Úrnapi Igehirdetés, 2007. október 7.

Buenos Aires, 2007. október 7.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Jel 20,1-15

Textus: 1Péter 4,15-19

Közületek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. ¹⁶Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsőítse Istent ezzel a névvel. ¹⁷Mert itt van az az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Isten háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz a vége azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában? ¹⁸És ha az igaz is alig menekül meg, akkor hova lesz az istentelen és a bűnös? ¹⁹Akik tehát az Isten akaratából szenvednek, azok is - jót cselekedve - ajánlják lelküket a hű Teremtőnek.

Cím: Ítélet és kegyelem

Bevezetés

Jogi formulákat használt Péter, amikor bizonyos isteni tanításokat akart földi fogalmakba tömöríteni. Ilyenek a mai ítélet és kegyelem szavak. Ma is használják őket bíróságokon. Az ítélet az a végkövetkeztetés, amelyet a bíró és/vagy az esküdtszék meghoz atekintetben, hogy a vádlott bűnös-e, vagy ártatlan, netalán nincs elég bizonyíték ennek eldöntésére, illetve, hogy az alperesnek vagy a felperesnek van-e igaza. A kegyelem pedig az a jogintézmény, mely szerint a különösen súlyos, jogerőre emelkedett, tehát a fellebbezési lehetőségeket kimerítve meghozott ítélet végrehajtása alól – a körülmények egyedi mérlegelése nyomán – az ország legfőbb közjogi méltósága, leggyakrabban a király, illetve az államelnök felmentést adhat. A Biblia kifejezésrendszerében az ítélet és a kegyelem ugyanez. Isten, mint bíró elbírálja, az enyhítő és súlyosbító körülmények figyelembevételével, hogy az illető élete jutalmat vagy büntetést, azaz kárhozatot vagy üdvösséget érdemel-e. Ez az ítélet végrehajtandó. A kegyelem pedig azt jelenti, hogy a meghozott elmarasztaló ítélet végrehajtásától Isten, a királyok királya, egyéni elbírálás alapján eltekint azoknál, akik helyett valaki már – Jézus Krisztus – már elszenvedte a büntetést.

Ez csoda, és hogy e csodát jobban értsük, nézzük meg a bűntelen keresztyént, a büszke keresztyént és az Isten ítéletét!

1. Bűntelen keresztyén

Az ember – „jellegéből” adódóan – bűnös. A Biblia azt tanítja, hogy amíg Krisztus nélkül élünk, mindannyian bűnösök vagyunk. Amikor pedig megtértünk, bocsánatot nyertünk az addigi bűneinkre, és attól fogva megmentett bűnösök vagyunk, akiknek harcolnunk kell a bűn ellen, ha pedig mégis elkövetünk valamit, akkor már ismerjük az utat Krisztushoz, aki az őszinte bűnbánónak bizonyosan megbocsát.

Ezt a gondolatot hézagosan értelmezve sajnos eljuthatunk egy olyan tévedéshez, amely a bűn elkövetésének súlyát kisebbíti. A „mindannyian bűnösök vagyunk” – egyébként teljesen igaz – kijelentést panellé silányítva felmentést és ürügyet kreálhatunk magunknak ahhoz, hogy ne kelljen harcolnunk minden erőnkből a bűn ellen. Hogy ne kelljen rendszeresen önvizsgálatot tartanunk, hogy ne kelljen nap nap után szembesülnünk azzal, hogy a bűnök elleni harcban bizony nem ritkán elbukunk.

Épp ezért kell alkalmaznunk a „bűntelen keresztyén” fogalmát a fent említett „mindannyian bűnösök vagyunk” párjaként. Önállóan – ezt külön hangsúlyozom – nem áll meg, mert ez is félreértelmezésre adhat módot. Együtt azonban helyre tesz néhány dolgot. A bűntelen keresztyén azt jelenti, hogy a keresztyén ember élhet úgy, hogy az elkerülhetetlennél több bűn nem terheli. A mindennapokban gondolatban, mulasztásban, cselekedetben, szóban elkövetett és megbánt bűnök mellett nem követ el semmi olyat, ami miatt akár Isten, akár a világi bíróság, vagy akár csupán a környezete erkölcsi értékítélete elmarasztalhatná. Ezt mondja Péter, amikor így ír: „senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó.”

Ha tehát korrekt – bár kicsit nehézkes – megfogalmazást akarunk alkotni arra, hogy milyennek kell lennie a keresztyénnek, akkor próbáljuk meg ezt: további bűnökkel nem terhelt, Jézus vérében megtisztálkodott egykori bűnös, aki harcol az újabb bűnök elkövetése ellen. Esetleg rövidebben: bűntelen megváltott bűnös.

2. Büszke keresztény

Ez a bűnt a környezetében meg nem tűrő, ellene önmagában is kitartóan harcoló keresztyén büszkén viselheti a Krisztus-követő nevet akkor is, ha a környezet nem igazán barátságos. Az Isten Szavának rendíthetetlenül és következetesen engedelmeskedő ember fel kell legyen készülve arra, hogy üldöztetésben, szenvedésben lesz része. Erről az elmúlt hetekben több szót is ejtettünk, most csak azért idézem fel, mert Péter is újra beszél róla. Egyébként azért is fontos erről többször hallanunk, mert manapság, amikor minden fájdalom rossznak számít, és azonnal csillapítandó, és a üldöztetés szó már önmagában félelemmel tölt el sokakat, a keresztyéneknek tudniuk kell, hogy Krisztusért, az Ő ügyéért bizony nekünk ezt is vállalunk kell. Ő sokkal nagyobb fájdalmat, sokkal súlyosabb üldöztetést vállalt értünk és helyettünk, mint amiben mi bármikor is részesülhetünk.

Krisztus szenvedése az, ami igazán büszkévé teheti a keresztyént. Hogy is lehetséges ez? Krisztus szenvedése egy borzasztó dolog. Az emberiség jótevője szörnyű kínok között halt meg, mi adhat okot ebben a büszkeségre. Nos az, hogy én – és te és mindannyian – annyira értékesek voltunk és vagyunk Jézus számára, hogy értünk és helyettünk vállalta mindezt. Ez az, amit egy nem keresztyén soha nem lesz képes megérteni, főleg a mi civilizációnkban, amiben a másokért való szenvedés, sőt egyáltalán a szenvedés, a fájdalom „nem szalonképes”, titkolni, szégyellni való dolog. Hallottam egy mozlim vezetőtől, hogy milyen morbid, sőt istenkáromló, amit a keresztyének tesznek, hogy jelképként használják (sokan a nyakukban hordják) azt a kivégzőeszközt, amivel megölték az istenüket. Igen, használjuk e jelképet – mi, protestánsok is, a keresztet, Jézus teste nélkül –, mert arra emlékeztet bennünket, hogy milyen értékesek vagyunk, és hogy milyen óriási ajándékért lehetünk hálásak Jézus Krisztusnak.

3. Isten ítélete

Egészen biztosan elkövetkezik a bűntelen és a büszke keresztyén számára is Isten ítélete. Legalábbis valamilyen formában. Még egyetemista koromban a budapesti Ferenciek terén jártomban a kezembe nyomtak egy szórólapot, ami arról szólt, hogy Isten kijelentette az ő prófétájának (egy kis névtelen gyülekezet vezetőjének), hogy (ha jól emlékszem) 1994. április 15-én véget vet a világnak, megítéli a föld minden népét. Nos, mint látjátok, ez a prófécia nem vált be. A Biblia világossá teszi, hogy Isten nem akarja, hogy az ember tudja a pontos dátumát az ítélet napjának, mégpedig azért, mert azt akarja, hogy minden napon felkészült legyen. A kollégákkal megtárgyaltuk, hogy a prófécia hamis, mert ellentmond a Bibliának. Azonban akkor is bakot lövünk, ha azt gondoljuk, hogy azon a napon nem jöhet el az ítélet, mert egy hamis prófécia megnevezte! Isten ítélete el fog jönni, és észre fogjuk venni.

Az „ítélet“ szó itt kettős értelmű. Az ártatlanul szenvedő keresztényekre nézve azokat a küzdelmeket és szenvedéseket jelenti, amelyeket Isten próbálásul küld rájuk, a hitetlenekre nézve pedig büntető ítéletet jelent. Jelenleg tart az első ítélet, amelyet Isten az ő egyházán kezdett el, amely kegyelmes, mert nem az célja, hogy megfizessen, hanem egyrészt az, hogy az egyházat földi küldetése lényegére eszméltesse, a szolgálatok felismerésére kényszerítse és megtisztogatva alkalmassá tegye, másrészt pedig az, hogy az egyházat felkészítse az utolsó napra, hogy akkor úgy álljon majd meg, mint a Bárány számára felékesített menyasszony.

Az, hogy Isten az egyház ítéletét nem a végítéletben, hanem jóval előbb már el is kezdte, már egymagában is kegyelem, mert bármennyire fájdalommal, szenvedéssel járjon is ez a kegyelmes ítélet, meg kell érteni, hogy Isten az egyház javára cselekszik benne. Ha pedig a kegyelmes ítélet ilyen gyötrelmes, mennyi szenvedés vár azokra, akik végső ítéletben engedetlenségük miatt az örök kárhozat ítéletét fogják elszenvedni.

A végső ítéletben az engedelmes hívők, az igazak is alig, azaz kizárólag Krisztus szenvedése és halála árán menekülnek meg: egész életművük ítélet alá kerül. Napvilágra jut mindaz, amit a fundamentumra építettek. Mindent tűz próbál majd meg: az igazak Krisztus tökéletes váltsága révén megmenekülnek ugyan, de csak mint tűzön keresztül (1Kor 3:15). Az, aki hiába ismerte meg Istent s végig engedetlenségben marad, menthetetlenül elvész.

Befejezés

Akik Isten előkészítő, kegyelmes ítéletében szenvednek, számíthatnak rá, hogy Isten szeretete és hatalma átsegíti őket a legnagyobb megpróbáltatásokon, még az esetleges mártírhalálon is – bár ez felénk nem nagyon fenyeget. De bármi történjék is velünk, testünk-lelkünk mindig Isten kezében marad! Isten hű Teremtő, aki minden ígéretét megtartja. Bátran rábízhatjuk magukat, egész sorsunkat. Azokhoz pedig, akik szenvedéseinket okozzák, legyünk jók: tegyünk félre minden haragot és bosszúállást. Az Istennel szemben váló megkeseredés és az emberek elleni vétkezés helyett ez a helyes keresztyén magatartás az egyház ítéletének idejében.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. szeptember 30.

Buenos Aires, 2007. szeptember 30.

írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Jakab 5,7-20

Textus: 1Péter 4,12-14

Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. ¹³Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. ¹⁴Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok.

Cím: Szenvedés tüze

Bevezetés

Bizonyára sokan emlékeznek a szimpatikus Kovács „Kokó” Istvánra, olimpiai és világbajnok bokszolóra, az első magyar profi ökölvívóra, aki 2001-ben lett hivatásos öklöző, és sajnos egy év után épp egy argentin, Juan Pablo Chacón ellen elvesztett meccse után vonult vissza. Nos, azzal szoktam példálózni, hogy ha a ringben Kokó kap egy pofont az ellenfelétől, akkor nem lehet meglepődve. Ő is, az ellenfele is azért lépett be a ruganyos kötelek által határolt területre, hogy megmérkőzzenek egymással, és ennek során pofonokat, ütéseket váltanak. Amikor megkezdte Kokó a sportolást, és az ökölvívás mellett kötött ki, felkészült arra, hogy beverhetik az orrát – ahogy be is verték. Szóval semmi oka nem lehetett a meglepődésre.

