelenti, hogy akinek fizikai fájdalmai vannak, az nem foglalkozik a bűnnel. A pepautai nem jövő időben, hanem perfektumban áll: nem a megszabadulást ígéri a szenvedőnek, hanem olyasmire utal, ami már megtörtént, egy tényre, amelyet tartós állapot követ. Ez a tény Krisztus szenvedése. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a pepautai passzívumos alak, akkor kétségtelen, hogy nem a szenvedő ember szünteti meg a bűnt saját testi szenvedése árán, hanem a bűn uralma Jézus szenvedése árán szűnt meg.

Röviden összefoglalva: az Isten Fiának, Jézusnak a kínzások és a megfeszítés során elszenvedett szenvedése, végül halála az, ami lehetővé teszi a mi számunkra, hogy a bűneinkért járó szenvedést elkerüljük.

  1. Az emberek szenvedése a bűneik miatt

Ma nem a szenvedésről szeretnék beszélni, mert azt pár hete már megbeszéltük. Hanem inkább a szenvedés egyik fajtájáról, a büntetésről. Az ember egyik alapvető tulajdonsága, hogy próbálja elkerülni a büntetést, mert nem akar bűnhődni, nem akar szenvedni. Nem szeret fájdalmat érezni, megalázó helyzetbe kerülni, vagy túl nehéz feladattal megbirkózni. Tehát megpróbál úgy élni, hogy ne érje büntetés. Kétféle megoldást próbálhat megvalósítani ennek érdekében. Az egyik az, hogy nem tesz rosszat. Beköti a biztonsági övet az autójában, nem lop el semmit az áruházban, nem veri fejbe azt, akivel vitás ügye van. A másik módszer az, hogy elrejtve tesz csak rosszat. Titokban cigizik, olyankor dobja el a szemetet az utcán, amikor senki nem látja, úgy lép félre, hogy senki ne tudja meg. De vajon hosszú távon melyik út járható? Illetve járható-e bármelyik is? Szerintem nem. Ugyanis előbb vagy utóbb teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy elvéti az utat vagy lebukik. Mert már legalább a konfirmációnk óta tudjuk, hogy bűnt elkövetni négyféleképpen lehet: Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Ha valaki soha nem is cselekszik rosszat – már ez is kevéssé életszerű, de tegyük fel –, akkor valószínűleg néha szól valami rosszat. Ha netalán a szavait is tökéletesen kordában tudja tartani, akkor szinte biztos, hogy legalább a gondolatai közé beférkőznek rossz, helytelen dolgok. De ha véletlenül a tettei és szavai után még a gondolatai is teljesen rendben vannak – ez egyébként teljességgel lehetetlen –, minimum mulasztással kell, hogy bűnt kövessen el. Nem tesz meg valami jót. Így hát a büntetés elkerülhetetlen. Vagy mégsem? Van valami mód? Igen, ha valaki helyettünk bűnhődik.

Volt egyszer egy ikerpár. Teljesen egyformák voltak, ahogy mondani szokás, mint két tojás. De csak kívül. Az egyik tisztességes, becsületes, szorgalmas ember volt, aki boldog családban élt, míg testvére léha, kicsapongó életet élt, részegeskedett, nőzött, csavargott. Az utóbbi feje felett aztán egyszer összecsaptak a hullámok. Vitába keveredett egy emberrel, amiből veszekedés lett, majd verekedés, aminek során a testvér agyonütötte a férfit. Menekülnie kellett, a rendőrség a nyomában volt. Nem tudott máshová menekülni, csak a testvéréhez, bár számított arra, hogy az el fogja őt küldeni. Nem így történt. A jó testvér ajtót nyitott, meghallgatta, majd búvóhelyet kínált neki a szekrényben, mert a rendőrök már a sarkon voltak. Alighogy elhelyezkedett a szökevény a rejtekhelyen, kopogtak az ajtón az üldözők. A jó testvér, amikor azok közölték, hogy kit keresnek, azt mondta, hogy ő az. Magára vette testvére személyazonosságát. A rendőrök letartóztatták és elvitték. A bűnös eközben csendben lapult a szekrényben. Abban bízott, hogy végül testvére felfedi a cserét és megszabadul. Ő azonban nem ezt tette. Vállalta ikertestvérének bűnét, amiért halálra ítélték és ki is végezték. Miután ezt megtudta a valódi gyilkos, keservesen sírt, napokig étlen szomjan bolyongott az utcán, nem találta a helyét. Aztán elkezdett gondolkodni. Hogy tudná jó testvérét visszahozni az életbe? Sehogy – vágnánk rá, és először ezt gondolta ő is. Később azonban rájött a megoldásra. „A helyére kell lépjek.” – gondolta. „Volt egy gonosz és egy jó ember. A gonosznak kellett volna meghalnia és a jónak élnie. De a jó meghalt, úgyhogy csak egyetlen módja van annak, hogy az eredeti egyenleg helyreálljon: ha én leszek a jó.” És attól a naptól kezdve az életben maradt testvér megváltozott. Úgy élt, becsületesen, tisztességesen, tisztán, szeretettel, ahogy halott testvére élt volna.

