Úrnapi Igehirdetés, 2007. május 6.

Buenos Aires, 2007. május 6.

Írta: Tóth L. Kristóf lelkész

Lekció: Zsoltárok 51,3-15

Textus: 1Péter 2,13-16

Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak, mint a legfőbb hatalomnak, ¹⁴akár a helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére. ¹⁵Mert Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, ¹⁶mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái.

Cím: A szabadságom

Bevezetés

Ebben a mai igehirdetésben hadd legyen hangsúlyosabb a személyes bizonyságtétel. Mégpedig azért, mert egy olyan gondolat van a mai igénkben, amely a tizenhét évvel ezelőtti megtérésemben komoly szerepet játszott – anélkül, hogy ilyen kerek módon, mint Péter az előbb hallott szavaiban megfogalmazódott volna.

Nem keresztyén családból származom – ezt mind tudjátok a pályázatra beküldött önéletrajzomból – családunkban római katolikus hívő dédnagymamámon kívül tudtommal senki nem járt templomba, és gyülekezethez ma sem tartozik senki. Ezen sem szégyellni, sem sajnálkoznivaló nincs, nem csak azért, mert mint hűséges gyermek, hálás vagyok szüleimnek, hogy felneveltek (és ezt nem azért mondom, mert Magyarországon ma van Anyák Napja), hanem azért is, mert a vallásosság hiánya gyermekkoromból nem jelentette Isten hiányát, és sok mindent más fényben állított be, mint egyébként. Arra gondolok, hogy azoknak, akik kisgyerekkoruktól templomba, hittanra jártak, azoknak Istennel, Jézus Krisztussal, a Bibliával, az Egyházzal kapcsolatban nagyon sok minden természetes. Nekem viszont korábbi ismeretek és tapasztalatok híján felnőtt fejjel, magamnak kellett ezeket megértenem, befogadnom, sok esetben megharcolnom. És az elmúlt tizenhét év, ami alatt igyekeztem Krisztus hűséges követője lenni, megmutatta, hogy ezek a tapasztalatok milyen sokat érnek az emberek, a rám bízott gyülekezeti tagok felé való szolgálatban. Ezek közül a dolgok közül, amelyek nem hullottak az ölembe, hanem fel kellett másznom értük a fára, egyik legfontosabb a szabadság kérdése az Isten tanításában.

Nekünk, akik szabad országokban élünk, sokszor olyan természetes ez, hogy nem is tudjuk hirtelen megfogalmazni. És igazából nem is vagyunk képesek arra, hogy egy észak-koreai vagy iráni ember helyébe képzeljük, és átérezzük, miért hiányzik nekik annyira a szabadság.

De a szabadság olyan, mint a levegő. Amíg van, addig észre se vesszük. Mint magától értetődőt használjuk, élvezzük. Amikor viszont elszorul a torkunk, rögtön megértjük, mennyire fontos a levegő, illetve a szabadság.

Sokan képzelik úgy, hogy az ember szabadnak születik, aztán amikor elér egy kort vagy helyzetet, akkor megjelenik Isten, és rabságba dönti őket. Elveszi a szabadságukat, és belekényszeríti őket a vallásba, ahol semmi olyan nincs engedélyezve, ami kellemes az embernek. Természetesen most erősen kiélezem a dolgot. Ezért – mivel félti a szabadságát – igyekszik távol tartani magát Istentől az az ember, aki így képzeli el Istent. Röviden összefoglalva, sokan hiszik a szabadságot és Istent ellentétnek. Ismertek ilyen embert? Én ismertem. Még ma is látom néhanapján. Leginkább borotválkozás közben. Igen, tizenéves fejjel én is úgy gondolkodtam, mint korosztályomban szinte mindenki. Féltettem a szabadságomat, azt, hogy legalább magamban, a gondolataimban azt tegyek, ami jólesik. Amikor azonban szembe kerültem egy másik „rabtartóval”, és rájöttem, hogy mindenképpen választanom kell közülük, mégis Isten felé hajlottam, mert úgy gondoltam, hogy még mindig jobb az Ő szolgájának lenni, mint a haláltól rettegni. Mert az a felbukkant rabtartó a halál. Akkor kerültem szembe ezzel a kérdéssel, amikor bevonultam katonának. Mire leszereltem, tudtam, hogy hogyan döntök. Talán durván hangzik, de így volt: jobban féltem a haláltól, mint Istentől, pontosabban a szabadságom Isten általi elvesztésétől.