Ha én találkoztam volna Péter kisázsiai keresztyéneivel ebben a helyzetben, ugyanezt mondtam volna nekik. Amikor keresztyének lettek, tudták, tudniuk kellett, mire vállalkoznak, mire számíthatnak. És bizony ebben benne vannak a megpróbáltatások, a pogányok általi gyaláztatás, és sok minden más. Tehát semmi okuk nem lehetett volna a meglepődésre.

Mielőtt azonban fognánk azt a bizonyos első követ, és rájuk vetnénk, azért egy pillanatra álljunk meg, és gondoljuk végig, hogy vajon mi minden megpróbáltatásra, veszedelemre, gyalázatra fel vagyunk készülve? Semmi nem érhet bennünket készületlenül a keresztyén életünkben? Semmi olyanban nem részesülhetünk, amely meglepetést okoz? Én a magam részéről meg kell valljam, hogy de igen. És boldog lennék, ha most bárki közbeszólna, és azt mondaná, hogy ő nem. Azonban élek a gyanúperrel, hogy bizony mind így vagyunk.

Isten Igéje azonban épp ezért tartalmazza ezeket a tanításokat, melyek kétezer éve élt, és mára rég elporladt keresztyéneknek íródtak. Hogy mi itt, most okuljunk belőlük. Azzal adózhatunk keresztyén elődeinknek, és engedelmeskedhetünk Krisztusnak, ha hajlandók vagyunk tanulni mindebből, és engedjük Isten Lelkét munkálkodni az életünkben.

Min lepődhet meg egy-egy keresztyén, és miért nincs rá valójában oka? Ezt nézzük meg három részre osztva!

1. Hite miatt üldözik

Pár héttel ezelőtt volt szó egy rövid egyháztörténeti áttekintés erejéig a keresztyénüldözésekről, arról az időszakról, amikor – legfőképpen Néró és Diocletianus császárok uralkodása idején – a Krisztust követő embereket kegyetlenül lemészárolták családjukkal együtt, vagy látványosságként vadállatokkal falatták fel őket. Nos, ez a régmúlt, ez történelem, ma már ilyen nem történik. A római birodalomban. De van a világnak olyan része, ahol bizony a hitvalló keresztyének fizikai veszedelemnek vannak kitéve. Kínában, Délkelet-Ázsia vagy Afrika egyes részein, nem egyszer nemcsak a más vallású állampolgárok, hanem a hatóságok üldözik, bántalmazzák a keresztyéneket. De nem érezheti magát végleges, teljes biztonságban a hite miatt a keresztyén az ún. nyugati civilizáció területén (így Dél-Amerikában) sem. Az utolsó időkben, amelyek közelednek, az evangéliumi keresztyéneket üldözni fogják, méghozzá a felvilágosult civilizáció nevében. Adjunk hálát az Istennek, hogy még nem ez zajlik, de talán már nem sok van hátra. Az üldöztetés tehát nem csak a múlt része, hanem a jövőé is. Úgy néz ki, hogy az emberiség kedvenc hobbija az, hogy bizonyos csoportokat fajtájuk vagy vallásuk miatt lenéz, elnyom vagy üldöz.

Tehát a mai keresztyén is kerülhet olyan helyzetbe, amikor üldözés éri. Legtöbben meg fognak lepődni, holott nincs rá igazán okuk, hiszen van róla szó a Bibliában (ezért kellene mindennap olvasni…), prédikációkban, tanításokban.

Azért nem kellene meglepődnünk, mert ez a hitünkkel együtt jár. A Gonosznak az a célja, hogy az embereket távol tartsa Istentől, megakadályozza őket abban, hogy felismerjék bűneiket, megbánják azokat és bocsánatot kapjanak rájuk Istentől. A Bibliának engedelmeskedő, állhatatos hívő azonban állandóan arra figyelmezteti a körülötte élőket, hogy Isten nélkül elvesznek, és azért szálka lesz a Sátán szemében, aki nem rest ráuszítani a befolyása alatt álló embereket, akik gyűlölni és üldözni fogják a keresztyént.

2. Hite miatt szenvednie kell

Az üldözés önmagában – sok esetben – még csak annyit jelent, hogy bántják, sértegetik, lenézik az embert. Ez elől talán el lehet menekülni, ezt valahogyan el lehet hárítani. De azzal szembesülni, hogy a keresztyénnek a hite miatt szenvednie is kell, az már sokkal nehezebb. Péter idejében elsősorban fizikai szenvedések érhették a kisázsiai Krisztus-követőket a pogány kultuszok részéről. Abban az időben sokkal könnyebben megvertek bárkit az utcán. De lelki szenvedéseken is át kellhetett menniük, hiszen nem egy esetben családok szakadtak szét a keresztyénség/pogányság választóvonal mentén. Nem értették, miért üldözik őket holott ők senkit sem bántottak s a hitük sem árt senkinek.

De minden ilyen megpróbáltatás mögött Isten áll. Ami az egyházban történik, az nem az ő tudta vagy akarata ellenére megy végbe. Az apostol megmagyarázza nekik, hogy a megpróbáltatásban Isten ítéli az ő egyházát, Isten ítélete az egyház vonatkozásában nem veszedelmet, hanem megpróbáltatást jelent; célja nem az egyház megsemmisítése, hanem megtisztítása és megerősítése. Örömmel kell tehát fogadni

3. Isten nem siet a segítségére

Péter levelének címzettjeit meglepte az, hogy a hitük miatt szenvedniük kellett. Éppen úgy csodálkoztak, mint a pogányok, amikor látták, hogy többé nem futnák velük. Csodálkoztak azon, hogy Isten nem siet az üldözött egyház védelmére. Csak az embereket látták, akik szenvedéseiket okozták.

Krisztus követői részesedhetnek Krisztus szenvedéseiben. Ha a keresztyének igazán szeretik az Üdvözítőt és megbecsülik az általa szerzett váltságot, akkor még szenvedéseket is szívesen vállalnak érte. Minden szenvedőt eltölthet az öröm, hogy miután együtt szenvedett Krisztussal, vele együtt részesedik a dicsőségében is.

A pogányok tulajdonképpen Krisztust üldözik, Őt káromolják, mint olvastuk korábban a 4. versben, neki akarnak szenvedést okozni, de mivel Őt nem látják, azok ellen fordulnak, akik a nevét viselik s együtt az ő titokzatos testét alkotják. Ha elhagynánk Krisztus egyházát, szakítanánk a gyülekezettel, megtagadnánk a Krisztus nevét, nem bántalmaznának tovább minket. Aki azonban Krisztus megtagadására gondol, az azt is fontolja meg, hogy Krisztus is megtagadná őt a mennyei Atya előtt, ha megtagadná Krisztust az emberek előtt. Krisztus nem nézi tétlenül a szenvedéseinket, Szentlelkével szüntelen munkálkodik bennünk.

Az egyház tagjai nemcsak Krisztusért szenvedhetnek, hanem a saját bűneik miatt is. Fennállt az a kísértés, hogy az üldözött keresztyének bosszút állnak azokon, akik közvetlenül okozzák szenvedéseiket, esetleg bántalmazzák, megölik azokat, vagy elvesznek tőlük valamit. Ilyesmiért egyikük se szenvedjen. Ha bíróság elé viszik őket, ne bizonyíthassanak rájuk közönséges bűnöket. Amiatt se szenvedjenek, hogy más dolgába avatkoznak: ne legyenek izgágák, ingerkedők, mindenkinél okosabbak, kioktatók, a pogány hatóságokra tartozó dolgokban „szakértők”. Akit a bíróság közönséges bűncselekmény miatt elítél, az szégyellheti, mert méltán kiszabott büntetést kell elszenvednie, azonkívül mindenki tudja, mi rosszat tett. Akiről azonban a bíróság előtt csak az derül ki, hogy Krisztus követője, az ne szégyellje, sőt inkább dicsérje Istent, amiért ilyen kegyelemre méltatta.

Befejezés

Nem tudjuk, mikor jönnek el ránk azok az idők, amikor fizikai üldöztetésben, szenvedésben lesz részünk a Bibliába, Jézus Krisztusba vetett hitünk miatt. Lehet, hogy egyikünk sem éri meg. És az is lehet, hogy bár általánosan nem, de egyikünk-másikunk belekóstol a hite miatti szenvedésbe, üldöztetésbe. Azzal azonban mindannyiunknak szembe kell néznünk, hogy Krisztus állhatatos követése, a Bibliai igazsághoz való következetes ragaszkodás nem hoz népszerűséget egyikünk számára sem. De a jutalom mindennél inkább kárpótol. Ne feledjük, hogy Krisztusért, az ő érünk hozott áldozatáért hálából engedelmeskedünk Neki. Meg akarjuk mutatni, hogy Ő szeret, és mi is szeretünk. Ennek fényében éljünk hitvallóként.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. szeptember 23.

Buenos Aires, 2007. szeptember 23.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: 1Kor 12,1-27

Textus: 1Péter 4, 10-11

Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ¹¹ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

Cím: Kegyelmi ajándékok

Bevezetés

Az úgynevezett kegyelmi vagy lelki ajándékok témája egy olyan kérdéskört érint, amely sok félreértésre ad alkalmat. Úgy látom, hogy a történelminek nevezett egyházakban, azok közül is a protestánsokban – a reformátusra és az evangélikusra gondolok – méltatlanul elhanyagoljuk őket, miközben egyes újprotestáns, pünkösdi-karizmatikus közösségekben egészségtelenül túlhangsúlyozzák jelentőségüket. Mindezek mellett – hála Istennek – vannak olyan keresztyének is, akik helyesen élnek velük.

Nézzük meg először, hogy igazából mik is a kegyelmi ajándékok, hogy aztán megvizsgálhassuk azt, hogy honnan származnak, hogyan kell alkalmazni őket, és végül, hogy mi a céljuk!