Testvéreim! Jézus Krisztus a helyünkre lépett, amikor a kereszten meghalt értünk. Előbb-utóbb odakerültünk volna. És mivel Ő, az igazán ártatlan meghalt, nekünk – hogy a szándék megvalósuljon – úgy kell élnünk, ahogy ő élt volna, ha tovább itt marad. Nem csodatévő rabbiként, vándorprédikátorként, hanem az Isten akaratának engedelmeskedőként. Olyan emberként, aki teljes erejéből, szívből harcol a bűn ellen, és továbbadja a tiszta evangéliumot a körülötte élőknek.

Befejezés

Krisztus szenvedésének tehát az is haszna, hogy a bűn uralmát megszüntette. A keresztyéneknek lehet részük szenvedésekben, de merítsenek erőt azok elhordozásához abból a gondolatból, hogy Krisztus testileg szenvedett s az Ő szenvedése győzelmes, eredményes volt: úgy megtörte a bűn uralmát, hogy az megszűnt. Akikért szenvedett, azok felett nincs többé hatalma a bűnnek: nem szolgái a bűnnek, hanem szabadok. Ámen!

2007. augusztus 12., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés, 2007. augusztus 12.

Buenos Aires, 2007. augusztus 12.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Máté 28,18-20

Textus: 1Péter 3, 21-22

Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által, 22aki miután felment a mennybe, az Isten jobbján van, és alávettettek neki angyalok, hatalmasságok és erők.

Cím: A keresztség

Bevezetés

Jézus Krisztus kétezer éve Jeruzsálem mellett meghalt a kereszten, és ezzel beteljesítette az emberek bűneiért való tökéletes áldozatot. Azután a harmadik napon kijött a sírjából teljes elevenségben, és találkozott tanítványaival. Utána még közel másfél hónapon át velük volt, járt-kelt, tanított, étkezett, aludt, majd a mennybemenetel ünnepén, negyven nappal húsvét után és tíz nappal pünkösd előtt, az Olajfák hegyéről tanítványai szeme előtt felment a mennybe. Utolsó itt elhangzott szavaival adta tanítványainak a keresztség sákramentumának gyakorlására vonatkozó parancsát. Tíz nappal később eljött a Szent Lélek, létrejött az első gyülekezet Jeruzsálemben, majd Izraelben több helyütt. Innen hamarosan eljutott a Krisztusról szóló örömhír a Római Birodalom központjába, és onnan villámgyorsan szétvitték az akkor ismert világ mind a négy sarkába. A keresztyénség azóta sok nehézségen, tévúton, válságon keresztülment, de az Úr kegyelméből ma is él, és hirdeti, hogy van megszabadulás a bűn és a halál átkától Jézus vére árán.

Ennek a hirdetésnek az egyik legfontosabb módja a keresztség. Nem a ceremónia, amelynek során magatehetetlen csecsemőket, vagy akár tudatosan döntő felnőtteket leöntenek pár köbcenti vízzel, és azt képzelik hozzá, hogy így megmenekültek a kárhozattól, hanem az, ami a keresztség igazi mondanivalója, jelentése.

Ezt szeretném ma körüljárnia következő három pontban.