Elkezdtem tanulni Istenről. És kábé egy év után eljutottam arra a felismerésre, hogy véglegesen Isten mellett akarok dönteni, mégpedig azért, mert megértetem, Őnálánál jobbra nem bízhatom az életemet. Nem kevésbé féltem immár Tőle, mint a haláltól, hanem értettem az agyammal és a szívemmel, hogy Nála teljes biztonságban vagyok és leszek.

És a szabadság? Kérdezhetitek. Hová lett az a nagy szabadságvágy? Nos, megvan, megmaradt, sőt, növekedett. Rájöttem ugyanis, hogy a szabadságom ellensége nem Isten, hanem a bűn, és a bűnt gyeplőként használó Sátán. A szabadságom ellen én tudok a legtöbbet tenni azzal, hogy átengedem magam a bűnnek, és ezáltal a fogvatartásomra remekül alkalmas eszközt – tulajdonképpen fegyvert – adok a legfőbb ellenségem kezébe. A Sátán ugyanis az ellenségem, legfőbb célja az, hogy engem – és titeket, mindenkit, akit csak lehet – a kárhozatba, az örök büntetésbe rántson magával. Rájöttem tehát, hogy a szabadság nem az, amire addig gondoltam. Nem az, hogy kimondhatok bármit, ami eszembe jut, berúghatok, lefekhetek azzal, akivel csak akarok, oda mehetek és azt csinálhatok, amit akarok. Ez nem szabadság! Ez az emberi ösztönöknek való engedelmesség. Ahogy Péter fogalmaz: a szabadságot a gonoszság takarójaként használni.

Isten követői nem részegeskednek, nem csalják meg házastársukat, nem beszélnek össze-vissza és nem csatangolnak ide-oda. De nem azért, mert félnek a büntetéstől. Én nem azért nem teszem meg ezeket, mert kívánnám bár, de rettegek attól, amit elkövetésükért az Istentől kapnék. Mert mit is kaphatok Istentől, ha bűnt követek el? Igazi kérdés ez, válaszoljatok! Büntetést? Ne-em! Istentől a bűnt elkövető bocsánatot kap – ha elfogadja. Aki lecsap a bűnösre azonnali büntetéssel, az a Sátán! Ezt ismertem fel, és ebből jöttem rá arra, hogy ha átengedem az életem irányítását Istennek, akkor neki engedelmeskedem, a vágyaim az Ő vágyai lesznek, az akaratom az Övé lesz, és nem fogok olyan dolgokat kívánni, amelyek nincsenek összhangban az Ő akaratával, szándékával. És ez a lényeg. Ami kívülről, az Istent nem ismerő emberek szemében rabság, egy életidegen hatalom rendelkezéseinek való engedelmesség a büntetéstől való félelem miatt, az a valóságban az, hogy szót fogadok annak az Istennek, aki szeret engem, a legjobbat akarja nekem, és igyekszik távol tartani minden rossztól. Aki amit nem enged meg nekem, az a káromra van. Ami viszont jó nekem, azt nemcsak megengedi, hanem egyenesen támogat benne. Aki egyetlen Fiát adta a kegyetlen kereszthalálra azért, hogy én most elmondhassam mindezt nektek.

Befejezés

Kedves Testvéreim! Isten szolgája vagyok, és büszke vagyok rá. Amikor egy-egy alkalommal megtántorodom és bűnt követve el időlegesen a Gonosz szolgájává válok, szégyellem magam. De őszinte bűnbánatot tartva Uram, Vezetőm és Megmentőm megbocsát és visszafogad. Szabad vagyok, és ennél nagyobb szabadságot senki az égen-földön nem adhat nekem.

Azért imádkozom, hogy közületek és a körülöttünk élő emberek közül minél többen megtapasztalják ezt, és Isten mellett döntsenek.