A Biblia szerint a kegyelmi ajándékok Istentől származó adományok, képességek, erők, amelyek haszonra adattak. Már az Ószövetségben is találkozunk velük, noha maga a kifejezés csak az Újszövetségben, és ott is csak a Szent Lélek kitöltetése – azaz pünkösd – utáni események leírásában. A kegyelmi ajándékok görög nevéből (karizma) képzett „karizmatikus” kifejezéssel messzemenően jellemezhetők olyan ótestamentumi szereplők, mint mondjuk Mózes, akinek olyan sok volt a karizmája, hogy Isten „visszavett” belőle, hogy a hetven vénnek adjon. Vagy Dávid király, aki amikor Isten akaratát követte, gyakorlatilag bármit képes volt megtenni. Vagy Sámson, Józsué, sőt Saul is. Az Újszövetségben legelőször erőteljesebben akkor találkozunk velük, amikor egy egyszerű halászember olyan erővel hirdeti Isten szeretetének üzenetét az összesereglett hívők előtt a templomban, hogy mintegy háromezren azonnal megtérnek Jézushoz. Péter apostolról van szó, és az ő nevezetes pünkösdi prédikációjáról. Talán a legnagyobb karizmatikus az egyház hőskorában Pál apostol volt, aki nem egy ajándékkal bírt. De az üldözött keresztyénségben is rengeteg volt belőle, hiszen Isteni erő nélkül nem lehet vállalni az oroszlánok elé vettetést. Az egyház és az állam összefonódásától, azaz az ún. nagykonstantini kortól kezdve a hivatalos keresztyénségből egyre jobban eltűnnek a kegyelmi ajándékok. Ahogy kialakulnak a különböző szervek és tisztségek, az Isten Szent Lelkének egyre inkább meg van kötve a keze atekintetben, hogy kinek milyen kegyelmi ajándékot adjon. Így aztán lassan kiszorulnak az ajándékok, hogy egy-egy eretnekmozgalomban, illetve később a reformációs mozgalmakban új életre keljenek. De a 16. század után induló ébredések kulcs eleme is a kegyelmi ajándékok életre keltése, használatba vétele. Sajnálatos, hogy manapság leginkább a pünkösdiek és a karizmatikusok „híresek” a kegyelmi ajándékokkal való élésről, és bizony gyakorlatukkal megijesztenek sok őszinte hívő, de a teológiában kevéssé jártas keresztyént. Mi reformátusok azonban nem mondhatunk le a kegyelmi ajándékok gyakorlásáról csak azért, mert mások esetleg harsányságukkal megbotránkoztattak. Nekünk, akiknek a legfontosabb a Biblia, azt kell tudnunk, hogy Isten mit tanít a karizmákról (a kegyelmi ajándékokról) a Bibliában, és nekünk hogyan kell gyakorolnunk azokat, amelyek nekünk adattak. Tehát akkor nézzük meg a bibliai tanítást!

1. A kegyelmi ajándékok forrása

Teljesen egyértelmű, hogy a kegyelmi ajándékok Istentől származnak. Az ő ajándékai, amelyeket azért ad nekünk, hogy örüljünk, hogy segítséget kapjunk, hogy eredményesebbek legyünk. Természetesen a maga dicsőségére, hiszen az embernek az a feladata, hogy Istent dicsőítse. Hála Istennek, hogy ennek a feladatnak a teljesítése az egészséges lelkületű embernek örömet okoz, sőt, a boldogsága forrása ez. Mert vannak olyanok, akik megijednek attól, hogy a keresztyén feladata Isten dicsőítése, mert azt gondolják, hogy az ember azért van, hogy boldog legyen. De ez a két dolog nem zárja ki egymást, hanem ellenkezőleg, szoros kapcsolatban vannak.

A kegyelmi ajándékok tehát a mennyből érkeznek, Isten trónterméből. Ő az, aki kiosztja mindenkinek a személyére szabott ajándékot, hogy azzal örvendeztesse meg. Ő Isten, tehát igazán jól ismer mindannyiunkat, és tudja jól, hogy mi kell nekünk. Ha tehát valamelyikünknek problémája van azzal a kegyelmi ajándékkal, amit kapott, akkor a hiba az ő készülékében van, nem Istenében.

Úgy fogalmaztam az előbb, hogy mindenkinek ad Isten kegyelmi ajándékot. Ezt úgy kell érteni, hogy minden egyes emberi egyed számára van elkészítve karizma, de Isten jól tudja, hogy mikor kell azt átadni neki. A lehető legalkalmasabb időpontban kapod meg te is a tiédet, akkor amikor felkészültél rá. Aki pedig nem tér meg, nem adja Krisztusnak az életét, azé akár örökre is a mennyei raktárban maradhat. És bizony Isten – helytelen működtetés esetén – akár vissza is veheti a kegyelmi ajándékot, mert a rossz használat sokkal többet tud ártani a megajándékozottnak és a környezetének is, mint az ajándéktól való megfosztottság.

2. A kegyelmi ajándékok alkalmazása

A kegyelmi ajándékokkal egymás javára szolgálni kell. A kegyelmi ajándék nem azé, aki kapta, ő csak sáfár. Itt a „sáfárság” kifejezést meg kell magyarázni, mielőtt továbbmennénk. A sáfár az az ember, akinek a rábízott javakkal gazdálkodnia vagy valamely feladatot megbízásból végre kell hajtania. A sáfáré csak a szolgálat, a diakónia kötelezettsége. A diakónia alatt nem a szűk értelemben vett szeretetszolgálatot (szegények, öregek, betegek gondozása, adakozás) értjük, hanem minden keresztyén szolgálatot.

Azt se feledjük, hogy sokféle karizma van: mindenki azzal szolgáljon, amit Istentől kapott, aki lelkieket, az a lelkiekkel, aki egyéb tehetséget, pl. jó anyagi helyzetet, vendégfogadásra alkalmas lakást, az az anyagi javaival szolgáljon. Az a fontos, hogy Isten kegyelmének az áldása eljusson a szolgálat révén ahhoz, akinek Isten szánta. Ennek biztosítása a sáfár feladata.

Az igehirdetés pedig az Isten beszédével való sáfárkodás. Az igehirdető abban különbözik minden más tanítótól, szónoktól, általában minden beszélő embertől, hogy Isten igéjével sáfárkodik: nem a saját gondolatait közli, hanem azt, amit Isten elmondás céljából üzenetként rábízott. Nem emberi vállalkozást hajt végre, hanem Istentől kapott szolgálatot végez, nem magáért, hanem azokért, akikhez Isten szólni akar. Lehet az igehirdetést utánozni, lehet kegyelmi ajándék nélkül is szólni, de abban nincs benne az az erő, amit Isten Szentlelke kölcsönöz kizárólag Isten szavának. Az igehirdetésnek az a célja, hogy a nyomában támadó élet mindenestől Istent dicsőítse.

3. A kegyelmi ajándékok célja

A Pál apostol szerint kilenc kegyelmi ajándék listáját az 1 Korinthus 12-ben találjuk meg, így: „Mert némelyik a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által. ⁹Egyik ugyanattól a Lélektől a hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait. ¹⁰Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken való szólást, vagy pedig a nyelveken való szólás magyarázását kapta.” Ezek felölelik a keresztyén szolgálat spirituális részét, azaz a hithez kapcsolódó dolgokat. Megérne egy külön prédikációt az, hogy a páli megfogalmazás szerint mit is takar egy-egy név. Annyi legyen elég ez alkalommal, hogy mindezeknek a célja az, hogy az Isten Szent Lelke még jobban hatékonyabban, erőteljesebben tudjon munkálkodni a keresztyének egyéni életében és a gyülekezetben is. Azok a korok, amelyekben a karizmákat háttérbe szorították, az egyház hanyatlásának korai voltak. Azok a gyülekezetek, ahol nem éltek a kegyelmi ajándékokkal, azok enyészetnek indultak. Azok a keresztyének, akik nem használták a nekik adatott kegyelmi ajándékokat, lassan-lassan kiégtek, hitük legjobb esetben is megszürkült, s nem egy esetben szkeptikusokká, sőt hitehagyottakká váltak.

De nem véletlen nevezi a Biblia kegyelmieknek ezeket az ajándékokat. Mert Isten kegyelmes, és mivel az a célja, hogy élő keresztyének, élő gyülekezetek, élő egyház dicsőítse Őt, ad estélyt a visszatérésre, a kegyelmi ajándékok leporolására, újraindítására, hogy feléledjen a keresztyénség és betöltse küldetését.

Ahogy a múlt vasárnap azt mondtam, hogy a szeretet akkor működik, ha gyakoroljuk, ugyanígy igaz a kegyelmi ajándékokra is. Ha felismered, hogy az életed célja az Isten dicsősége, és ezért minél eredményesebben kívánsz működni, mint keresztyén, akkor fogadd el és alkalmazd az Isten által neked szánt kegyelmi ajándékot.

Befejezés

Nagyon nehéz dolog valakinek olyan ajándékot találni, ami megfelelő, amelyiknek örül. Én bizony sokszor még azt sem tudom, hogy én minek örülnék, ha ajándékba kapnám. Az azonban bizonyos, hogy ha kapok egy ajándékot, aminek nem vagyok tisztában a rendeltetésével vagy működésével, akkor nem adnám vissza, vagy nem tenném el egy raktár mélyére, hanem megkérdezném az ajándékozótól, hogy mire való. Isten nagyon gondosan választja ki mindannyiunk számára azt a karizmát, amit aztán nekünk ad. Tévedésről az Ő esetében természetesen szó sem lehet. Tehát ha nem tudod, mi a karizmád, vagy nem érted, mire jó, akkor kérdezd meg az Urat, és Ő örömmel elmagyarázza. Ne hagyd porosodni, ha már megkaptad, hanem élj vele, a magad gyönyörűségére, a körülötted élők örömére és Isten dicsőségére.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. szeptember 16.

Buenos Aires, 2007. szeptember 16.

Írta Tóth L. Kristóf

lekész

Lekció: Máté 24

Textus: 1Péter 4,7-9

Mindennek a vége pedig már közel van: legyetek tehát bölcsek és józanok, hogy imádkozhassatok. ⁸Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez. ⁹Legyetek egymással vendégszeretők zúgolódás nélkül.

Cím: A szeretet és az utolsó idők

Bevezetés

Képzeld el, testvérem, hogy ülsz egy repülőgépen, ami épp harmincezer láb magasan repül az Atlanti óceán felett, amikor a pilóta bejelenti, hogy mind a négy motor meghibásodott, a Jumbo nem képes vitorlázni, úgyhogy óhatatlanul lezuhan. Körülbelül 10-15 perc van hátra a becsapódásig, ami minden valószínűség szerint az összes utas és a teljes személyzet azonnali halálával jár. Nincs semmi teendő, az életedből hátra lévő perceket kényelmesen ülve töltheted. Mire szánod ezt az időt?

Remélem, egyikünk se kerül ilyen helyzetbe a valóságban, és most nem is azért kérem, hogy gondoljátok végig, hogy ijesztgesselek benneteket, hogy esetleg ez járjon az eszetekben, amikor a legközelebb repülőre ültök, hanem azért, hogy egy kicsit belegondoljunk mindnyájan abba, hogy mi a legfontosabb az életünkben. Mi az, amit akkor tennénk, ha a rövides halállal kell szembenéznünk. Pánik? Félelem? Szomorúság? Vagy izgalmas várakozás az Úr előtt való megjelenésre? És mi az, amit addig még itt a földön (a levegőben) meg kell tenned? Megvallani bűneidet? Megbocsátani valakinek? Üzenetet küldeni szeretteidnek? Elmondani a melletted pánikoló utasnak, hogy a szívedben él Krisztus, és nem félsz a haláltól, és még ő is megtérhet Jézushoz a halála előtt?

Péter a kétezer évvel ezelőtti kisázsiai keresztyéneknek azt mondta: „Mindennek a vége pedig már közel van” . S ha akkor közel volt, akkor ma még közelebb. Nem tudjuk, mikor jön el az utolsó nap, mert ezt nem hozta tudomásunkra az Úr, de azt tudjuk, hogy egyre közelebb van, és hogy Jézus arra kéri, bíztatja az övéit, hogy legyenek mindig készenlétben. Éljenek úgy, hogy akármelyik pillanatban véget érhet az életük, és számot kell adjanak róla, hogy hogyan éltek a rájuk bízott lehetőségekkel, mennyire keresztyén életet éltek.