  1. Mi nem a keresztség?

A leglényegesebb, amit Péter mond, hogy nem a test szennyének lemosása. Az ókorban nem egy vallásban szerepelt különféle kultikus mosakodás, melynek során a testi szennyeződésekkel együtt, annak mintájára az ember a bűnöket, szellemi terheket is le akarta mosni magáról. Ma is szokás a hinduknál, hogy legalább egyszer életükben elzarándokoljanak szent folyójukhoz, a Gangeszhez, hogy abban megfürödjenek.

Izrael népénél sem volt ismeretlen a különféle rituális tisztálkodás. Ha csak arra gondolunk, hogy a templom jobb oldalán, délkeletre állt egy öntött medence, a Biblia réztengernek nevezi. 12 bikán állt, melyek hármasával egy-egy égtáj felé néztek. Magassága 5, átmérője 10 könyök, űrtartalma 2000 bat (44000 liter, a 2Krón 4,5 szerint 3000 bat, 66000 liter). Pereme kifelé hajolt, mint a poháré vagy liliomvirágé. Két sor gömb alakú dísz futott körbe a pereme alatt, minden könyökre jutott tíz. Kiöntése, szállítása technikai bravúr. A 2Krón 4,6 szerint a papok mosakodtak benne, tehát arra a célra szolgált – kisebb társaival egyetemben – hogy az Isten elé szolgálni készülők testüket megmossák.

Keresztelő János gyakorlata sem volt különösebben elütő a kora többi prófétájáétól. Hasonló rituális mosakodási, keresztelési szertartást mások is gyakoroltak, például az esszénusokéról részletes leírás maradt fenn a qumráni tekercsek között. János cselekedete alapjában különbözött a többiekétől, nem a külsőségeiben. De abban erősen! János ugyanis kikel azok ellen, akik azért jönnek hozzá megkeresztelkedni, mert egy szent ember kezéből rájuk folyó víztől bűneik eltörlését remélik. János előfutárként Jézusra mutat.

  1. Mi a keresztség?

Menekvés az Isten kegyelmébe. Noé történetéből tudjuk, hogy a vízözön alkalmával az állatok (a tisztákból hét-hét, a tisztátalanokból kettő-kettő) és a nyolc ember (Noé, a felesége, Sém, Hám és Jáfet, a fiaik, és a fiak egy-egy felesége) a bárkán menekültek meg a rettenetes áradásból, ami eltörölt minden élőt a szárazföldről. A hatalmas víz, amit Isten a földre bocsátott, eltörölte a bűnt, de úgy, hogy a bűn elkövetőit is elpusztította. Az Isten kegyelme pedig Krisztusban úgy törli el a bűnt, hogy egyúttal megmenti a bűnöst! Az özönvíz vize a keresztség vizének előképe: a régi világ bűneit mosta el, ez Krisztus vérével a megkereszteltekét. Abban a vízben meghalt minden bűnös, ebben Krisztus halt meg minden bűnösért. Abban Noé és családja talált csak megtartatást, ebben mindenki, aki hisz és megkeresztelkedik. Aki meg van keresztelve, annak hinnie is kell, mert e nélkül a krisztusi áldozat nem érvényesül az életében.

Ezért fontos, hogy meglássuk a református keresztség lényegét. Hogy tudatosítsuk magunkban és egymásban, hogy az általunk gyakorolt keresztség miért más, mint a római katolikus. Nem csak külsőségekben, hanem az értelmében. Azért nincs a reformátusoknál „szükségkeresztség”, mert nem a víz az, ami a bűnt elmossa, hanem Krisztus vére. Azzal pedig senki sem rendelkezhet a maga belátása szerint, sem püspök, sem lelkész, sem presbiter, sem hívő, sem senki más. Mert a keresztvíz csak jelkép, ahogy a Heidelbergi Kátéban olvassuk: „az ő vére és Lelke az én lelkem tisztátalanságát, azaz minden bűnömet oly biztosan lemossa, mint amilyen bizonyosan leviszi külsőleg a test szennyét a víz, amellyel megmosakodom.” (69. kérdés)

A keresztség tehát annak kinyilvánítása, hogy az ember meg akar menekülni a bűn terhétől, az örök kárhozattól, és ehhez Krisztus vérét, annak erejét kéri és veszi igénybe.