Ezt bizony nekünk is érdemes átgondolnunk. Nem úgy éljük mindennapjainkat, mintha nem is lennénk keresztyének? Nem feledkezünk meg arról, hogy lehetséges, hogy holnap már nem lesz? Hogy akár már ma meg kell állnunk az Úr ítélőszéke előtt? Nem halogatjuk életünk döntéseit, mondván, majd holnap? Nem jellemző ránk a keresztyénségünkben is a mañana-mentalitás?

1. Bölcsesség és józanság

Előbbi példánkban a zuhanó repülőgépen – azt gondolom – a legfőbb erény ez a kettő lenne: a bölcsesség és a józanság. És azt is gondolom, hogy a legritkább is. Mert ilyen helyzetben az ember hajlamos pánikba esni, elveszteni a fejét. Kisázsiai elődeink is nehéz helyzetben voltak – ha nem is egészen olyanban, mint a zuhanó gép utasai – ezért könnyen pánikba eshettek volna, talán estek is. Egyrészt szorongatták őket munkatársaik, családtagjaik, volt barátaik, hogy hagyják el ezt a Jézus nevű názáreti prófétát és térjenek vissza korábbi pogány életmódjukhoz, másrészt belül is elbizonytalanodtak, mert arra számítottak, hogy minden szép és jó lesz keresztyénként, és nem ez történt. Idegesek lettek, kapkodtak, futkostak tanácsért fűhöz-fához. Péter azonban lecsendesítette őket. Nyugodjatok meg! Gondoljátok végig a helyzetet, legyetek bölcsek és józanok. Bölcsek, akik készek tanulni. Mert nem az a bölcs, aki sokat tanult vagy sokat tud, hanem az, aki a rendelkezésére álló tudás alapján tud jó döntést hozni. És józanok, akik hideg fejjel, kapkodás nélkül, megfontoltan végrehajtják a döntést.

Istennek ugyanis terve van. Az Ő bölcs elgondolása alapján vezeti végig az emberiséget úgy en block a történelmen, és az egyéneket az életükön. Tervet megvalósítani pedig nem lehet csapongva, ide-oda kapkodva, megfontolatlanul. Isten nem kapkod. Jézus megfontolt. Sokan gondolják, hogy Jézus hirtelen felindulásból verte ki a kufárokat a templomból. Ezt a jelenetet tévesen teszik Virágvasárnapra egyesek. Valójában Jézus vasárnap bement a templomba, látta az árusokat, aztán kiment Betániába imádkozni, aludni, és másnap, az Atyával való egyeztetés után font kötélből korbácsot és takarította ki a templomból az oda nem illőket. Utána lehet nézni a Márk 11-ben. A keresztyénnek tehát bölcsnek és józannak kell lennie, főleg az utolsó napok közeledtével, hogy nehogy a Gonosz félrevezesse.

Imádkozni sem lehet Hűbele Balázs módjára. Ha valami gondod, bajod, konfliktusod van, akkor imádkozol, elmondod Istennek a helyzetet, és Ő segít. És már azzal, hogy nem ösztönből válaszolsz egy konfliktusra, már előrébb vagy a jó megoldás felé vezető úton.

2. A legsürgetőbb feladat a szeretet gyakorlása

A legfontosabb dolog a bibliai, igazi keresztyénségben a szeretet gyakorlása. Minden olyan dolog a keresztyénség mai gyakorlatában, amely nem a szeretetre épül, a jobbik esetben emberi hozzátétel, a rosszabbikban a Gonosz aknamunkájának köszönhető. Az utolsó idők egyik jellegzetessége, hogy még a keresztyének között is meghidegül a szeretet. A Máté 24,12 szerint az utolsó időkben „Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” Nos, a szeretetet gyakorolni kell. Az a keresztyének legfontosabb teendője, hogy szeressenek. Szeressék Istent, szeressék testvéreiket és szeressenek mindenkit.

A keresztyének egymás ellen elkövetett vétkei nagyon sok gondot, problémát okoznak a gyülekezetben – így volt ez akkoriban, és bár azt mondhatnánk, hogy ma nincs így. Nagyon sok esetben a keresztyének között ugyanazok az egymás ellen elkövetett bűnök találhatók meg, mint a Krisztust nem ismerő világiak között. Van azonban ennek egy kitűnő orvossága, mégpedig a szeretet, mert az képessé tesz a tűrésre és a megbocsátásra. Ha nem tekinted ellenségnek a másik embert – főleg keresztyén testvéredet –, mert Krisztus módján szereted, akkor sokkal könnyebb elhordozni minden konfliktust. Hogy ne értsük félre a Biblia szavait: az, hogy „a szeretet sok bűnt elfedez” nem azt jelenti, hogy a szeretet eltörli az elkövetett bűnt, vagyis ha bűnt követtem el valaki ellen, és utána kimutatom a szeretetem iránta, akkor megszűnt a bűnök! Nem erről van szó, hanem arról, hogy nincs ugyan a szeretetnek bűntörlő ereje, de a bűnök által egymáson ejtett sebeket képes begyógyítani.

A szeretetet pedig a mindennapi élet különböző helyzeteiben kézzelfogható módon kell gyakorolni: nemcsak a megbocsátásban, hanem a vendégszeretetben, amire az átutazó atyafiaknak (Jak 4:13), a vendégszolgálatra érkező igehirdetőknek (1Kor 9:5) és általában az idegeneknek (3Jn 5–8) volt szükségük. Szívesen kell gyakorolni a szeretetet idegenekkel is. Nem korlátozható a család, a gyülekezet vagy a közös hit körére. Felebarátot kell látni minden emberben (Lk 10:25–37). És ez ma sincs másként. Azzal tudjuk megmutatni a szeretetünket, hogy gyakoroljuk.

Befejezés

A hetvenes években készült egy háromrészes keresztyén film az USA-ban. Az első részben, melynek címe az volt, hogy Tolvaj az éjszakában (Thief in the Night) volt egy jelenet, amit szeretnék most felidézni. Vasárnap a lelkész a templomban az elragadtatásról beszélt, hogy amikor eljön az Úr, akkor a keresztyének egy szempillantás alatt eltűnnek, aki pedig halogatta a döntést, az hátramarad. A család – apa, anya, nagylány, kisfiú – együtt hallgatták. A kisfiú még nem tért meg, halogatta a döntést. Pár nappal később éppen jött haza a biciklizésből. Belépett a konyhába, ahol a következő kép fogadta: a tűzön forr az étel, a turmixgép forog, az anyja pedig sehol. Berohan a nővére szobájába, ott szól a magnó, az ágyon nyitott könyv, de a lány nincs ott. A kisfiúnak eszébe jut a vasárnapi prédikáció, és sikoltozva sírni kezd, mert azt hiszi, hogy az anyja és a nővére elragadtatott, ő pedig hátramaradt. A kiabálására bejön az anyja és a nővére a kertből, ahová kiszaladtak, mert a szomszédasszony hívta őket. A kisfiú boldogan rohan az anyja karjaiba, és azon nyomban, ott a konyhában letérdelnek és a kisfiú átadja életét az Úr Jézusnak.

Sokszor nem is gondoljuk végig, hogy tényleg bármikor eljöhet az, amikor véget ér az életünk, akár mert meghalunk, akár mert eljön az Úr. Mindkét esetben készen kell állnunk arra, hogy számot adjunk Istennek az életünkkel.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. augusztus 26.

Úrnapi Igehirdetések

Buenos Aires, 2007. augusztus 26.

írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Zsid 12,1-14

Textus: 1Péter 4,1-2

Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, vértezzétek fel magatokat azzal a felismeréssel, hogy aki testileg szenved, az elszakad a bűntől, ²hogy többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét.

Cím: Szenvedés - büntetés

Bevezetés

Jézus Krisztus kétezer éve Jeruzsálem mellett meghalt a kereszten, és ezzel beteljesítette az emberek bűneiért való tökéletes áldozatot. Azután a harmadik napon kijött a sírjából teljes elevenségben, és találkozott tanítványaival. Utána még közel másfél hónapon át velük volt, járt-kelt, tanított, étkezett, aludt, majd a mennybemenetel ünnepén, negyven nappal húsvét után és tíz nappal pünkösd előtt, az Olajfák hegyéről tanítványai szeme előtt felment a mennybe. Utolsó itt elhangzott szavaival adta tanítványainak a keresztség sákramentumának gyakorlására vonatkozó parancsát. Tíz nappal később eljött a Szent Lélek, létrejött az első gyülekezet Jeruzsálemben, majd Izraelben több helyütt. Innen hamarosan eljutott a Krisztusról szóló örömhír a Római Birodalom központjába, és onnan villámgyorsan szétvitték az akkor ismert világ mind a négy sarkába. A keresztyénség azóta sok nehézségen, tévúton, válságon keresztülment, de az Úr kegyelméből ma is él, és hirdeti, hogy van megszabadulás a bűn és a halál átkától Jézus vére árán. – Ez volt a két héttel ezelőtti Igehirdetésem bevezetése is. Azért idéztem ide szó szerint, mert a mai Igehirdetés bevezetője is ez. Ennek kell lennie, mert mindaz, amit a keresztyénség valójában jelent, erre alapul. Jézus Krisztus szenvedésére, áldozatára, halálára és feltámadására.

A mai Igehirdetés alapigéjében újra felbukkan a szenvedés, méghozzá Krisztus szenvedése. Nem is olyan rég volt már erről szó, mégis van újabb mondanivalója Istennek mindannyiunk számára a témával kapcsolatban, főleg, mert Krisztus szenvedése tette lehetővé, hogy mi most itt legyünk.

Ezt nézzük meg a következőkben!

1. Krisztus szenvedése az emberekért

Krisztus testben szenvedett. Ebben a leglényegesebb momentum az, hogy testben. Sokan gondolják Jézusról, hogy ő valami különleges lény volt, mivel Isten Fia, hát biztos valami szupermenként létezett. Mindenkinél erősebb volt, kibírt mindenféle fájdalmat, és csodákat tudott tenni. Nos, az utóbbi igaz.

Az első századokban létezett egy eretnekmozgalom, amely egy bizonyos Marción nevű kisázsiai kereskedőből lett hitszónok nézeteit követte, aki azt tanította, hogy Jézus Krisztusnak „jelenésszerű, mennyből aláhozott teste” volt. Sokan ma is azt gondolják, hogy az Isten Fia nem élhetett a miénkhez hasonló testben, hiszen ez fáj, fázik, törékeny és betegségre hajlamos, ráadásul 80-100 év alatt elhasználódik. Márpedig ilyen testben jött el a földre az Isten Fia.

Ez azért lényeges, hogy lássuk, Jézus nem kívülállóként, nem mint egy előkelő idegen jött közénk, tartózkodott a földön, hanem olyan megmentőként, aki teljesen azonosul a megmenteni való emberrel. Kivéve természetesen a bűnt, hiszen azért jött, hogy attól megszabadítsa az emberiséget. Jézus teste tehát pontosan olyan volt, mint a miénk. Volt szíve, tüdeje, mája, veséje, gyomra, szüksége volt levegőre, vízre, táplálékra az életben maradáshoz. Voltak idegvégződései, amelyekkel érzékelte a meleget és a hideget, a simogatást és a fájdalmat. Amelyekkel érezte a töviskorona szúrását, a dárda döfését, amelyekkel érzékelte a fájdalmat, melyet kínzói okoztak neki és amely végül a halálához vezetett.

Az első vers második fele nem azt jelenti, hogy akinek fizikai fájdalmai vannak, az nem foglalkozik a bűnnel. A pepautai nem jövő időben, hanem perfektumban áll: nem a megszabadulást ígéri a szenvedőnek, hanem olyasmire utal, ami már megtörtént, egy tényre, amelyet tartós állapot követ. Ez a tény Krisztus szenvedése. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a pepautai passzívumos alak, akkor kétségtelen, hogy nem a szenvedő ember szünteti meg a bűnt saját testi szenvedése árán, hanem a bűn uralma Jézus szenvedése árán szűnt meg.

Röviden összefoglalva: az Isten Fiának, Jézusnak a kínzások és a megfeszítés során elszenvedett szenvedése, végül halála az, ami lehetővé teszi a mi számunkra, hogy a bűneinkért járó szenvedést elkerüljük.

2. Az emberek szenvedése a bűneik miatt

Ma nem a szenvedésről szeretnék beszélni, mert azt pár hete már megbeszéltük. Hanem inkább a szenvedés egyik fajtájáról, a büntetésről. Az ember egyik alapvető tulajdonsága, hogy próbálja elkerülni a büntetést, mert nem akar bűnhődni, nem akar szenvedni. Nem szeret fájdalmat érezni, megalázó helyzetbe kerülni, vagy túl nehéz feladattal megbirkózni. Tehát megpróbál úgy élni, hogy ne érje büntetés. Kétféle megoldást próbálhat megvalósítani ennek érdekében. Az egyik az, hogy nem tesz rosszat. Beköti a biztonsági övet az autójában, nem lop el semmit az áruházban, nem veri fejbe azt, akivel vitás ügye van. A másik módszer az, hogy elrejtve tesz csak rosszat. Titokban cigizik, olyankor dobja el a szemetet az utcán, amikor senki nem látja, úgy lép félre, hogy senki ne tudja meg. De vajon hosszú távon melyik út járható? Illetve járható-e bármelyik is? Szerintem nem. Ugyanis előbb vagy utóbb teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy elvéti az utat vagy lebukik. Mert már legalább a konfirmációnk óta tudjuk, hogy bűnt elkövetni négyféleképpen lehet: Gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Ha valaki soha nem is cselekszik rosszat – már ez is kevéssé életszerű, de tegyük fel –, akkor valószínűleg néha szól valami rosszat. Ha netalán a szavait is tökéletesen kordában tudja tartani, akkor szinte biztos, hogy legalább a gondolatai közé beférkőznek rossz, helytelen dolgok. De ha véletlenül a tettei és szavai után még a gondolatai is teljesen rendben vannak – ez egyébként teljességgel lehetetlen –, minimum mulasztással kell, hogy bűnt kövessen el. Nem tesz meg valami jót. Így hát a büntetés elkerülhetetlen. Vagy mégsem? Van valami mód? Igen, ha valaki helyettünk bűnhődik.

Volt egyszer egy ikerpár. Teljesen egyformák voltak, ahogy mondani szokás, mint két tojás. De csak kívül. Az egyik tisztességes, becsületes, szorgalmas ember volt, aki boldog családban élt, míg testvére léha, kicsapongó életet élt, részegeskedett, nőzött, csavargott. Az utóbbi feje felett aztán egyszer összecsaptak a hullámok. Vitába keveredett egy emberrel, amiből veszekedés lett, majd verekedés, aminek során a testvér agyonütötte a férfit. Menekülnie kellett, a rendőrség a nyomában volt. Nem tudott máshová menekülni, csak a testvéréhez, bár számított arra, hogy az el fogja őt küldeni. Nem így történt. A jó testvér ajtót nyitott, meghallgatta, majd búvóhelyet kínált neki a szekrényben, mert a rendőrök már a sarkon voltak. Alighogy elhelyezkedett a szökevény a rejtekhelyen, kopogtak az ajtón az üldözők. A jó testvér, amikor azok közölték, hogy kit keresnek, azt mondta, hogy ő az. Magára vette testvére személyazonosságát. A rendőrök letartóztatták és elvitték. A bűnös eközben csendben lapult a szekrényben. Abban bízott, hogy végül testvére felfedi a cserét és megszabadul. Ő azonban nem ezt tette. Vállalta ikertestvérének bűnét, amiért halálra ítélték és ki is végezték. Miután ezt megtudta a valódi gyilkos, keservesen sírt, napokig étlen szomjan bolyongott az utcán, nem találta a helyét. Aztán elkezdett gondolkodni. Hogy tudná jó testvérét visszahozni az életbe? Sehogy – vágnánk rá, és először ezt gondolta ő is. Később azonban rájött a megoldásra. „A helyére kell lépjek.” – gondolta. „Volt egy gonosz és egy jó ember. A gonosznak kellett volna meghalnia és a jónak élnie. De a jó meghalt, úgyhogy csak egyetlen módja van annak, hogy az eredeti egyenleg helyreálljon: ha én leszek a jó.” És attól a naptól kezdve az életben maradt testvér megváltozott. Úgy élt, becsületesen, tisztességesen, tisztán, szeretettel, ahogy halott testvére élt volna.

Testvéreim! Jézus Krisztus a helyünkre lépett, amikor a kereszten meghalt értünk. Előbb-utóbb odakerültünk volna. És mivel Ő, az igazán ártatlan meghalt, nekünk – hogy a szándék megvalósuljon – úgy kell élnünk, ahogy ő élt volna, ha tovább itt marad. Nem csodatévő rabbiként, vándorprédikátorként, hanem az Isten akaratának engedelmeskedőként. Olyan emberként, aki teljes erejéből, szívből harcol a bűn ellen, és továbbadja a tiszta evangéliumot a körülötte élőknek.

Befejezés

Krisztus szenvedésének tehát az is haszna, hogy a bűn uralmát megszüntette. A keresztyéneknek lehet részük szenvedésekben, de merítsenek erőt azok elhordozásához abból a gondolatból, hogy Krisztus testileg szenvedett s az Ő szenvedése győzelmes, eredményes volt: úgy megtörte a bűn uralmát, hogy az megszűnt. Akikért szenvedett, azok felett nincs többé hatalma a bűnnek: nem szolgái a bűnnek, hanem szabadok. Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. augusztus 12.

Buenos Aires, 2007. augusztus 12.

Írta Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Máté 28,18-20

Textus: 1Péter 3, 21-22

Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által, ²²aki miután felment a mennybe, az Isten jobbján van, és alávettettek neki angyalok, hatalmasságok és erők.

Cím: A keresztség

Bevezetés

Jézus Krisztus kétezer éve Jeruzsálem mellett meghalt a kereszten, és ezzel beteljesítette az emberek bűneiért való tökéletes áldozatot. Azután a harmadik napon kijött a sírjából teljes elevenségben, és találkozott tanítványaival. Utána még közel másfél hónapon át velük volt, járt-kelt, tanított, étkezett, aludt, majd a mennybemenetel ünnepén, negyven nappal húsvét után és tíz nappal pünkösd előtt, az Olajfák hegyéről tanítványai szeme előtt felment a mennybe. Utolsó itt elhangzott szavaival adta tanítványainak a keresztség sákramentumának gyakorlására vonatkozó parancsát. Tíz nappal később eljött a Szent Lélek, létrejött az első gyülekezet Jeruzsálemben, majd Izraelben több helyütt. Innen hamarosan eljutott a Krisztusról szóló örömhír a Római Birodalom központjába, és onnan villámgyorsan szétvitték az akkor ismert világ mind a négy sarkába. A keresztyénség azóta sok nehézségen, tévúton, válságon keresztülment, de az Úr kegyelméből ma is él, és hirdeti, hogy van megszabadulás a bűn és a halál átkától Jézus vére árán.

Ennek a hirdetésnek az egyik legfontosabb módja a keresztség. Nem a ceremónia, amelynek során magatehetetlen csecsemőket, vagy akár tudatosan döntő felnőtteket leöntenek pár köbcenti vízzel, és azt képzelik hozzá, hogy így megmenekültek a kárhozattól, hanem az, ami a keresztség igazi mondanivalója, jelentése.

Ezt szeretném ma körüljárnia következő három pontban.

1. Mi nem a keresztség?

A leglényegesebb, amit Péter mond, hogy nem a test szennyének lemosása. Az ókorban nem egy vallásban szerepelt különféle kultikus mosakodás, melynek során a testi szennyeződésekkel együtt, annak mintájára az ember a bűnöket, szellemi terheket is le akarta mosni magáról. Ma is szokás a hinduknál, hogy legalább egyszer életükben elzarándokoljanak szent folyójukhoz, a Gangeszhez, hogy abban megfürödjenek.

Izrael népénél sem volt ismeretlen a különféle rituális tisztálkodás. Ha csak arra gondolunk, hogy a templom jobb oldalán, délkeletre állt egy öntött medence, a Biblia réztengernek nevezi. 12 bikán állt, melyek hármasával egy-egy égtáj felé néztek. Magassága 5, átmérője 10 könyök, űrtartalma 2000 bat (44000 liter, a 2Krón 4,5 szerint 3000 bat, 66000 liter). Pereme kifelé hajolt, mint a poháré vagy liliomvirágé. Két sor gömb alakú dísz futott körbe a pereme alatt, minden könyökre jutott tíz. Kiöntése, szállítása technikai bravúr. A 2Krón 4,6 szerint a papok mosakodtak benne, tehát arra a célra szolgált – kisebb társaival egyetemben – hogy az Isten elé szolgálni készülők testüket megmossák.

Keresztelő János gyakorlata sem volt különösebben elütő a kora többi prófétájáétól. Hasonló rituális mosakodási, keresztelési szertartást mások is gyakoroltak, például az esszénusokéról részletes leírás maradt fenn a qumráni tekercsek között. János cselekedete alapjában különbözött a többiekétől, nem a külsőségeiben. De abban erősen! János ugyanis kikel azok ellen, akik azért jönnek hozzá megkeresztelkedni, mert egy szent ember kezéből rájuk folyó víztől bűneik eltörlését remélik. János előfutárként Jézusra mutat.

2. Mi a keresztség?

Menekvés az Isten kegyelmébe. Noé történetéből tudjuk, hogy a vízözön alkalmával az állatok (a tisztákból hét-hét, a tisztátalanokból kettő-kettő) és a nyolc ember (Noé, a felesége, Sém, Hám és Jáfet, a fiaik, és a fiak egy-egy felesége) a bárkán menekültek meg a rettenetes áradásból, ami eltörölt minden élőt a szárazföldről. A hatalmas víz, amit Isten a földre bocsátott, eltörölte a bűnt, de úgy, hogy a bűn elkövetőit is elpusztította. Az Isten kegyelme pedig Krisztusban úgy törli el a bűnt, hogy egyúttal megmenti a bűnöst! Az özönvíz vize a keresztség vizének előképe: a régi világ bűneit mosta el, ez Krisztus vérével a megkereszteltekét. Abban a vízben meghalt minden bűnös, ebben Krisztus halt meg minden bűnösért. Abban Noé és családja talált csak megtartatást, ebben mindenki, aki hisz és megkeresztelkedik. Aki meg van keresztelve, annak hinnie is kell, mert e nélkül a krisztusi áldozat nem érvényesül az életében.