  1. A keresztség alapja

A keresztvíz megtisztítja a lelkiismeretet a holt cselekedetektől, a bűnöktől. Ez azonban nem elég: az olvasóknak könyörögniük kell a feltámadott Krisztus erejéért, nehogy a szenvedések között új bűnökkel szennyezzék be a keresztségben Krisztus vérével már megtisztított lelkiismeretüket. Ennek alapja pedig az, hogy Jézus Krisztus 1.) feltámadt a halálból 2.) felment a mennybe és az Atya jobbján van, 3.) korlátlan hatalma van mindenfajta erők és angyalok/démonok fölött.

Sokszor gondoljuk, hogy az Apostoli Hitvallás, azaz a Hiszekegy csak egy mondóka, amit szép dolog ünnepségeken meg úrvacsoraosztáskor elmondani. De a hitvallásnak ereje van. Nem csak annyiban, hogy azt, aki elmondja nyilvánosság előtt, azt belsőleg, pszichésen megerősíti, hanem annyiban is, hogy a hitvallást „veszik” a szellemi erők is, és hat rájuk, tehát pneumatikus ereje van. Az angyalok és démonok cselekedeteit befolyásolják az emberek imádságai, hitvallásai. Tehát amikor az ember – akár egyedül – elmondja az apostoli hitvallást, természetesen hittel a szívében, akkor az aktiválódik, és megerősíti az angyalok karjának erejét, és kiüti a szellemi kardot a démonokéból.

Ezért kell tudnunk, hogy a keresztség nem egy szertartás, hanem egy életprogram, amit tudatosan vállalni és vallani kell. Ezt egy kisbaba megkeresztelésekor a szülők és a keresztszülők vállalják, és úgy kell neveljék a gyermeket, hogy amikor döntésképes korba lép, akkor örömmel és őszintén vegye át a felelősséget, és nyilvánítsa ki, hogy ha ő lett volna döntési helyzetben a megkeresztelésekor, akkor ugyanígy döntött volna. Ha ez nincs így, akkor a keresztség csupán egy rítus, ráadásul hamis biztonságba ringatja az embert. Mert nem a keresztvíz az, ami megmenti az embert, hanem Krisztus vére! A keresztvíz e vérnek csupán jelképe!

Befejezés

A keresztség az evangéliumi keresztyénség számára igehirdetés, bizonyságtétel is. A kívülállók felé is megmutathatjuk vele, hogy milyen nagy a mi Urunk szeretete és kegyelme. Ha jól, igei módon gyakoroljuk. De ha nem, akkor fordítva sül el a dolog, mert a nem bibliai módon gyakorolt keresztségből a nem hívő csak azt látja, hogy van egy szertartás, amiben egyes emberek azért vesznek részt, hogy – minden eshetőségre készen – magukat megnyugtassák, és a felelősséget önmagukról elhárítsák. Pedig a keresztségben való részvétel – akár szülőként, keresztszülőként, akár megkereszteltként – épp a felelősség vállalása. Rajta hát!

Ámen!

2007. augusztus 5., vasárnap

Úrnapi Igehirdetés, 2007. augusztus 5.

Buenos Aires, 2007. augusztus 5.

Írta Tóth L. Kristóf

Lekció: 1Móz 6,9-18; 7,11-13; 21-24; 8,14-22

Textus: 1Péter 3,18-20

Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint. 19Így ment el a börtönben levő lelkekhez is, és prédikált azoknak, 20akik egykor engedetlenek voltak, amikor az Isten türelmesen várakozott a Nóé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át.

Cím: Van menekvés

Bevezetés

A múlt héten a szenvedés értelméről, sőt, boldogságáról volt szó, és végül megállapítottuk, hogy az utóbbi nem is akkora paradoxon, mint elsőre gondolnánk. Sőt, Krisztus szenvedése kifejezetten megváltásunk alapja. Hogy a szenvedés mennyire nem értelmetlen és nem feltétlenül elkerülendő, azt Krisztus szenvedése és halála bizonyítja. Tanítványai mindent elkövettek, hogy megakadályozzák azt, erről a Máté evangéliumában, a 16:21–27.51-ben olvasunk. Tegyük hozzá, hogy hála Istennek, sikertelenül. Igaz életét, hibátlan Bárányként, helyettes áldozatul adta halálba a bűnösökért, de Istennek különös gondja volt a Szenvedőre: Lelkével feltámasztotta a halálból Krisztus szenvedett, és ezzel elérte, hogy az emberek megszabadulhassanak a bűn igájától. Tehát van menekvés!