Ezért fontos, hogy meglássuk a református keresztség lényegét. Hogy tudatosítsuk magunkban és egymásban, hogy az általunk gyakorolt keresztség miért más, mint a római katolikus. Nem csak külsőségekben, hanem az értelmében. Azért nincs a reformátusoknál „szükségkeresztség”, mert nem a víz az, ami a bűnt elmossa, hanem Krisztus vére. Azzal pedig senki sem rendelkezhet a maga belátása szerint, sem püspök, sem lelkész, sem presbiter, sem hívő, sem senki más. Mert a keresztvíz csak jelkép, ahogy a Heidelbergi Kátéban olvassuk: „az ő vére és Lelke az én lelkem tisztátalanságát, azaz minden bűnömet oly biztosan lemossa, mint amilyen bizonyosan leviszi külsőleg a test szennyét a víz, amellyel megmosakodom.” (69. kérdés)

A keresztség tehát annak kinyilvánítása, hogy az ember meg akar menekülni a bűn terhétől, az örök kárhozattól, és ehhez Krisztus vérét, annak erejét kéri és veszi igénybe.

3. A keresztség alapja

A keresztvíz megtisztítja a lelkiismeretet a holt cselekedetektől, a bűnöktől. Ez azonban nem elég: az olvasóknak könyörögniük kell a feltámadott Krisztus erejéért, nehogy a szenvedések között új bűnökkel szennyezzék be a keresztségben Krisztus vérével már megtisztított lelkiismeretüket. Ennek alapja pedig az, hogy Jézus Krisztus 1.) feltámadt a halálból 2.) felment a mennybe és az Atya jobbján van, 3.) korlátlan hatalma van mindenfajta erők és angyalok/démonok fölött.

Sokszor gondoljuk, hogy az Apostoli Hitvallás, azaz a Hiszekegy csak egy mondóka, amit szép dolog ünnepségeken meg úrvacsoraosztáskor elmondani. De a hitvallásnak ereje van. Nem csak annyiban, hogy azt, aki elmondja nyilvánosság előtt, azt belsőleg, pszichésen megerősíti, hanem annyiban is, hogy a hitvallást „veszik” a szellemi erők is, és hat rájuk, tehát pneumatikus ereje van. Az angyalok és démonok cselekedeteit befolyásolják az emberek imádságai, hitvallásai. Tehát amikor az ember – akár egyedül – elmondja az apostoli hitvallást, természetesen hittel a szívében, akkor az aktiválódik, és megerősíti az angyalok karjának erejét, és kiüti a szellemi kardot a démonokéból.

Ezért kell tudnunk, hogy a keresztség nem egy szertartás, hanem egy életprogram, amit tudatosan vállalni és vallani kell. Ezt egy kisbaba megkeresztelésekor a szülők és a keresztszülők vállalják, és úgy kell neveljék a gyermeket, hogy amikor döntésképes korba lép, akkor örömmel és őszintén vegye át a felelősséget, és nyilvánítsa ki, hogy ha ő lett volna döntési helyzetben a megkeresztelésekor, akkor ugyanígy döntött volna. Ha ez nincs így, akkor a keresztség csupán egy rítus, ráadásul hamis biztonságba ringatja az embert. Mert nem a keresztvíz az, ami megmenti az embert, hanem Krisztus vére! A keresztvíz e vérnek csupán jelképe!

Befejezés

A keresztség az evangéliumi keresztyénség számára igehirdetés, bizonyságtétel is. A kívülállók felé is megmutathatjuk vele, hogy milyen nagy a mi Urunk szeretete és kegyelme. Ha jól, igei módon gyakoroljuk. De ha nem, akkor fordítva sül el a dolog, mert a nem bibliai módon gyakorolt keresztségből a nem hívő csak azt látja, hogy van egy szertartás, amiben egyes emberek azért vesznek részt, hogy – minden eshetőségre készen – magukat megnyugtassák, és a felelősséget önmagukról elhárítsák. Pedig a keresztségben való részvétel – akár szülőként, keresztszülőként, akár megkereszteltként – épp a felelősség vállalása. Rajta hát!

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. augusztus 5.

Buenos Aires, 2007. augusztus 5.

Írta Tóth L. Kristóf

Lekció: 1Móz 6,9-18; 7,11-13; 21-24; 8,14-22

Textus: 1Péter 3,18-20

Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint. ¹⁹Így ment el a börtönben levő lelkekhez is, és prédikált azoknak, ²⁰akik egykor engedetlenek voltak, amikor az Isten türelmesen várakozott a Nóé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át.

Cím: Van menekvés

Bevezetés

A múlt héten a szenvedés értelméről, sőt, boldogságáról volt szó, és végül megállapítottuk, hogy az utóbbi nem is akkora paradoxon, mint elsőre gondolnánk. Sőt, Krisztus szenvedése kifejezetten megváltásunk alapja. Hogy a szenvedés mennyire nem értelmetlen és nem feltétlenül elkerülendő, azt Krisztus szenvedése és halála bizonyítja. Tanítványai mindent elkövettek, hogy megakadályozzák azt, erről a Máté evangéliumában, a 16:21–27.51-ben olvasunk. Tegyük hozzá, hogy hála Istennek, sikertelenül. Igaz életét, hibátlan Bárányként, helyettes áldozatul adta halálba a bűnösökért, de Istennek különös gondja volt a Szenvedőre: Lelkével feltámasztotta a halálból Krisztus szenvedett, és ezzel elérte, hogy az emberek megszabadulhassanak a bűn igájától. Tehát van menekvés!

1. Menekülés, de honnan?

Ha az ember valahol van, ahol minden rendben, akkor semmi oka arra, hogy elmenjen onnan. Menekülni pedig csak onnan szokás, ahol valódi veszedelemmel áll szemben az ember. Itt menekülésről van szó, mégpedig az életveszedelemből. Nézzünk körül. Vajon valóban veszedelemben vagyunk?

Vajon Noé idejében mennyire voltak mások az emberek? Az akkori társadalom szerkezete természetesen más volt, technikailag hozzánk képest fejletlenek voltak, de különben mások voltak, mint mi? Az, hogy mi most más eszközöket használunk, a gondolkodásunkat alapvetően meghatározza? Szerintem nem. A száz évvel ezelőtti idősebb korosztály éppúgy idegenkedett a telefontól és az automobiltól, amit a mai idősek gond nélkül használnak, mint a mai idősek mondjuk a mobiltelefontól vagy az űrrepüléstől, amit viszont az ötven év múlva élő idősek teljesen tartanak majd természetesnek. Az ember viselkedésének lényegét nem befolyásolja döntően, hogy tábortűznél vagy mikrohullámú sütőben készül az ebédje, hogy barlangban vagy a tizenhetedik emeleten lakik.

Noé kortársai gondolkodásukban olyanok voltak, mint mi, illetve a mi környezetünk. Ha egy Noé-szerű ember ma kezdene bárkát építeni a szárazföld kellős közepén, holmi közelgő áradatról vizionálva, akkor éppúgy bolondnak tartanák. De Noénak igaza volt, és amikor jött az áradat, akik felkapaszkodtak a bárkára, megmenekültek, akik nem, azoknak kopoltyút kellett növeszteniük és meg kellett tanulniuk víz alatt lélegezni, ami – mint tudjuk – nem megy egyik percről a másikra. Mindössze nyolcan menekültek meg. A többiek – értesüléseim szerint – megfulladtak.

Kétezer éve Jézus keresztje a bárka. Nem csak egy rövid ideig, mint Noéé, hanem azóta folyamatosan bele lehet kapaszkodni. Akkor és azóta is sokan vannak, akik belekapaszkodnak és megmenekülnek, nyolcnál legalábbis jóval többen. De ugyanúgy sokan vannak, akik bolondságnak tekintik a keresztet, és nem látva a rájuk leselkedő veszedelmet, nem akarnak menekülni.

2. Menekülés, de hová?

A bibliai térképeken fel vannak tüntetve az ószövetségi, ún. menedékvárosok. Ezek a Jordántól keletre Becer, Rámót és Gólán, a Jordántól nyugatra pedig Kedes, Sikem és Kirjat-Arba. Az előbbieket Mózes, az utóbbiakat Józsué jelölte ki arra, hogy a nem szándékos emberölést elkövetők ezekbe a városokba futva megmenekülhettek a vérbosszú elől. E hat város emellett lévita város is volt, mert annak elbírálása, hogy valóban nem áll fenn szándékosság esete, komoly törvényismerettel rendelkező vezetőket követelt. A törvény rendelkezése szerint a menedékvárosokhoz utat kellett készíteni, az utat rendben kellett tartani. A Talmud szerint minden keresztútnál útjelző tábla volt a következő felirattal: »A menedékvárosba«. Ez azt a célt szolgálta, hogy a menekülő könnyen eljuthasson a menedékvárosba, s menekülés közben ne tévedjen el.

Vaktában nem szokás elmenekülni, legalábbis az indulás után biztos valami cél felé veszi a menekülő az útját. Persze a megmenekülésre akkor a legjobb az esély, ha tudom, hová menekülhetek. Noé nem tudta, hogy a bárkájával hol fog végül kikötni. De ahol megfeneklett végül, az Ararát hegyén, amikor kiszálltak, hálaáldozatot mutattak be a megmenekülésükért. Aztán szólt hozzájuk Isten és megáldotta őket, szövetséget kötött velük, hogy megmenekülésük tartós legyen. De utódaik nem élték át a megmenekülést, ezért könnyen megfeledkeztek róla és újra bűnöket követtek el, éppúgy, mint az Egyiptomból kimenekülteket követő nemzedék.

Aki a Krisztus keresztjével menekül, annak személyes élménye lesz a megmenekülés, ezért sokkal könnyebben tudja magát megtartóztatni a bűnöktől. Nem apáink, nagyapáink, őseink élték át, hogy megszabadultak, hanem nekünk magunknak kell! Ezért nem térhet meg senki helyett az anyja, nagyanyja, testvére. Neked magadnak kell belekapaszkodnod a keresztbe, hogy megmenekülj az özönvíznél sokkal súlyosabb csapástól: az örök kárhozattól, ahová a bűneid lerántanak, ha Krisztus nélkül próbálsz boldogulni.

3. Menekülés, de hogyan?

Nos, miután kellőképpen plasztikusan ecseteltem a ránk leselkedő veszedelmet, és a célra is rámutattam, meg kell osztanom veletek azt az információt is, hogy mi módon lehet megmenekülni, hogyan lehet a bűn rabságából Krisztushoz jutni. Nem maradok adósotok e tekintetben sem.

A menekülés módja – vagy útja, ha úgy jobban tetszik – Jézus Krisztus személye. Nem a kereszt maga. Most nem arra gondolok, hogy sokan csodatévő erőt tulajdonítanak azoknak a fadaraboknak, amelyek állítólag eredetiek és Krisztus keresztjéből származnak. Ezekből a darabokból házat lehetne építeni, de ez most mellékes. A lényeg az, hogy Krisztus a kereszten halt meg, hogy a bűneinket elhordozza, de nem a kereszt a főszereplő, hanem Ő. Noé és szűk családja megmenekült, de menekvésének a főszereplője nem a bárka. Hanem? Hanem Isten szava. Az Úr szólt Noénak, hogy mit tegyen, és Noé engedelmeskedett, mert ismerte az Isten szavát. Három rövid szóval jellemzi Mózes Noét: „Istennel járt Noé”. Tehát tudta, kivel áll szemben, és hogy amit Isten mond, az úgy van. Arra is emlékeztek, mint mondott János az Isten szaváról evangéliuma elején? „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (János 1,14) Jézus az Isten Szavának megtestesülése. Tehát a mi megmenekülésünkben is az a kulcs, hogy felismerjük-e Isten Szavát, Jézus Krisztust, és engedelmeskedünk-e neki? Sehogy máshogy nem menekülhetünk.

Tehát a teendőnk az, hogy ismerjük fel, micsoda veszedelemben vagyunk elkövetett bűneink miatt, függesszük tekintetünket arra a helyre, ahol biztonságba juthatunk: a mennyre, és kapaszkodjuk bele Jézus Krisztusba, aki egyedül képes kimenteni bennünket.

Befejezés

Az elmúlt két alkalommal azzal fejeztem be a prédikációt, hogy amit elmondtam, érdemes kipróbálni. Nos, három a magyar igazság – szoktuk mondani. A mai igehirdetést mégsem fejezem be úgy, hogy próbáld ki. Súlyos veszedelemben vagy, és a mentőeszközt nem lehet kipróbálni. Bíznod kell abban, hogy működni fog, mert előtted már sokan kipróbálták. És Isten annyira szeret, hogy egyszülöttjét adta oda érted, hogy megmenekülj. Ő nem fogja hagyni, hogy elvesszél, ha Őhozzá folyamodsz segítségért.

Ámen!

Úrnapi Igehirdetés, 2007. július 29.

Úrnapi Igehirdetések

Buenos Aires, 2007. július 29.

írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: 1Korinthus 15,12-22, 36-37, 54-58

Textus: 1Péter 3,13-17

De ki az, aki bántalmaz titeket, ha buzgón igyekeztek a jóra? ¹⁴De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek. ¹⁵Ellenben az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. ¹⁶Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó magatartásotokat. ¹⁷Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata

Cím: A szenvedés boldogsága

Bevezetés

A keresztyénség történetének utolsó kétezer évében nem kevés üldözés illetve üldöztetés kapott helyet. A legelső századokban az akkori államhatalom, leginkább a Római Birodalom hatóságai üldözték a Krisztuskövetőket. Ismerjük jól a történelemből például Néró császár cirkuszi játékait, melyek keretében oroszlánokkal és más vadállatokkal falattak fel keresztyéneket – férfiakat, asszonyokat, gyerekeket és öregeket – a művelt közönség gyönyörűségére. Aztán a konstantini korban, a keresztyénség államvallássá lételének idejében fordult a kocka, a Krisztust – legalább névleg – el nem fogadók jártak rosszul, nem egyszer épp olyan rosszul, mint Néró alatt a keresztyének. Aztán jött a keresztyénségre oly idő is, amikor önmagát üldözte, azaz önmaga lényegét, a Krisztushoz, illetve a Szentíráshoz való ragaszkodást – az ellenreformáció idején. És bizony nem csak a római katolicizmus részéről szenvedett üldöztetést a protestantizmus, hanem bizony helyenként és időnként fordítva is történt, ráadásul az is előfordult, hogy a protestantizmuson belüli nézeteltérések vezettek üldözéshez. Református történetünk szégyenfoltja, amikor Szervét Mihály tévtanainak ügyében a genfi tanács a máglyához folyamodott, mint teológiai érvhez, Kálvin tudtával és beleegyezésével.

Üldözöttnek lenni – keresztyénként – nem jó, de még mindig jobb, legalábbis erkölcsi értelemben, mint üldözőnek. Ugyanakkor nagyon nehéz eldönteni, főleg évszázadok távlatából, hogy kinek volt igaza. Ezért hallatlan fontos, hogy a keresztyén ember ahhoz tartsa magát, amit mai igénk is sugall: igyekezzen a jóra. Cselekedjen, beszéljen, éljen úgy, mint aki számára fontos Krisztus személye és az áldozat, amit hozott. Ha ezt sikerül megvalósítani, akkor megvalósul a paradoxon: a szenvedés boldogsága.

1. Bátran

Számomra nincs jobb példa a bátorságra, mint az, ahogy a keresztyénüldözések alatt, melynek kegyetlensége Diocletianus (kb. 245 - kb. 312) alatt tetőzött, sok keresztyén inkább vállalta az embertelen kínhalált, mint hogy megtagadja Istenét. A hitvalló ráadásul akkoriban családját, szüleit, feleségét, kiskorú gyermekeit is magával ránthatta. De a séma meglehetősen egyszerű volt: megtagadni Jézust és élni, aztán kárhozatra hullani, vagy ragaszkodni hozzá és fájdalmasan meghalni, de mennyei örökéletet nyerni. Ez ma másként van. Manapság – legalábbis a világ szabadabbik felén – nem egyetlen, de nagyon súlyos helyzetben kell helyt állni, hitvallóként viselkedni, hanem sok kicsiben. A keresztyénüldözések idején egy keresztyén, ha lebukott, elfogták, megpróbálták rákényszeríteni, hogy tagadja meg Istenét. Ha erre nem volt hajlandó, akkor – sok esetben családjával együtt – vadállatok elé vetették. Pár óra, pár nap, legfeljebb néhány hét kitartás, és vértanú lett belőle. A 21. század elején csak néhány vad mozlim országban leselkedik halálos veszedelem a hitvalló keresztyénekre. Nekünk itt az élet sok apró helyzetében kell hitvallónak bizonyulnunk. Hogy melyik a könnyebb? Mindig a másiké. Talán most azt mondod magadban, bárcsak Diocletianus alatt éltem volna. Hősiesen vállaltam volna a vértanúságot, és hamar a mennybe jutok, míg itt a mindennapos kísértések között nagyon nehezen tudok megállni. De vajon a harmadik századi keresztyén, ha tudta volna, hogy ezernyolcszáz év múlva milyen lesz az élet, vajon nem mondta volna azt, hogy inkább állna helyt keresztyénként nap nap után apró dolgokban, mint hogy szembe kelljen néznie neki magának és családjának is az oroszlánok vérszomjas tekintetével.

De én hiszem, hogy az Úr nekik is, és nekünk is megadja a megfelelő erőt ahhoz, hogy bátran szembenézhessünk minden támadással.

2. Készen a számadásra

A számadás pénzügyi fogalom – ma is, és Péter korában is, az általa használt kifejezés is – azt fejezi ki, hogy valakinek valaki más irányában el kell számolnia a rábízottakkal. Be kell bizonyítania, hogy a számok egyeznek. Ez pedig csak naprakészen lehetséges. Az a könyvelő, aki csak gyűjtögeti a számlákat egy dobozba, és csak az ellenőrzés előtt könyveli őket, komoly kockázatot vállal. Mert bármikor jöhet rendkívüli ellenőrzés. A keresztyén embernek is úgy kell élnie, hogy akármelyik pillanatban felszólíthatják, hogy számoljon be, illetve el. Nem feltétlen Isten részéről jön az ilyen „ellenőrzés”. Ezért készenlétben kell tartani a bizonyságtételt. Nem úgy, mint a DNI*-t, hogy ha igazolnom kell magam a rendőr előtt, vagy hivatalos helyen, akkor elő tudom kapni, hanem úgy, mint egy tényt a szívemben. Akkor vagyok kész a számadásra, ha 1.) ha bennem él Krisztus, 2.) ha Ő szent a szívemben, és 3.) ha él bennem.

Bennem kell éljen Krisztus, mert máshogy nem lehetek megfelelő kapcsolatban vele. Ha csak mellettem él, akkor nem vagyok elég közel hozzá. Ha azt akarom, hogy semmi ne legyen, ami elválaszt bennünket, akkor meg kell hívnom Őt az életembe. Szentként kell, hogy jelen legyen, ami a bibliai kifejezésrendszerben annyit tesz, hogy Istené, az Ő számára elkülönített. Nem lehet tehát a Krisztusom a teremtő Istentől független. Harmadszor pedig élnie kell bennem. Halott Krisztussal nem megyünk semmire. Ha nem a hit, hanem a logika oldaláról közelítjük meg az újszövetségi kijelentést, akkor arra jutunk, hogy ha Krisztus halott, akkor nincs keresztyénség. Akkor nincs semmi értelme semmilyen bibliai tanításnak, sem az egyéni keresztyénségnek, se semmilyen felekezetnek. Jézus feltámadására alapul a mi hitünk teljes rendszere. Tehát a számadásra kész keresztyén szívében ÉLŐ KRISZTUS lakozik.

3. Jó lelkiismerettel

A lelkiismeret egy beépített szenzor, amely jelzi, hogyha az ember bűnt követ el. Valaki egyszer egy háromszögletű fémdarabhoz hasonlította a lelkiismeretet, amely egy tengelyen forog. Minden alkalommal fordul egyet, és fájdalmat okozva jelez. De ahogy fordul, mindig lekopik belőle egy kis darab. És egy idő után, ha sok a bűn, teljesen lekopnak a sarkok, és nem okoz többé fájdalmat a fordulás, nem jelzi többé a bűnt. Minden emberben van „beépített” lelkiismeret – mondhatni „szériatartozék”. Annak a nőnek is volt ilyen, aki az újszülött gyermekét szemetes-zacskóban kitette a hidegre, még a száját is leragasztva, hogy ne sírjon. De nyilván már lekoptak a sarkok, így volt képes erre a szörnyűségre.

A lelkiismeretem akkor lehet nyugodt, ha törekszem, ha úgy tetszik, igyekszem a jóra, méghozzá buzgón. Ha rossz a lelkiismeretem, mert bűn szárad a lelkemen, az nekem szégyen, ha viszont jó lelkiismerettel állok szemben a váddal, az neki szégyen, mert világos, hogy hamisan vádol. Ha már Isten akarata, hogy legyen szenvedésben részem, akkor inkább jót cselekedve szenvedjek. Ő ugyanis megengedi, hogy néha szenvedésben is részesedjünk. Leginkább olyanban, amely az általunk elkövetett bűn következménye. Ha feldobok egy követ, ami a fejemre fog hullani, de gyorsan megbánom és bocsánatot kérek Istentől, Ő megbocsát Jézusért, de a kő attól még a fejemre fog esni, és az fáj. De ha törekszem, akkor bízhatok abban, hogy mindez „csupán” nevelő célzattal történik. Ha Ő megengedi, akkor biztos, hogy valamit használ nekem.

Végül, vajon ki a lelkiismeretem legjobb ismerője? A lelkemet ki ismeri legjobban? Természetesen az Isten Lelke. Ebből pedig az következik, hogy akkor bírok jó lelkiismerettel, ha beengedem Szent Lelket az életembe.