  1. Menekülés, de honnan?

Ha az ember valahol van, ahol minden rendben, akkor semmi oka arra, hogy elmenjen onnan. Menekülni pedig csak onnan szokás, ahol valódi veszedelemmel áll szemben az ember. Itt menekülésről van szó, mégpedig az életveszedelemből. Nézzünk körül. Vajon valóban veszedelemben vagyunk?

Vajon Noé idejében mennyire voltak mások az emberek? Az akkori társadalom szerkezete természetesen más volt, technikailag hozzánk képest fejletlenek voltak, de különben mások voltak, mint mi? Az, hogy mi most más eszközöket használunk, a gondolkodásunkat alapvetően meghatározza? Szerintem nem. A száz évvel ezelőtti idősebb korosztály éppúgy idegenkedett a telefontól és az automobiltól, amit a mai idősek gond nélkül használnak, mint a mai idősek mondjuk a mobiltelefontól vagy az űrrepüléstől, amit viszont az ötven év múlva élő idősek teljesen tartanak majd természetesnek. Az ember viselkedésének lényegét nem befolyásolja döntően, hogy tábortűznél vagy mikrohullámú sütőben készül az ebédje, hogy barlangban vagy a tizenhetedik emeleten lakik.

Noé kortársai gondolkodásukban olyanok voltak, mint mi, illetve a mi környezetünk. Ha egy Noé-szerű ember ma kezdene bárkát építeni a szárazföld kellős közepén, holmi közelgő áradatról vizionálva, akkor éppúgy bolondnak tartanák. De Noénak igaza volt, és amikor jött az áradat, akik felkapaszkodtak a bárkára, megmenekültek, akik nem, azoknak kopoltyút kellett növeszteniük és meg kellett tanulniuk víz alatt lélegezni, ami – mint tudjuk – nem megy egyik percről a másikra. Mindössze nyolcan menekültek meg. A többiek – értesüléseim szerint – megfulladtak.

Kétezer éve Jézus keresztje a bárka. Nem csak egy rövid ideig, mint Noéé, hanem azóta folyamatosan bele lehet kapaszkodni. Akkor és azóta is sokan vannak, akik belekapaszkodnak és megmenekülnek, nyolcnál legalábbis jóval többen. De ugyanúgy sokan vannak, akik bolondságnak tekintik a keresztet, és nem látva a rájuk leselkedő veszedelmet, nem akarnak menekülni.

  1. Menekülés, de hová?

A bibliai térképeken fel vannak tüntetve az ószövetségi, ún. menedékvárosok. Ezek a Jordántól keletre Becer, Rámót és Gólán, a Jordántól nyugatra pedig Kedes, Sikem és Kirjat-Arba. Az előbbieket Mózes, az utóbbiakat Józsué jelölte ki arra, hogy a nem szándékos emberölést elkövetők ezekbe a városokba futva megmenekülhettek a vérbosszú elől. E hat város emellett lévita város is volt, mert annak elbírálása, hogy valóban nem áll fenn szándékosság esete, komoly törvényismerettel rendelkező vezetőket követelt. A törvény rendelkezése szerint a menedékvárosokhoz utat kellett készíteni, az utat rendben kellett tartani. A Talmud szerint minden keresztútnál útjelző tábla volt a következő felirattal: »A menedékvárosba«. Ez azt a célt szolgálta, hogy a menekülő könnyen eljuthasson a menedékvárosba, s menekülés közben ne tévedjen el.