Befejezés

Ezek szerint a szenvedés boldogsága mégsem paradoxon. Mert az igazságért, Krisztusért elszenvedett szenvedés boldogságot gyümölcsözhet. Ezt is ki lehet próbálni!

Ámen!

*Documento Nacional de Indentidad (ejtsd: dokumento naszional de identidad, dé-ene-i)=Nemzeti Személyazonosító Igazolvány Argentínában

Úrnapi Igehirdetés, 2007. július 22.

Buenos Aires, 2007. július 22.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Máté 5,1-12

Textus: 1Péter 3,9-12

Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek. ¹⁰Mert aki szeretne örülni az életnek, és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot; ¹¹forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet; ¹²mert az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, az Úr arca pedig a gonoszt cselekvők ellen fordul.

Cím: Keressük és kövessük a békességet

Bevezetés

Az emberi civilizáció története háborúk sora. De kétezer éve megjelent a földön egy bölcs férfiú, akiről aztán kiderült, hogy az Isten Fia, aki békességet hirdetett. Nem a háborúk szünetét, hanem azt a lehetőséget, hogy az egyik embernek nem kell gyűlölnie a másikat. Miért is gyűlölködik az ember? Szerintem azért, mert tudja – legalábbis tudat alatt –, hogy bűnös, és a bűntudata gyötri. Úgy véli, hogy a másik ember (talán) kevésbé szenved, jobban csinálja, ezért dühös rá. Tulajdonképpen tehát saját bűneit gyűlöli a másik emberben. És mivel a maga bűneitől megszabadulni nem tud (azt képzeli), ezért arra támad, akiben visszatükröződni látja. Mint amikor az ember a tükörbe néz, és amikor nem elégedett a látvánnyal, akkor összetöri a tükröt. Jézus azonban áldozatával megteremtette a lehetőséget arra, hogy az ember a bűneitől megszabaduljon, tehát nem kell többé gyűlölnie a szenvedését és a másik emberen megtorolni azt. A krisztusi békesség azt jelenti, hogy megszabadultam a bűneim terhétől – mert Jézus felvitte azokat a keresztfára és eltörölte – és ezért nem kell konfliktusban lennem másokkal.

Ennek nem könnyű az útja, az igaz, mert miután elfogadtam Krisztust megmentőmnek, olyan dolgokat kell megtennem, mint például áldást mondani arra, aki átkoz engem. És nem visszaütni, ha bántanak.

1. Békességre igyekezni

Egy alkalommal egy iskolában, a szünetben verekedésbe kezdett két fiú. Jó alaposan megtépték egymást. Ez bizony elő szokott fordulni. Odafutott a tanító és szétválasztotta a verekedőket. A két csapzott, lihegő gyerek dühösen méregette egymást, egyik a tanár jobb, a másik a bal oldalán. A tanító megkérdezte őket, hogy mi történt, hogy kezdődött a verekedés. Az egyik fiú rögtön rávágta: „Úgy kezdődött, hogy a Pisti visszaütött!”

Nevetünk, de ez így van. Hogy kezdődik egy vita, veszekedés, verekedés (háború?)? Úgy, hogy valaki visszavág, visszaüt. És a legalkalmasabb módszer a veszekedés, verekedés (háború) elkerülésére a Krisztusi békességre való törekvés. Ezt nagyon nehéz elhinni. Mármint, hogy működik. Mert nagy a veszélye annak, hogy a másik, a támadó kihasználja, hogy nem ütök vissza, és még durvábban nekem támad. Ez bizony megeshet, de Jézus nem garantálta, hogy sérülésmentesen jutunk a mennybe. De azt igen, hogy ha kitartunk mellette, akkor odajutunk. Szerintem jobb bejutni a mennybe pár kék folttal, vagy csalódással, mint a pokolba sértetlenül.

A békességért való tevékenység a gyülekezet Istentől rendelt egyik fő feladata. A nyolc Krisztusi boldogmondás között a hetedik így szól: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Máté 5,9) Kik hajtanak az Isten fiainak neveztetésre jobban, mint a keresztyének?

Meg kell lelnünk tehát a megoldást arra, hogy emberi természetünk visszavágna (amilyen kalappal köszönnek, olyannak köszönünk vissza), bosszút állna, Krisztus-követői mivoltunk viszont ennek ellenkezőjére kötelez. Nézzük akkor meg közelebbről, hogy merre is vezet ez az út! Először zsákutcába.

2. Zsákutca

Péter arra tanít, hogy a keresztyén ember legyen olyan a gyalázkodással, gonoszkodással, álnoksággal szemben, mint a zsákutca. A magyarnál kicsit kifejezőbb a spanyol, így: calle sin salida. Utca kijárat nélkül. Bemenni lehet, de kijönni – megfordulás nélkül – nem. Legyen a hívő olyan a gonoszság, gyalázkodás, álnokság számára, mint a matt fekete felület a fény számára. Nyelje el, lehetőleg semmit ne verjen vissza belőle. Legyen a keresztyén ember a rossz szavak és szándékok végállomása.

Ha valaki gonosz dolgot tesz ellenem, és én viszontgonoszkodom vele, akkor ő is újra gonosz lesz velem, és ez így mehet a világ végezetéig. Azok között a népek között, ahol szokás a vérbosszú, vannak olyan családok, akik halálosan gyűlölik a másik család tagjait, már évszázadok óta, és már senki nem tudja, igazából miért.

De nem a vérbosszú a legrosszabb. Szerintem legalábbis. Hanem a pletyka. Tudjátok, hogy múködik? Amikor egy rossz dolog szájról szájra járva eljut egy közösség majdnem minden tagjához. Közben az eredeti dolog módosul, mindenki hozzátesz vagy elvesz, kicsit izgalmasabbá teszi, és mire visszaér – ha visszaér – a „sértetthez”, már nem is hasonlít az eredetihez. Mint a klasszikus vicc: elterjed a hír a Szovjetunióban, hogy Moszkvában Mercedeseket osztogatnak. Aztán kiderül, hogy a hír csak félig igaz, mert nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Mercedeseket, hanem Zsigulikat és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Neked kellene ilyen félig igaz hír?

Én elhatároztam, hogy pletykatemető leszek. Mert egyetlen módon lehet a pletyka ellen harcolni: ha nem adod tovább. A pletyka ellen pedig kell harcolni, mert rombol, pusztít, és még ha igaz is a kiinduló történet, hihetetlen rombolást tud elkövetni egy közösség életében.

De nem csupán a pletykával kell így bánnia a keresztyénnek. Minden rossz szóval. Az irigység szavaival, ami azt sugallja az embernek, hogy ha a másiknak jó, az nekem rossz. Vagy a becsmérlés szavaival, amikor a beszédemmel akarok valaki fölé kerekedni, érzelmileg uralkodni rajta. Aztán a leggonoszabb – és leggyakoribb – szavakkal, a hazugság szavaival. A kis füllentéstől a törvény előtti hamis tanúzásig és hamis esküig, ami már bűncselekmény.

3. Átalakító

De nem csak az a feladata a keresztyénnek, hogy elnyelje a gonosz szavakat, hanem az is, hogy helyettük pozitív szavak hagyják el az ajkait. Tehát nem csupán elnyelni kell a rosszat, hanem magunkban átalakítani vagy kicserélni jóra, és azt „verni vissza”. Ez a krisztusi lelkület. Ha azonban a belsődben indulatok vannak, bosszúvágy, irigység, és hasonlók, akkor az irányodba érkező ilyen jellegű dolgokat legfeljebb elnyelni tudod – még az se biztos – de átalakítani jóvá nem. Ezért gyűlik-gyűlik benned a frusztráltság, az indulat, és a végén vagy kitör, vagy téged tesz belülről tönkre. Tehát a legfontosabb feladatod – ha engedelmeskedni akarsz az Úrnak – az, hogy a magad háza táján rendet rakj. Hogy belül, a gondolataid között teljesen Krisztus legyen az Úr, mert csak így lehetséges, hogy átalakító, transzformátor legyél, aki a gonoszat jóra tudja fordítani. Még egyszer mondom: anélkül, hogy Krisztust Úrrá ne tetted volna az életedben, ez nem lehetséges.

Két jó okunk van tehát, amiért ezt a Biblia által javasolt viselkedést, hozzáállást érdemes követni. Az egyik természetesen az, hogy ez az építő, a gyülekezet, az egyház számára előrevivő magatartás. A veszekedő, konfliktusokból felépülő világban üdítő, kívánatos az a közösség, amely nem csak hogy nem épül ugyanerre, hanem még igyekszik is csökkenteni, vagy megszüntetni a hatását. Így a környezetünk, a családunk, barátaink, szomszédaink számára kívánatossá tudjuk tenni Krisztus követését. Vigyázat! Ha nem, akkor elriaszthatjuk őket az Úrtól. Nagy hát a felelősség.

A másik pedig elég önző. Az, hogy sok idegeskedéstől megóvhatjuk magunkat azzal, hogy egy nálunk nagyobb hatalom, azaz Isten kezébe tesszük le a problémák megoldását. Mert ha úgy válsz átalakítóvá, hogy Krisztust engeded munkálkodni a belsődben, akkor ő tökéletesen, gond nélkül meg tudja oldani a helyzeteket, és nem neked kell idegeskedni, hogy mi lesz.

4. A méltó jutalom

Végül a békességre törekvés elnyeri méltó jutalmát. Nem csak itt a földön. Érdekes, sok keresztyén „csak” túlvilági dimenzióban gondolkodik. Az igaz, hogy a mennyei örökéletben nem lesz fájdalom, sírás, se gonoszság, irigység, önzés, csak szeretet és békesség. De nem kell addig várnunk, hogy boldogok, teljes életet élők lehessünk. Már most, itt a földön megkaphatjuk jutalmunk egy részét. Péter nem azt mondja, hogy ha a mennyben szeretnél békességben lenni, akkor tartózkodj a gonosztól és keresd a békességet, hanem ezt: „aki szeretne örülni az életnek, és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot; ¹¹forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet; ¹²mert az Úr szeme az igazakon van”. Egyenes beszéd. És azonnali jutalom.

Ráadásul nem csak Péter tanítja ezt, hanem Pál is: „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róma 12,18) és a Zsidókhoz írt levél szerzője is: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” (Zsid 12,14)

Befejezés

Kedves Testvérek! Nem valami bonyolult tan ez a mai. Egyszerű: zárd ki a gonoszt az életedből Krisztus segítségével, és működj aktívan közre, hogy ezt a körülötted élők is megtegyék. Elsősorban azért, mert ez neked is jó, ráadásul elősegíti azt, hogy a mennybe juss. Nem azért, mert a jó cselekedeteid jutalma a menny. Ez nem így van, ezt mi, protestánsok tudjuk jól. Hanem azért, mert az a lelkület, ami a békességre igyekvésen keresztül a tiéd lesz, sokkal alkalmasabb arra, hogy következetes Krisztus követő tudj lenni, mint az erőszakos, önző, gonosz világi természeted.

Úgyhogy: add oda az életed irányítását Jézusnak, és ő gondoskodik arról, hogy a gonosz beszéd elnyelője és a krisztusi beszéd hirdetője legyél. Ehhez neked „csak” a Jézus útján kell járnod. A többit ő elintézi. Próbáld csak ki bátran!

Ámen!

.