Vaktában nem szokás elmenekülni, legalábbis az indulás után biztos valami cél felé veszi a menekülő az útját. Persze a megmenekülésre akkor a legjobb az esély, ha tudom, hová menekülhetek. Noé nem tudta, hogy a bárkájával hol fog végül kikötni. De ahol megfeneklett végül, az Ararát hegyén, amikor kiszálltak, hálaáldozatot mutattak be a megmenekülésükért. Aztán szólt hozzájuk Isten és megáldotta őket, szövetséget kötött velük, hogy megmenekülésük tartós legyen. De utódaik nem élték át a megmenekülést, ezért könnyen megfeledkeztek róla és újra bűnöket követtek el, éppúgy, mint az Egyiptomból kimenekülteket követő nemzedék.

Aki a Krisztus keresztjével menekül, annak személyes élménye lesz a megmenekülés, ezért sokkal könnyebben tudja magát megtartóztatni a bűnöktől. Nem apáink, nagyapáink, őseink élték át, hogy megszabadultak, hanem nekünk magunknak kell! Ezért nem térhet meg senki helyett az anyja, nagyanyja, testvére. Neked magadnak kell belekapaszkodnod a keresztbe, hogy megmenekülj az özönvíznél sokkal súlyosabb csapástól: az örök kárhozattól, ahová a bűneid lerántanak, ha Krisztus nélkül próbálsz boldogulni.

  1. Menekülés, de hogyan?

Nos, miután kellőképpen plasztikusan ecseteltem a ránk leselkedő veszedelmet, és a célra is rámutattam, meg kell osztanom veletek azt az információt is, hogy mi módon lehet megmenekülni, hogyan lehet a bűn rabságából Krisztushoz jutni. Nem maradok adósotok e tekintetben sem.

A menekülés módja – vagy útja, ha úgy jobban tetszik – Jézus Krisztus személye. Nem a kereszt maga. Most nem arra gondolok, hogy sokan csodatévő erőt tulajdonítanak azoknak a fadaraboknak, amelyek állítólag eredetiek és Krisztus keresztjéből származnak. Ezekből a darabokból házat lehetne építeni, de ez most mellékes. A lényeg az, hogy Krisztus a kereszten halt meg, hogy a bűneinket elhordozza, de nem a kereszt a főszereplő, hanem Ő. Noé és szűk családja megmenekült, de menekvésének a főszereplője nem a bárka. Hanem? Hanem Isten szava. Az Úr szólt Noénak, hogy mit tegyen, és Noé engedelmeskedett, mert ismerte az Isten szavát. Három rövid szóval jellemzi Mózes Noét: „Istennel járt Noé”. Tehát tudta, kivel áll szemben, és hogy amit Isten mond, az úgy van. Arra is emlékeztek, mint mondott János az Isten szaváról evangéliuma elején? „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (János 1,14) Jézus az Isten Szavának megtestesülése. Tehát a mi megmenekülésünkben is az a kulcs, hogy felismerjük-e Isten Szavát, Jézus Krisztust, és engedelmeskedünk-e neki? Sehogy máshogy nem menekülhetünk.

Tehát a teendőnk az, hogy ismerjük fel, micsoda veszedelemben vagyunk elkövetett bűneink miatt, függesszük tekintetünket arra a helyre, ahol biztonságba juthatunk: a mennyre, és kapaszkodjuk bele Jézus Krisztusba, aki egyedül képes kimenteni bennünket.

Befejezés

Az elmúlt két alkalommal azzal fejeztem be a prédikációt, hogy amit elmondtam, érdemes kipróbálni. Nos, három a magyar igazság – szoktuk mondani. A mai igehirdetést mégsem fejezem be úgy, hogy próbáld ki. Súlyos veszedelemben vagy, és a mentőeszközt nem lehet kipróbálni. Bíznod kell abban, hogy működni fog, mert előtted már sokan kipróbálták. És Isten annyira szeret, hogy egyszülöttjét adta oda érted, hogy megmenekülj. Ő nem fogja hagyni, hogy elvesszél, ha Őhozzá folyamodsz segítségért.

Ámen!

Magamról

Ötven éve megalapított, bár közel nyolcvan éves múltra visszatekintő evangéliumi gyülekezet vagyunk Buenos Aires szívében. Magyarul hirdetjük azt a JÓ HÍRT, hogy JÉZUS KRISZTUS MEGHALT HELYETTÜNK ÉS ÉRTÜNK A KERESZTEN, A HARMADIK NAPON PEDIG FELTÁMADT.